állongott azon s támlarámákban hölgyek arczképei, massiv íredény drága
porczellánból, egy agg helvét óra, s több csecsebecséi az íreszközöknek.
Lajos levágta magát asztalához a kemény blancbőrszékre, kihúzta a közép
fiókot. Jobbra a szegeleten, egy öntött gyík alatt válasz-váró levél
feküdt szétbontva, tegnapról kelve, következő tartalommal:
«Uram! szobaleányom hallá az ön jockeyától, hogy aquarellben festett
arczképemet, többekéi között írasztalán tartja, s gyanítni engedi,
mintha tőlem birná, a leleplezés jogával együtt. Cselédpletykát nem
szoktam forrásul használni, de kérdésemre, melyhez ily hír után
igényülve lettem, mások is meggyőztek. Azért sietek megtenni az óvó
tilalmat, sokkal lovagiasabbnak tartva önt a nőbecsület kérelme iránt,
hogysem tagadó alkalmazásával, más utat kényszerítsen választanom, s mit
nem örömest tennék, gyöngédlen hiúsága alúl, magamat, önkörében,
nyilatkozat útján kimentenem.
Athea s. k.»
Lajos kivőn egy halvány arczképet a közép fiókból. Noha nem volt
tökéletesen találva, az ábrándos szemek, s szenvedő arcz méla
fenségéből, rá lehete ismerni a bájos Atheára. Mily hitvány eset, mily
ég és földközi távol az eredeti kellem s utánzott máz között; gondolá
Lajos magában. De melyik képiró tudna tökélylyel visszaadni arczot,
lopva ügyeletlen mozgalmaiban, a vonások változata közben kell
leragadoznia? s különben is lehet-e angyalt festeni a föld színeivel?…
Egészen amaz epedő, láng szenvedélylyel függött a képen, melylyel a
debreczeni tűz estéjén atyja termében kisérte. Érzé, hogy akkori
sejtelme valósul, hogy félelmes hatalom köti, ragadja a varázs-delnőhöz,
melynek lánczaiból nincsen lélekerő kibontakoznia, hogy mélységek
nyilnak a növő szenvedélyen, hogy nem lesz védhorgony az örvény
orsójában, s a fején elcsapó áradat reá temetkezik… Merengése közben
ingerülve lőnek vonásai; a tegnapi levél jutott eszébe, s kikapta azt a
réz gyík alúl, hogy válaszoljon reá, de mielőtt tollát tintába mártaná,
visszatette azt; a szégyen és küzdelem elhalasztá a gondolatban
szünetlen változó felelet sorait.
Zár alá rejté a borzasztó levelet, s mintegy szóródásból egy csinos
éktokot nyitott fel, melynek atlaszbéllésén párisi név és bélyeg
aranylott. Igen drága karperecz volt abban; benső világa behúzva azur
zománczczal, s rajta nap-hold szín felelő drága kövekből és gyémánt
csillagok, kívül pedig éjfekete emaille, s a perecz koronáján tiszta
smaragdokba foglalt ősz istene az agg időnek, kaszája alatt óra-lapot
tartva, mely soha nem hibázó pontossággal járt. Lajos elégült mosolylyal
nézte a remekműt, melynek különcz eszméje mesteri sikerrel volt kivive;
s gondolata e perecz jövőjével látszék foglalkozni. A ki tudja, hogy a
smaragdot és fekete színt Athea kiválólag szereti, könnyen azon
véleményre jöhet, miszerint az ékszer reá van számítva.
E néma jelenet nemcsak azt magyarázta meg, miért küldé el Lajos Pisze
Pistát, hanem azon furcsa természetű viszonyt is, melyben Atheával
állott, s ha Salamon zsidó tíz sor gyöngyét és szavait egybeveti az
ember e közelebbi körülményekkel, alig képes megfogni, miként ékesítheti
magát Athea Lajos tulajdonával?
