minden jóra, nemesre hajlandó, de magától erőtlen, s azért mindenben
vitetnie kell, mint saját bizonyítása szerint halhatlanságban is.
Áldozatiért, miket köz- és magántárgyak, eszmék, személyek irányában
folyvást és bőkezűleg gyakorol, nem kiván más adót, mint hogy neve
emlegetve legyen; azért örömest járul az ügyhöz, mely kétheti és két
mértföldnyi hírt szerez, de ha választania kell két tárgy között,
melyeknek egyike harmadfélnapos notabilitássá teendi, inkább ehhez áll.
Tudomány s művészet főleg gyengéje, azaz nemcsak felette gyenge azokban,
hanem ebbeli hírcsáboknak ellentállni gyenge. Jeles könyvtára van, pedig
sohasem olvas; hirlapokat járat, hogy, ha neve egy más választmány
tagjai közt nyomtatva megjelent, minél előbb lássa; a könyvajánlatokat
vadászsza, vándorszinészeket ebédre hordat, s egy-egy csavargó gépész
képtelenségeit rogyásig hallgatja a sublímior mechanikáról. A debreczeni
tanoda közvizsgálatait szorgalommal járja, megjelenik a
papszenteléseknél, híres patronusa a legatusoknak, megyei ünnepélyekről
soha el nem marad, beiktatási küldöttségeknél mindig kinevezteti magát,
szóval mindenütt van, hol szembe tűnhető, hol nevét megkérdhetik, egy rá
köszöntött áldomáshoz juthat, vagy épen ama megtisztelő sor kaczérkodik
reá hogy tán meg ujságba ki, vagy bejöhet. Hanem aztán meg is kell
vallani, hogy magyar ruhája kiáltó és prémes, kardja pedig úgy tele van
rakva czirádával, hogy ha örököse zálogba vetendi, a helybeli zsidó is
megad rá ötven rossz forintot. Ki hinné, hogy ily gyarló hüvelyben annyi
szívjóság, becsület, s használható elem van elvegyítve? ki hinné, hogy
ily homokkő-alak sokszor becsesb mű a korszak templomában felrakott
bálványnál. Egyébiránt Gyapjasy úr, komoly salonokban alkalmatlan málha,
nemcsak, mert szeszélyes izlése a közdivattól elüt, hanem főleg, mivel
ha szóhoz jut, magát s kegyenczeit oly bőséges tárgyalásba veszi, hogy
más ugyan tőle sort nem foghat, hacsak valakit nem viend a
mellékszobába, ki őt hallgassa. És ezen társadalmi erélyt jelenleg is
igénybe és gyakorlatba fogta volna venni, de Athea a grófnőt és bárónét
s köztök főleg Lajost elfoglalá, a főispán pedig a kortesurakkal váltott
még nehány szót, s így nem lévén kinek pakolnia, beleereszkedék egy
piros szattyánszékbe, várni, míg rákerül illetőleg a sor.
Ózugi Wolfsmaul grófnő nagysága azalatt nevezetes kárt tett a vajas
sonkában, s minthogy pihenés nélkül lehetlen lőn egy húzamban többet
fogyasztania; kezdé csodálattal észrevenni Atheában a gazdag
műveltséget, jellem- és lélekfenséget, s ritka bájt, kellemet, melyre
Beatrice grófnő figyelmessé tevé. Nem fért a fejébe, miként tudhat
olasz-, franczia- és spanyol nyelvet oly hazának szülöttje, melyben az ő
tót instructorához hasonló paedagog nem tartózkodott? s miként lehet oly
módos, szerény, nemes alak egy árva leányzó, hacsak nem podoliai
gallyból származék?
