feljegyezni, nehogy elfeledjem s bűnhödetlen maradjon, kit ő meg akar
boszúlni. Lengyel-zsidó családból eredtem, úgymond az asszony, Lemberg
közelében. Atyám vak és más üzletre erőtlen levén, rongyszedő volt a
vidékben s nyolcz gyermekét semmiben sem gyakorlá annyira mint a
koplalásban; de azért dolgozniok nem engede, mert úgymond, isten
választott népe nem azért teremteték, hogy magát törje mint barom, hanem
esze által tartassa el magát ellenségeivel. Idősbik bátyám, egy Lőbl
nevű rabbi pártfogása mellett, annak fiával az egyetemet kitanulván,
háziorvos lett Gácsországban egy herczegi háznál; többi testvéreim pedig
egyenként szanaszét oszlottak hat-hat huszassal, azon apai parancs
kiséretében, hogy koplalni, nyúzni, csalni tanuljanak, de ha árokban
kellend is mint az ebnek megdögleniek, apjok nyakára soha egy perczig se
jőjjenek. Azt hiszem, mindnyája megvagyonosult, különben felkeresendék
nővéreiket; így kikerülik őket, hogy alamizsnát ne kelljen adniok. Orvos
bátyámról napról-napra fényesebb híreket hallottunk. Először, hogy szép
fehér gyolcsingben s drága ruhákban jár, aztán az udvarnak egy
haszonbérlőjével közkereseti társaságba állott, majd ismét, hogy
herczegének, idegen nevek alatt saját pénzét uzsorák mellett
kölcsönözgeti; végre, hogy nevezetes tőkebirtokos, Lőbl tantársával, ki
már grófi házorvos volt, egy kézre dolgozik s nehány pénzváltók
szövetségében, magok és több kipusztult nemes nyalóczok befolyása által,
az aristocratia kizsebelését nagy sikerrel űzi. E közben én, Jefte
nagynénémmel nyomorban tartottuk zsémbes, fukar s kevés pénzét elásó
apánkat. Egy ízben szerencsém akadt volna férjhez menni. Kétszáz váltó
forintért elveende egy galandhurczoló, kinek málháit társai ellopták s
megbukott. Irattam bátyámnak az öreg rabbival igen szép levelet, kértem
érzékenyen, adja kölcsön nekem a kivántató menyasszonyi hozományt,
idővel ha Jehovah segít, majd visszafizetjük. Durva, goromba választ
külde a rabbinak; hogy merészel, irá, azon szemétféreg engem bátyjának
nevezni? nem ismerem őket s megtiltom, hogy nevemet valaha szájokba
veendjék. Aztán tudók meg, hogy már akkor hitét változtatta s Márk nevet
vőn fel; mint vőn most is, magyar nemessé létekor, csakhogy rajta
veszett azért rögzött neve. Azonban Lőbl orvost, grófja, bizonyos
csalásért elűzvén, Márknak is, a szövetség félelme miatt, míg késő nem
leend, pusztulnia kellett s jóhír és meglehetős vagyon birtokában
költözék ki Valachiába, a legkérgesebb szívű megrögzött bűntevő, hol
nehány év alatt értékét megkettőzé, nevét tovább-tovább vitte és
rendjelt kapott. Sőt ottani laktában bizonyos szerződést kötött egy
dúsgazdag czimborával annak születendő leányára, kit, ha csakugyan
születnék s felnövend, nőül fog venni. Azonban most hallom, Lőblre
mérgesen fenekedik, mert azon leányt valami gróf nejévé akarja szerezni,
kinek apja neki sokkal adós… Azalatt a szegény család, melyből a fényes
gazember származék, alább sülyedt inség s hagyottságban. Olybá tartatánk
mint a bélpoklosok; saját feleink kikerülték házunkat. Vak atyám ásott
pénzét ellopták s ha koldult kenyerünkből ebédlénk, a fukar kétségének
Tóbiás átkait kelle hallanunk. Irtunk, könyörgénk ismételt izekben a
ragyogó tolvajnak, mondánk, nem akarunk sugáriban foltokul feltűnni,
egybeköttetéseiben megszégyeníteni, alázó eredetét világa előtt
elárulni; titkon, álnév alatt, rejtve, hallgatag eltemetettségben
esdeklünk alamizsnájáért, mentse meg kinos éhhaláltól az atyát, kinek
csontjait viseli, a szívet, melyen az ő vére, fogantatása előtt
átfutott; de nem is válaszolt. Elaggott apánkat rongykereső utczalása
közben fergeteg érte utól s egy sövény alatt halt meg. Azonban a vérség
elleni bűnt még tovább tudta vinni; eddig csak megtagadt s veszni
hagyott bősége közepett, de vétkeinek társaivá nem tőn. Hogy semmi ne
hibázzék s jellemének teljes rajzát kiegészítse, megtevé azt is.
