betegség, családviszonyok, távollét s ki tudja, mi minden? Szótár birná
elsorozni ezer mentségeit, míg végre az ember türelme ki nem fogy, s
felhagy az ostrommal.
– Sőt egy virágot sem fogad el férfitúl, ha csak színpadra nem veti;
megjegyzé a másik.
– Hírét jobban védi, mint hattyú a tollát.
– S Lajosért mindez kivételt szenved.
– Okvetlenül szerelmes bele.
– S pedig egyénileg, nem körülményeibe.
– Világos… Hány dúsabb hódolatot utasított már el!
– Melyek tán csillogóbb körbe kapták volna.
– Vagy legalább jobban bélelnék a schatult.
– S a helyett hogy Lajost kiütné nyeregből, minden bajtárs eltöri
lándzsáját.
– Egyébiránt előjoga is van, miután atyja pártfogása hozta a színpadra.
– Szinte pangó közöny kezd már uralkodni Athea iránt, a magasabb elemű
férfitársaságban.
– Alig látni őket páholyban tapsolni; mi is csak Lajosért teszszük.
– Boszankodnak a mindent mellőző kijelelésért.
– Köszönet, hogy a tömeg ilymire nem ügyel, különben néma házban
hangzanának a csábnő dalai.
– Könnyebben lelnének szót a napi hasábírók, a tomboló tapsvihar varians
synonymjeire.
– Mit mondasz ezekre, irígylett lovagja az operasaisonnak? kérdé végre
egyik a mélyedt házi úrtól.
Lajos úgy szinlé, mintha gondolati kötnék le figyelmét, pedig hiúsága
nem engedé komolyan visszautasítni az irigy véleményt, melynek semmi
igazságos alapja nem lehet. Ő betolakodék ugyan az angyal Athea óvott
magányába, mert annak gyámatyja Gyapjasy, kötelességeül tevé
elfogadását, s jó szíve nem akart hálátlannak látszani gróf Szalárdy
György iránt: de komornája vagy nővendégek nélkül egy pillanatig sem
bizá szűz keblét Lajos jelenlétére. A művésznő rajzó imádói, kiket első
fellépteivel táboronként költött, minden lépést, legapróbb körülményt
pontosan ismertek, mi a közös bálvány ostromára vonatkozék. Ők legjobban
ismerik s ellenőrzik egymást, egyik a másik szerencséjét rontja, tör és
áskálódik s kit boldogulni vélnek, közös ellenül tekintik. Ez történt
Lajossal is. Tudták, hogy egyetlen ki elfogadtatik, ki a szép Atheát
egyszer másszor játék után lakára kiséri; meg voltak győződve, hogy
emlékajándokit viseli; s ha Athea szeme olykor Lajos páholyára tévedt,
ha hangja megrezzent, s zavar és gyülölet miatt összepirult, csalhatlan
jeleül vették kitört érzelmének. Lajosnak tetszék e balmagyarázat, s hol
többet nem tehete, mindig kész volt azt beleegyező hallgatással
örökíteni. Nemcsak hiúságát hizlalá e tévely, mi őt, a társaság jelesei
felett kitünteté, hanem reszkető szerelme, s a féltő gyötrelem, némi
biztosítékát találta abban; remélni engedve, miszerint ha vetélytársak
kelleme, ostroma vele nem versenyezhetik, egykor mégis sikerülhet a
hideg bálvány szívét meghajlítani, vagy legalább a szánat és könyör
alamizsnául színlett kegyet nyerni.
A fentebbi kérdésre sem felelt volna semmit, de eszében forgott a pirító
levél, s kétkedő lelke is gyanakvék, nincs-e társai közt egyik árulója,
kiknek szégyenhozó szaván a levél alapult? Azonban nem akará megfosztani
magát, határozott igazmondósággal az önző remény s közönség
csalódásaitól, melyet az, reá nézve oly édesen vélt.
– Tévedtek ti édes jó barátim, felelé egyszerűn, féligmeddig
ellenvetésképen a fentebbi tárgyalások nyomán; hogy ez oraculumi
kétesség, biztosítsa ugyan, ha tán társai a valót sejtenék; de hárító
szerénységül vétethessék azon esetre, ha a közámulat még csakugyan tart.