Igézőn foglalta el helyét a két hölgy között Athea, az alrendű füzérbe
tévedt nemes virág. Jobbról lomha dudva, balról nyirett, fonnyadt
növény, s közepén ő díszes pompavirág, műveltség s természet párosult
jegyével. Vékony alakja könnyű és hajlékony. Harmatgyenge bőre, sima és
fejér, mint a friss zergetej; karja, válla s a szende ép kebel tiszta és
vakító uj alabástszobor, melyre alig lehelt még a levegő. Általában az
alak körrajza lenge és súlytalan, mintha földietlen volna, s mégis
minden tagja teljes kifejlésben, élet, elevenség szabályos termetén,
szelid csáb, s vonzerő szaván, mozdulatin; benne vegyítve van ég és föld
kelleme. A mosódott hattyú nem fejérebb vékony köntösénél, melynek
redőin festőileg fut le a kék öv szalagja. És ezekhez halavány arczain
szemérem és ábránd. Fekete szemében ész és lekötő báj; méla pillanatában
a lélek mélysége nyílik fel és az epedő vágy, mit arcza kifejez, varázs
álmot látszik keresni, melyet más talán birt, s melyet ujra vár. Egy
költő nem válthat jegyet szebb tündérrel.
Athea illem és tolakodás nélkül, de fogulatlanul társalgott. Itélete,
eszméi, tárgyismerete jelelé, mily eszélyesen használta fel kevés éveit,
mennyi eszmélet, tanulás által fejté, gazdagítá a természeti észt és
elmeélt. Szakkörében kivált felette művelt érzelme és izlése volt; annyi
tapintattal, annyi biráló erővel s oly választékos itélettel tőn a
zeneköltők művei s ferde vagy nemesb divat és közizlés felett
észrevételeket a dalművek tárgyában, hogy a főispánné, ki e részben több
birodalom fővilágát ismeré, elcsudálkozék ennyi ismeret, ily gyakorlott
ész, s mégis oly követelés nélküli jellem kincsein. Tért és tárgyat
akart keresni, hol avatottságát, fensőbb képzettségét Athea felett
ragyogtathassa. Átvitte a szót a művészet többi ágaira, divat-,
társadalmi tón-, főrendi élet- s gondolkozási modor részleteire, előre
élvezve a győzelem örömét, melyet ő, az efféle tanok tanult Sybillája az
ifju és egyoldalú művésznőn venni fog. De Athea itt is feltárá
gyermekien tiszta, de ész és erkölcs tanította keblét. S a büszke úrnő
tanulni lőn kénytelen egy ifju egyéniségtől, ki átható szemmel birálta a
társadalmi élet téveit, ki nem tud bolondságig sülyedni, hogy a divat
mesternője legyen, ki ráért széttekintni a nőiség minden szerepein, s
nem tömjénzi vakon a majmok szabálykönyvét, hanem itél, gondolkozik s
világot teremt, melyben lelke és erkölcse függetlenül forog, óva
fitogatás s változó fogalmak gyáva békóitól. Csak midőn az új olasz
szobrászat becséről kérdezé a grófnő, s Petrarca márvány mellszobrát
mutatá, melyen a művész névbetűje látszék, pirult el Athea. Szemébe
könny tolúlt, az öröm drága gyöngye, keble izgatva lőn, s az élénk derű,
mely lelkéből arczára felmerült, nehány perczig elszórottá tevé. De a
nők nem vevén észre azt, Ózuginé különben nem sokat értvén a felfogott
tárgyakhoz, egy tál befőtthöz folyamodék illő kárpótlásul; a főispánné
pedig annyira szerette kő Petrarcáját, hogy ha egymit mondand vala is
Athea, nem hallotta volna. Csak Lajos látta a lelki változást, kinek
hiú, éles szeme félénken kisérte a művésznő kedélymozgalmait, s kinek
tekintete, mint a jobbult vetkezőé, egészen átszellemült Athea körében.
Annyi kellem s kitünő tulajdon, mennyinek Athea birtokában volt, kivált
oly meggyőzhetlen szépség mellett, ritkán marad nők között irigység
nélkül. A főispánné gyűlölni kezdé őt, s a mily hévvel törekvék
leversenyezni, oly éles sérelmet metszett rajta a meggyőzetés. Szurós
piquant vonatkozásokat szőtt itt-ott szavaiba a színpadi élet bélyeges
köréről, s a társaság mellőző megvetése iránt ejte egy észrevételt, mely
a védtelen lánykát, e kevély, idegen körben fájdalmasan vérzé, mignem a
másokhoz fordult úrnő megett, a falatozó indegenák szomszédjában, Lajos
érzelgő ostroma alatt maradna.
