kőlábak közé vont deszkafalból volt kerítve. Hosszú sorban dolgoztak a
lányok, kiket ő egyenkint nevéről ismert. Alig térült-fordult, már
egytől-egyig sorba köszöntötte. Mindeniknek tudott valamit mondani, tőle
kérdezni; tréfálni, enyelegni, egy-két szót cserélni, s mindezt vidám,
nyájas, fogultlan színben és kedélylyel, tartiság és követelés nélkül,
úgy, hogy a pórleánykák bátran, szabadon, tartózkodás nélkül
társalkodtak vele, tanultak tőle, elbeszélték együgyű ujságaikat,
nevettek, danoltak saját modorukban, s végtelenül szerették, becsülték a
vidék legnépszerűbb földes-asszonykáját.
– Jól megdörzsöljétek Borcsa, sarokkal kell gyúrni, hogy jól kihulljon a
pozdorja s puha legyen a kender, ne olyan merev, mintha sodronyszálakból
volna összegyűrve; mondá egy erős pórleánynak, miközben sarkai alatt,
saját kezével megigazítá a csomolygós csepűt. Aztán siessetek; tegnap is
csak tizenhat kila lett meggerebelve, mit mondanak rátok a menyecskék,
ha jobban nyúlik a nóta, mint a fonál?… Haddsza a gerebent Panni,… így
húzd a len fejszálát ni! s nem kell szorosan befonni, hogy kérges ne
legyen, magam akarom a télen megfonni, hogy szebb kamukám legyen, mint
ezek a semmiházi idegen gyártmányok… Erzsi, te meg kösd erősebben a kacs
végét, hiszen így kibomlik; pedig tudod, azzal tartják, a mely lánynak
kenderkaccsa elfoszlik, menyecske korában elejti a kontyát… Hát ez az
apró eszköz miért oly kóczos? héj Sári, Sári! ha a hajad úgy tartanád,
az anyád pártája is utána nyőnék a magadénak. Lám Kati mily csinos
gombolyagokba tekeri a csepűt.
Így igazítá a munkás házigyárt az ügyes szakértő kis gazdasszonyka, de
panasza, sürgetései mindig epe és gúny nélkül, szeliden folytak, s
tanítgatva az okszerű kenderkezelésre, melyet a nép magáévá tőn, s
kevésb erővel, több haszonnal szebb vásznakat szőtt-font rövid időn,
mint a környék asszonyai. Évikétől nemcsak rossz néven nem vették
művesei a javító vagy helytelenítő észrevételeket, hanem magok kérdtek,
tudakoltak szakmáik ügyében intéző utasítást, vagy gyakorlati mutatványt
egy vagy más modorban, mit a vidám Évike mindig örömmel s fontos
szakképzettségi részletességgel tett, beszélt, mutogatott, úgy, hogy
közte s a lányok közt a legbizodalmasb tanító s tanítvány közti viszony
fejlett ki, melynek folyamában a tanulmányi komoly perczeket vihaly,
robaj, kedv, tréfa, csintalanság váltogatá fel, legkisebb túlhágása
nélkül az egyszerű illemnek.
– Juli megfontad-e már a tavalyi keresményt, kérdé szóba állva velök,
miközben kötését kivette, s gyakorlatlan ujjaival halkan, de nyugvó
türelemmel kötögetni kezdett egy picziny főkötőt.
– Meg ám kis tens asszony (mert nagynak Czecziliát nevezte a falu),
olyan erős fonalam van, mint a hegedűhúr, pedig vékonyabb a lószőrnél;
mondá egy furcsa, kis pisze lány, felütve fejét a dörzsölők sorában.
– Mégis fonal, hát mért nem szövetted meg?
– Nem akadt rá pénzem, mit napszámmal keresék, beraktam
takarékpénztárba, a nagy tens asszonyomhoz; magam is átlátom, sok igaz
van abban, mit annyiszor előhoz, hogy ifjan kell keresni az öreg
napokra, s addig egy fillért se költsünk mellőzhető helyre, míg a
legszükségesb félre nem lesz téve.
– Így hát mellőzheted a vásznat?
– Oh jéh! de hogyne? annyi van már nekem, hogyha ma férjhez mennék, se
kén az orsót egyszer is kinyújtnom! pedig azt mondák a lányok, az új
tens asszony kitartja a lakodalmát, a ki maga fonta a fejérneműjét.