– Bár irányomban tévedhetnétek úgy! mondá komoly meggyőződés hangján a
társaság egyike, miből kitünék, miszerint az elegánsabb körök, mikben ők
forognak, folyvást valónak hiszik Lajos szerencséjét.
– Nem összepirult-e utolsó felléptekor, midőn rád tekintve látcsövedet
magán találta?
– Nem felvette-e az immortel koszorút, mely páholyodból repült?
– Nem karodon vezetted-e haza ugyanazon dalműből?
– Nem egész délutánt nála töltéd-e következő nap?
– Nem éjzenét adtál-e ugyanakkor ablakai alatt?
– Nem viselte-e többszöri fellépteiben a gazdag gyöngyöt, mit te
ajándékozál, mint fogja viselni ezen karpereczet is, ha legközelebb
fellép, mert hisz a gyöngyöt is ezen helyen láttuk? kérdezé végre a szép
sugár pajtás, miközben kezébe vette az iróasztalon felnyitva hagyott
etuist.
– Miért kalamoltok mindenbe? közbevágott Lajos tettetett zavarral,
mintha önmagára boszankodnék az ékszer óvtalan kinnfeledéseért, s el
akarná venni barátja kezéből, hogy zár alá rejtse. De az nem adá azt.
Sorról-sorra, kézről-kézre járt; szoros, részletes szemle alá véteték,
hogy okvetlenül ráismerhessenek, ha egykor Athea harmatdad karjain fog
az díszleni.
– Ki nem tudok békülni a mai esettel! felkiálta töprenkedve Lajos. A
hirdetett dalmű elhalasztása, Athea hirtelen jött rosszulléte aggódtatá
őt. Vajjon nem ellenem van-e izgulva? nem azért vonakszik-e fellépni,
hogy gyűlölt szemeimmel ne találkozzék? nem tervezi-e végszabadultát
ostromaimtól? nem akar-e szokatlan módhoz nyúlni híre érdekében, mi
engem, szándékos czélzata nélkül, meggyalázand? Ezernyi kérdés
borult-merült nyugtalan szívében, mert a vak szerelem, kivált ha
kétkedik, kimerítlen forrása a balmagyarázatnak, mihelyt féltenie, vagy
gyanakodnia kell, pedig arra minden legkisebb körülményt indokul ragad.
George jelenté a kertész megérkeztét, s az intett jelre be is bocsátá
azt.
– Van-e sok és szép virága? kérdezé Lajos.
– Van grófi méltóság, mondá a haszonleső német; s a mi kertemből nem
telnék, beszerzését magamra vállalom.
– Képes lenne-e reggel hat órára egy kisded nősalont felkoszorúzni, de
úgy, hogy egyszersmind bokrétákkal töltsön meg vázákat, a szőnyeget
behintse egészen megszedett virággal, s fonadékok környezzék az ajtót?
A kertész gondolkozék, számítani látszott, honnan mennyi virágot kaphat.
«Ha cameliáimat, s egyéb drága példányokat szabad lesz használnom,
kitelik».
– Éppen akarom, hogy mindent használjon, mi a pesti kertészettől telik.
– Kié a felékítendő salon? kérdezé a kertész.
– Athea kisasszonyé; de vigyáznia kell, hogy készület alatt fel ne
ébredjen, s meglepje a tréfa, midőn salonjába kilép.
A fiatal urak dicsérték Lajos gyöngéd és költséges ötletét; a kertész
pedig más szobába kérte egy magányos szóra a házi urat.
– Nem hiszem, hogy Athea kisasszony bebocsátna, grófi méltóság, sugá,
midőn magok voltak. A minap sem akart helyt adni a virágbokroknak,
miután kérdezte, hogy kinek küldeményi. Férfiaktól nem illik ilyesmit
leánynak elfogadni.
– Titkon szóljon a komornájával, viszonsúgá Lajos. Kérje meg nevemben, ő
mindent megtesz értem, s elintézi a dolgot, hogy minden megtörténjék.
