hasonlókat a vidéki tájszó rónabereknek hí. Félkörben kanyarul be a
lápszigetbe egy sima tóöböl. Tükre világos zöld s körülöntve
nefelejcs-erdővel, azurba foglalt krisolithoz hasonlít. A tó felől sötét
kákaszegély körzi nymphæa virággal, semmi szélmozzatot sem eresztve a
kristálymederre. A lápmart benőve halvány tömött gyeppel, mely dudvátlan
és tiszta mint a szálán szedett selyem; a legdajkáltabb angol pázsit nem
mérkőzik vele. E nedűs hantok, hervadás nélküli örökdíszben élnek,
reggelenként oly dúsan terhelve harmattal, mintha kosárral öntenék
közibe a gyöngyöt. Szembe az öböllel, tojásdad vonalban éger- és
tölgyerdő hinti félig reá ingó lágy árnyait; s egy haragos zöld gyepfolt
közepén, kávátlan kútból bugyog az átlátszó kristály, mit a lápi kaszás
buzérnek (buzgó ér) nevezett. A feneketlen forrást fekete nadálytő
tartja hűvösben lilaszinű lombos virágival; körüle vad boglárka nyitja
ki sárga csillagait s egy-két árva liliom halvány koronáját, míg odább a
szurokfű piros szirmai lángolnak, vagy a szappanvirág hajtja meg
lekókadt bokrétáját. Az erdőfalat itt-ott meténg s vadfolyondár futja
el, a bozót aljában bolyhos iszalag von lengeteg szalagot s buja
tömkelegben hajtja fel indigókék füzéreit az erdei szarkaláb; alul pedig
a berek lábjában nehány csinos boglya nyujtá fel kúpjait, sötétsárga és
zamatos szénájával, mint a jóféle sáfrány.
Itt vőn ülést Zalánka egy kidőlt nyártörzsökön, melynek fehér pamlagát
támkarul ölelte nehány fagyaltő. Hárfáját az élő bokrokhoz támasztá s
hozott könyvét a jegynél felnyitotta. Megette a dalos madarak zenéltek,
elől a vad méhek altató zsongása s lelke bemerülten a velünk testvérnép
édes regéibe.
Régibb költőink bűnösen elhagyák a reájok váró s őket érteni,
méltánylani és követni egyedül tudó és akaró rokon népet. Isten tudja,
minő lábatlan felhőkön kapkodtak Olymp s az óformák szépségei után,
kicserélték érzelmeiket, rokontalan izlésnek kivántak tetszeni s egy-két
idegen ég alatt nőtt babérlevélért megveték a honi puszták koszorúját;
feledve a velek egy csontból lett népet, ki, bár növő súlya alatt költői
vigasz nélkül, fentartá a vért, nyelvet, szokásokat, mik nélkül nemzet
megszűnik faj lenni s a pávatollas szajkó sorsa vár fejére. Most már
jobb csillagok vezérlik a költőt s a háladatos nép figyelni kezd reá. Ő
nem tud mást adni, de szívét megnyitja s a szív melegében nemesebb
gyöngy terem, mint minőt hideg gőg s pártfogó szerep nyujt panaszos
jutalmul. És a nemesség jobbjai hozzá csatlakoznak, mint íme Zalánka, ki
átadott érzelmekkel olvasta a vidék ősmondáit Tompa ihletett könyvéből.
Zalánka megett alább-alább szállt a nap, úgy hogy éppen délest
középpontján állott. Sugári ráfeküdtek oldalt a tó párájára, melyet a
napi hőség már átfűtött s itt sokkal szebb és csodásabb formában állítá
elő azon tüneményt, mely az Alföld rónáin is elragadó. A vízi délibáb
csillámlóbb ködű, ámítóbb rezgésű s gazdagabb képletekkel bir mint a
síkföldi. A varázselem tisztább s a tó mint egy hombor tükör megkettőzi
és magasabbra veti azt. A tárgyszinek élénkebb vegyben játszanak,
vékonyabb, magasabb költőiebb alakokká nőnek; s távolabb függenek a
térszíntől, honnan szabadulni vágynak, mintegy egyetemes mennybemenetelt
rajzolva a csalódó szem elé. Azon rónaberekből, hol jelenleg mulatunk,
csodás kilátás nyilik e varázsra. Zalánka tudta azt s könyvét letéve
gyönyörét kereste az isteni játékban.