– Hohó Juli, nem azét, ki csak font, hanem a ki szőtt, varrt.
A kis pisze elszomorodék. – Úgy hát rozskalácson megyek az uramhoz, mert
én hamar árvaságra lettem, anyámasszony nem ért rá tűt vagy esztevátát
adni a kezembe, elébb kikisérte a harangszó. Azért nem tudok oszt se
varrni, se szőni.
– Majd megtanítlak én, igérte Évike; de egy feltét alatt, hogy te meg
más árvát fogsz arra megtanítni… Hát ti lányok feldolgoztátok-e a
tavalyi részt, mit a napam dolgán kerestetek?
– Én már el is adtam, mondá Kati, ponyvának vette meg a szomszéd uraság,
mert nem fonat az ám soha egy szálat is, hanem a mije nincs, a
szomszédból kéret.
– Én is eladtam, közbeszólt Borcsa, olyan szakasztóruhát fejérítettem
belőle, mint a hó; Sári meg kéztörlőt szabott a vásznából, meg lepedőket
is; de azért eladott vagy kilencz borzsákot.
– Mégis hasznos hát így részibe művelni a kendert? kérdé a fiatal Évi,
mintegy tapintva azok közvéleményét, kikért az egész terv kigondoltaték.
– Oh lelkem kis tens asszony, hiszen hogyne volna? mondá elől egy jóképű
özvegy (egyetlen nő a kenderkínzó köztársaságban), ki a kontynál fogva
minden köznyilatkozatnak hivatalos szája volt. Így legalább
megruházkodhatik az is, kinek földje, marhája nincs, hogy kendert
vethessen; aztán meg a nagy tens asszony gondot visel reánk, hogy a mit
keresünk, sikere legyen.
E közben folyt, haladt, égett a munka; csinos négyszeg csomókban rakaték
össze a kész mű, külön a fej, kacs, apró szösz és csepű, mindenik saját
alakjában kötve, fonva, vagy göngyölítve; csupa öröm volt szétnézni a
raktéren annyi tisztán munkált, ügyesen rendezett len és kender között,
miknek aranyló halmai simán ragyogtak, mint a szálán fésült tömött szőke
haj. Évike elégülten járt-kelt közötte, s ha egy-két órai működés
kóczczal, pozdorjával belepte a fészer vert földét, rögtön kiseprék azt,
hűvössé locsolva, hogy tükörtiszta lőn, mint egy fővárosi virággyár
műasztalai.
Zalánka új iparágat szándékolt meghonosítani a faluban, ő a
selyemtenyésztés iránt törekvék előre kedvet gerjeszteni a helybeli
hölgyekben, hogy jövő nyáron annál több eredménynyel kezdhesse meg
üzletét. Szalárdy Elek még mikor Czecziliát nőül vevé, ennek szelíd
befolyásával, szeder-iskolát alapított, melynek csemetéit évenkint utak,
dülők, tábla-hasábok hosszában kiültetteté. Férje halálával Czeczilia
úgy át tudá származtatni jobbágyaira a faültetés kedvét, s annyi szépet
és biztatót tudott mesélni a szederfa-tenyésztés jövőjéről, hogy minden
szorgalmasb gazda azzal kerítette körül telkét s tagosztályát. Most már
az ápolt fák ezrei teljes díszben álltak, s józan számítással lehetett
arra egy jelentékeny selyemtenyésztést tervezni, mely az azt tanulni
kezdő népnek, mindjárt az üzlet elején, buzdító jutalmat lesz képes
jövedelmezni. Ennek vezetését magának tartá a fenkölt keblű Zalánka, ki
mások kárán s példájából tanulva meg a kergető szenvedélyek s fényüző
élet öncsaló nyomorát, erényeit pedig saját szívében díjazó
tapasztalatában növelve: az elvont, de nyugodt boldogságú családéletben,
főörömeül tartá az édes hon virágzatára, bármily közvetve, bármily
kisded helyköri sikerrel munkálni és hatni.