Míg Lajos némán szeretgeté a másodszor kezébe vett képet, fölröpült
megette a másfél öles szárny, s széles paszományú inasa előtt belépett
az előszobából Beatrice. Fehérsárga arcza, s halavány karjai most még
gyöngébbek, szeme, fogai ragyognak, keze a finom keztyűben kicsiny s
félelemig fehér; úgy látszik, e nőt nem emészti önházának sorsa, mert
mióta férjét elhagyá, folyvást ifjodik. Fehér, reszkető kócsagbaratt
gyémántokba fűzve, s szőke fürtei közül gazdag brilliánt fény töredezik
át drága függőiről. Öltözete lyoni barna bársony, melynek kövér redőit
granát színre festi a lámpafény. Keblén gyémánt bokréta, karjai rakvák
köves pereczekkel, miken csomókban lóg a divatfüggelék. Fényüző szenve
nem látszik lankadni a telő időkkel, sőt gyermekies növekedésben áll,
mert füző zsinórja is legújabb találmány. Bejöttével még egy lámpát s
gyertyákat parancsolt, magát pedig belemeríté egy sötétpiros pamlag
karéjába.
– Nagy ebédről jövök, mondá Lajos kézcsókjának fogadása közben. Az
asszonyok egytől-egyig szerelmesek beléd, ki nem fogynak dicséretedben.
Henyéldy grófné állítása szerint legszebb kocsid, díszfogatod, livréd, s
paripáid vannak egész Pesten. A burocratiában ki sem mérkőzhetik veled;
módod, formád, udvariasságod beillenék akármelyik udvarhoz, s ezt
valamennyien ráhagyák.
– A farsangon cotillon-tánczosa voltam Henyéldynének, felelé Lajos,
miközben egy szomszéd pamlagon magát pongyolán elveté, fénymázos lábait
maga alá rántván. Egészen divatba jött az elhagyott asszony, olyan
tarajos lett, mint az ágaskodó kakadú.
– Ha ha ha! de mindegy, csakhogy szeressenek. Mindenbe bizhatol, ha
nőknek tetszel. Ők szépen, haraggal, csel- vagy erőszakban rábirják,
beszélik férjek uraikat s azok vagy akarják vagy nem, melletted
sürgetnek. Eleven példa az apád, mit tehet a férfiak irányában egy nő…
Nagyon jó úton vagy, csak ámítsd folyvást őket, ha kineveted is. Már
mindenik eszét magaddal hurczolod, szeretnék egymást összetépni az
irigység miatt. Hogy is ne drága telivérem, te csábos Don Juán, ha anyád
nem volnék, tán beléd szeretnék; mondá hizelgően vállára fonódva, a mi
tőle, ki jól tudá, hogy Lajos nem fia, kissé túlságos volt.
– Csaby tanácsosnő nem volt-e ott? kérdé Lajos végig simogatva Beatrice
vállölelő karját.
– De igen édesem, vetélkedett magasztalásodban.
– Farsangon kivívtam, hogy díszhölgye legyen az ifjak báljának. Első
esetben ért conservativ asszonyt ily tisztelet, azt nem feledheti, meg
így alkalma lett fukar Janiától legalább egy bécsi öltönyt kicsikarni.
– Nagy kópé vagy mon cher! mégsem merne Csaby ellenséged lenni, mert
Arabel minden nap szemére vetné titkolt parókáját… Apropos! a kis
czingár orángutang, marquise Lunèvre imád még superlativ grádban,
győzelmed a tábor sorompóin is behatott.
– Ha ha, csak képzelje mama, mindig à la tartar, vagy espagnolesa ment a
páholyomba, ha átengedtem neki; pedig nem egyszer addig vihogott, hogy
kiejtett vendégfogát könyöklőmön hagyta.
– Annál kevésbbé akarhat harapni, édes drága szépem.
– Büszkeségem az, ha viseletem, mama kivánatait megközelítheté.
– Comme il faut mon cher! Kielégítesz!… e tapasztalat kifizeté azon
merényt, hogy február végén öt napra elhagyám éretted a fenséges Bécset.
Bécsbe jöendsz mon cher, pedig rövid időn. Hogy is maradhatnál sokáig,
te ritka díszvirág, a dudvás konyhakertben?…
– Magnifique? hiszen mama átvehetné Pompadour szerepét. Most hát nincs
más hátra, mint megkérnem az anyák legszebbikét, hogy adósságomat
született kegyessége szerint fizesse ki! mondá sima hangon Lajos,
miközben Beatrice keztyűtlen kezét szerelmesen nézte közbe-közbevetett
csókjai közt, mintha annak eléggé át nem ismerhető szépségét csodálná.