Átalellenben nád, sástalan vízróna feküdt mérföldnyi távolban
gyepmarttól ölelve. A napfény bevegyült a remegő párákba s megcsalva a
látást, kiveté a ködöt az alacsony partra; aztán felveté magasan, mintha
a látvány egész szélessége mélységgé alakult volna. E rezgő bűvös
elemben lovas kócsagok jártak a tószélen. Reszkető tollaikon szikrázott
a fehérség: puszta napon ki nem állhatja őket a káprázó szemvilág;
ilyenkor némileg elmosódik rólok az a vakító fény, de a fehér szín
hattyútisztasága felülmul minden bérczi havat. E délczeg madarak
őrködve, félénken járkáltak fel s alá; a délibáb megnöveszté őket,
lepelbe vont hószín alakok nyulongtak a szem előtt, mintha fehér
habszellemek fürdenének ragyogó kristályban; de ha támadó szél veri fel
a vizet, elhajtja magáról az ingó párákat, a kócsag tova száll s az
igézet eloszlik. Zalánka reszkető örömmel kisérte a csábító látványt s
hárfát vevén dallá a regét, mit akkor a nép költött. Régenten, a boldog
jobb időkben, tündérek lakták a belföldi lápokat s a berencsi tófokra
jártak el fürdeni. Egyszer a tókirály meglesvén egy örvény alatt őket,
ellopá közülök a legeslegszebbiket. Akkor elköltöztek lakni az ecsedi
tóba; azóta aztán csak nyaranként járnak el a fokhoz fürdeni, de most
már félénkek s szüntelen remegvén, csupán árnyaikat eresztik a vízbe; és
ha a hab mozdul, mert a tókirály jön, tüstént seregestül elrepülnek
onnan… A regét bevégzé, de tanult ujjai tovább is a lágy hurokba
merültek s dalokat énekelt a nép és nemzet nagyobb költőitől,
lelkesedve, meleg bensőséggel, örömjegyül miként birja és akarja a
nemzeti érzelmet tőlök eltanulni.
Énekét egy fülmile bájos csattogása vágta keresztül. A leányka letevé
hárfáját s édes ábránddal, féltékeny vágygyal kisérte a világ legnagyobb
dalnőjét… Óh be boldog vagy te Athea, kinek magas művészeted megközelíti
e mesternőt; ki ezer kebelt gyujtasz szent lángra, ezer vágyat költesz
pályád nyomán s a hon századának csodája, bálványa leszesz… Óh mily
alant repül gyenge szárnyú lelkem egy művésznő magas csapongási mellett!
istenem ha enyim volna azon érdem és dicsőség!… De minő irigy önzés ez
bennem? hát nincs-e más tér, melyen használhatok s a becsülést kivívjam,
csak erőm s akaratom legyen? Mily könnyen hasonlóvá lennék azon
tehetetlen, durva, gyáva magyar emberekhez, kik irót, művészt csak azért
sem fognak méltánylani, hogy övéknél kitünőbb névre ne kapjon; hanem erő
és fáradság nélkül ragyogni akarnak, egyedül… egyedül; a helyt, hogy
örülnének, ha a nemzetnek valamije van; s meggondolnák, hogy azok csak
küzdést, kínt, nyomort viselnek kirekesztőleg, dicsőségök pedig az övék
is.
Azonban az esti árnyékok megnőttek; Zalánka nyugtalanul nézett a
sötétedő vizek távolába, aggódni kezde Vámos késedelmén; s a veszély
félelme, féltés baljóslata kezdé szorongatni. De mégis tudva az aggály
természetét, hogy annál élesebb és gyötrőbb, minél inkább fogai közé
vetjük magunkat, törekvék megcsalni kétkedő vágyait. Most ligeti
bokrétát szedett, melylyel meglepje szívének lovagját, majd a hárfa
keblébe önté tiszta gerjedelmét, vagy a métely lilaszínű ernyős virágát
dugdosá a tóba mulatságul, mely a vízszín alatt kénkőszín lángot vet.