A kertész távozott, Lajos visszament barátai közé. E közben játékasztalt
készített a vadász, bevilágítván azt a lejebb vont függő lámpával. Az
ebédlő-teremben asztalt terítének theára, és hideg franczia étkekhez,
egy rézhűtőbe pedig moet pezsgőt raktak jég közé, míg Lajos
házgazda-tiszt szerint fáróbanknak vetett nehány darab százast, melyeken
az öreg Salamon bélyege messziről megismerszett.
Az ifjú urak még folyvást a szép karpereczet nézegeték. A fentebbi
jelenetekből kiderül, minő viszony létezik az erényes művésznő s e hiú
úrfi között; kiderül, mi módon és okból tudta Lajos rávennni Henyéldy
grófnőt, hogy Salamontól vett gyöngyeivel megajándékozza Atheát, mint
Beatrice megajándékozandja karpereczével. Meztelen látszanak az adatok,
melyek után az ama viszonyra vonatkozó félreértés alakul és fejlik;
újabb példáját adva annak, mily igazságtalan lehet a közvélemény, még ha
indokolva látszék is lenni. Mily méltatlanul rovatik meg az ihletett
művésznő, ki minden időt, tehetséget a szorgalomnak áldoz; a szerény,
házias angyalnő, kinek erényéhez egy vonalnyi árny nem férhet. És még
mennyi újabb kútfő balmagyarázatra, ha a tündér-éji virágdiszítmények
híre fut; ha ama karpereczet Beatrice sürgetéseire színpadon használja,
s ha Lajos kocsijában meglátják, midőn anyjához vitetik, pedig hogy
meglássák, kisértő ördöge gondoskodni fog. Az ártatlan hölgyjellem,
mielőtt észrevenné magát, oly összevisszafont szövegébe lesz bonyolítva
gyanú- s rágalomnak, hogy saját mentségére hitelét elveszti; s hiába
nevezendi meg a vádló ajándékok igaz eredetét, költött ürügynek fog az
tartatni, melylyel lovagja, megszánt áldozatja hirét védni vállalkozik…
Lajos végszámítása oda vonatkozék, miszerint ily erkölcsi bukás
végfokaiban, a magára hagyott erőtlen nőszív, hogy legalább őre és
támasza legyen, kétségei között, karjaiba fogja vetni magát.
Alig hinné az ember, hogy ezen úr, ki a közügy gondjait kérte és vette
vállaira, hiú szenvedélyek ezerféle üres vagy alacsony üzleteire lopja
el lelkét és idejét. A jellem baljegye, mely fokonkénti erősbödés által
már természetté vált, sohasem hazudtolja meg magát. A fösvény fukar
marad, ha Anglia adósságát neki fizetik is, a részeges bort kér, ha bár
tenger istenévé teszszük; és a könnyelmű épen úgy eljátszik egy virágzó
nemzetet, mint a tört sarkantyú rézgombját.
Azért alig lehet statusra veszélyesb, mint ha fénykapkodó, hiú,
szenvedélyes, epicur hajlamú önző egyének horgászszák el a
közhivatalokat. Efféle lelkület minden vizet saját malmára visz;
bizalom, vélemény, hír, ész és hatalom, mindannyi gyilok kezében, melyet
a közjó üterébe döf, hogy falni való vért onthasson magának.
Dölyfe, erőszakja, vagy rejtett árulása önmagát neveli, mint az ó római
hydrops, mígnem a szörny megnő, térkörét körmébe ragadja, s zsarnok lesz
belőle. Mindegy akármi eszméhez, akármely felekezethez tartozik,
szerencsétlen az ügy, párt, vagy testület, mely magát kezeire bizta,
vele és általa nincs, nem lehet siker és virágzat, mert ha rosszabb
lenni alkalmat nem vehet, legalább gőgös marad és hiú, dolgainak mélyen
és egészen nem adja át magát, s legjobb esetben pangást, hervadozást
idéz fel körében.