Valachiából Pestre jött, mielőtt a gyanakvó törvény üzőbe vehetné, mint
fogna elszökni innen is, ha körmeimet utána nem feszítném, hogy torkon
ragadjam. Kigyói sikos tekergőzésiben fel tudott csúszni egy főispáni
házba; hírt, közvéleményt, kapós orvosi szerencsét szerezni rövid időn;
házakat és hírlapokat nyert meg; tisztelendő atyám bizonyosan fogja
ismerni őt; ki előtt volna Budapesten Márk neve hallatlan?
Összeszövetkezék a főispánnéval a főispán ellen s midőn házától elvált,
az eszköz, alkalom, ismeretség, ezer szálai közt, mint a pók hálójának
középpontján, elkezdé bűneinek üzletét, összeszőve fonva magát és
viszonyait Lőbl Simon hajdani tantársával, ki már akkor Pesten rég
települt s roppant értékű uzsorás vala. Engemet Jefte nagynénével, a
családi bűnbánat s boldogító kegy álszíne alatt magához csalt Gácsország
inségei, de egyszersmind nyugalma közül: rokonokul fogadott újólag, de
azt titokban kelle tartanunk, hogy hitünk és aljas eredetünk
emelkedéseit ne akadályozza. Azonban nehány rövid hó azon irtózatos
tapasztalatra hozott, miszerint a szörnyeteg kezében nyerekedő koczka,
szabadakaratlan rabnőkké sülyedénk, kiknek vak megadással kell bűneiben
eszközöknek lennünk. Váltott gyermekcserék, uzsora, orgazdaság,
méregkeverések s a huzavona és alattomos merény minden ágai tevék
üzletét, melyben nemcsak díj és osztalék nélkül kényszerülénk segédeivé
aljasulni, hanem véráruló gőgje bércselédek gyanánt tapoda bennünket. A
felébredés első szakában irtózva tevénk szemrehányást, akarók elvonni
tömött vétkeitől. Próbáljatok csak, úgymond, pártot ütni, már hálóban
vagytok, társai bűnömnek, osztályosim a törvény s itéletben, sorsosi a
bakóbárdnak. Remegve tőle, titkos boszuja s méregkeverékeitől, mint a
boa igézettjei rohantunk önvesztünkbe, de biztatásai, igérete, a
szájából kecsegtető jövők s régi üzletének folytonos sikere el is
butíták nőkeblünkben a bűniszonyt, kiszedék a furdalat fulánkját s
bizonyos reményvigaszszal altatának el, hogy ha állítása szerint
üzletének nem soká véget vet s nemességet kapván, minket
kikeresztelkedtet: közös családi jólétet élvezendünk idegen földön,
messze e borzasztó élet szinpadától… Csalódtunk! nem ismertük még. Van-e
sátán, ki oly alacsonyig tudjon gondolni, mint ő cselekedni képes? Midőn
az igérettöltének közelében hivénk magunkat, Jeftét méreggel megölte.
Igen igen, megölte, most is látom kinos rángásait, kidiódzott szemét,
kötéllé dagadt ereit; az nem lehete természetes halál! A főispán
öcscsének egyetlen örökösét akarta őrültté tenni, hogy birtokát amaz
örökölje. A tébolyítás nem sikerülhete, a gyermek anyja útban volt
hazafelé a tengeri fürdőkről s megérkeztével veszve leendett a húszezer
pengő, ez ördögi merény bűnbére, veszve a nagyúri kegy, sőt fenyegeté a
kivilágulás és nyomán a hóhér. Tehát halottnak hirdeté s eltemettetve
helyében mást, őrizetére bizta Jeftének, honnan a gyermek elveszett.