Türelme végfogytán állott s közel vala menthetlenül az ingerült
gyötrelembe sülyedni, mikor hirtelenül, rendkívüli jelenet csalta meg
egy időre lázongó elméjét.
Egy darab éretlen uszó láp kezdett égni a vizen; hihetőleg szárcsatojás
szedő pásztorgyerek gyujtá meg. Soká emésztődött a gyökeres cseret, mint
valami óriási tapló. Végre tűzkút kerekedék a réteg közepén, majd
boglyafenéknyi nagyságra nőtt s tömött bőséggel kezdé felfelé ontani a
szikra-zuhatagot, melynek oszlopában millió paránya látszék lételt venni
a hulló csillagoknak. Először fekete füstörvény akarta borítni a
varázs-mutatványt, de öble fokonként folyvást fehéredett; majd folyó
tűzfulánkok kezdtek benne nyilazni, mígnem fellövődő lángsudar törte át,
bepettyezve szállongó tűzpelyhekkel. A rémes lobogvány lefesté magát
alul a tó csendes méhében s ezen megkettőzött rajz malombálvány alakot
adott az égésnek, mely, látkörszínen nézve, a légben látszék függeni. A
hojsza és vészmadár, csüllő és sirályok visítva kerengtek az ismeretlen
elem fénykörében; fehér vagy ezüstszín hasaik kisértetiesen csillogtak a
remegő világban s szárnyszegetten hulltak le a tűzbe, ha a hőség
véletlenül elcsapta. A lápréteg szélein vérpirosra festődék a habtükör s
mint testetlen folyó-világosság látszék magát közbevetni föld és víz
válvonalául. Sok fajú apró hal s a vizi tenyészet formátlan szörnyei
ezrenként tódultak oda, mesés arany- és tűzteremtményekül nyüzsögve az
átlátszó világban. A cseret súlya könnyülvén a hamvadás által, a terjedő
lángok öbleiben pedig forgószél verődvén: megindult a vándorláp, mintegy
tűzkisértet, mely önmagát üldözi; s szélverte üstökkel kerengett a
tó-pusztán. Tán Phaeton balesete óta nem volt szebb látványa a földnek,
mint az égő láp ha a szélvész űzi. Alul a réteg szélen felfújja a
gyökerek pernyéjét, mintha czetszörny tűzínye villogna, mely a tavat be
akarja nyelni; fején a lángfürtöt hátraveri, mint egy furiának csapkodó
hajait s a tűzcsoda hátrálva látszik nyargalni előle. Láng-utat fest a
tó a menekvő előtt, a liget s náderdők félénken néznek át a rajtok
átszárnyaló vérpiros világon s a tó sötét rejtekeit elárulja a fény,
hová éji világ nem hatott a teremtés óta… Apránként elhalad a sík
távolon, nem hallik többé a recsegés, robogás, messze úszik vele a táj
rettegése; már csak úgy tünik fel, mint az égő hajó, mit apró örvény
közt lánglobogók visznek; míg nem az úszó fény alább-alább merül s végre
mint erőtlen pásztortűz kialszik. S a vándor láp könnyű hamva szerteszét
száll, a szép hölgy hullája a légben oszlik fel, reggelre a vizen nincs
látható nyoma, mintha a szabadság szárnyán szállt volna el költőélet
után költőibb hazába.
Zalánka e sajátságos tűzhalál átmentét csodálta végig s úgy vélekedék,
hogy az enyészet nem hozhatja elő szebb formáját az átváltozásnak.
Ezen csalódás is elmult. Többé nem lehetett a szerelem aggályát
elámítani, egész fergeteggel rohanta az meg a leányka szívét. Hol van?
mi ok, mi veszély tarthatja őt vissza? őt, ki minden igéretét betölti s
legcsekélyebb fontosságú szavára sem hágy senkit várni? Nem ezen hó
végnapját jelelte-e ki, a főispán debreczeni házánál hozzám irt
levélben? nem ezt tűzte-e ki Pestről küldött tudósításaiban, nem kért-e
újolag, hogy Cziriákot a tulsó révhez rendeljem? Egy levelet vőn elő
kebléből s a holdvilágon át meg átnézte százszor olvasott tartalmát…
Igen igen, neki itt kellene lennie; tán baj vagy betegség érte útközben,
vagy tán, óh szörnyűség! a csónak sülyedt el?… úgy van, úgy van! a vizen
érte veszély. Különben hová maradt volna a hű, a becsületes Cziriák? ha
látta, hogy nem jő, nem érkezik: egyedül is elő kellett volna eveznie;
hiszen tudhatta, hogy oly késő nem jövend; ki bizná magát éjben hosszú
vizi út bizonytalanságira?
