vim et fortia kihuzni, mondá szolgabiró úr, hogy hátul ne maradjon mint
törvényszék papja. Ha csak lehet, kimarad itéletedből a korbács, s
vénhedt állapotodat tekintve, iparkodni fogunk, hogy mennyire lehet,
saját lábaidon szabadulj ki az egyesből, ne koporsóban.
– A hit irgalma veszi őt ölébe, domine spectabilis, nem igen lesz
szüksége az emberi törvény kegyelmére, s tán jobb is, ha rá nem szorul,
sugá szolgabiró urnak a kórház orvosa. Ez a beteg annyira ki van
forgatva minden erejéből, hogy alig élhet két-három hónapig.
Örömelégülten távozék a társaság a néma csend otthonos lakából, esküdt
úr is szedte sátorfáját, s látva a hangtalan falórán, hogy még csak
tizenegy, majd bevág, gondolá magában, Pesten a Páris-kávéházban egy
pohár jó puncsot, ha már bohózatba nem mehetett, még sem fekszik le, mig
feszes toilettejét, néhány éji vakand előtt legalább, meg nem
mutathatja.
A kancsi ott maradt a hallgatag éjben, ismét egy erkölcsi játékszer az
ösztön és körülmények kezében, ki értelem s nevelés hiánya mellett!
hajdan rossz lett jóságból, midőn Márk iránti bizalma, ragaszkodása
miatt vétkeinek eszközévé lőn, most pedig jó lett rosszaságból,
bosszuszomjból döntve meg a virágzó bűnt, s adva győzelmi koszorut a
tapodt igazságnak.
XXXIII. (Dr. Márk.)
Ezen esemény órái alatt, a Király-utcza egyik házában nagy változás
történt. Egy másodemeleti lak főszobájában izgatva járt fel s alá egy
sárga-fekete bőrű, alacsony borotvált képü, ötven-hatvan közti, de
erőteljes férfi. Kalapja, s bő gallérköpeny széthányva, az ingerült
vetkezés jelével. A szobában válogatott könyvtár, a hány darab,
annyiféle kötésben, egy-egy mahóni vagy kirakott butordarab, ó
zsellyeszékek, néhány olajkép s ezüst edények, többnyire egyszerű, vagy
remekművek, de külön korszak külön izletéből csereberélve, mintha
árverésen szedettek volna össze, s az arany és ezüst kelyhek, medenczék
s többnemü dísz-edények zálogházból látszottak eredni, s darabonkint
szorult vagy tolvaj-tulajdonosok olcsón adott áruinak. A képek közt
kiáltó szinekben festett nemesi czímer lóg, melynek paizsában szenvedők
felé terjesztett szabadító kar látszik s alatta ragyogó felirat: a nemes
Erényesy család czímere. Szekrényének asztala lenyitva, rajta ezernyi
jegyzet apró ércznyomványok alatt, nehány üvegcse ónpecsétek alatt,
belvilága megrakva apró fiókokkal, melynek mindenike külön kulcscsal
nyilik. A szekrény tetején bonczeszközök, egy pár kőmozsár,
gyógyszerészi mérő, felnyitott könyvek, orvosi boncz- és kórrajzok, ég-
és földteke, s egy-két legöngyölt posta, és térkép s ezernyi apróság,
mely az egész készületnek ó alchimistai jellemet kölcsönöz, de mindez
ámító kirakás, mert Márk úr, soha, kivételesen sem foglalkozik semmi
nemü elméleti vagy gyakorlati tannal, kivéve midőn dúsbetegek számára
mások receptjeit fejéből lemásolja.
Egy mozaik asztalkán ezüst girandoleban két szál stearin, de csak egyike
ég, s mikor ez két ujjnyit fogyott, gyujtatik meg helyette a másik, hogy
idegen, ha jő, ne vehesse észre a szemrontásig fajult fukarságot.
Jobbról két összefordított székre fekete érczlemezzel bélelt hosszudad
útláda van felnyitva, s benne egypár csomag, az irszekrény ajtófiókjai
közt pedig kettő-három kihuzva, jelével a félbenhagyott pakolásnak.