Ezért kelle Jeftének halnia. Árulónak vélte a szörnyeteg, hiába esküvék
Jákób hitlenül el nem hagyott istenére, pedig meggyőződheték vala Márk,
mert a szolgáló, ki a gyermeket megszabadítá, elszökött… Nagynéném
halála után még szörnyűebb lőn az egybeköttetés. Márk mogorvább,
szigorúabb volt hozzám mint valaha, Jeftét mint vérárulót átkozta
koporsójában s mintha bennem élne Jefte, engemet üldözött a megboszult
vádért. Megszűnt minden remény; igéret helyett vad parancs, kilátó
vigasz helyt fenyegetés kényszeríte igája alá s nehezedő sorsomban nem
volt kivel enyhítő szót cserélnem többé, legfeljebb Jefte hamvaihoz
fohászkodám. Végre, látva, miként Márk dühét a bünhödés félelme folyvást
lázasztja: rettegve, hogy éltem Jeftevéget ér, titokban elhagyám Márk
bűnbarlangját s szülőföldemre menekvém, hol két kezem után kenyeret
reméltem s lehető nyugalmat Márk nyomozási ellen, mert a tartomány, mely
annyi vétkeit fedte, könnyen őt árulhatandá el, ha abban nyomaim
bizgatja… Nem akarom tisztelendő atyámat több mint tizenkét év
keserveivel untatni, a babyloni fogság nem volt eleimre nézve
borzasztóbb, mint nekem azon kor. A föld, melyen tartózkodám, polgárok
helyett megrakva rongyos koldusokkal, kik egymás kezéből kapkodák a
földes kenyér falatjait. A forradalom nyomai folyvást élnek és növelik
egymást. Azon vidéknek nincs ábrázatja, mintha isten a zűrzavarban
felejtette volna. Romban fekvő városok, bozóttá vadult falvak, melyeknek
odvaiban a kigyó együtt lakik az emberrel s szántatlan határin
elszaporult vadak kergetik a kiéhezett pórt… Sorsom folyvást rosszabbá
lőn, időm is eljárt, egészségem bomladozni kezdett, reszkettem, hogy
apám halálával halok meg, mint a kivert eb, sövény alatt, kétségeim
között, akaratom ellen, mindig Márkra szegült emlékezetem. Hallottam,
igen jól megy dolga, nagy becsületben van, nemességet kapott; bizonyosan
húszezer pengőt is, gondolám magamban, mert nemességét épen azon kéz
mozgatá, melynek azon összeget kellett fizetnie. E szerint minden titok
maradt s meggyőződheték Jefte hűségéről, tőlem sem reszkethet, ha ily
hosszú nyomorban el nem árultam őt. Ó-Budára utazom, feltevém magamban.
Még Márknál laktomból vannak ott némi ismerősim, kikkel Márk viszonyban
állott. Valamelyiknél meghuzom magamat halálig. Márktól nem kérendek
egyebet a legfukarabb állati tartásnál, csakhogy az országúton ne
rohadjak el. A multak titkait nyelvem alá ásom; pedig irataim vannak;
miért bontanék fel ótemetőt, hogy az élők között dögvészt okozzak. De
Márkot nem akarom, nem fogom soha látni, veszszen magának és a
lelkiismeretnek; majd számol vele az isten, kit elhagyott… Ezen
határozattal jöttem ide. Lábaim nem birtak s a legolcsóbb fuvarra
felment tizenkét évi keresményem; midőn egy óbudai napszámoshoz
beszálltam, fél forintom maradt. Felkerestetém a gyógyszerészt, kihez
Gácsországból ajánlatot hoztam, hogy ha Márk itthon nem lesz, ne
veszszek el, míg jő. Ezzel irattam levelet, alázattal fejezve ki a
fentebbi szerény kérelmet. Megirattam, csekély alamizsnája soká nem
kellend, hogy beteges vagyok s igen olcsón válthatja meg testvérét, az
apjáéhoz hasonló haláltól… Csak képzelje tisztelendő atyám! a
napszámostól, ki levelemet vitte, egy üveg gyógyszert külde válaszul.