Lajost bensőleg megismerők, midőn intéző terveik közben atyja előtt
vallomásokat tőn. Ime az egyéniség ugyanaz maradt, mint akart maradni; s
csak lázasztó akadályok kellenek, hogy szörnyeteggé legyen, vagy
lehetlenségek, hogy szörnyű véget érjen.
Egyébiránt az éj igen vigan ment el. Lajosnak nem csak igen jó étvágya,
hanem excellens szakácsa szokott lenni; barátjait pedig rendesen a
legpénzesebb körökből tudja válogatni; s e három tényező közbenjöttével
éji két órára felségesen evett, dicsőket ivott, s hatszáz aranyat nyert,
a mi különben nála mind nem ujság.
XXXII. (A kancsi.)
Ekkor tájban, azokra nézve, kik e történetet részvéttel kisérik, érdekes
vendégek érkezének Pestre. Esti hét órakor, következőleg nyaktörő
sötéttel, jött meg a Fehérhajóhoz a debreczeni gyorskocsi. A kerékagy s
küllők közé fagyott ilvány és agyag meghízlalva újabb sár-rétegtől az
oldalhegyig felverődött csatak, megpántolt repedék nyújtón vagy
talpakon, s kötelekbe fűzött erőszakos törés a saráglya karján, a
leküzdött pálya mindannyi sebhelye, eszünkbe juttatják a hortobágyi
útat, hol fuvaros véreink csoportjaival egykor találkozánk.
A gyorskocsi bőr barlangjából alacsony, zömök ember mászott ki, száján,
mint mordálycsőből füstöt lövöldözve cseresznyeszín tajtékpipájából;
utána nyalka termetű fiatal úr tette magát földre, ki épen most
göndöríté ki utolsó fürtjét a bőrpióczából, melybe útközben haja tekerve
volt. Ámbár pedig rókatorkosában nyűttes állapotban villogott a
narancsszín csiku világoskék nyakravaló, menten rá lehete ismerni a
feszes nadrágú esküdtre, ha szolgabiráját elhibáztuk volna is. Itt levén
a működő legale testimonium, semmi meglepő nincs benne, hogy a
bőrbarlangból Vámos az árvahalászból feléledt Szalárdy Ödönnel együtt
előbuvék, nagyot nyujtózván a bordanyaggató üléstámlák után.
Vámos mielőtt szobákat nyittatna, csengeté a házi bérszolgát, s
félreintvén a lépcsőzet megé, suttogó halk hangon bizományt adott ki,
melyet úgy látszék, jól meg akart értetni, mert hosszan magyarázta. A
bérszolga sietős készséggel rohant ki a kapu alatt; Vámos még egyszer
visszakiáltá útjából.
– Mint mondám, jól vigyázzon; tudja meg pontosan, otthon van-e dr. Márk,
és ha igen, ne is menjen be a szállásába, vagy ha bement s ott találná:
kérjen gyógyszert vagy színleljen valamit: ha pedig otthon nincs,
beszéljen szolgálójával s híja ide rögtön; csak azt mondja neki, hogy
felérkezett a hortobágyi úr.
Azonban jövevényeink felhurczolkodtak a Fehérhajó férges szobáiba,
holott esküdt úr, tetemes mosdások után rangjához illő hüvelybe
öltöztette magát, s nyakrafőre színházba akart illanni, kivált miután
megtudta, hogy bohózatot adnak.
Vámos karon kapá illanása közben.
– Kedves barátom, legyen szives velünk elviselni az est unalmait, holnap
aztán, vagy mikor dolgunkat végeztük, a hol akar, inkább páholyt veszek,
s kölcsönzök számára vagy két operaguckert; de látja, most fontos
eljárások várják, nem tudom, melyik perczben, tán egy-két óra mulva kell
végrehajtanunk azon kihallgatást, melyért feltörődtünk, s melytől annyi
érdek végkifejlése függ; mondá szeliden, miközben a felkráglizott
bohózatkedvelőt kanapéra nyomta.
Esküdt úr nyájasan ajánlkozék a halaszthatni vélt tiszti eljárásra, de
lelke izzadt a megtagadás miatt, s szemeiből látszék, mily keserves
áldozatba kerül neki a hivatal.
