kifejlő élet rendszerével ily csodás bőségben alkot és alakit a
természet bibelő türelme: azt vélné az ember, a sima vizek tétlen
tömegében megszünt a teremtés. Oh nem! ez igénytelen csend látszó
nyugalmában még megragadóbb e hatalom ereje. Mikor enyészetnek indul a
nyári nap, s döntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe
átvilágul. A barna tófenék világító bársonynyá változik, s megtörve a
délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység
titkaira. Néhol a mult évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a
feneket, éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak. Egy-egy
gallynak vagy gyökérnek foszló vonalán piros vagy gyenge zöld fűzérben
születnek falánk árulékok; néhol a levélrétegek nyiladékai között csodás
gombaerdők vetnek árnyat ismeretlen tojáshalomkákra, s ezen egész
látvány tájképe nem nagyobb egy lóherlevélnél. Másutt a béka-lencse
tömött pázsítja lebeg a tószin alatt, s eleven smaragdját napvilággal
aranyozza meg a felül eluszó hab; míg a szomszédban bokros tátrány,
nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a
kristály teremben: míg alant tói folyondárok, csáté és sarju-sás rengő
bársonya látszik várni a habszűz hattyúfehér lábát. Emitt az úszó
lakosok seregei járnak-kelnek a mélység medrében; drágakövek fénye
csillog fordulataikon, s eleven játékban nőnek a lágymeleg hullám közt;
odább csigák milliója hengereg egymáson, s túl rajtok sárvirág virít, s
a tókirály választott virága, a nymphæa sagittaria két öles szárakon
mint annyi zöld kötelen felfelnyujtogatva tojásnyi bimbóit, hogy a
vízszinen elteritse fehér koronáját. Ezer nemű állatfaj és virány,
fejlemény, mozgalom, változás, enyészet, s mindez elragadó, mesés
foghatatlan pompában mélyen vízszin alatt; de csak távol csendben lesve,
mert ha a tolvajkéz fel akarja törni a kristály zárfalat, olvasztott
iszappal rejti el titkait.
Másutt a vízözön téresebb síkjain, lassú kitartásban, az ősvilágformáló
modorral folytatja magát a teremtés. Szél és habjátéka csendes
hullámzatban összever tömjét, nádtöreket, gazt, maszatot, növényt, mit
az őszi haldokláskor vagy ragadozó árban magának elrabolt. A lebegő
chaosz anyaggá tömegül, testet vesz magára, elválik a viztől, formába
öltözik s kilép a létel országába mint a teremtés második napján. A viz
birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a
félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány
pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél,
csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá
költ. Alig vett lételt, már szabadságát veszté, a független lakók uraivá
lettek, s szolgálni kezdé az önző természetet. Majd gyökereket fon, de
még foszló elem, erőtlen a réteg s évi terméke csak gyér fű vagy léha
gaz. Már az ember lesi faldokló szemekkel, számít és méreget s jogot
keres hozzá, de a szűz föld nem veszi fel a bitorló foglalást, nem
bocsát magára senkit a telhetlen fajból, s készebb szétválni, hogy
elnyelje a bitort, mint telepet adjon uzsorás szomjának.
Hasonlók lehetnek nagyobb kiadásban Ausztrália éretlen szigetkéi,
melyeknek süppedékes laza telepét ember még nem ülte meg s nehéz nedüs
légjében mérges csuszók, denevérek s ragadozó fajok tenyésznek.
A besztereczi lápvidék cseretnek nevezi ezen éretlen földgyurmát, melyet
összeenyvez a tajték, békanyál s mézgás partveredék, melynek vegyanyagát
tózsirnak mondanám, s mely épen azon elem, mit az angol combustible czím
alatt nagy sikerrel használ nyereséges tűzi anyagul, mely sokkal
czélszerűbb a németek torfjánál. Londonból Albert vegytanár nehány év
előtt alkutervben állt a táj legvagyonosb földbirtokosával, s ügynöke
állítá, miszerint e lápvidék combustibleje felette finom, s oly bőségben
készül, hogy nagy gyártelepet képes volna ellátni.