Beatricét meghökkenté ugyan a frankdrámai véletlenséggel jött pénzkérés,
de keze csodálásától nem akarva visszahozhatlanúl elriasztani őt,
mérsékelt szemrehányással támadt rá.
– Ugyan csunya mon cher. Újolag adósság? már másodszor hat hónap
folytában! Hova tudod tenni? atyádtól szép apanaget huzasz, pedig azt
hallottam, kártyán is sokat nyersz; s mennyit kifizettem már én
helyetted?
– Lám angyaljó mamám, csak nem élhetek úgy, mint egy tót diákból termett
concipista? Én, kinek ereiben, legszebb anyám magas kegyeiből herczegi
vér buzog (Beatrice elpirult), kinek anyja a birodalmi fővárosban salont
nyit, az udvar köréhez tartozik,… lehetnék-e összevont, zugba dugott,
ignorált medve, kiről egy harmincz forintos ó mágnás ezt kérdje: ki az?…
Nem, nem, édes mamám, ezzel tartozom nevednek, származatodnak, ó
fényednek; miattam egy foggal se állj alább a herczegi lajtorján, mint
nagyanyám állott… De mily szép, mily tekintélyes, mily ellenállhatlan
hatalmú ma ezen arcz mamám! a komoly fenség, szelíd tekintet, s mégis
parancsoló szemek! Valóban kedvezőbb napján meg nem mutathatná magát az
irigy pestieknek.
Lajos még tovább fűzte volna hizelgő szavait, bő és szakadatlan
folyamban, míg Beatrice az első hatás ingerültségéből megjuhádzandott,
de őt a mondottak is annyira érdeklék, hogy alkalmat vőn a tükör végett
felállani, meggyőzendő magát, Lajos bókjainak valósága felől.
– Hiába indokolja, igazolja adósságait édes pazarló Alcibiádom, mert az
habár arszlánias, mindig hiba marad; mondá Beatrice közeledtében,
elégülten mosolygó arczczal, mert maga is úgy látá, hogy ma csakugyan jó
színben van.
– No de megbocsát angyaljó mamácskám, hogy dicsőségeért vétkeztem;
folytatá felkelve Szalárdy, miközben Beatrice fürtjét igazítá, mintha
kellemét élvezné.
– Mit érsz bocsánatommal, ha ki nem fizetem? kérdezé a fokonkint
lekötött hiúság.
– Megbocsátni vagy fizetni az mindegy herczegi véreknél; viszonzá
megtisztelő büszkeséggel Lajos.
– Bizony pedig se kedvem, se pénzem fizetni, mondá ismét komorúltan
Beatrice, megkapva a mindjárt kicsikarandó igéret kellemetlen
következésétől.
– Nem úgy, hanem úgy herczegi mamácskám, engemet büntetne, s magát
bosszulná meg. Ha schatulját nem fogja megnyitni, hiába visz Bécsbe.
Nyomorult összeg miatt Pesthez kell ragadnom, mert ha kimozdulok, lárma
és izgatás támad hitelezőim közt. És látja, legokosb, legszebb angyal
édes anyám, ha Bécstől elmaradok, ki fogja élénkebb divatba hozni házát,
magát, hirét, ünnepeit? ki torlasztja meg a malicieuse sérelmeket,
egyik-másik mellőző úrhölgyön? ki fog annyi özvegy s szalmaözvegy
nőrokonnak ügyes, imposánt világadó lovagjává lenni? s ki egyenlítend
oly sok apró hepe-hupát a mamai család salon horisonján, mikről
annyiszor s oly érzékenyen panaszkodék már?… Aztán meg… jó, hogy eszembe
jut,… hiszen mama meg akar házasítani;… ha csakugyan oly gazdag azon
bankár leánya, majd visszafizetem a menyegző után.
– Ott is hálóimat téped, ellenveté kaczérkodó czáffal Beatrice. Azt
mesélik Bécsben, Bukarestből hozasz milliomos leányt.
– Lőblt bolondítom az atyám kedveért. Ha nem biztatnám őt, hogy eljegyző
tervét rokonszenvvel veszem, rég csődöt kért volna mamám férje ellen, s
akkor közös nevük szépen sárba esik; holott így időt nyerünk törlesztő
kölcsönnel kivágni magunkat.