A férfiu összevont szemölddel, el-elsárgult arcz- s ajakkal, kezét
hátratéve ingerűlten jár-kél fel s alá. Most a ládára, majd a fiókokra
néz, újra pakolni kezd, de menten félbehagyja, s olykor-olykor ajkába
harapva köpenyje után nyul, hogy ismét letegye azt, a legaggasztóbb
küzdelem és bizonytalanság nyomait hagyván sejteni.
A mellékszobából, a színhagyott zöld selyemfüggönyü ajtóablakocskán néha
ólálkodó szem pislant be, ha a függönyt feljebb emelintné, rá lehetne
ismerni a Poltrás arczára.
De hátha csalódtam, s egész látvány furdaló káprázat? hol is járna itt
télviz idején, s mit keresne épen a kórházban? gondolá Márk háborgása
közben. Árulástól nincs okom remegni, hisz mióta könyörgő levelét hozá a
napszámos, folyvást kémszemek alatt van, levelet nem irt s iratott
sehova, a kórházban nem közlekedik senkivel, de meg ott hív körmök
között van. Hogyan tudhatná ott létét Vámos? s mi oka lenne oly
rögtönözve éjjel keresni fel, pedig holnap már bátran találhatja, mert a
túléletig szót nem váltand vele… Mégis mi kergeti ilyen vadan véremet?
mi futkos át mint a hidegsodrony velőim között? sejtése ez a közel
veszélynek? vagy képzelődő önvád, melynek lidérczeit másokban nevettem?…
Megyek rögtön a kórházhoz, meg kell menekülnöm e lélekfogyasztó
felizgulástól, megtudnom, ha valóban Vámost láttam-e, vagy valami
haldoklónak mentek utolsó kenetért… De mégis, van-e ok, vakon
önveszélybe rohanni? ha nem ő, nincs miért aggódnom, ha csakugyan ő, nem
tehetek többet, mint ama hű körmök, s mindkét esetben gyanut költök,
vagy tán már nevelek vádló öntudatom iránt… És ha azon rohatag kórságost
keresnék is, nem megirták volna-e már ama hű körmök? vagy nem siettek
volna-e bele fojtani a szót, vagy merne-e, tudna-e a kábultságig
erőtlenül dög-áruló vallomáshoz fogni, mely őt is börtönbe vettetné,
honnan kevés segélye kell egy pár költött vádaimnak, hogy feje pallos
alá billenjen?… Úgy úgy, semmi veszély! mily gyáva nyul vagyok, ki
önárnyával kergetteti magát!… félre a szökés készületeivel, minő hazug
sürgető ösztön az, vissza, helyre a pakolt csomagokkal!… De mégis, hátha
a szabadítás kigyója az, mely bennem fulánkot öltöget, hogy menj, menj,
menj? hátha minden kémem, ha a hű körmök, ha maga az Isten meg akarna
csalni, s ellenem iszonyu tőr van vetve, mely, ha villámul nem szököm,
menthetetlenül rám csattan, fogolylyá tesz s elveszt?… Mennem, rohannom
kell, még ma eljárok minden vendégházat, egy óra kell s megtudom itt
van-e? és ha igen, s a hű körmök késnének fojtani, az éjféli kakas
messzeútban talál.
Már útban volt a fogadókat járni, midőn hajhásza benyitott, s gondos
pecsét alá zárt levélkét ada. Márk elhalványult mint a viaszgyertya s
feltépte a papirt.
– Uram! A kancsi beteget hivatalos urak környezik, kiket a bejáratnál
velünk találkozó jövevény hozatott. Okvetlenül veszély és árulás, mert e
jelenet előtt kiparancsoltatám a betegtől, nem volt időm a rám bizott
végadagot beadni. Jó, hogy így van, ha rajta kapatom, még rosszabb
követhet. Lélekszakadtan irom e sorokat, bizonytalanul, ha honn
találom-e a hajhászt, ki szükség esetében gyorskövetül van kijelelve?…
Hű körmök.
Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne
lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla perczre a fagyó
vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék,
hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeleül, hogy a megrendült lélek
tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül,
ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de
az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.
A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte
ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arczbőréhez, alattomos
vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk,
miszerint tagja volt azon Wurm-kávéházi zsidóklubbnak, mely Lajos hirén
osztozkodék, s csődjét elhatárzá.
– Barátom, gyorsan indulnom kell, – mondá kézdörzsölve a sárgazöld
hajhásznak, s arczán a harcz és rettegés vonagló görcseit képes volt
barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors
parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja
a budai parthoz, hol rám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen
csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem
a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben
támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek
kötnek életéhez.
A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt
külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever,
mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy épen ily véletlen rohammal,
s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé
képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között
nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség perczében
mesteri közönynyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett
betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi
czéljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző
jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.
Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s
neki vetkezvén titkolózó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná,
pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté,
iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi
rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el, sötét iratok,
hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden
idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek
veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek
ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi
vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem
lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy
szegényebbek az országút koldusainál… De titeket viszlek becses
irományok, gondolá torzmosolylyal, az irszekrény balfelőli rejtett
fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget
vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos
levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-buvár, ürügyet, igényt,
jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást,
birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik
virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a
menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add
vagyonod felét, különben törvénybe idézlek, mint jogbitort, te
komornyikvér, vagy váltott fattyu, vagy aczélrugókból kisajtolt üszög?…
Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet
fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha
eljátszsza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba, azt véli, hogy a hurok,
melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám
vonatkozó okiratot saját testvére, Lőbl Soma által lopattam el, kinek
váltói aláirásával ő Szalárdy Eleket, a trieszti bukott ház
terményvásárjában megcsalta.
Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében
kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb
bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett czikkeit, miknek
magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul,
azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétü apró
üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyu világ, gondolá magában, te papirok
után osztod az érdemeket, miket osztályos czimbora vagy együgyü vakand
betűvel tele irt, te azt nézed, miket irattam szivemről, nem vizsgálva,
mi van szivembe beírva, s azért örök rabja maradsz önboldogságodnak,
apostolaidat megfeszíted, mig a kebleden függő vérszopót melengető öled
becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli… te akartad, én is megtevém.
Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s
ördögi derü ömlék el fekete-sárga arczredőiben. Nyakát meghorgasztá,
mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha
jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol
elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?… de mégsem jutott eszébe, hogy az
ajtóablak függönykéje megett áruló tanu rejlhetik. Aztán halkan
megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja, a szobafestéssel
egyenszínt viselt, s kulcslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény
aljában erős érczláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba
foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a czirádák rugói
közül kikereste. Henger alaku bádog szelenczékkel volt az színig telve,
melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kivül, kővé keményedő
enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha
vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az
imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál
érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány
reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényü tallérok, s
tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelenczékbe
zsufolva.
Márk lekötve, megigézve, mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi
megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az érczláda mellé, hogy ölelő
karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok óh fényes rabjaim! nem, nem, nem
vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond
állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá
nyiladozó szivvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör
fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen
pazarló kezeken soha sem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből
váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld
gyomrában.
Jertek, jertek összegyűjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy
megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy
száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, a melyik közületek
hiányzanék. Habzó színetek szebb, mint az egészségé, hangotok többet ér,
mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos
lelkemhez beszélnek… Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek
sír, mily nevetséges a költér, ki szívképző műveinek örvend, mennyivel
dusabb vagyok én, mennyivel drágább és méltóbb örömöm, úgy-e áldottaim?
ti, kik egy egész eget be tudnátok nekem csillagozni, hogy istennek
üljek közepén! Óh mért nem olvadhatok közétek, hogy folyvást érezném
atyafiságos érintkezésteket; vagy laknátok gondolataim helyett
lelkemben, hogy meg tudnálak óvni, s magammal vinni síromba mint azokat.