Azonban a bérszolga visszaérkezék, s magával hozta a megrendelt
szolgálót. Sovány, nagyszájú leány, sápadt rostos bőrü, gyenge szemű s
félénk tekintetű; ki őt régiebb időkben vizsgálta, emlékezni kezdett
vonásaira, hosszasb szemlélet után eszébe kellett jutnia, hogy a
Hortobágyon látta, s felismeri benne a Poltrást. Alakja hasonlít a
betegállapotihoz, csakhogy ajka most nem rángatag, szeme nem merevény,
szemhéja nem akadoz fel, s arczában nincs örökös remegés. Ezen különös
ábrázat általában elveszté kisértetiességét, annyival inkább, mert holt
képét nem torzítá természetlen festék, mint midőn először láttuk őt, de
bágyadt, erőtlen kifejezése, színvesztett ajka és arczai mutaták a
kimerültség s kiállott szenvedések nyomait.
– Van-e jó dolgod? megszólítá Vámos részvéttel.
Midőn Vámosnak kezet csókolt, felélénkült komoly tekintete, s piruló
ereit elfutá az élet. A hála öröme lelkesíté az egyszerű kebelt.
– Hogy ne volna, felelt igazoló hangon a leány. Betegségem egészen
meggyógyult, mióta a kórházból kijöttem, görcsöm soha sem volt, sem vér
láttára dühösségbe nem jövök. Gyenge vagyok, az igaz, de azért tudok
dolgozni, mennyit kötelességem hoz magával.
– De Márkhoz rossz helyre szereztelek úgy-e?
– Felette rossz ember, viszonzá a Poltrás, de örömest szolgálok nála
jótevőmért. Fukar, dühös, álnok s igaztalan; koplaltat s béremet
elhúzza; lehetetlen lett volna megélnem nála, ha a tens úr ajándékából
nem tartom magamat.
– Nem jött-e nyomába, hogy én játszottalak házához?
– A világért sem. Azt hiszi, félbolond vagyok, kit más el nem tart,
kinek fapénz is jó, s azért mentem hozzá. És mivel minden üldözést,
húzavonát szó nélkül szenvedek, nem is igen czirkál utánam, baromilag
elterhel parancscsal, de aztán dolgaimra hagy.
– Hát reád bizott ügyemben tapasztaltál-e valamit? volt-e nála kancsi
nővére valamikor, vagy nem sejtheted-e, hol lakik? életben van-e?
– Nem tudok semmit; mióta nála szolgálok, semmi jele, nyoma sem volt,
miből legkisebbet gyanítni vagy következtetni lehetne.
– Hát a vörös dajka szolgálója, kinek személyes leirását úgy a szádba
rágtam?
– Megismerném százezer ember közt utczán, templomban, akárhol, de sohsem
jött előmbe, sem Márk úrnál egy szót sem szóltak felőle.
– S Márk viseletében sem vettél semmi különöst észre? vagy nem nyomoztad
esti kijárásaiban valami szokatlan új helyre? folytatá kérdéseit Vámos,
aggódva a cselvetés sikertelenségein.
– Ez előtt három héttel egy havazó estvén levelet hozott egy rongyos
napszámos; azóta nagyon nyugtalan lett Márk úr; felelé a Poltrás.
– Küldött-e választ azon levélre?
– Nem, csak egy üveg orvosságot.
– Kérdezted-e a napszámostól, honnan jött a levél?
– Igen; azt mondta egy betegtől.
– Mért nem tudakoztad bővebben?
– Tettem száz kérdést is, de egy szót sem felelt.
– Mit tőn azóta Márk?
– Egy darabig semmit, csak hogy izgatott volt, sokszor éjszaka is
behítt, hogy takarítsam ki a szobát, pedig, tisztább a tükörnél;
bizonyosan félt magában lenni. Hanem ma két hete, mikor a kórházak napi
jelentését elhozták, mert mindig hordatta, rettenetes boszúságba jött.