E közben eloszlottak Hitvánszky uramék. A theától már in massa
megizzadtak, s még inkább azon szorongó helyzettől, melybe őket nagy úr
vagy úrnő közelléte rendesen hozá. Eltisztultak tehát egész alázattal
minden további baklövések nélkül, kivévén, hogy Buzás Mihály uram,
sallangos bocsánatkérésben ujítá meg a főispánnénál a tört szék s
theadöntés mérgező emlékét.
Zalánka, ki eddig a csoportozat megett némán s gondolkodva kötött,
észrevevé, hogy Athea a Lajos suttogó társalgásától bántva van, s hogy
kiragadja feszült helyzetéből, szelíden híta át az asztal alvégére,
kedvencz csemegéiben osztozni. Lajos megérté a tervet, s Zalánka daczára
átkerülvén a kanapé megett, megízlelé Athea étkeit. A két leány
pillanatot váltott Zalánkáéban intő óvás fejezé ki magát, Athea pedig
felelni látszék, miként tudja már, hogy félnie kell.
Gyapjasy úr azalatt szabadabban kezde lélekzeni, mert a conservativ elem
eltávozott. Oly feszült állásban viszonylék egymáshoz a két párt, hogy a
legegyügyűbb alügyészben Lojola Ignáczot látott az ellenzék, s minden
darutollas jogászban Demoulin Camilltól rettegtek amazok. Azért, ha
közélet vagy magántársaság összehozta őket, gyanú és titkolózás tevé
fogulttá egymás irányában, a nélkül, hogy lett volna miért, s ez idétlen
túlzás nemcsak az eszmék és akarat közeledtét gátlá, hanem alkalmat
adott eszes kormányzónak, édes mindnyájokat saját károkra szépen
felhasználni. Az elvről pártra, tárgyról személyre átvitt ingerültség,
oly éles fokozatokban származott le gyülésről-gyülésre, hogy egy vagy
másik párt, saját érdekének vesztével kész ön ellenfelét befolyásában
megtörni; minek következtében hires lőn a megye az alacsony
visszaélésekről, s hol Rousseau, L’Amenais elve, népfelség, közbirtok
csillogtak fényes szónoklatban, nem győzte a kir. helytartótanács védni,
oltalmazni az igázott jobbágyot; hol szabadság, jogegyen jelszava
lobogott a zászlón: elűzött tisztek, kivert haszonbérlők orvoslat nélkül
átkozódtak a lobogó körül; s hol a tulajdon szentsége harsogott a terem
egyik ajtajától a másikig, a szomszédos szobában árvák javait kibecsült
jobbágyok verítékét ragadozták szét törvényszéki fontos itéletek; s az
értetlenség és szenvedély nyers harczaiban magával együtt másokat, főleg
pedig a közügyet, vétkesen feláldozá a hiú nemesség.
Mihelyt Hitvánszky és társai lábukat kihuzták, nyájasan felállott
Gyapjasy s félöles bókját, melyhez előbb tért nem talált, elkanyarítván,
egész bizodalommal megszólalt.
– Ha több esze nem volna excellentiádnak mint egész vármegyének, ezen
emberek megcsalnák; monda a távozókra czélozva.
– De most az ellenzéket fogják kijátszani; felelé ingerlő vonatkozással
a főispán.
– Hogy hogy kegyelmes uram? kérdé Gyapjasi, kapva az alkalmon.
– Az ellenzék fiamat akarja első alispánnak.
–… Az igaz;… hallottam;… szóban van,… magam is akarom; felelé akadozva
Gyapjasy. Ő ugyan mit sem hallott róla s mit sem akart eddig, de hogy
mondhatna ellent főispánjának saját salonjában? s a jószívű pártfő s
vele az ellenzék e percztől belecsavartaték a tisztujítási kelepczébe.