Olcsó téres csűr vala épülőben bogártenyésztéshez, melyet a lenfészer
pótoland szükség esetében. A háló és nádrácsokat magok a helybeliek
készítik, s e közben előre több ismerethez jutnak magyarázat útján,
melyek az üzletre vonatkoznak. Zalánka a házi selyemfonógyárban tanít
már. Czeczilia néhány font gubót tenyészte a végett. A géporsók mellett
csak két-három üstben van meleg víz, melyen a rángatott gubók
összevissza tánczolnak, annyival is inkább, mert a pórleánykák szokatlan
kezén meg-megakad az alig látható szál. Zalánka tanári türelemmel
jár-kél, magyaráz, mutogat közöttük. Egyiknek ujjain igazgatja a nemes
szálakat, másikat a kerék egyenlő hajtására oktatja, harmadikat
ismételve tanítja, miként kell a lefont matringot megszárasztani,
kicsapni vagy fonatba tűrni. Arczán oly elfoglaló ügyszeretet, annyi
elégültség a leggyérebb sikernél, s oly odamerült figyelme szívnek és
léleknek, miszerint e hölgyről senki sem mondaná, hogy főház szőnyegeit
hagyta el, hogy ezüstbe borult asztalok s rendkereszttel csillogó
társaságok közül vonult a tóvidék csendes magányába, s város-tébolyító
operákat cserélt a hallgatag falvak esti harangjáért.
Így és így foglalá el magát boldogan s boldogítva e három nő; e
mindannyian különböző egyéniség, kik nőerény, honszeretet, s háziasság
közös kapcsaival fűződtek lélekrokonokká; s kiknek napjai előbizonyságot
tőnek, miként mind az együgyűebb elme, mind a művelt szív s emelkedett
lélek, a nép és természet körében tud találni sok szeretni valót s egyik
sem szorul a festett városiakra, gyártott boldogságért.
Az egész család egymást ölelő összhangban élt. Mindenik tag közosztályra
vitte örömét, s ha fájdalma lett, biztosítva volt, hogy őszinte részvét
enyhíti sérveit. A férfiak közügy és gazdaság érdekében kivitt
eredményeiket; a nők a nép- és házi boldogságot, rendet, kényelmet,
jólétet tekinték külfoglalkozásul: de a mellett nyitva állt szívök a
benső lelki élet minden gyöngédebb örömeinek, s egy nap sem mulék el,
hogy többféle czélzott működéseik közt a családszeretet szívhez szóló
körét, úgy mint a természet ifjító kellemét fogékony kedélylyel ne
élvezték volna. E mellett jutának órák a gyönyörrel tanító irodalomnak
is; ki mit olvasott elő, kellemében adta elő az élénk hatásnak vagy
közösen ismétlék sikerültebb művek felolvasásait; míg másfelől a
szívnemesítő művészet gyakorlatával tarták életben a kebel
költészet-derítő csalódásait. Zalánka festett és hárfázott, Czeczilia
tökélylyel játszá a zongorát, Évike pedig eredeti meleg beljegygyel
éneklé a dalokat, melyek vele nőttek fel, melyeket nem eltanult a
néptől, hanem vele együtt érzett, s eszméit, multját, saját szívvilágát
tartalmazák. És ha a park gyöngyszinű padjain vagy a centifolia
semperflorens körül Elek, a kis Czeczilia sírjánál estenként holdvilágon
ültek, s dal, hárfahang, hallgató határok felkölték a merengő ábrándot,
emlék és kegyelet eszméit, ájtatos bölcselet, s a tiszta szív
félelmetlen lemondása szentelé fel őket. Szóval a tett és törekvés,
munka és élvezet váltó órái közt úgy tudák felosztani a muló napokat,
hogy minden érdeknek éltek, minden viszonyt igénybe vettek, mi a nemesb
életszerkezethez tartozik, s minek betöltetése az emberi rendeltetésben
fekszik, minek következtén vidám, elégült, hasznos tagjai lettek
nemüknek, a helyett, hogy resten, izgúlva, gúnynyal és idétlen vágyakkal
gyötrődtek, vagy másokat bántva, sértegetve, s azoktól kerülve, ingerült
kedélylyel száműzötten sóvárogtak s sorvadoztak volna…
Jóformán lealkonyodott, mikorra a tanúesketés véget ért. Vámos néhány
használható pontokat nyert az adatokhoz, melyek Ödön jogviszonyait
illetőleg, a Lőbl titkos kihallgatása, s a kopasz morva vallomásai által
már kezénél voltak. Főleg a Lőbl elleni vádkereset bizonyítványaival
gazdagult, s erkölcsi öröm lelkesíté emberbarát-szívét, hogyha a végzet
nem segélylené is Ödön jogérdekében a legnyomósb tanúkat feltalálnia,
legalább a vérszopó uzsorástól megmenthetendi elhagyott honát.