Igyam meg, ugymond, ha beteg vagyok. Elborzadék ugyan, de a hitnek egy
sugára világított bennem. Azt vélém, hogy mint más romlott kebelben,
maradt még egyetlen magva a megjobbulásnak; hogy annyi évek furdalati
után, megragadja engesztelő alkalmát a bűnbánat s ki egész világot
eltaszítá magától, családjának egy töredékét legalább a síron innen
visszafűzi száműzött lelkéhez, hogy legyen egyetlen ajak a földön, mely
róla átok nélkül szól. Csalódtam! elfeledém, hogy Márk zsidóból tért
által s a keresztség nem moshatta le a lélek szennyét, minthogy az
merevült szennylélekké lőn… Azt hittem, mondom, hogy pártfogásba vesz s
e gyógyszert csak előre küldé. Hitemben a gyógyszerész is megerősített.
Az üveg tartalmát megvizsgáltatám vele, nem méregkeverék-e? Mert Jefte
története eszemben forgott. Erősítő szer, állítá ő megvizsgálás után.
Ezt vettem három vagy négy napig s epedő fohászszal vártam szabadító
intézkedéseit. Azalatt elfogyasztám a pénzmaradék utolsó fillérét s a
napszámos felmondá hajlékát, ha nem fizethetek, mert, úgymond, csavargók
kiveszik tőle fekhelyemet. Azonban egyszer virradóra kezembe vevém
gyógyszeremet, s úgy tetszett, valamivel többecske van benne, mint
előtti estvén; s alján is némi üledéket véltem sejteni. Ki Márkot mint
én, úgy ismeri, ily esetben könnyen gyanúra fakad. Bizonyosan
kicserélteté az éjjel, mert hisz annak ezer látatlan keze van, mindent
tud, hall és lát, mi őt érdekli, a nélkül hogy őt látni lehessen. Nem
vettem be többé s másnap a gyógyszerész újabb vizsgálata azt bizonyítá,
hogy az üveg nem az s a kicserélt szerben gyilkoló méreg van. Nálam az
üveg, az irt bizonyítványnyal… Kimondhatlan gyűlölet támadt erre bennem.
A harag és undor, mely bennem szunnyadozék s minden izgató kisértete a
régi emléknek s az új szenvedésnek késztet és ösztönöz megboszulni az
erényt, a közigazságot, családomat, magamat. Ha ő így meg tudá tagadni a
vért, megtagadom én is. Felfedem vétkeit, elárulom irtózatos multját s
megtanítom rá az ámított világot, ki ő, az elhirhedt, becsült,
megnemesített gazember? És ha magam börtönbe jutnék is, ha bűnül
tudatnék a kényszerített szerep, melyet a műveletlen, nevelés nélküli s
alárendelt nővér Márk parancsára a bűnhödési szövevény félelme alatt
játszott; mégis ki fogok törni vallomásaimmal, legalább lelkemről
lehengerítem az öntudat kövét s miután nemletté tenni lehetetlen,
megigazítom vétkemet s e hálátlan szörnyet például adom az igazság
kezébe. Azért tisztelendő Atyám, a szent szűz nevében kérem, melynek
leányává tett, vagy hallgattasson ki törvényes formában, vagy idézze fel
azon urat, kinek azon álsírba temetett élő halott, családjához tartozik
s itt a tens táblabíró úr nevét említé. Ide megy ki a kancsi kórnő
gyónása, minek következtén kegyedet saját érdekében felsietni kértem;
befejezé hivatalos komolysággal elmondott szavát pater Sebastian.
Vámost az emelkedő öröm foglalta el. Alig tudta megköszönni az irgalmas
férfiunak részvevő és gyors eljárását.
Lehetlen volt azonban a történet azon lélektani fejletére nem eszmélnie,
miszerint az annyi időkbe s leplekbe beszőtt titok a miatt nyert kellő
világot, mivel a fukar és hálátlan bűntevők erőszakosan akarták
elfojtani eszközeiket s szükkeblű terrorismussal kezelék azokat, a
helyett, hogy bőkezüség és méltánylat utján a titok őreivé iparkodtak
volna tenni.
– Itt van-e a kórházban a vallomástevő asszony? kérdezé Vámos pater
Sebastiánt.
– Igen is, folytonos felvigyázat s gyógyrend alatt, de naponként
veszélyesen gyengül; épen ma mondám, hogy ha még holnap választ nem
veendek, ki fogom hallgattatni érvényes modorban.
Vámos rendelést tőn, hogy a Fehérhajóban maradt társai rögtön jőjjenek.
– S azóta nem tapasztalák tisztelendő urak Márk ólálkodásait? kérdezé
aztán az ájtatos atyától.