– Ezt nem csodálhatom, mondá komoly homlokkal a főispán. Fiam ékes
szónok s oly feláldozó vezér, hogy tán fejét leadná válláról, ha
pártjáét az által megtartja. Táblabíró urék kapni szoktak ily tűzlelkű
hazafin, ki saját boldogságát értök elégeti. Nekem van ez ügyben
legnehezebb állásom, hogy kénytelen leszek Lajost kijelölni, mert jobban
szívemen viselem megyém nyugodalmát, mint sem közkivánatának ellene
szegüljek s vért és viszályt idézzek a nemesség közé.
– Azt bizony helyesen teszi nagyméltóságod. Isten áldja meg atyai
gondjait… Már a pedig bizony vért idézne elő. Lajos gróf ritka egy
szónok, az ötvenes táblabírákat is rendre elragadja. De hiszen ő érte
kardunkat is leveszszük a szegről. Majd meglátom én, ki bir velünk, ha a
párt összeszedi magát. Jobb is, hogy ő, mint akárki más. Ifjúban mindig
több a hírszomj s becsületvágy. Tőle nem félhetünk, hogy átugrik a
szomszéd akolba s minket faképnél hágy… Istenem, minő szerencse! oly
fiatal még s már nagy hírre kapott. Óh tudom, értem, mi az, hírben
állani. Én is voltam alispáni székre kijelölve, de a pártviszály úgy
hozta, hogy egyetlen szavazatot kaptam; s csak képzelje excellentiád,
egy impius czikk az ujságban ezt hirdeté rólam: Gyapjasi táblabiró egy
szívvel és szájjal választatott első alispánná.
Még tovább ömledezett volna a becsületes férfiú, de a főispán sietett
malmára használni a kitört lelkesedést.
– No lám; ezen buzgalmában akarják megcsalni, kijátszani az ellenzéket.
– Azt nem engedi a magyarok istene, sem ólmos korteseink. Hogy is
lehetne az? hiszen ha akarjuk, másfélannyian vagyunk, mint a
Hitvánszky-párt ebestül, fiastul.
– Igen, ha akarják s hanyagul nem veszik; de ez a bökkenő, mire ők
számítnak. Cselből azon álhírt fogják hintegetni, mintha fiamat akarnák.
Igy az ellenzék látva, miszerint czéljában biztosítva van: baj és
költség kerülése végett tespedezni fog; időt, alkalmat elmulaszt s midőn
késő leend, fog majd kapkodni, mit sem boldogulva többé a készült
tömeggel, mely őt megcsalta s a tisztujitás hajnalán átcserélt jelszóra
mást választ.
Gróf Szalárdy nemcsak azért szövé ezen hálót, hogy ha az ellenfél titkos
iránya, mint annak szükségkép történnie kell, észrevétetik is, fogva
maradjon az ellenzék; hanem főleg, mivel tudta, miszerint ha a két párt
közt dacz- és vetélyverseny támad, fia megválasztása bizonyos, még azon
esetre is, ha a conservativ párttól elárultatnék. Arról meg volt
győződve, miként ezen bonyolódás a tisztujítási rövid időszakban fel nem
világul, mert a pártok sokkal féltőbb és elszigeteltebb modorban törnek
egymás ellen, mintsem kölcsönös titkaikhoz jutni, vagy a keringő ezernyi
hír közt igazat választani tudnának, annál inkább, mert a tőle vett
alapértesülés hitele minden mást kiszorít, a mint hogy efféle
diplomatikai számitások szerencséje, a polgári szerkezet minden ágaiból
ismeretes.
Mint minden igazán jó embert, Gyapjasyt is csak az nem csalta meg, a ki
nem akarta. Ott is könnyen vízre vihető volt, hol saját érdekéről volt
kérdés; annál inkább ha személyes ügye kétségben nem forgott, sőt érdem
és hír kandikált elő kevés törődésért, mely sorsot a nagy uraktól mindig
irigyelt. Egész erőből csodálkozék az együgyű taktikán, mely a
conservativek irányában felfedeztetett s ez végképen elhatározá, hogy a
tisztujitásban nemcsak részt veend, hanem minden cserebogarat felzaklat,
azt rendezi, intézi s vezetni fogja.