Végre a még uratlan bozót füvet hajt, vagy mint a vidéki pór mondja,
megszőrösödik. Sás- és kákatövek szövik össze válatag elemét, fűz- és
égergyökér mint összekötő csontváz nyujtóz- s ágazik szét rétegei
között; majd kövér telepe fokonként meghízik, fűszeres kaszáló honosul
meg rajta, itt-ott felveri az ezüstös rekettye, ráköltözik lakni a
bájvidék millió virága, ifjú dús tenyészet omlik ki méhéből, s hogy ne
álljon száműzve a vihar kezében, fiokká fogadják a szomszéd őspartok,
melyekhez kiköti egy szánakozó szél, s időt ád a révhez gyökérrel
fonódni. Azonban független jellemét mindig igyekszik megóvni. Sülyeteg
felszine folyvást ingadozik s ha nyugalmasan soká áll meg rajta ember s
barom, lesüpped alatta s törekszik elnyelni. De azért szolgaságba veszi
az éhező bírvágy; diszét gazdag rendekbe kaszálják le évenkint, a
vigyázó földi ekét is mer neki akasztani, s magontó barázdát hasít szűz
vállában; sőt a rászokott barom is jár, legel, terhet hord, sőt meg is
tud hálni bizonytalan telkén; de sokszor áldozatúl ejti a vidéki
jövevényt, s ha idegen marha téved ólálkodó ingoványaira, mely erősebben
lép, s nem tudja ösztönszerűn kikeresni biztosb rétegeit, megijed s
elmerül fenéklen keblébe, mely a zsákmány után jel nélkül összeforr.
De maradnak szabad testvérei az így megfeneklett szolgaszigeteknek, s
azok az új vízi teremtés legköltőibb eszméi. Felékülve fákkal és
füvekkel, zöldbársony kaszálók virágos mezében, a szellő balzsamát véve
illatszerül, delelő szárnyasok ábrándos dalával jár a vándorláp a tó kék
aranyában. Ha csendes a vidék, nyugton mereng ő is, átadva díszeit a hab
tükörének; de ha hűs alkonyon támad a jóserdők haragos zúgása, felölti
magára szokott gyászfátyolát, az elfelhősült ég fekete árnyait, s
elindúl a szélben lassú jajgatással, mint nyugtalan özvegy, kinek
jegyesét az örvények tündére titkon elrabolta. Mikor bánata megnő az
erős vészben, szilaj villitánczczal kereng a tört habon: keblére
bocsájtja a villám kigyóit, szép haját megtépi a forgó viharban, s
berontva tör, pusztít a vízi erdőkben. S ha szaggatott keblét a vész
kifárasztá, dúlt arczczal megáll a csillagos magányban, a tóba hullatja
széttört koronáját, s halkan elbeszéli rejtett keservét a méla bölönbika
fojtott nyögésivel. Búsan hallgat rá a rejtelmes éjvidék, a nád
rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával az ég megsiratja, s
hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz rá.
Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem
hágy rajta, de ha a műveltség zsákmányul rabolta, letörlődnek róla az
Isten ujjai.
Köröskörül a dágvány és vizmező roppant határain, s szerteszét a zátony-
s láppartokon, terjengő nádjövés veri fel, s szorítja a vizet. Nád a
főtényező a teremtés kezében, melylyel a consolidatiót eszközli, hol az
ki nem hajt a mocsár vizein, remény nem igen van földalakuláshoz.
Ködös távolában a vizi látkörnek egyházromok s porladó lápvárok mosódnak
el erőtlen körrajzzal, mely azokat velős érczerőben, s nélkülözni tudó
dicsőséggel rakta, a csont, régen földdé lett már. Az unoka emléke
visszatér a távolidők kék mélységeibe, s kegyelő ihletet szállít
kisszerűségekhez szoktatott lelkébe. Hajdan véradó vezérek őrzék e
határon szilaj barmaikat s az Ázsiából hozott becsületet, jármot vetve
az öröklésben álló gyáva ellenségre, a helyett, hogy egymás alá ásva
áruló versenyben keresték volna nyomorult kegyeit. Későbben az ököljog
vérfészkei lettek az őshomoktorlatok, de mégis legalább, az erő s
szabadság rév- s őrfokai. A Magócsi, Pető, Alagicsaládok viharja rengeté
a várkörnyékeket: most csend szántja a sovány határokat, s ha elvet is
az év nehány szemet az ősi dísz s erény maradék-magvából… dudva terem
rajta. Sehol semmi jele a független nemzeti erőnek; a földéhez hívebb
pórivadék, idegen birtokban vonja a barázdát; elfajzott urai pedig
sárházba költöztek az örvény veszélyei közül, s vérrágó árulással törnek
egymás buktatásán fényes szolgaságot venni, hogy legyen mit adni
zsidónak a csapszékbe, vagy daczát legalább kivivja dacz ellen.