– Hát hajlandóbb volnál választott menyemhez?
– Jó mamám ízlése szentírás nekem.
Beatrice, kinek különben sem volt komoly szándéka megtagadni váltott
gyermekétől az adósságfizetést, e könnyelmű házassági alkuban végkép
megengesztelődék. Azt hivé, e két személyből álló társaságban csak ő
számít s kereskedik alkuvó felével, csak neki van önző terve (miszerint
Lajost Bécsbe törekszik erőszakolni, hogy holt háza megelevenüljön, s
társalmi kigyók s alakosok ellen ijesztő krampusza és mumusa legyen);
Lajos pedig szívfenekig őszinte és feláldozó, kinek egyetlen törekvése,
anyjának tetszeni. Ha e sajátságos jellemet fürkészi, vagy az intéző
tervek estjén tett vallomásait mélyebben észleli: át foghatta látni,
mennyire valótlan Lajos szájában minden tett igéret; mennyire nem is jár
eszében bécsi lakás vagy házasság; s egész jelen csataterve mennyire a
pillanati szükségostrom ellen forog s intéztetik… Senkit vakká tenni nem
könnyebb, mint önző és hiú hölgyeket.
– S mennyi azon adóssági öszveg, melynek borzadalmas súlya? kérdé
Beatrice tréfás pathosszal, gondolva, hogy a nélkül is jól ráijesztett
már szorongó kegyenczére.
– Anyácskám schatuljához csekélység, viszonzá Lajos karjába fonódva,
miközben Beatrice szép kezét tenyerébe nyujtóztatva még egyszer
megcsókolá.
– Mennyi, mennyi? míg kedvem el nem megy; sürgeté a grófnő állát
veregetve a sima instansnak.
– Kilenczezer pengő; felelt Lajos egész alázattal.
Beatrice indulatba jött az összeg száma miatt, de már itt büszkébb volt,
hogysem ajánlkozó kegyét újabb vitázással visszatartsa. Nehányszor
végigment a terem szőnyegén, aztán kezét hálacsókra nyujtva, magasan
felemelt arczczal, mosoly nélkül, komoly szemnyomattal mondá: – A pénzt
tíz nap alatt leküldöm, de mindenesetre utolsó leend.
Lajos nyakába, kezére, sőt tulzó tettetésben lábaihoz borúlt a legjobb,
dicsőbb, páratlan anyának; s ezen bohózatot annál örömestebb játszá el,
mert tetőtől talpig meg volt győződve, hogy e segélyrovat semmi esetre
sem leend utolsó.
E műkedvelői szinészkedés közben, eljött a színi előadás ideje. Beatrice
gyertyákat tétetett egy tükör elé, rendbeszedett magán minden
kellemeket, s gyárvíz szépítette arczát és szemeit vidám nyomatba
helyezé, mint egy boldog menyasszony, ki kérőjét csak esküdtnek hitte,
holott szolgabiró.
– A mint reggel mondám, a mai operában páholyvendéged leszek; mondá
aztán ragyogó keztyűjét húzva kis kezére. Már csak meghallgatom ezt a
pesti csodát, kiről annyit beszél vagy százötven ember, és három
szerkesztő, hogy előfizetőik feje megfájul már tőle. Atheát nem láttam,
mióta Gyapjasy Debreczenben a főispánra tolta, de meg nem foghatom, hogy
csinál furorét az együgyű verkli, no persze provenceben fapénz is jó, az
ily épicierféle haute voléenak.
Lajos örült a véletlennek, miszerint esetleg Atheára tért Beatrice, mert
már törte fejét, miként fonja be egy lappangó tervébe; felette ingerlé e
sértegető gőg s magaskodó irigység; más úrhölgy talán nem is mondhat
vala ilyesmit még társaságban sem, hogy ellene kiméletlenül ki ne tört
volna. Azonban őrizkedék megbántani azt, ki szeszélyeiért éppen most vet
sárba kilenczezer pengőt, s ki még azonkívül anyja is, következőleg
újabb huzavonáinak kitéve marad.