– A beteg igen félt s könyörgött is nekem, hogy szoros szem alatt
tartassék kórágya, mert Márk üldöző keze az oltár szentségtartójába is
beférkezik. Ez okból az igazgató egy ápolót rendelt saját őreül.
Különben a szerzet mondott titkaimról mitsem tud, mert a gyónó csak
kegyednek engedé felfednem.
– S azon ápolóba lehet tökélyesen bizni, hogy vesztegethetlen?
Pater Sebastian kérdőleg s agálylyal nézett Vámosra.
– Nem tarthatni-e tőle, hogy azon folytonos erőtlenülés Márknak
becsempészett lassu mérgétől jő?
Pater Sebastián, a nélkül, hogy felelne, futott a kórházba s kiszólítván
az ápolót a beteg kancsi mellől, parancsot adott ki, hogy mig vissza nem
jöend, a küszöbön senki be ne lépjen. Ha a kancsi ágyát zöld vászonfal
nem szigeteli el, a gyóntató atya észreveheté vala, miszerint az ápoló,
ajtóbenyitáskor, ijedtében kiönté a kanál szert, melyet épen beadandó
vala s elkapván a széken álló gyógyüveget, helyette zsebéből másikat
hagya ott. Ki tudja? tán ha azon adagot beveszi, kebelében viszi sírba a
törvényes vallomást.
Azonban megérkezék Ödön s a legale testimonium. Midőn a kórterembe
mentek, dévaj robogás tört végig a folyosó szárnyán. A beteg őr
kergetett egy szomjas collegát, ki, mig ő egy alélt beteget megfordulni
segíte, boros korsóját a szélső ágy alul kicsippentette. Utólérve az
italkedvelő dominust, kar ki kar, hónalj szakadtából viaskodtak a
kancsón, mignem a töredékenységben hozzájok hasonló cserépedény füle
tövestől az egyik kezében maradván, a virrasztó nedü mind a két
confrater érzékeny rövidségeül, a padlaton felmeríthetlenül
végignyujtózott. Mig a betegőrt e kegyes kitérés a terem küszöbétől
távol tartá, az ápoló, kit pater Sebastian Vámos figyelmeztetésére
kiintett, beszökvén a betegek közé, egy nyoszolya végén a földön
meglapult, ellesendő, mi fog történni e szokatlan csoportozat által.
Vámos megállott társaival a kancsi kórágyánál. Ébren feküdt az álmatlan,
gyengesége miatt; a vékony takaró átmutatá aszott körrajzait, mintha
csontváz vonta volna magát alatta össze. A lenge, hálónemü vászonfal
zöld homályt vetett rá, melynek vonala arczát megosztá, annak felét az
éjlámpa világában hagyván. Törődött üres kép, ajaka gombás, szája
beesett s csaknem fülekig terjedő. Arczbőre rostos, porusaiban látható
szőrökkel; szeme kancsal és kiholt. Látszék rajta az ifjukori
formátlanság s hogy szokatlan nyomor szűrte meg. Egyike azon
teremtményeknek, kik körül önkénytelenül e kérdés meríti fel magát:
miért állítá elő a természet? mért nem hagyta nyugodni az undort nem
költő semmiben?… Az ápoló látva, hogy kihez jöttek a váratlan vendégek,
azonnal kitünt.
– Asszonyom, itt vannak az urak, kikkel beszélni kivántál, kiknek
titkaidat felfedni akarod; megszólítá őt pater Sebastián.
A gyóntató ismerős hangjára feltekinte a kancsi. Eleven mozdulattal vőn
más helyzetet rozzant termete, arcza felélénkült, szeme fényesen fordult
körül a társaságon, látszék, hogy meg van indulva s lelkének még rejtező
ereje összeszedi magát.
– Ismeri-e a tanú ezen urat? kérdé hivatalos modorban a zömök
szolgabiró, miközben Szalárdy Ödönt a kancsihoz vezette.
Ödön formája sokat változott, alig tartott meg valamit a régi
kifejezésből. Annyi szenvedés, annyi melancholia, annyi néma foglalkozás
az elzárt lélekben, egészen más jegyet, jellemet adtak arczának. Haja is
meggyérült s benne ősz szálak mutogaták a kora vénhedést. Csak szemében
maradt meg a delejes bűbáj s csak a régi ijedezés nyomai, átalakult
vonásaiban. Ritka szem találta volna el, ki őt gyermekkorban látá,
hacsak Czeczilia hasonlata útba nem vezeti; de a kancsi, ki oly csodás
egybeköttetésben élt vele s ki ébren és álmaiban ezerszer képzetében
forgatá vonásit, kinek furdaló lélekismerete kitörölhetlenné edzé az
üldöző képet, mindjárt emlékezék.