Sohasem láttam oly dühösnek, majd felfalta még betegeit is, a kik hozzá
járnak. Azóta sokszor kiment este. Én a tens úr rendelete szerint, mikor
lehetett, utána lopóztam; elkisértem a Dunáig, onnan csónakba ültem
utána, de a budai parton mindig bérkocsit vett. Azoktól tudtam meg, mert
számukat megjegyzém, hogy az… kórházhoz jár, de nagy baja lehet, mert a
kapu alatt suttog mindig egy betegápolóval, s elégületlenül jő vissza.
Azt magam is látom, nagyban töri fejét, mert hajhászát magához hivatá, s
parancsolta neki, hogy legfeljebb egy hónap alatt mind beszedje, a mi
pénze még uzsorán kinn van, akármennyit kelljen engednie, hol az idő nem
folyt le egészen, nehány adóst pedig meg is idéztetett, sőt a hajhász
eldoboltatta már köztük némelyiket. Azonban Márk úr késő estéken zárt
ajtó megett szed, vesz, tesz, rakosgat; irásokat is égetget talán, mert
vagy két reggel papirhamvat leltem a kandallós kályhában. Pénzét pedig
mind aranyra váltja a hajhásza; talán bizony el akar szökni, mert a
hajhász Bécsből hozott egy útilevelet, hogy majd ő utazik más országra
véle, mégis Márk úrnál hagyá.
– Hasonlít-e arczban Márkhoz a hajhász?
– Nagyon; a termetben is.
Vámos ingerülve hallgatta a Poltrás tudósításait. Homlokát komoly redők
lepték el; zsebéből egy levelet vőn elő, melynek következtében Pestre
jött, s látta, hogy kelési napja tökéletesen egyezik a Poltrás azon
adatával, melytől fogva Márkot az… kórház körül ólálkodni állítja. A
gondviselés csodáira gondolt, s a remény sugára deríté át arczát, hogy
végre diadalt szerzend tán a vétkezőkön, s Ödönt visszaadja
jogviszonyainak, mikből a hallatlan bűnterv kitépte.
– Hát most hol van Márk? kérdé némi szünet után a Poltrástól.
– Alkalmasint ottan, mert ilyenkor szokott odajárni.
– Menj haza, s légy szemes, mit teend Márk, ha visszaérkezett; azt
hiszem, még éjfél előtt megszünik őrködő szereped.
A Poltrás menni akar.
– Még egyet! utánszólt Vámos. Mariskáról még sem tudtál semmi hírt
venni, kit Debreczenből felküldtem s szolgálatba állítám?
– Lehetlen nyomába akadnom; míg ott volt szolgálatban, sokszor voltam
vele; de hogy terhe növekedett, halálosan szégyenlte magát. Bizonyosan
azért szökött el szolgálatából;… talán meg is ölte magát, mert nem
hiszem, hogy azóta engem fel ne keresett volna.
Vámos egy könyűt törle ki szeméből, mely a népsors iránti részvétből
fakadt… «No csak Márkot figyelmedbe ajánlom»; mondá a távozónak.
Vámos jól tudta Márk régibb s folytatott készületeit, s eleve
rendelkezék arról, hogy szökése lehetlenné váljék; ha pesti kémeit
megcsalva a határvonalokig elillanna is, ott várja a csalhatlan veszély.
Őt csak az… kórház meséje izgatá, s azon összevágó körülmény, mely a
levél s Poltrás közleményeiből egyhangúlag kikerekedék. Maradhatlan
levén ennyi izgató érdektől, esküdt urat köpczös főnökére bízá, hogy
bohózatba ne ebláboljon, maga pedig télruhát kanyarítva nyakába, átkelt
a Dunán, s bevágódva az első batárdba, kihajtat az… kórházhoz.
Innen az egyházon, egy szűk sikátorban, üres bérkocsi várt a havas
esőben.
– Kit hoztál? kérdé Vámos a batardjába menekült kocsistól.
– Nem tudom; felelt az egykedvűn.
– Honnan jő?
– Pestről.
– Hova ment?
– A kórházba.
