özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya
hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés
volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és
szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván,
földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő
gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva
az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az
értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett
az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn
alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának,
menyire a kirabolt szív az lehet.
Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének
szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai
engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt,
tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a
tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal,
vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga
vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló,
nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas,
elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba
átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.
[Illustration: Reggelihez vala terítve egy terebély hárs alatt.]
Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve
Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva
ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva
tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de
tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái,
nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb
növendékeivel.
Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal.
«Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok,
édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen
új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó
barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a
koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik
otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb
részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától
minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó
szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig
pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.
Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl
irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől
ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a
márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul
megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől
Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és
piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne
rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett
párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség,
éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból,
rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes
bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a
férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú
leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel
koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a
malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.
Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből
kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely
szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.
Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly
öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát,
férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni,
s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új
menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a
boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos
jellemét.
Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a
gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem
felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos
körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár
kezét.
– Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá
érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle
hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott
arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.
– Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van
törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szét
repesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen
volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába
nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott,
de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem
kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival
inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót
tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél;
lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket
árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a
birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.
– Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a
rettegető gyanút megtudá?
– Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött
napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg egy, bűnben
megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi
szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és
adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát
palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat,
de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa,
ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul
mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s
húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön
valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló
befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben
járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök
börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta
folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi;
alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy
más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már
kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm
kezéből.
– Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka,
megemlékezvén a vándor lápi éjről.
– Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye
kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az
egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató
gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te
nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy
gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni
látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek
mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új
tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt
vallatásról pedig hitelesen mit sem tud… Lásd édes Zalánkám, az éles
szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében
tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki
vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett
ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat
hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve
van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban,
önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen
irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi
féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását
tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas
helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi
érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert
hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről
ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már
pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice
grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett
gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön
ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok
dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja
fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban,
mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül
vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és
ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem
kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha
tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt
ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag
romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a
közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye
valaha.
– Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.
– Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is
képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget
éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt,
s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s
reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét
segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná
törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a
hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.
– Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv-
és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két
falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.
– Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben
is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet,
mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de
számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt
önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá,
miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi
czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert
magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni,
álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat
és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék
saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy
fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice
húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy
jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig
birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára,
emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját
házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű
asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője,
inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e
lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-,
élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor,
mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz,
harmadszerepű vala?
– Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény
Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az
azt nyújtó Vámosnak.
– Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket
kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi
pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik
Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti
kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes
tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem
tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.
E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép
küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.
Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.
– Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk.
Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen,
mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa
vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az
erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a
bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti
szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak
titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.
A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.
– Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy,
mint van a helység?
– Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.
– Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?
– Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint
harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.
– Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénzjutalmat?
– Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két
esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.
– Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam
mutogattam?
– Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén
már minden ember úgy ültetett.
– Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?
– Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy
jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.
– Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden
zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.
– Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy
tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott.
Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona
árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután
látszik, hogy az aratás jó lesz.
– Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?
– Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs;
pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.
– Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?
– Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén,
az új tisztet még nem ismerjük.
– Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?
– Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes
vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.
– Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e
húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit
az új törvények ellen?
– Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz
istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.
– Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki
a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly
elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép
számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy
ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a
többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem
számukra.
Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység
múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték,
zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság
nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig
valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával
járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el
annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit,
kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.
E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte
mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök
Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi
gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani,
mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn
a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját
szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s
lakodalmát ingyen kitartja.
Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő,
négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén
tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a
kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról
a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép,
fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt
melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós
egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.
Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s
beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott
rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a
hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban,
úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt
azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.
– Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben
kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk
is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk,
mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.
Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté
magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér
sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár,
gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen
atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a
világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában,
hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul
együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig
jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál
több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt.
Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad
lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája
pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el.
Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud.
Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés,
disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden
torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság
bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet
ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele
bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert
jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a
közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán
van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.
– No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint
megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.
– Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom
körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani
tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava
sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen
kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra
elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót
hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja
fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry
ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek
hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem
volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy
harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi
mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry
addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem
hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy
meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal
felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne
kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a
lótakaró.
Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy
megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva
pislogott az idylli czikkekre.
– Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott
képét észrevevé.
– Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó
szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg
vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél
pohár tejfel.
A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták
körül György lovagot a szittyareggelivel.
– Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a
kis szolgabiró.
– Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk,
lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden
kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél
százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy
elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére
untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne
higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de
kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy
országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry
szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy
pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s
én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni,
kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson…
Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is.
Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja,
kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.
– Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az
asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy
beszédmodorában.