A «bélföld» hullámzó nádrengetegje közt barátságosan hí a jámbor falvak
kálvinista harangja. Szerteszét belátszik Dombrád, Berencs, Deme (vezér)
cser (éje) Patroha, nyugodt becsületes egyszerű nép láp-telepedési.
Szomszédi szives egyességben élnek egymással, pedig évekig nem mennek
egymáshoz, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vizen.
Sok község él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csik-halfogásból, marhát
őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primæ
occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e
magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól-fira
kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben, s vallása vigasztaló
hit, józan áhitat, sötét nyomasztása nélkül bigottság- s buta babonának;
erkölcse tiszta és szigorú, kebele nyilt és emberszerető; üzlete
egyszerűség és halászat mint az apostoloké; fogalma s eszközei együgyűk,
mert soha senki nem tanítá, de azért élelmes, tehetős, szükséget sohsem
lát, ha csak marháját el nem sepri a dög, s általában messze elüt azon
gyáva, vegyűlt, ronda, lomha fajoktól, melyeknek egyedüli érdeme, a
mindent elöntő bő szaporaság… szeszély-e vagy szolgaszakmány az a
természetben, hogy kigyót, békát, férget túlszámban szaporít, mig a
nemesb állatfajok lassu tenyészetben apránként kivesznek?
Idébb, a lápvidék szabolcsi szélében Beszterecz és Ibrány néznek
farkasszemet, melyeknek tóvárait hajdan, a néprege szerint, arany
sodrony kötötte össze, s rajta a földiektől üldözött tündérek éjenkint
egymáshoz tánczoltak csókolózni. A roppant rétközön királyi erőben úszik
át a partszaggató Tisza, bő vérét öntözve a tó ereibe éltető elemül.
Bodrogköz felől, mint egy holttetem nyúlik ki a mocsár országából a
Karcsa vize, lomhán szállítva a felesleges vizet; a nép tónak képzeli
azt rest mozgalma miatt, s firól-fira várja, mig száz év elteltével
felveri az őr-tündér a kakasszóra vízbeejtett harangot, mely a víz
folyását hajdan megállítá, mint azt a költőlelkű Tompa, népünk regéiben
oly szépen elmondja.
Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen
mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna
annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint
száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni
bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok
leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart.
Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált
telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a
földtulajdonos, mint patriarchalis atya, hajlékkal és élelemmel
gondoskodik a rábizott családról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban
ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s
az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint
az aranyidő vágytalan szakában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy
mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat
osztályra. Évenként kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor
res nulliusra tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s
mindig testvérileg eligazodnak a nélkül, hogy veszekvés háborítná a
százados békét, vagy birói itélet vétetnék igénybe megsértett felektől.
Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor
erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.
E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchalis törvényeivel. Czímeres
marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor,
mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők
halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép;
hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a
belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti,
sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő
vizek eddig kihordani.
Az egész rétköz egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan
rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s
szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre
növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag
tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A
ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei
egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas
érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új
tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.
A vizi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap
tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak
szárcsák láthatók, bibirkélő vízi tyúk, gólin-szalonka, gólya,
bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és vidrák kerülik a
szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a
léghűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej,
mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utczáin. Széles fellegekben
húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a
récze, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal. És ha a tó forrong, s
morgása vészt jelent, a szél tele hordja az égürt szárnyasokkal, mintha
egy rengeteg hulló leveleit repítné el őszszel. A csapkodó fajok éles
visongása, a nyers üvöltözés, s egyetemes víznépi lázadás félelemig
ragad, s bizonyságot teszen, minő osztályoknak van alája vetve a
lápbirodalom.
Ha estve búcsút vesz a feledtelen tájtól a merengő vándor, s a kisértő
képhez távolodó útján egy istenhozzádot mondani visszanéz: szőke köd von
fátyolt a nyugvó habország bűvös titkaira. Az alkonyodó nap világa
felveti, és a köd lebegő fénytömeggé válik, mintha egy összetört arany
zuhatag verné rá vízporát. A tündéri elemben később violaszín habok
hömpölyögnek, s ha a látkör félig elnyelte a napot, vérszinű fényben ég
a ködös tókirályság. A vízi nép nesze lassanként elmarad, a falvak
harangját visszahíjja a szél, szürke sivatagba merül a csoda táj, s a
pusztai úton egyedül marad az álmodó gondolat.