Így, s így törődék a rettegő leány. Szerelme egészen elhiteté vele a
végveszélyt. Őrjöngő gyötrelemmel futkosott fel s alá a parton, bármely
nyomorú rozzant csónakot találni, melybe szállhasson; de nem volt semmi
menedék. Sikoltani kezdett segélyért, de a tócsend eltemette szavát; azt
hivé szegény, a hang is olyan erős, mint a szerelem.
Végre a csüggedés főfokán suhogást halla a remegő sás közt. Oda tekinte
s az égerárnyaktól megszűrt holdvilágban csónakot láta meg a part felé
csúszni. Itt van, itt van! kiáltá erőfogyottan s tárt karokkal reszkető
örömmel várta őt, hogy nyakába, keblére boruljon, mit eddig soha sem
tőn.
A csónak parthoz ért s Lajos kilépett a tiszta holdvilágba bátran,
merészen, mint egy szép rabló.
Zalánka ereiben megállott a vér, nehány másodperczre megszünék benne az
élet, a véletlen rettenet megfagyasztá azt. De aztán feléberült, lelke
összeszedé erejét, felegyenesült mint egy parancsosztó királyné s
rendítő villámmal nézett a megtámadóra.
– Itt vagy tiszta szűze a rejtett éjkalandnak?! ez hát a kigyói erkölcs,
mely hajlamaim előtt oly ügyesen el tudott siklani?! Az úr kegyét
megvetéd, hogy szolgájának pásztorórákat oszsz elszigetelt éji
magányban; mert hiszen több-e irányomban Vámos egy szolgánál, ha kedvem
jő a sógorságot tőle megtagadni s mint zsoldomban állott mindenest
tekintem? Te leczkéket adál, ha olykor jó kedvemben tetszésedet kértem;
Atheát óvtad, őrizted, távolítád tőlem mint az ördögtől; na hiszen szép
angyal vagy magad itt a titokfedő árnyban, szerelempirosan, társadat
várva, mint a fészkelő gerlicze!! mondá Lajos gúnyosan az önérző
leányhoz, kinek éles birálatú szeme megtörte a szóban elvetett tőrt.
– Hagyd el a nagy szókat, halljuk, mit akarsz?
– Hogy szerelmemet fogadd el.
– Ha ha ha! felkaczagott gúnyosan Zalánka s a vizi visszhangban liget és
náderdők kineveték Lajost.
– Legyen, hát leveszem egész álarczomat, ismerj meg, ki vagyok? felelt
ingerülten Lajos.
– Nem szükség vetkezned, lelkedig ismerlek. Vaknak kellett volna lennem,
hogy mocskos jellemed foltjait ne lássam.
Lajost meglepé ezen bátor visszatorlás. Azt hivé: Zalánkát megtöri a
véletlen merény s mint tehetlen áldozatot hatalmába adja a segélytelen
magány; most meg kelle győződnie, hogy önérzetében éber őr magának s
lelkének az erkölcs arszláni erőt ád.
– Te azt véled, játszom, pedig bosszúm megért. Különben is családomnak
árulója lettél. Elköltözél apám házától, mely alacsony sorsodból
felemelt, melynek rokona vagy; s idegenek közé fészkeltél, Czecziliához,
kit mint fattyúágat oltott törzsünkbe nagybátyám könnyelmű szeszélye;
Czecziliához, ki tőled távol esik, nem is rokon, alig több mint ismerős.