– Hogyne ismerném? felelt villanyozva, miközben a hozzáhajlott Ödön
arczait száraz, hidegnyirkú tenyerével megveregeté. Mint egy kövér
berbécs: szoktam neki mondani, midőn Márknál az ijesztő szobában
le-levetkeztetém, de szegény úgy reszketett, mintha vesztőhelyen
bontanák ruháiból.
A vallomás oly rögtön s minden előkészületi szertartás nélkül kezdődék,
hogy esküdt úr selyemkendőjét sem terítheté alá, hanem lehevenyészvén
magát egy kopott szalmaszékre, térdén jegyzé a jegyzendőket kétvégen
faragott irónnal.
– No, de nézze meg jól a tanú, nehogy Márk elleni bosszujában idegent
ismerjen el a helyett, kiről vallást akar tenni; szólítá a kancsit pater
Sebastian szeliden.
– Az ez! az ez! a kis Ödön úrfi, közbevág a beteg növő élénkséggel,
hiszen ébren vagyok, eszmélek, emlékezem. Ez itt tisztelendő atyám,
kinek meggyóntam, mikor a szentszűz leányai közé felavatott; az ott
Vámos úr, ki az Ödön urfi anyjával gyakran volt nálunk, midőn a halott
betegsége, halála, temetése felől tudakozódtak; e pedig itt a szegény
Ödön urfi, ki nálunk annyit szenvedett, kinek nyihogó gyapjas
kandallóján meggyujtogatám a kábító barátsüveget, ágyánál borzasztó
boszorkányokról meséltem, ablakába kisértő lidérczül csonkatollas
bagolyfiat rejték s rettegései közt titkon őrzöttem, hogy senki meg ne
közelítse.
Ödön emlékében felköltek a néhai iszonyok, s mint kiállott kín és hábor
képei szoktak sötét óráinkban, megrázták lelkét, melyet már a kancsi
veregető keze fellázasztott.
– Tudja-e és ha tudja, adja elő a tanu, miért bánt dr. Márk oly
középszázadi istentelenséggel Ödön urfival? – kérdé sietős buzgalommal
szolgabiró úr, nehogy más valaki ujolag megelőzhesse.
– Hogy húszezer pengő forintért őrültté tegye, – felelt határozottan az
éber és öntudatos kancsi.
– Be tudná-e bizonyítani a tanu, hogy e pokoli merény csakugyan alku
fejében követteték el?
– Itt a fejem alatti irományok közt van Márknak első nyugtatványa,
melyet Ödön urfi áltemetése után, a huszezer pengőről irt, de mivel
rögtön ki nem fizettetett, iróasztalában tartá s én titkon elvevém, hogy
ha osztoztatni nem fog, fegyverem legyen.
– Hát arról nincs-e valamely kézzelfogható species facti, miszerint Márk
úr Ödön úrfi helyett, más halandó hüvelyt temettetett el?
– Jefte néném, kit Ödön urfi Vörös dajka név alatt ismert, midőn halálos
ágyon kinlódék s azt Márk mérgének tulajdonítá, kihallgattatá magát
éjjel titokban, mielőtt gyilkosa oda érkezett, s bizonyságot tőn róla,
hogy az irgalomintézetben leesett gyermekért adá ki halottul, Ödön urfit
pedig oda cserélte az ő őrizete alá, mig maga Brünnben vagy Prágában
járt, hogy az urfinak sikkasztó helyet készítsen, mert megölni nem
akará, hogy későbben is pénzt csikarhasson általa a főispántól, de aztán
az urfi, mielőtt elszállíthatták volna, elszökött. Jefte vallomása is
fejem alatt van, végórájában, mikor Márk úr, kínját nem nézhetvén, az
ablaknak fordult, inte nekem, hogy lábainál van valami, oda akarék
nyulni, de megtiltá, s midőn nyujtóztató padon volt, találám
szalmazsákja alatt azon irományt. Egyébiránt azok igaz voltáról magam is
igaz hittel tanuságot teszek, mint szinte arról is, hogy Márk az orvosi
consiliumtól helybenhagyott gyógyszereket mindig kicserélte, s Ödön urfi
őrültséget hozó italokat kapott.