– Mon dieu! herczegi mamácska, jó hogy valaki nem hallá; mondta
Beatricéhez enyelgő sughangon. Atheával Pesten nagyon vigyázni kell;
képes volna az ember népszerűségét koczkáztatni, ha őt kritizálja. Okos,
bolond, apraja nagyja, cadet, diák, tudós, csirizfaló, dandy, crème,
aggbordák s az ingyenjegyesek dühödt legiója érte küzd, disputál, lő,
vág s vetélkedik apotheosisában; s mégis ach ridicul, annyira nem
tudának menni, hogy csak egyszer kocsin haza huznák; persze provenceban
paraszt-lázadás van, de fogalmuk nincsen fensőbb méltánylatról.
Beatricenek igen tetszék e kicsinylő gúny; nem ismerte fiát, hogy ő
képes, imádottjáról is körülményekhez képest így szólni, és hogy e
gyanús kezdet után okvetlenül önző tárgyalás fog bekövetkezni.
– Becsüllek mon cher, mondá az elégült anya, nem is lépek egyet sem
darab közepéig, lássa meg az elkényezett donna, hogy nem érte megyek
színházba; s leült a pamlagra, hogy szavát megtartsa.
– Mégis, drága mamám, nem volna eszélyes magas közönyét ily ingerlő
modorban mutatni; a pesti nők fognák ízlésöket megbántva érezni, ha
mamám kénytelen surrogatnak bélyegzendi azt, mit ők falánkul élveznek.
Sőt úszni kell a nagy folyammal. Midőn a tömeg dühödve van, legkönnyebb
tőle dicsőséget nyerni. Pártolni, kegyelni, kijelelnie kell mamámnak
Atheát, s ez úton nemcsak ő vele fogja éreztetni, miként, minden vidéki
hirecskéje mellett, mélyen egy főrangú hölgy alatt áll, hanem a nép
előtt osztozni fog dicsőségében, mert a kegynő neve a kegyenczével
együtt jár. És ezen szerep herczegi mamácskámnak annál jobban áll, mert
a kis parlagi csalogány, magas salonjában keresett először
észrevétetést, emelő kegyet, segélyt, közvéleményt, a mint hogy atyám
közbejötte szerzé meg neki e színpadot, híre, szerencséje küzdhomokját.
Mindezt oly színlett bensőség, oly rábeszélő szükségességgel adta elő
Lajos, hogy Beatrice nem is álmodá, hova czéloz, hova vág ezen garçoni
tervezet? s mint a hiuság minden ágán, úgy itt is le hagyá lépezni
dicsszomjas lelkét.
– De miként tüntessem ki? csak nem kérhetem meg versekben saját
menyeműl!
– Ha ha ha! mily sós, csipős élü ötlet; hizelkedék Lajos, levéve anyja
barettjéről egy reszkető pehelyt. Egész világ elismeri, hogy mamám ily
tárgyakban elmés, találékony, gyöngéd, utolérhetlen! Csak akarnia kell,
hogy minden bécsi nő irigyelje nevét, mit ötnapi Pesten mulatással, a
magyar közvélemény lármás ajkaira játszott… Apropos! Nem sugta meg
Henyéldy grófnő, mit ajándékozott Athéának?
– A koldus! még az is pártfogó szerepbe tolja hitvány nevét? Ugyan mit
adhatott, ha csak elébb ő nem kapta mástól? viszonzá fitymáló ajakkal a
meglepett Beatrice.
– Tíz sor keleti gyöngyöt smaragdba kapcsolva; felelé Lajos.
– S maga ma is utánzott rococo nyakéket viselt, melyre avatott szem egy
ölnyiről ráismer; mondá Beatrice megrovó keserűsködéssel, pedig maga sem
hitte, a mit állított.
[Illustration: – Mon Dieu, ez superbe!!… ezt magamnak tartom.]
– Alkalmasint maga is emlékül kapta, közbeveté Lajos vonatkozólag; s
minthogy Henyéldynek szemei élesek, nem mervén viselni, elajándékozta.
– Egyébiránt legkönnyebb alkalmi ajándékokkal negélyleni pártfogó
szerepet, kivált ha egyszersmind megúnt málhától szabadulunk vele;
megjegyzé a grófnő, folyvást ingerülten, hogy azon művészet iránti
kaczér pazarlással nem ő hiuskodhatik.