– Mégis szörnyűség, kegyelmes uram, mondá kitörve, hogy saját ázsiai
véreink mindenha lesben állnak ellenünk. Hanem hiszen most legyen
megmutatva széles haza előtt, kinek hínak engem. Hathatós esküt teszek
excellentiád kezébe: fia alispán lesz. Még a héten befutom mind az öt
járást; begyűjtöm a szájas hadnagyokat, felkergetem a nemesség véneit;
elkezdem…
– Csak házamban ne kezdjen semmit spectabilis; közbevág hideg
tekintélylyel a főispán, mintegy nyakon öntve a Gyapjasy lelkesedő
tüzét. Nem remélem, hogy kortestervek szövegébe akarjon keverni s
visszaéljen beszélgetésemmel, mit vele, saját házamban, mint gazda
vendéggel folytattam. Tegye, a mit tetszik, kövesse meggyőződését, de
engem engedjen maradni eddigi helyemen, azaz közelíthetlenül minden
pártok felett. Végre még compromissióba hozna kerengő hírekért, miket én
hallék s tovább adtam, csupa mulatságból, mint más ártatlan tréfákat.
Gyapjasy meghökkent s bocsánatot kére: de örült magában, hogy a főispán
vendégszerető gyöngédségből kiszalasztá azon becses titkot, melyet ő az
ellenzék dicsőségére ildomosan fel fog használni. A főispán pedig
nyugton maradt korteskedő izgatása után, mert ismeré emberét, kit egy
hivatalos szó, tekintélyváltó arcz elámítni képes; s ki csak azért sem
hivatkozik reá, hogy hír és dicsőségben osztály nélkül álljon;
megsérteni pedig hogyan merné, holott jelenleg is azon okból van itt,
miszerint kegyencze iránt közbenjáró kegyét kikérje.
Mig gróf Szalárdy fiát ily módon egy rövid és halk beszélgetésben
alispánná tevé: azalatt Athea felkölté Lajosban a vágy- és szívelem
minden érzelmeit; Zalánka remegett, hogy a szerény, félénk teremtést
kedvetlenség éri. Már a Beatrice szurós czélzatai okot adtak megbánnia,
hogy nagy úr házába jött. Lajos hevét, izgalmait ismeré; első tekintete,
melyet az olvasó észrevőn, elárulá, miszerint oka van őt nem becsülni.
Oly szilajodott egyéniség pedig, mely vér és képzelet urasága alatt áll,
nem kimél senkit. Látta, mily ábrándos merültséggel néz Atheára, mint
fogy el szavában fáradt lélekzete s mily áruló szineket váltanak arczai.
Bizonyosnak tartá, hogy mihelyt alkalma lesz egy pár tanutlan szót
sugni, érzelmét festendi, mely azt a tiszta lelket meg fogja zavarni.
Egy sohaj, alélt arcz, vagy épen kézszorítás mind annyi csekélység Lajos
ostromában, pedig elég arra, hogy erkölcsös nőszívben örökre sérelmes
emléket támaszszon. Ily gyöngédségből oltalmazta Zalánka Atheát. Mit fog
mondani az éles itéletű hölgy egy előkelő honi családról, melynek
körében több oldalról kiméletlen bántalom érte? mit fog vélni a magyar
házakról a finom művésznő, ki azokról különben is annyi botrányos
nyerseséget hallott? ki úgy van értesülve, hogy a dölyfös magyar
művészeit nem érti, nem tudja becsülni, hanem otromba szeszély és
garasos kegyelem eszközeül nézi?
Athea okos tapintata észrevevé Zalánka védelmét: s ez előzékeny
szivélyt, őrködő részvétet mondhatlan nyájassággal tudá viszonzani. Oly
derűlt, szíves közlekedő enyelgéssel fonódék hozzá, oly bensőséget önte
édes hangjába, annyi érzelmet, kifejezést lelkes szemeibe, hogy Zalánka
végetlenűl megszereté őt s az ébredő rokonszenv rögtön barátsággá vált a
két szűz kebelben, melynek egyike a honszeretet házi erényével, másik a
művészet világhatalmával gazdagon, mint polgár és cosmopolita, de
mindenik erkölcsi fenségben szövetkezék össze.