Miért is nincs üresnek teremtve az emberi kebel, hogy volna hova
rejtenem titeket, éjnapon velem leendőket? Mennyi elférne közületek azon
idétlen darab hús, a szív helyén, mely ha lágyan hagyjuk, bolonddá tesz,
ha pedig kővé keményedett, hasztalanul foglalja a helyet. De így is,
veletek egyesülve, hozzátok kötve vagyok, mennyire lehet. Ti vagytok
vallásom, lelkem édes gondjai, álmaim; s feltámadni is csak azért
kivánok, hogy újra együtt legyünk. Hadd nevessen engem a fitogtató
őrült, hadd írjon irigy gúnyt a kolduskodó bölcs, én azért hivetek
maradok egyetlenegyeim… A józan bolondok! gyűlölik a fukart, mintha
abban nem lehetne nagyság? Egyik szereti hitvesét, másik honát, harmadik
az erényt;… én szeretlek titeket, nem, nem, e szó kevés: imádlak,
bálványozlak. S nem több eszem van-e, mint azoknak, kik veszendő dolgok
rabjai? nálatok a becs, a valódi érték, s maradandó érvény. Ti nem
változtok mint a bölcsészet tanai, nem rohadtok, mint a döggé lett
hitves, nem lesztek hálátlanok, mint érdemes fiaihoz a hon! országtok
örökké való, s nekem nem kell más királyság, mint a tietek!
Ily gondolatok közt hordta útládájába a bádog szelenczéket, fogult
szerelemmel szorítgatva szivéhez remegő léptei közben, mintha a hideg
ércz érezni vagy viszonozni tudná azt. A rejtek fenekén hosszu
selyemharisnyaszárban volt egy rakás lengyel arany; de már az útláda úgy
tele volt, hogy a szelenczék hengerei közt alig maradt egy két ujjnyi
nyilás. Ezekbe próbálta csömöszölni a harisnyát, szétfolytatván benne a
sulyos tartalmat… Ide kell férned, te legelső magva felnyilt eszemnek.
Te legközelebb állsz a buta és czudar időkhöz, midőn szegény voltam,
alázatos mint az eb, s hulladék után kellett kuncsorogva lesnem, a
helyett, hogy tőkét rabolhattam volna. Ha ha ha! még most is emlékezem,
midőn háziorvos koromban herczegi főnököm e harisnyában járt, s én mint
a kiéhezett, nyájbeli nyáleresztő sertés először tudtam meg asztala
végén, mit tesz az jóllakni! Most már itten a harisnya: s benne egy két
vásárra ment uradalom dézmája; de jobb tartalom is harisnyaszárnak, mint
amaz angol csontu rohatag lábikra. He he he! ha olyan füles nem lett
volna a gácsországi aristocratia, hogy kóbor idegennel töltse meg
udvarát, most nem hevernének így szerteszét a lengyel aranyok, mig ő
gyalog gázol rokonlátogatni.