Isten veled regék, s boldog egyszerűség pásztori hazája, utolsó vidéke
megfogyott fajom közt az őserőnek! Emlékem a század kórzaja közt csendes
képedhez visszatér; s lelkem örül, hogy szűz kincseid láthatám, mielőtt
az üres műveltség elfoglalt országodba betör, s letörölvén rólad a
vezérek nyomait, ezer gyárt, zsidókat, bűnt, zajt, erőszakot, fényüzelmi
igát, s nyavalyacsordát visz szikkadt telepedre, hogy a század új
szótára szerint boldog, s dicső legyen a szent emberiség.
XXIX. (Örsy Zalánka.)
Hat héttel a közelebbi események után, e táj Pest felőli oldalán, könnyű
neudicsánka érkezett a parthoz a porfelhőbe borult országúton. A
tajtékzó lovak lankadtan álltak meg a nedűs part eleven pázsitján, s
izgatva pőcsikeltek az árnyatlan állomás melegén. A szekéren napsütötte
alak bontakozék ki a por oszló fellegéből, hűvös vászon nyárzubbonyban,
olcsó rizskalappal. A mint a port elvitte a szellő, Vámos férfias
alakját tisztán meg lehete ismerni. Leugorva, nyugtalan arczczal,
kémlelő szemekkel indult meg s nézdelt szét a sásas part hosszán, s az
apró révek nádfalú öblében.
– Nem látod valahol Czeczilia nővérem új halászát, az öreg Cziriákot?
kérdé kocsisától.
A kocsis nap ellen veté tenyerét, s keze alatt elnézett a vizi
környéken.
– Nincs itt sehol tens uram, mondá kis kalapján egyet igazítva.
– Meg nem foghatom, pedig ide rendeltem csónakkal; aggódék Vámos.
– Bizonyosan el van parancsolva tens uram: mert ha beteg volna, más
várna itt helyette bennünket.
– De hát ki parancsolta volna el?
– Már azt nem tudom, tán az özvegy tens asszony; de annyi bizonyos, hogy
az öreg Cziriák nagy ok nélkül oda nem maradna. Hiszen mindig dicsekszik
vele, hogy az az új halvány úr ide hozta Hortobágyról, s úgy ragad a
tens uramékhoz, mint a gyapjú a bárányhoz.
Vámos, mind a mellett, hogy megszokott ártvágyat s véletlent nyugodtan
viselni, felettébb fel lőn izgatva. Nem volt képes ez esetnek kulcsát
találni, furdaló sejtelem támadozott lelkében, s futkosva kiabált
csónakosok után, ha valahol halász rejlenék a nádban, mintha minden áron
a vizi utat akarná választani.
Siket csend nyelte el a kiáltásokat; semmi hang, semmi válasz sehonnan.
Vámos türelme kifogyott, ingerült kifakadásokba önté haragját, egyik
kifogott lovára pattant, s gyorsan futamlott a tópart hosszában, embert,
csolnakot kiabálva mindenütt.
Hasztalan! a vidék puszta, egy lélek sem volt jelen, rekedő hangjára a
vészmadár sikoltása felelt, s visszarohanva fáradt lovaihoz gyors
hajtást parancsolt.
– Hány óra alatt érhetünk haza, ha a lápokat kerüljük? kérdé kocsisától.
– Biz uram, a megtart éjfélig, mert a ló fáradt, az utak rosszak, még
igen messze van; felelt a kérdezett.
– Hogy tartana? hiszen tele holdvilág van, bátran lehet menni; aztán még
alig van négy óra délután; nyugtalankodék Vámos a kocsiban.
– Dé’szen ha már négy óra van, úgy csak a hajnal vet haza bennünket;
nagy föld ám az ide, osztég meg nem úgy van mint a kerékvágás: hogy e
világot általéri, mégis egy tyúk általlépi; viszonzá a kocsis, miközben
a rudas strángjait felhányta, nem igen örülvén a lókergetésnek.
– No csak gyorsan Pető, mit sajnálod úgy az abraktömlők lábát, hiszen az
enyimek; türelmetlenkedék a gazda.