Ez ő! gondolá Vámos magában, miközben a közel kórház előtt megállítá
kocsisát. Az ajtót félig nyitva találta, mi ilyenkor szokatlan, s a
bejárat boltozata alatt, hova a lépcsőlámpa félig bevilágított, két
alakot láta rejtélyesen egymással suttogni. Midőn Vámos a lépcsőzeten
felkanyarult, az egyik suttogó, alacsony termetű, gyors járású férfi,
szemére vont magas kalappal, hátra kanyart bő gallérköpenyben kisuhant
mellette az ajtón, mint egy elcsapó fecske, a másik pedig egy hajadon
fejű ifjú betegápoló bezárva utána a kórház ajtaját, elérte őt a lépcső
fokain. Vámosnak eszébe jutott a Poltrás tudósító híre, s meggyőződék a
pontos igazságról, mert a beburkolt, s fedett arczú idegen termetében,
Márkéra ismert, s észrevevé a gallér nyilatán éles szemeit, miket a
kalapkaram árnyából ő reá szegezett.
– Kit tetszik keresni? kérdezé Vámost az őt beérő ifjú, egy tömött hajú,
széles fejű szláveredet, apró alattomos szemekkel.
– A gyóntató pátert; felelé Vámos egyszerűn, mialatt keményen a kérdező
szemeibe nézett.
A betegápoló egy ajtóhoz vitte őt, melynek szemöldökén sárgult ó papiron
«pater Sebastian» felirat látszék a folyosón függő lámpa árnyas
világában.
– Itt lakik, tessék bemenni; mondá a vezető, miközben a kórházajtó felé
indult, s Vámos bekopogtatott.
– Tisztelendő úrnak köszönhetem e nagy érdekű levelet? kérdezé kölcsönös
üdvözlet s ismertetés után, kivonva zsebéből azon iratot, mely már a
Poltrás tudósításihoz tájékozó magyarázatúl szolgált.
– Igenis én írtam, mondá nyájasan az öreg lelki atya, miközben
faggyúgyertyáját elhamvazá s Vámosnak a kemény szőrkanapén ülést
ajánlott.
– Ebben a Pestre sietés feltéte alatt, különös érdekű felfedezés
igértetik nekem, mely nem csak a fenyítő igazság kezébe adand diadalt,
hanem családom nehány tagjainak jogviszonyát rejti.
– És az tökéletes igaz; felelt őszinte örömmel a jó Sebestyén atya,
melyből kitünék, hogy szerzetének nemes szelleme, a másoknak használni,
szivében testet ölte fel.
– Siessen tisztelendő úr, alig tudom perczig nélkülözni az izgató
szerencsét, minek kifejlése után tizedektől várok.
– Két hét előtt kezdé pater Sebastian, hanyatlott korú nőbeteg kéredzett
kórházba. Beköltözteték, mert vala üres ágy, más kérdés pedig sosem
fordul elő a felvétel körül. Orvos helyett gyóntató papot kivánt, s
természetesen velem érintkezett. Formátlan kancsi asszony, igázott
testű, dugult sárgabőrű, semmi jelével a valahai tisztaságnak, nagy
titkot akarok a tisztelendő atyára bízni, mondá nekem, midőn négy szem
közt valánk. Micsoda hitfelekezeten vagy, kérdezém tőle. Izraelita,
felelt ő. Úgy hát nem fogadom el gyónásodat, hacsak meg nem térsz, mert
bűneidet meg nem bocsáthatom, viszonzám én.
– Az elég gyöngédtelenség volt tisztelendő úrtól; közbevágott Vámos,
remegve, hogy e hiterőtető szigor miatt maradt vagy maradand
öröktitokban ama nagy érdekű igazság.
– Ez nekem felesküdt kötelességem volt; menté magát pater Sebastián.
Egyébiránt a kórhölgy nem tőn semmi ellenvetést, úgy látszék, sokkal
többet gondol teendő vallomásaival mint ősi hitével. Jól van, úgymond,
szivesen leszek keresztény, különben is undorral kell saját feleimtől
elfordulnom, kik nemcsak a keresztényt, de saját sorsosikat,
családjaikat, Mózes törvényeit, magát az Ábrahám istenét csalni,
megtagadni, önzésük árujává tenni vetélkednek.
– Nos, nos a vallomásokra!