Azonban a harisnya általában nem fért a szelenczék közé; a ládafedelet
nem lehetendett miatta lezárni. Márk kirántotta azt, hogy másként
pakoljon, de az avult selyem nem állta ki az erőszakot, mit az arany
súlya kétszerezett; szétszakadt, s földre ontá a csengő, pattogó
aranytömeget. Márk összerettent; minő lélektani helyzet és indokok
idézték azt elő, arra csak fukar felelhet; mert hiszen kincse ott maradt
a zárt szobában, s nem is lopni akart, hogy a zörej kétségbe ejtse. Tán
attól rebbent meg, hogy a hajhász ráront, mielőtt felszedhetné, s nem
viheti tervét végre, mely annak irányában eszében forgott. Elég az,
szívdobogva, mohó szemekkel meredt a szétömölt aranyra, mintha
tekintetével akarná visszafaldosni. Aztán neki esék tehetetlenül, s
vonagló tenyérrel markolászta fel, hogy ujjai meghorgosodtak a
beleállott görcs miatt. Térden, négykézláb, sőt hason is görnyedt,
csúszott asztal és ágy alá, hogy «sóhajtásait» összekaparja, mignem, a
nélkül, hogy valaki rátörne, készen lőn izzadt homlok- s szorongó
lélekkel. Most beleszámlálta egy üres edénybe, reszketve, mindenik
darabnál, hogy számítás végén fog kisülni egynéhánynak híja. Már mind az
edényben volt s Márk ijedten kapkodott zsebeihez, a harisnyaszárhoz,
vevé a girandole-t, s kémelve szétnézett, nincs-e élő lény, ki
ellophatta volna? csak 2999; még egynek kell lenni, gondolá fuladozva a
fogyatkozó léhl miatt. Itt kell lenni, Isten, itt kell lenni, s
eszeveszetten kereste a padlat nyilati közt, butorok alatt, s minden
zúgban. Az arany nem volt sehol; Márkot kiverte a hőség, s feledve
szökést, életet, terheit, magát, fanatikus lázban fürkészett s tőn tűvé
mindent a szobában. Végre azon gondolatra jött: vajjon talán az ajtó
nyilatba akadt; s rögtön kikulcsolva, felrepíté azt, mielőtt a leskődő
Poltrás elugorhaték.
– Tolvaj, add ide aranyomat; kiáltott rá vadul, mérgesen tombolva, hogy
meg ne mocczanjon.
A Poltrás kővéváltan nézett rá, hogy tán megőrült.
– Add ide aranyomat, egyetlenegy volt, s midőn útra akarok menni, azt is
elloptad; ismétlé durva kitörését dr. Márk.
– Isten látja lelkemet, én semmi aranyról nem tudok, menté magát remegve
a Poltrás, folyvást hóbortnak tulajdonítva a megtámadást.
– Add vissza egyetlen aranyomat, vagy megfojtalak, s mozdulatot tőn
fenyegetését végrehajtani.
– Kimélet tens úr, mert mindjárt gyilkost sikoltok, s összeszalasztom az
egész házat, Istennel bizonyítom, hogy keresett aranyát szememmel sem
láttam, de inkább mint verjen, húzza le a béremből, ha a tolvajságot
csakugyan rám akarja fogni.
– Béredet más kártételekért húzom le, az sem telik már ki belőle;
viszonzá fogcsikorgatva, s körme közé ragadta a Poltrást, motozni kezdé
mint egy dugárust.
Ránczigálás közben meglátta a leány Márk szobájában az ágylábhoz éllel
támaszkodva fényleni az elveszett aranyat s megmutatá azt.
– Hamis lelkű, magad vetéd oda, mormogá a dühlázas fukar, s mohón rohant
felkapni a darabka érczet, melyért kész leende szöktét, s avval együtt
éltét veszélyező rohamokra kitenni. Aztán kilökvén a leányt, bezárkózott
ismét, óva most már minden kémszemektől, s kiszedve az iratcsomagokat,
helyet csinált útládájában minden kincseinek, befedezvén felül
fejérnemükkel.
Aztán aranyezüst-edényei előtt állt meg hátra tett kezekkel, s a halálos
sietségben időt vőn fukar- és kárélvvel bennök gyönyörgeni. Titeket
hagynálak-e itt nemes termem díszei? többnyire emlékajándékok azon
bolondoktól, kiket tönkre tettem; gondolá csendes gúnymosolylyal. Minő
tiszták vagytok a hosszú nyugalomban, semmi jele, koptatása a torkos
lakomáknak, melyek előbbi uraitok kezén úgy megviseltek. Mily szépen
illik rátok a letörött ó lengyel czimerek helyébe a magamé. Nemes
formáitok aggszerű alakja régiséget hazudik ujdonsült családomra, mintha
fény- és dicsőségben elhalt ükapákról szálltatok volna rám! Hát ti
magyarhoni keresmények, melyek csekély zálogértékekben vesztetek nálam,
vagy az irgalomintézeti orgazdaság lopott maradványi vagytok! mennyi
ízlet, pompaszenv és bőség sugárzik rólatok reám, ha valamely
földrészben, mint rásztkóros dynasta, kit honja megsértett vagy ki nem
elégit, udvart nyitok olcsó tónom szellemében. Miként fogok díszleni
aggságotok által, mert hiszen ki merné gyanítni, hogy rongyszedő apám
fatálból tíz körmével ette a marhapaczalt?… Ugyanezért elővette a
szomszéd szobából azon koffert, melyben azok az irgalomintézet
dugtárában hajdan rejtve voltak, s puha őzbőrök közé berakta a gazdag
edénykincset, melynek árát becsületes úton egy századig be nem
kereshette volna egész családjával.