– No lám, angyaljó mamámnak mily szép alkalma van, izletét ily tolakodó
provencei chineserin felett túlragyogtatni! izgatá Lajos az irigy
nőkebelt.
– Hogy érted azt, kérdé Beatrice figyelemre kapva.
– Ha teszem, valami újszerű, sikerült remek művet adna Atheának emlékül,
melyet a tónadó világ tőle irigylene.
– De mit? azért költsek? s utánjáró gonddal fáraszszam magamat?
ellenveté a dicsvágyó grófnő, kinek különben kedvesb feladatot sosem
nyujthat a kinálkozó alkalom, mint ha főrangú hölgyet valamiben
felülmúlhat.
– Én már gondoskodám, felelt udvarias bókkal az előzékeny Lajos.
Mamácskám gond és kiadás nélkül áldozhatja e szerepéhez tartozó adót.
Ime itt van a herczegi emlék, melyet Atheának fog ajándékozni; s
felnyitá azon csinos etuist, melyben ama nagybecsű, s különcz eszméjű
karperecz rejlék.
Beatrice meg lőn lepve. Kívül-belől át meg áttekinté a csodaszép művet,
fel és leforgatva a közelvett lámpavilágban.
– Mon dieu! ez superbe!!… ezt magamnak tartom! inkább majd mást küldök
helyette a pesti trillázó kegyencznek.
– Eh! mamám csak tréfál, felelt gúnyolódva Lajos. Ily comődiantinhoz
illő különcz csecsét, ily kiáltó színpadi gondolatot, miként tudna
herczegi karjain eltűrni!? Mamám! az égiektől adott æsthetica szellem, s
e tarka perecz!!… de mily együgyű vagyok, én komolyan czáfolom, mit egy
tónadó úrhölgy sarcasmusa mond.
Beatrice maga is elhitte, hogy e legsolídabb pompamű csakugyan bohócz
csecsebecse, s menten megirtózott tőle, noha foga fájt rá; pedig ha
sejtené, hogy Lajos czélja nem más, mint féltett emlékajándékát Athea
számára visszavitatni, okvetlenül még ma karjára kapcsolná.
– Tehát mama holnap magához kéreti Atheát, fogatom rendelkeztére áll,
azt küldendi érte.
Beatrice nem tőn semmi ellenvetést.
– Aztán, ismert espritjével megérteti vele, hogy ő ugyan e szerény
igényű városban bálványzott notabilitás, de azért sokkal alantabb áll
azon főcsaládnál, tudniillik a mamámékénál, melynek az ő gyámatyja
Gyapjasy, oly feltétlen elkötelezettje, s mely őt pártkegyei által jelen
fényköréhez juttatá; s következőleg annak minden tagjaihoz, és így
hozzám is (ki virágzó ifjúságom mellett különben is tekintélyben állok),
ragaszkodással illik hajolnia, s erkölcsi gyöngéd kötelesség,
mindnyájunkat, mások felett minden alkalommal kitüntetnie.
– Ne félj mon cher, megértetem én vele úgy, hogy harmadnapig sírni fog
mérgében; kapva az alkalmon, hogy mosdató szappanja alá veheti, kit már
első találkozásakor nőerényeiért irigylett.
– De síróba ne fakaszsza mamám; még majd hírbe hozná; aztán meg, hogy
fogadhatna el tiszteletadományt, ha elébb megbántja?
Beatrice nem tőn semmi ellenvetést.
– Végre a szükséges ellenvetés után szépen megdicséri kedves jó
mamácskám őt és müvészetét, bizonyossá teszi a hatásról, melyet
rágyakorolt s méltánylat jegyeül, mintha csak akkor ötlenék eszébe,
komornájával kivétet egy etuist, azaz ezt itten, s felkapcsolja Athea
karjára, különösen megkérve, hogy ha az őt kegyelő család emléke és
hajlama kedves előtte, minél gyakrabban viselje azt színpadon.
A grófnő nem volt idegen mindazt a mondottak szerint végezni;
mindenesetre hizelgett neki, hogy Henyéldy grófnőt felülmulja kegyében
minden költség nélkül, s egypár hétig izgatni fogja távozása után az
osztályabeli hölgyek irigységét; nem gyanítva, mennyire más kútfőből
fogja származtatni a mendemonda azon karperecz kétes dicsőségét.