– Igen, de kocsisuk én vagyok, a ki lelke van, s ha egyszer a bőrin
átvirít a borda, engem szól a világ; felelé fogából békételenkedve,
miközben úgy közzé vágott a fiatal fogatnak, hogy rövid percz alatt
szekeret és lovat porfelhő borított, mintha boszorkány utaznék sebes
forgószélben.
Addig, általellenben, a lápvidék felső szélén, egy sásas róna megett
nyárerdőtől fedve, két felnyergelt paripa legelt a herehurós réten. Egy
félvér sárga kanczán finom angolprics ragyogó aczél kengyelvassal. A
délczeg állat nyulánk termete, s okos szemű száraz feje elárulá a nemes
fajt, s finnyáskodva harapott itt-ott a gyenge sarjúba, míg társa, egy
lovász alá termett erős, szügyes poni, tele pofával falta a kövér mezőt.
Az összes kiállítás úrlovag tulajdonának látszék, kinek pénz mellett
jóizlése is van, de gazdáját hiában keresé a szem, mert két pórlegényen
kívül egész látkörön ember nem mutatkozék. Egyik alacsony siheder,
fekete strucztollas debreczeni kalap-, kurta fényes guba-, s lobogó
gatyában, a lovakat eteté kézre tekerített kantárszárral, s az
erdő-öbölben rekettyés cserje közt úgy vezeté odább egy érfolyás virágos
menetén, hogy idegen szemek nem férhettek hozzá. A másik, szép sugár
legény, túzoktollas szürke kalappal, kék, pitykés jankliban, blanc bőr
vadásztarisznya oldalán, s kettős Kirchner-sodronycsővel kezében, az
erdőközti fűsziget zsombékjai közt unalomból látszék vizi vadakat
hajhászni.
Egy kerengő sirályt ejtett le az érbe s ezüst szín rokoni visongva
gyűltek rá társukat temetni. Nyugtalan örvényben lebegtek felette az
illatos légen s lövés sem lőn képes tovább riasztani a bánat
helyszinétől. Kinek kedvet ád a hasztalan gyilkolás, ilyenkor sorba
leszedheti őket, mert készebbek halottjaikra hullani, mint sem elhagyni
az érzékeny temetést, mielőtt könnyebbülésig kisírták magokat. Ki tanítá
őket a baljóslatú fájdalom szavára, hogy a közelgő vész előérzetében s
feleik halálán jajgatnak legjobban?
E két egyénen kívül üres volt a határ; a lóvezető siheder olykor-olykor
keresztül nézett a liget bokra közt, a tó tisztása felé, mintha a közel
faluból várna ki valakit; a lápi vadász szintúgy el-eltekintve az
erdőszárnyon át a kákás róna felett; úgy látszék, türelmetlen
várakozásban van, mert ilyenkor drága ankerórát vőn elő zsebéből,
mintegy kényszerítni akarva a veszteglő időt.
E közben hanyatlik az égető nap; két fiatal halász ballagott a falu
irányából vontatott léptekkel. Egyik drága ékművű hárfát hozott
balvállán gondosan, s meg-megállva tanakodó arczczal fejér ezüstpénzt
számítgattak egymás markába. Nehány száz öl távolban utánok szép fiatal
úrnő jött ki a gyalogút fejérlő szalagján. Könnyűded termetén olcsó honi
kékkarton ruha lengett, fejét mély ernyőjű helgolandi kalap védte hőség
ellen, de fürtje kiomlott a fehér burokból a szerelmes sugárban arany
habot verni. Arcza vidám, szemében enyelgő szivély, járkelése játszi
mozgalom; közelebbről ráismerünk, hogy ő Örsy Zalánka, azon boldog
teremtések egyike, kik fogékony és részvevő szívvel, de szellemi túlság
s transcendentalis érzelmek nélkül fejlődve, vágyat és eszmét, mely
lelkökben fogamzik, valóvá és tetté tudnak érlelni s a csendes
elégültség derült kedélyében minden csekélységnek képesek örülni. Hóna
alatt könyvet vitt s elhagyva az ösvényt, szökellő léptekkel haladt a
hűvös pázsiton, melynek lengeteg selyme enyelgőn hajlongott a
hölgyruha-szárnytól vert könnyű lebelben. A két halász a tópartra ért s
eloldá tisztított csónakját, mely a sás közt egy bárka s nehány varsák
szomszédjában kikötve lebegett. Aztán eleven zöld füvet arattak a csónak
fenekére s egész kegyelettel bele helyezvén a rájok bizott hárfát,
asszonyukra vártak.