A zömök szolgabiró rendkívül pipázott, pedig a leves már az asztalon
volt, s ő reggeltől nem evett, mely nála ép oly ritka és tűrhetlen, mint
a földi halál; esküdt úr pedig kirántá feszes frakkjából a zsebtükört, s
egy zúgban rendre utasítá konya hajfürtjeit, mert hol ennyi szép és ifjú
hölgy van egy rakáson, szentségtörés leendett csapzott hajjal
osztozkodni az eledelekben.
Pipacs Gyurka erőnek erejével maga rendezte el az udvar lábjában a
hortobágyi szállítmány terítékeit, mert úgymond ő a korteseknek tanult
asztalnoka, s elővigyázatból fatányért, czinpoharat rakott a békés
pusztai parasztnak, nem is képzelhetvén, miként lakhatnának jól vér
nélkül, ha nemes társai sem állhatják meg, hogy lakoma közben egy-két
koponyát fel ne pattantsanak, mint valamely champagneis palaczkot.
Midőn szükségtelen szolgálatával készen lőn, nemcsak fáradsága miatt,
hanem hogy könnyebben nyelhessen, megtágítá pipacsszín nyakravalóját, s
oly lompos csokrot talált hevenyészni belőle, hogy egész begye harmadik
falura virított, aztán pedig neki törülközvén, leereszkedék az urak
asztalához, melyet Czeczilia, ismerve jeles vendégeit, tizenkét tál étek
elviselésére kárhoztatott.
Azt vélhetné keresztény gyomor, hogy oly embernyujtó reggelizés után,
minőt Pipacs atyánkfia, és nemes társunk az úrban, véghezvitt, lehetlen
lesz friss víznél mást ebédelni: Pipacs kineveti az ily gyarló
okoskodást. Arcza ugyan a kilenczedik tálnál s több rendű és szinű
poharazás után tökéletesen felölté a cinnóber pírját, úgy hogy saját
képét felköthetné nyakravalónak, de azért nyelve mint a szélmalom, s
szeme forog, ha a tizedik tálat behozzák.
Az asszúborok sorozata közben nem folytathatá tovább lelkesedését, s
összeegyengetvén kebelén kancza-mentéjét, mennyire a csokor engedte,
vérben forgó szemekkel szónoklani kezdett: Kinn ácsorogván pedig, bukott
esküdtből bőrkupeczczé hanyatlott Kuka Vespazián vérszerinti sógorom
sövény kapujában, hogy ne kelljen kurta nemesi rendeltetésem szerint
egész nap éhen őrzeni az ökörjáromszeget, felvetetém magam az idáig
pofozó vagabund czézára, mely már az ótestamentomban hosszú fuvarra
járt, s hihetőleg Illés prófétát is mennybe döczögtette. Ezen
kirándulásbéli revelatión pedig annál vérmesebben örvendek, mivel
nemcsak gyomromat statutionaliter megterheltem, hanem, a mint fülhegyre
vevém, e vendégszerető hajlék fedele alatt véletlenül lakodalom esvén,
magamat a legale testimonium előtt rangom szerint le is ihatom. Minek
okáért ezen vitézlő családot nem tekintem másként, hanem mint ama fényes
fiastyúkot a kerek vidék egén, melynek most csak öt csillaga látszik, de
ha az ember négy-öt esztendeig nézi, kibukkannak ragyogó csirkéi…
Pipacs a piruló hölgyek daczára, okvetlenül fogytig elemezi vala
toasztját, s a ragyogó csirkéket, ha a rajkó-banda be nem ötlik az
előszobába, s oly rettenthetlenül nem kezd trombitálni, hogy sem igéret,
sem fenyegetés el nem tudja hallgattatni.