Lajosnak már egy párszor volt alkalma látni Atheát, mióta olaszhoni
műutjából megtért. A min Gyapjasy úr váltig csodálkozék, be-betekintett
hozzá ozsonnára agarászat közben s a késő holdvilág vetette lovára, ha
egyszer belemerűlt a beszédbe. De Lajosban nem igen volt hajlam epedő
ábrándra, Athea pedig költői szerelem tárgyaul látszék alkotva s így
erőtlen és mulatag nyomot hagyott élvező szivében, melyet egymást váltó
kalandok törlöttek el. Minthogy azonban magasztaló híre futott Atheának
s a magyar írók azon szerencsétlen szerencséjéhez juta, miszerint inkább
félistenné teszik, csak művét olvasni, vagy megvenni ne kelljen:
hizelgett Lajosnak ily közvéleményü kegyenczczel ismerősnek lenni s
utóbbi együttlétök óta el is olvasá mindazon hírlapi czikkeket, melyek
Athea fellépteit fényes hódolattal tömjénzék. Mégis kitünő szellemnek
kell lennie, gondolá magában, ha idegenek közt, nyegle szövetség s
főrendi pártkegy nélkül ennyire ifjan s feddhetlen erkölcscsel a dalhon
koszorúját el tudá nyerni! Mi kéj, mi irigylett sors lenne birni őt, ha
majd a művészi tökély kifejlettségekor, kellem és földi báj csábító
díszében a birodalom főarszlánaitól védve, imádva lesz! mi kényelem
leend a helybeli öröm, ha majd Athea fővárosi énekesnő leszen! Efféle
hiú ábrándok tévelyegtek fejében a czikkek olvasása óta; s jegyzékbe
volt téve kalandja között, egy pár hódító carousselt átenyelegni Athea
körül, a netán háládatos jövendő fejében.
Most azonban megboszulá magát az erős szerelem s szívrázólag kezdett
játszani azzal, ki őt mint alkúbérbe vehető álarczot, kalandokra
szegődteté el. Atheát szebbnek látá ma mint máskor, szebbnek mint valaha
valakit. Úgy tetszék, új vágy, új izlés ébred fel benne, más forma, más
szabály, más törvénye a szépnek, fenségesnek, mint minő lelkében eddig
uralkodék. Mintha most bontakoznék ki a tan és fogalom, mely eddig
háttérben homályosan lengett s mely után eszmeképét keresnie,
feltalálnia kell; s mintha ezen forma, szabály és fogalom tökélyes
testet, kivitelt nyert volna Athea alakjában. Ki figyelemmel kiséri
önmagát, tapasztalni fogja, miszerint gyakran, ha fájdalom bántja vagy
élénk izgalomban forog, sokkal fogékonyabb egy más tárgy iránt. Tán az
önszeretet keres olyankor vígaszt és kárpótlást, tán a képzet lobogása
gyöngyözi be a megvarázsolt tárgyat: elég az, a hatás ellenállhatlan, a
szív éled és fölemelkedik, a vágy terjeng és tisztul s ha birnók, mi
minket bir, képesek volnánk boldogok lenni. Ily perczek ragadták meg a
Lajos lelkét. Meglehet, a hortobágyi eset, vagy Mariska veszélye s több
sötét kalandok tölték el háborral; meglehet, az apai ház sorsa kapta meg
kedélyét s tevé át nemesb hangulatba, mely a szép és fenséges gyöngédebb
hatályát el tudta fogadni. Athea éke, kelleme mindenesetre sokat tőn
ahhoz. Öltözéke választékosb vala, mint minőkben eddig látta őt. A
ragyogó sötét haj látni hagyá a fej szabályos formáját s egy pár
vadrózsája ellopni látszék halvány arczairól a gyenge pirt. És a gazdag
kedély, a vidám nyugalom, a szabad s illemszerű modor, mikben lelke
tükröződék! Lajosnak át kellett látnia, mily magasan áll e költői lény a
hétköznap hölgyein; mily messze álltak eszméi ez istengondolattól; minő
új, minő ismeretlen boldogság az, mit ily teremtés vonzalma adhat. És
most, midőn a csapongó szenvedély helyén tiszta láng gyuladt; midőn
lelke, erkölcse vállalkoznék egy ujjászülő világ határiba átlépni, kell
ellenszenvet tapasztalnia! mert ő igen is észrevette azt, mint őrzi tőle
Athea s mint fonódik az új Zalánkához, hogy óva maradjon. A hortobágyi
áldozatnál csak a csáb számvetése, a vér ingere csalódék, mégis mennyi
kínt szenvedett. Oh mi annak egész vesztesége a szellem gyötrelméhez, ha
a lélek teljes erőből függ a szerelmen s nincs vigasz, nincs semmi
remény! Borus kedélyét még az is nyomasztá, mert az aggály felkeres
minden elemet, melylyel magát növelheti, hogy Athea keblében és arczán
észrevette a zajt, mit Petrarca szobra ébresztett. A féltés rögtön
felnyujtá fulánkos fejét s mint egy éhes kigyó, szívébe harapott. Ő
bizonyosan szeret s elajándékozá a föld legdrágább adóját, első
szerelmét. Hihetően a szobrász birja őt, ki anyám Petrarcáját véste.