Zalánka oda ért s beugrott a zamatos fűre. A kormányos ráült a
palkonyra, társa pedig csáklyát vőn kezébe s a sáson átvágott vízúton
beindultak a kies vándorlápra, mely most nyugodtan állt a csendes tó
közepén, mint egy felékesített menyasszony, ki igérkezett vőlegényét
várja, saját díszeit csodálva tükrében.
A csónak síkra ért s gyorsan szelé a vízszín ezüst fodrát, mely
mosolygani látszék örvendetes terhén. A helgolandi kalap fehér szárnyai
lobogtak mint egy tündérzászló s tört napfény villogott a hárfa
aranyján.
Kívül, a ligetszélben, guggon leste az uszó karavánt a siheder lovász s
éles füttyentéssel akará figyelmeztetni a lápi vadászt, de az már falánk
szemekkel kisérte a habtörő sajkát s szabályos ajakán, melyet a
kalapkaram árnya alatt napvilág sütött, gúnyos öröm látszék.
Midőn a halászok a háttér mélyében kikötöttek a vándorláp farkán,
vállára veté fegyverét a lápi vadász s a bozóton keresztül csáté és
vadszeder szövevényin által a lovászhoz hatolt.
– Jót állasz-e Pista, hogy dolgunk rendben van? kérdé a suhanczot, kinek
szeme felélénkült az osztozó örömben.
– Csak nem úgy ismer talán méltóságos viczispán úr, hogy a mihez fogok,
feliben végezném; felelt ümgetve a fiú, kiben közelről tüstént
felismerjük az álruhába bútt Pisze Pistát.
– S nem félhetünk semmi baklövéstől? folytatá a kérdést, – kinek az
alispán czím s kalandos vadászöltöny igen jól állt, – gróf Szalárdy
Lajos, megveregetvén nemes kanczáját, melyen a hortobágyi öntések közt
kalandozni láttuk.
– Ha bakot nem lő-e a grófi alispán? én azt nem tudhatom, válaszolá
Pisze. Én rajtam nem múlik, ha orrunk foghagymás marad a lepénytől; a mi
rám volt bízva, megtettem emberül. Az öreg Cziriáknak azt mondám, hogy
Vámos izente: a kanyári boszorkányégető hegynél várjon reá, ha éjfélig
nem megy is; mert szándékát megváltoztatá s nem a besztereczi oldalon
akar a vályuba ülni.
– De vajjon hiszi-e, a mit állítottál?
– Mint a hiszek egy Istent. Olyan hűséges a, mint a juhászkutya, inkább
a könyökén adná ki a lelkét, mint szót ne fogadjon új gazdáinak.
– Hát az a két halász, ki a kisasszonyt bevitte.
– Visszajön a mindjárt, mihelyt ő nagyságát a libegő lápra kiteszi.
– Mit hazudtál nekik?
– Nem kellett hazudnom. Úgy voltak rendelve, hogy visszajőjjenek; mert
az öreg Cziriák hozná osztán haza Vámos úrral együtt a nagyságos
kisasszonyt.
– De lesz-e csónakom, ha mit sem hazudtál?
– Igen hát; mert azért jó nagyot hazudtam. Kibéreltem tőlök mára a
csónakot, mintha vendégasszonyságok akarnák odabenn meglátogatni ő
nagyságát, a mit addig titkolni akarnak.
– Nem ajánlkoztak evezni?
– De biz igen, hanem odébb adtam rajtok. Az urak eveznek, fillentém
suttogva, csak lóduljanak el, ha a csónakot kikötik, úgyis könnyebb inni
addig a hűvösön, míg a csáklya rángatná bordáját s a kezökbe nyomtam egy
marok fehér huszast.
E szóváltás mutatja, hogy gróf Szalárdy Lajos épp oly feltétlenül, de
eddig több joggal, bízik Pisze Pistába, mint akármelyik nagy világi fess
garçon sehonnai komornyikjába; mutatja egyszersmind azt is, miszerint az
új alispán, az Atheával töltött estély miatt akar bosszút állni
Zalánkán, az esetleg birtokába jutott titok következtén.
Azalatt visszafordult a láptól a két halász, Zalánka pedig vevén szép
hárfáját, egy égerfa erdő megé tűnt el a lombok sátrában, mely hátat
fordíta a távolban hagyott révnek és ligetnek.