XXXI. (Egy ifjú úr.)
Több mint másfél év telék el a közelebbi események után. Ki valaha saját
körében, ön napjai s egybeköttetése ágazatai között, másfél év nyomait
híven felkereste: tudni fogja, mennyi idő az;… sokkal több magán
események, egyes családok s egyéni sors alakultában, mint nemzeti
történet vagy világfolyás kerekei előtt. Hány remény feneklik apró
nyűgök békószövegében, mely másfél év előtt erő és dicsőség fényutait
mérte? hány ismeretlen arcz hord felemelt szemeket a rang világában,
mely észrevétlenül vetegetett hálót az álarczos tömeg közt? Hány eszmét,
törekvést, irányt cserélt ki a végzet igazgató keze; hány viszonyban s
családtéren találunk omladványt vagy félbenhagyott torzot, melyek
virágzásban álltak, vagy jogos alapon voltak megkezdve? A halál s
változás birodalma alatt másfél év sokat alakít, csak az érdem marad
ugyanazon súlyban és értékben, de mily ritka az! s mennyivel inkább az
ép szem, mely azt való alakjában látja, az évtized, mely látni akarja!
Ezen érlelő korköz történetünk szövedékein is elhinté az idősödés
jegyét. Mindenik ház, mindenik egyéniség, mindenik viszony, a mi csak
ide vonatkozik, fejledt, haladt, bonyolódék saját természete szerint. A
szorgalom gyümölcsöket hozott, a szenvedély érlelé a sülyedést, a
szeretet örömöket termett, a részvét hálát szült, vagy virágban mutatá
sikerét, az érdem közvéleményt szerze, vagy másokat boldogíta legalább:
csak Ödön titkai maradtak régi állapotban, csak Vámos nem bírt az időnek
hervadozó szövevényei alatt nyomokat találni, melyek a két főtanúhoz,
Márk nővére s a vörös dajka cselédéhez vezetnék.
[Illustration: … néhány borotvált izraelita dugta össze fejél.]
Mindent, mi rejtett vagy nyilvános rendszer útján hallgatag fürkészetre
megpróbálható volt, költség és fáradtság kimélete nélkül elkövetett már,
erőszakos lármát, kényszerítő vallomásokat nem akart csikarni; tudta,
Márk romlottabb erkölcsű, hogysem hamis eskü által kisebb veszélyből is
kész ne lenne kibúvni, pedig mihelyt a törvényes üldözés szagát
megérzendi, ha el nem szökhetnék is, a két hölgyet elvesztené, s akkor
az itéletet indokozó bizonyságok lehető forrása végkép be volna temetve.
Egy estve, a pesti Wurm-kávéház hátsó zúgában nehány borotvált izraelita
dugta össze fejét, mindennapi apró tőkés, elegáns hajhászok, olcsó, kéz
alatt vett-szedett fényűzéssel, kik már régi nyúzó társak voltak, s mint
holló a dögre, rendszerint összekárogák egymást, ha vagy egyenként nem
birtak valakit vérig koppasztani, vagy kétes színe volt elhorgázott
pecsenyéjöknek, azaz kevesebb biztosság, hogy sem nyolczvan-száz
perczentet dobon is összeverhessenek.
– No hát nincs kedve ezer pengőt adni Salamon Vetter? kérdé egy
piócza-ajkú fiatal a legöregebbet, kinek tátott szájvége habosan
fityegett a sok fecsegéstől.
– Hát miért nem adsz te? felelé Salamon.
– Hiszen adok ezret, Simeon is kettőt, de lám négy kellene.
– Máskor nem veszlek a g’schäftbe, ha szemem lógna is; az egész ember
gyanúsnak látszik előttem. Szalárdy Lajos; hisz az apja is oda van; Lőbl
kegyelméből nincsen még csőd alatt; ha két hónapig meg nem kapja
Frankfurtból a törlesztő kölcsönt, menthetlenül dobra ütik még aranyos
ruháját is.
– Mennyiszer mondjam még, hogy nem az apja kér. Anyja Bécsben lakik,
tele van aranynyal, mint a zsák, s ez a szeleburdi tartja a madzagot. Ha
nem akar fizetni, leszállítjuk az üveges hintóból, de hogyne fizetne,
hiszen úgy tékozol, mint a bibliai fiú. Most adhatunk neki, majd őrizzen
aztán disznót, mint amaz elődje. De mondom, hogy fizet.