Hogy volna remény enyimmé tenni őt, hogy birnám elvonni a művész
lelkétől, kinek szelleme varázslatban tartja, kinek emlékét távol és
ábránd szentelte fel, kit már égi rokonság tőn szellemjegyesévé s kinek
ihletett keblével nem mérkőzhetem én, én a földi gyurma, ki szárnyak
nélkül akarok repülni! Oh boldog művész te, ki az Athea szobrában
szerelmét érezed, míg én itt, a minta angyalában, a hideg szobrot
imádom! Ily csüggesztő eszmék vették meg elméjét. Vágyott a felsőbb,
képzettebb lelkekhez tartozni; szánta mult éveit, hogy vidéki csapongás,
könnyen elégedő hiúságnak adta; erőt érzett lelkében felemelkedni s
ösztön és csüggedés küzdelmei között hatni, tetszeni törekvék, de mint
ilyenkor mindenkin történik, ügyetlenebb lőn kedvkeresésiben, esetlen,
unalmas, visszataszító. Vége, vége, mondá magának; baljóslatom sugja,
hogy vesztem kezdete ez; a való szerelem boszuland meg csapongásaimért s
megdönti jövőmet, melyben hiún biztam, melynek kerekeit apám most
intézi.
Ez volt Lajos helyzete, midőn Zalánka ellenőrködése közben Athea kegyeit
keresé.
– Énekeljen valamit nagysád, engedje élvezni bájdalát, mit Olaszhon nem
tud feledni; kérte Lajos Atheát s egy pár ezüst girandolet tőn a
zongorára, hogy élénk világában a művésznő kellemét csodálja.
– Ha excellentiája megengedi; felelt Athea mosolygó készséggel, előre
örvendve, hogy míg a dalban átadandja magát kedves ábrándinak, mentve
lesz Lajos merész mulattatásitól.
A grófné annál szívesben intett tetszést s engedelmet Athea énekéhez,
mivel így felveheté azon szerepet, melyre egy művésznő irányában
születék, hogy t. i. kényelmes ülésben pöffel és fanyaron birálja annak
lelkesedését, ki őt és osztályát pénzért mulattatni rendelteték.
Athea ülést vőn a hangszer mellett, Lajos le akart hajolni, hogy a nád
rakpadon hangjegyet keressen s vele alkalmat Atheához éneke alatt közel
fonódni; de Zalánka megelőzé őt s közte s Athea közt válfalul hajolt a
servente padjaihoz, hosszan válogatva a jelesb dalművek kedvelt
darabjait.
Lajost felette ingerlé a kiszámított eltávolítás. Megvetőleg nézett alá
Zalánkára s észrevevé, hogy annak kötényzsebe hajlásközben szétnyilt,
melyből aranyzott levélke csuszott félig ki. Boszújában elcsempészte
azt, a nélkül, hogy Zalánka sejtené. Hát titkod van te kaján kakuk,
gondolá magában; most már leend kapuczányom, ha kedved jő velem
szilajkodni; ugyis megnőtt veled számadásom, itt a rovat, melyen
letörlesztem s elrejté az elorozott zsákmányt.