Ottan titkos szövetségbe léptek, vermet ástok családom alá, ördögi mesét
koholtok, egy halottat kihúztok a sírból, megelevenítitek, igényt és
hajlékot adtok neki magatok közt, felruházzátok jogokkal, tanúkat
vesztegettek, hogy nagybátyám öröke reátok szálljon, koldussá legyek én
s együtt habzsoljatok a hallatlan közkeresetből!… Mily szép ősanya fogsz
lenni e lopott családban! Ha ha! de enyim lesz tőled az első csók. Amaz
ügyben törvény és börtön bűnheszsze részvéted; de itt magam állok
kellemes szerelmemért; mondá Lajos gyönyörködve a sugár délczeg hölgyben
s közelebb lépvén a hátráló leányhoz, a holdfény mutatá termete erejét,
férfias szép arczát s vadász öltönyében a legdeliebb test csábító
kellemét.
Zalánka feddő haragos szemekkel tiltá el magától, de visszaléptében
megtartá a lélekjelenlét határozott nyugalmát.
Most erős szélroham csapta meg a lápot, minő e vidéket gyakorta átfutja.
Nehány fa ketté tört, s a földréteg alatt bizonyos vonalban recsegés
surrant el, mintha a gyökerek szakadoztak volna.
– Te mondád, legyen úgy, kiáltott Zalánka szép megtámadójához. Amaz
ügyben ítéljen a törvény felettetek; de itt, majd gondoskodom én magam
védelméről; s beljebb hátrálva, nyilazó szemekkel néze szét.
– Hiába nézsz, menhely és szabadulás után, közbevág Lajos örvendezve
titkon az élvét biztosított tervnek s alkalomnak. Vámost ne várd,
Cziriákot elrendeltetém a kanyári hegyhez, éjfélig nem mozdul ki a
nádöbölből; s gerle-párod nem kap sajkát a meneten, mert minden halászt
megvettem előle. Innen se várj segélyt, zsoldomban a csónak, mely téged
ide hozott, s Vámos a szárazon haza nem érkezik éjfél előtt; akkorra én
lovam hátán viszem a karjaidban talált forró boldogságot.
– Köszönöm, köszönöm, mondá szikrázó szemekkel Zalánka. Tehát jegyesem
veszélyen kívül van, óh ennek tudata megvetteti velem a magamét. Hát
ármányod tartá vissza tőlem, irigy rabló… Igen, igen te kedves jó lélek,
vágyam drága gyöngye, te siettél, jövél a hűség kincsével váró
jegyesedhez; s harag és gyötrelem tépi most szívedet, hogy ennyit kell
esned; de ne félj, a vétek el nem vehet tőled, megvédem jogodat a föld s
alvilág ellen.
Lajos előtt mindig megfoghatatlanabb lőn Zalánka, kiben a növekedő
veszély, erő és bátorság fokait tovább-tovább fejté. Kétségbe akará őt
ejteni a magány s védtelenség rettegéseivel, s íme az elhagyott küzdő
biztosítást, lelkesedést merít saját szerelméből, mely őt elszánttá,
hősnővé emeli, hogy még éberebb tudattal szálljon szembe a fenekedő
erőszak daczával.
Azonban az előbbi szélroham ugyanazon vonalban ismétlé magát; a ropogás
megújult, s a parthosszán széles karéj-föld inogni tetszék.
Lajos mitsem gondolt azzal; édes gerjedelemmel nézé bájos foglyát, ki az
ügyesen kivetett hálóban vergődik.
– Annál jobb szép rabom, ha nem esel kétségbe, folytatá önhitten; engem
legalább nem vádol a kisbíró, s te is kellemesebb emléket jegyezhetsz
menyasszonyi naplódba a vándor lápi éjről.
Zalánka megvetéssel fordítá el arczát, s Lajos háta megett keresé
szemével a kikötött csónakot, de a vigyázó vadász figyelmezett arra, s
ha galambja szöknék, útjában elkapná.
– Úgy, úgy, jer szívemre, te az elhagyott tó vendég királynéja! Mért
remegsz, mért vagy oly félénk, mint az árnyék, hiszen boszúm nem öl;
lehet-e nemesebben büntetni, mint ölelő karokkal? Jer, jer, a liget hí,
a hold nyájasan kér; mondá Lajos kellő szenvedélylyel, melyben a boszú
gúnyos vonása félreismerhetlen volt, s határozottan kezde közeledni a
beljebb-beljebb menekvő hölgy után.