– Fizet bizony, viszonzá kigyó-mosolylyal a ravasz Salamon, mert
adósságát kölcsönnel fedezi. Itt van az én könyvem, hol betűrend szerint
beírvák az adós nemesek, kik zsidó-kézen vannak. Ni, milyen hosszú sor
van a neve után, pedig még csak féléves jövevény.
– Mindössze is tán hatezer pengő. De milyen nagy befolyású fiatal
létére; egy évig volt követ. Aztán követnek sem tesznek gazon szedett
embert.
– Megtesznek bizony téged is, csak nevelj bajuszt, tagadd, hogy zsidó
vagy, s költs harminczezret.
– No, de ily úr? mondá egy zsugorodott képű, ki a piócza-ajkúnak
folyvást szemébe vágott, hogy Salamont minden áron húzza be a
g’schäftbe.
– Mintha nem döglött volna már sok ezrem ráklábú csődökbe, több
uraknál!? én egyedül olyan helyre adok csak negyven száztólikra, hol két
huszast kér, a kinek tallérja van, s annak is a fülét a kezembe adja.
– De házasodik is gróf Szalárdy Lajos; milliomos leányt akar hozni
Bukarestből; szólott ismét egy czingár koppasztó a rábeszélők közt.
– Azt Lőbl g’schäftelné, hogy rebachja legyen, s pénzét biztosítsa,
melynek egy része csőd útján elveszne az apjánál. De kell is ennek a
kanczakergetőnek házasság? hiszen most is a híres énekesnő pazar
pompájára szed, vesz adósságot.
– Mit gondol avval Vetter, mi csak nyúzhassunk. Egyébiránt nem hiszem
én, hogy Athea jó szót adna neki.
– Dehogy nem, állítá Salamon; hát mért láttam színpadon nyakában azon
smaragdba kapcsolt tíz sor kelet-gyöngyöt, mit a Müller neve alatt én
adtam Szalárdy Lajosnak pénz helyett váltóra?
– No lám, hát mégis hitelezett már neki!
– Száz perczent haszonnal; de megvettem rajta: ezerötszázig lerántám a
szakállát.
– Higyje el, hogy most is megveheti. És ha elveszne is, többet nem
veszélyez, mint mennyit bőrén nyert. Ezerötszáz pengőt húzott ki
zsebéből, s ha ezeret visszaad, ötszáz zsebben marad. Tudna-e Salamon
Vetter oly hitlen zsidó lenni, hogy keresztény ellenét, annak saját
pénzén megbuktatni ne törekedjék?
Salamon figyelmezni kezdett, s harcz keletkezék pénzszomja és gyűlölete
között. Az apróbb uzsorások félszemmel összevágtak egymást biztatólag,
noha nem merték szokott fogásaikat mind kimeríteni, hogy túlsággal
gyanúba ne hozzák, s végre elszalaszszák a megőszült rókát.
– Igen, igen, milyen mestermű lesz azt a lobogós díszhajót örvénybe
rántani; milyen hizlaló káröröm, mily élénk mulatság zsidó piaczon s
kávéházi apró klubbjainkban. Ismét veszve egy híres keresztény;
megfojtva egy kutya, ki egymás közt marakodik, mégis minket ugat…
Salamon Vetter ily érdemet tehet, nemcsak kára nélkül, de nyereség
mellett! s mégis vonakodnék? Mit veszthet zsidó Szalárdy Lajosnál? alig
van köztünk két hitelezője, az is kétszeresen behúzta már tőle veszendő
tőkéjét. Zsidók rántják csődbe, mégis keresztény hitelező veszít,
egyikkel buktatjuk a másikat, s hitelező és adós mind rakásra döglik…
Salamon Vetter; mégis tudna vonakodni!?
A klubb többi tagjai, ki-ki saját modorában, ráestek a vén Salamonra.
Lett lárma, henczegés, érthetetlen zsibaj, de gróf Szalárdy Lajos nevét
mindig oly tisztán s hallhatóan mondták ki, hogy minden idegen, ha nem
akarta is, kényszerült hallani; mert ez is egyik eszköz az aláásásban,
ha valakit már czélba vevének.
Végre veszekvő osztozások után, melynek fele színlés, fele komoly
ingerültség, rá hagyá magát beszélni Salamon, s levonva előre három
hónapi kamatot százhúsz pengő forintokban, kifizeté Szalárdy Lajos ezres
váltóját a pióczaszájúnak, nyolcz darab százassal, melyet mint a kezén
keresztül ment mindenféle bankót, szokott bélyegével megjegyzett.