Most egymáson voltak a bepakolt ládák. Itt van mindenem, ötvennégy év
egész eredménye! gondolá telhetetlen szomjjal. Igaz, hogy adósságon
kezdtem, s a legnagyobb középkori rablók sem hagytak több örököt, kik
várurak voltak s fegyveres sereggel űzték a tolvajlást. De mégis! de
mégis! ha a bukaresti milliomos leányt nőmül elhozhatnám, másik két
ládát zsufolhatnék színig… Veszszen meg Lőbl agyveleje, mely áruló
önzésből Lajos kezére törekszik játszani, hogy apja adósságát vele
fizettesse! De hiszen tőröm nem vetém el, csak elrejtettem.
Azonban eszébe jutott, mit el sem felede, hogy a két ládán kivül több
értéke is van. Dobaz fehérbőr tárczát vőn ki zsebéből, melynek
aczélkapcsát alig lehete beakasztani a teljesség miatt. Egy türet
ezrest, tovább százasokat s végre ötvenes bankjegyeket számított meg
abban; s undok lelke nem állhatá tovább, rettentő hahotával kitört,
melynek gúnyos hangulata ilyesmit látszék értelmezni; szegény világ,
csakugyan futóbolond vagy te, mindenrendü törvény jog- s
becsületviszonyoddal egyben!
Mégis tudott lenni ok, mely pokoli örömét, az üldözet s halál feledt
félelmei mellett is, keserűen elmérgezni tudá: a fukar bírvágy telhetlen
éhe. Néhány váltót vett ki a tárcza másik szárnyából, s összeadá annak
értékét. Szörnyűség, majd négyezer váltó forint! aggódék ajkát harapva.
Szeretném megenni magamat, vagy fülemet leszakítani azon hanyagságért,
miszerint a többivel együtt be nem szedettem. Mit kimélek én kitünő
egyéneket, kiket lehetlenség akadályoz fizetni? ember ember; előttem
mindegy; sőt becsületesb a négy lábon csuszkáló háztörő, ki erőszakosan
lop, hogy adósságát fizesse, mint egy közügyekért ingyen fáradozó egyén,
ki miatt húsz krajczárt veszélyeznem kell. S mégis mily bolonddá hagyám
magam tenni, mintha szívem lágy szurokból volna. Hatvan perczentért
prolongáltam nekik, s ki tudja most, hajhászom nyakába tudom-e varrni e
váltókat a nélkül, hogy a hatvanas kamatból veszitsek? Átkozott legyen
az a percz, melyben többé saját érdekemtől egy fél perczig vagy
félóranegyedig eltérek! Aztán sovár tekintettel szemlélte végig darabról
darabra az ó butorzatot, mindeniknél emlékezvén annak feles harmadrész
árára, melyen összeszedte. Hogy kell itt hagynom, gondolá fanyar
fájdalommal: nekem majd száz pengőmben van az egész, pedig, ha csakugyan
kergető nyomozás alá hozna a kancsi, nem rendelkezhetem róla levélben,
hogy fogamat veszélyezzem miatta… Talán hajhászomat lefőzhetem vele.
E gondolatok közben erős kopogás történt a zárt ajtón s Márk rossz
lelkiismerete mint a villám vissza lőn kapva a készület előtti önvád s
gyötrő aggály rettegéseibe.
– Ki az? kiált erőszakolt mogorva hangon a kopogtatásra, de remegő szava
elárulta, miszerint a kérdés nem oly bátor, mint látszani akar.