– Vissza! kiált Zalánka némi ijedséggel, s fenyítő ujját parancsnoki
szigorral veté fel. Ha közelítsz, ha érinteni mersz, nyakadba ugrom,
mint vérszopó párducz; elébb megfojtanak karjaim, mint te erkölcsömet,
reád fonódom, halottá szorítlak, mint az éhes boa, vagy vonni, sodrani
foglak, mint az örvény, az őrültség erőt adand karomba, te nem birsz
ellentállni, s magammal rántlak le a tó mélységébe.
– Mily szép temetés lenne, mondja Lajos gúnyosan mosolyogva: egy tündér
kebelén hullámsírba halni! De ezen szerencsét el nem érem soha; te nem
birsz velem, nyúlánk ifjú szép őzecske, haragod Dejaniráé, de erődben
csak Zalánka maradsz. Küzdelmeid csak elvemet nevelik, ah mi dicsők
vagytok ti hölgyek az átok s harczvívás pillanataiban!… ki is kivánná
egy ájúlt vagy alvó nő szerelmét érezni, vagy valami bárgyú olvadóét, ki
az egymást érő sóhajban elalélt?… Jer, jer harczra tehát, az gyúlasztja
bennem a reszkető gyönyört.
Lajos e szavakkal határozottan sietett Zalánkát elérni, s tárva vitte
karját, hogy első rohammal felölelhesse őt. Zalánka utállal nézte,
fenséges arczát haragvér lepte el, vadan széttekint körében, látja,
nincs menekvés s egy szabadító terv ötlött eszébe, mitől maga is
elszörnyedt. Mindez rövid pillanat eredménye, mely alatt Lajos gyorsan
és ingerülve közelít. Zalánka védőleg hátrál, hogy beleugorhasson a
feneketlen buzérbe, mit a nadálytövek lombos virága fed; Lajos rohan,
hogy megelőzze őt, Zalánka hátrálva szökött odább-odább, de irányt
tévesztve megbotlik a fehér nyártörzsökben, hol olvasni szokott, s
visszatarthatlanúl reá hanyatlik. Lajos alig volt már négy lépésnyire.
Szép szemei égtek, keble reszketett, karjait kitárta, hogy szívhez
szorítsa őt… Zalánka sikoltott s védőleg nyujtá kezét maga elé.
E pillanatban szörnyű csapással ront elő a szokott szélroham. Szárnya
keresztűl vág az erdőn, az éles harsanás harmadszor fut végig a lápréteg
méhében, szétszaggatva annak gyökér szövegeit, a part karélya Lajos és
Zalánka közt elválik, s az uszó láp, nyárpamlagán viszi a megszabadított
leányt.
[Illustration: Zalánka sikoltott, s védőleg nyujtá kezét maga elé.]
XXX. (Czeczilia családja.)
A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött
ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és
nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe
emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a
láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek
égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal…
megragadó tájkép!
Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a
tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a
nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva,
hogy ne fogjon szelet.
A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra
vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és
holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka
várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó
szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót
nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a
vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb
iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri
süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s
réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik
tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet
inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze
elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a
ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.
Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött,
feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt
czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak
annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták
fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt
dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket
hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak.
Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt
növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák
hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos
oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe
borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság,
siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba
megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt
leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer
megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a
szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább
kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép
alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan
szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom
hasonlít egy kis texási ültetvényhez.
A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos
fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott
fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek
tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség
nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és
bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan
tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz
körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb
fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő
koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák,
s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos
karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő
lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül
emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva
alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». – Közepén a
virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet
le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban
virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens.
Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna
összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:
Bár alacsonyan s felejtve
Légy hálátlanúl elrejtve,
Te vagy fő disze kertemnek:
Képe az elzárt érdemnek!
Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival
inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.
A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart,
füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely
sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány
évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve
körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső
zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg
délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a
baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas
zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám
ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel
szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos
kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom
egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek
körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s
mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet,
szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.