Ki ezen klubbot beszélni hallotta, azt vélné, Lajos a végsőkön vonaglik,
s a holnaputáni csőd küszöbén menthetlenül sikamlik befelé, pedig
annyira áll attól, jelen segédforrásai közt legalább, mint akármelyik
hajhász; de már az így szokás, ha valaki önálló uradalmak nélkül, zsidók
közt nehány száz forintot kerestet. A hajhász czimborák sürgeték
Salamont, hogy tíz-húsz tallér sápot egyenként kapjanak, mert Lajosnak a
pénz tíz percz alatt kellett, s nekiek nem vala, hogy magok adjanak;
Salamon pedig gyúrta, törte, gyalázta Lajos névhitelét, hogy minél
veszettebb híre futamodván, másunnan ne kapjon, s maga verseny nélkül
koppaszthassa.
Mitsem álmodva Lajos, hogy ily csekély hirtelen segítő kölcsönök miatt
neve csalárd naplopók, s becsület-irtó férgek mocskos száján kereng s
gyaláztatik, kényelmesen szivarozék írótermében. Kandallóján hatot
mutatott a roppant márvány-óra, s ő felpillantó figyelemmel kisérte
lassú mutatóját, mintha siettetni vágynék. Előtte alvófélen pislogott a
kandalló parázsa, elvéve a terem világát, melynek pompás bútorzata,
töredékesen mutatá fel tűztől megaranyzott nehéz körrajzait. Tömött
rojtú sötét függönyök burkolák magas ablakait; falán állat- és nőképek,
Anglia legújabb aczélmetszvényei; egy-egy szobor vagy márvány díszoszlop
az aranyzott szegletekbe állítva, s szerteszét, olvasó- vagy játékasztal
körül különszinű bőr és gyapjú, bársony nyugszékek, pamlagok, melyeknek
lábait angora- vagy párduczbőr ölelte körül. Olvasó asztalán
felmetszetlen frank és angol könyvek, a statusgazdászat, s publicistai
eszmék conservativ elvű íróitól, nehány olvasatlan száma a Times és
Journal des Debatsnak, hajtásában maradt Budapesti Hiradó, s honi
divatlapok, melyeknek operai előadásokról írott hasábjai mutató ujjal
felszaggatvák, a mohó olvasás jelével. Egy esztergában metszett rakpadon
nehány vont csövű czéllövő pisztoly schnellerrel, egy pár bajvívó belga
cső; közelében egész rend drága csibuk letámogatva, s ékes állványon
soknemű amerikai szivarszekrénynyel, négy vonalban pedig ragyogó
tajtpipák, miknek kupak során tűzszín fénycsíkot vet a gerjedező szén.
Egész felszerelés drága, s vannak közte jeles műdarabok, de semmi honi
czikk, azonban túlságig gazdag, s öntvény és nőművekkel, ék- és dísz
találmányokkal annyira elöntve, hogy asszonyi ízlést, puhaság jegyét ölt
s küszöbéhez kötött monomant jellemez, ki másutt mitsem élvezhetvén,
mindent termébe igyekszik begyűrni vagy kalandos kéjvadászt, ki
ízletével, kényelmeivel kaczérkodni akar.
Lajos unottan ült a sötét magányban, míg kívül esős havat kavart a
februári szél, s csapongó szárnyával olykor megverte ablakát. Végre
csengetett, s lámpát hozata. Barna barkójú ölmagas legény hozta a
bronzlámpát, zöld vadász ruhában ezüstre, komoly és tekintélyes, mint
egy királyi csatár.
– Elpusztult már házamtól az a pletykahordó kofa? kérdé Lajos mogorván a
vadászt.
– Pisze Pistát érti méltóságos grófom?
– Igen, a hálátlan levegő-fogyasztót.
– Elment, de holmiját itt hagyá. Instántiát akar beadni, úgy reméli,
hogy méltóságos grófom megkegyelmez neki s visszafogadja.
– Soha; felelt ingerülve Lajos. Málháit, ha nem viszi, rakd ki; kérni se
próbáljon, szemem elé ne merjen kerülni.