– Nem adhat-e utasítást a tanu, hogy a Vörös dajka néhai szolgálóját, ki
a kérdéses időben következőleg tekintetes és vitézlő Szalárdy Ödön úr
mártiromsága alatt, nála bérben tartózkodék, melyik szegletében lehetne
feltalálni a nemes megyének, országnak, birodalomnak avagy világnak? –
kérdezé továbbá a kis szolgabiró neki szelesedve az örvendetes sikertől,
melyet egyenesen és egyedül czikornyásan nekikanyargatott kérdéseinek
tulajdonitott.
– Azon leány a Jefte néném örökben tartott árvája volt, kit Galicziából
segédül hozata, nehogy az itt fogadandó ismeretlen cselédtől az udvar
titkait féltenie kelljen. Most már az férjhez ment, Prmedzowban lakik,
férjének neve fel van jegyezve leveleim között, de Ödön urfinak
személyesen el kell hozzá menni, s előadnia az elszöktetés minden
körülményit, mit ő senkinek, még nekem sem mondott el. Erről fog
ráismerni, kinek kelljen vallania, különben majd tagad, mert azt fogja
vélni, hogy tán Márk üldözi, vagy a néma morva törekszik még egyszer
kelepczébe kerítni.
– S azon méregüveg is megvan, melyet Márk a tanu orvossága helyett
becserélt, a gyógyszerész bizonyítványával egyetemben?
– Itt van fejem alatt, egyébiránt Márk irószekrényében, balra felül egy
földszinti rejtett fiókban egy egész rakás oklevelet lehetne találni,
melyek őt saját alakjában fogják ismertetni. Galicziából és Bukarestből
maradt adatok, Lőbl Simonnali egybeköttetéseit tárgyazó jegyzetek,
bizonyságjelül használható levelezések, hogy a magtalan főispánné
gyermekeit ő szerezgette, s több, Isten tudná, mi minden papiros titkos
irásmóddal, de melyet Prmedzowban lakó szolgálónak férje ismerni fog.
Még egy sereg részletező kérdéseket tőnek a szövevényes multakra
vonatkozólag, melyekre a kancsi, világosan, tájékozó határozottsággal
felelgetett, s melyeknek tárgyalását esküdt úr ki-kinyujtózó háttal és
karokkal hűségesen feljegyzette.
Végre kinyilt és felfakadt az igazság és szabadulás forrása, melyet az
oly hosszu és kínos időkön keresztül, az ármány, erőszak s árulási
szövevény eldugva és betemetve tartott. Ödön és Vámos boldogító könyűket
sírtak egymás ölelkező vállain, s szemeikben új élettel vidámodék fel a
gyászviselt lélek, mint midőn hosszú vész s utánmaradt borulatok után
illat- és színderüvel nyilik a zártkelyhü virág a kibukkanó napra.
Érzékenyen ölelék koszorúba a gyóntató atyát, s Ödön e világölelő
lélekváltozásban, feledve a multak bosszura lázító rémalakjait,
kiengesztelődve kegyetlenség és bűn jelenetei iránt, békekezet nyujtott
a kancsinak, s lázas borzalom nélkül tudá megszorítni a hidegnyirku
kezet, melynek kisértő nyomait fél életen át irtózva érezte arczain.
A kancsi megcsókolá a nyujtott feszületet, rátevé kezeit Ödön fejére, s
ünnepélyes formában megesküvék az élő isten minden szentjeire, hogy igaz
lélekben s igazságban vallott, átadván feje alul a rég tartogatott
tényjeleket, mikre vallomásaiban hivatkozék.
– Az egy örök isten, ki a megtérőnek szent lelkét küldé, megbocsátja
vétkedet leányom. E halandóság völgyén a bűn árnyékában jártál, de
megigazulásod felnyitá az öröklét kapuit, s az atya jobbján világosságod
lesz, melyből Márk s az emberiség többi ördögei nem vihetnek kezeidnél
fogva sötétbe, – mondá ájtatosan páter Sebastián, miközben fekete
sipkáját leemelinté, s a kancsira megszentelő keresztet vetett.
[Illustration: A kancsi rátevé kezét Ödön fejére.]