– Tehát holnap reggel szállására küldöm ezen ékszert, most pedig menjünk
színházba, nyolcz óra elmúlt, alkalmasint túljár felén az opera; mondá
felkérőleg Lajos, s az etuist felnyitva iróasztalára tevé, hogy minden
szétnéző szem bele botoljék, aztán pedig feladá Beatrice palástját s
színházba robogtak.
Ki a grófnő fukar önzését férje viszonyában, s jelleme és élete minden
ágaiban ismeré, könnyen csodálkozhatnék, hogy lehet hajlandó egy pazar
kalandornak adósságait saját schatuljából fizetni, ki neki nem is fia, s
kihez csupán a ráhazudott viszony s az ahhoz külszínleg kötött
kötelesség, de semmi érzelem nem csatolta? Azonban Beatricet az
adósságfizetési alkuban kifejlett indokokon kívül, egy gazdag tartalmú
számítás tevé Lajos iránt engedékenynyé. Remélte tudniillik, miszerint
férje, miután uradalmait Lőbl követelései alul törlesztő kölcsönnel
feloldozandja, észszerű és fukar gazdálkodás útján magát még kivágja, s
(míg ő Bécsben bőség és élvezet közt osztja idejét) terhetlen örököt
eszközlend fiának, melyet ő mint özvegy kezelni fog, vagy Lajossal, a
szokott mód szerint, a születési titok ijesztgetésével megfelez; mert
hihetlennek tartá Márkkal közös bűnét kivilágulhatni, arról meg rég
meggyőzte magát, hogy mostani férjénél jóval tovább élend, sőt kettős
örökével, egy harmadik férj oldalán, tán még szorosban az udvarhoz
csempészheti magát, mely sóvár lelkének eldorádója volt.
Alig tölt félórát a közelebb véghezment jelenetek után, többszörözött
kopogás, beszéd, közeledés hallott a lépcsőkön. Az előszoba benyilt, s
Lajos lehajítva bársony paletotját kívülhagyá vetkező társait, maga
pedig a szobába rontván kalapját elveté, s belevágta magát egy vérszín
nyugszékbe. Társai, az egykorú barátok, zajosan követék. «George!»
kiáltott izgatottan Lajos.
A vadász belépett.
– Híjjátok elő a kertészt, kitől virágokat szoktam vásárlani.
– Fú és csap a havas eső, méltóságos grófom.
– Bérkocsit kell venni; menjen a lovász, s a kertész maga jőjjön.
A vadász kiment, teljesedésbe venni vett parancsát.
– Ez még is botrányos rendetlenség; kezdé aztán izgatottan Lajos.
Hetenkint összevissza változik a játékrend, s minden harmadik előadás ki
van cserélve. Ki várta volna ma ismét, hogy a hirhedett dalmű helyett
másik fog adatni?
– Még pedig, a melyben fel nem lép Athea; mondá boszankodva egy szép
sugár pajtás, ki a kandallóban lobogó tüzet gerjesztett.
– Ezt orvosolni kell, különben untalan orrunknál rángatnak, s a
szinészek egerei leszünk, kikkel ők játszanak; közbeszólt a harmadik,
fűszeres gomlyot vetve a gyujtott szivarból.
– A mai est bűne tied, Lajos! mindenható kegyencz vagy Athea körül, s
mégis megengeded, hogy a társaságot megfoszsza magától; monda egy
negyedik, kinek figyelme a tárczájában olvasott bankjegyekbe merült.
Lajos hallgatásban igazolá a hizelgő véleményt, de belül szemrehányó
gyanú furdalá, vajjon nem az izgatottság tette-e Atheát hirtelen
beteggé, miszerint a tegnapi tiltakozást kellett megirnia; s e titkos
gondolat arczára idézte azon epedő fájdalmat, mely Athea ellenszenve
miatt, a megvetett szerelem gyötrelmeivel nála meghonosult.
– Szeretlek, de irigylem Atheát; folytatá a tárczás. Annyi kellem,
könnyű szerény modor, s oly igénytelen bűbáj, ritka egyéniség; játékában
pedig non plus ultra kedély és művészet.
– Valóban szűkkeblűség tőled Lajos, teremét egyedáruzni; szemrehányá a
társak egyike.