édes, nevetnem kell babonás aggodalmaidat, egészen Macbeth szerepébe
estél s mindenütt kisértő halottadat látod. Csak az még híja, hogy
valamelyik Tátrán bástyába menj lakni, miszerint szereped tökélyesen
betöltsd… Mitse remegj! Malcolmod nem él; s ha Vámos Macduffá válnék is,
Ödön csontjait nem szedheti össze. Márkot én ismerem; ő félig semmit sem
végez. Házi orvosunk volt; s tudom, jobban lekötelezém, hogy sem
megcsalni akarna. Hortobágyi rémed csak a holdvilágból költözött
agyadba.
– Hová tűnt tehát? miért kerül? hol rejtőzik e kijelölt találkozás elől?
– Ki fogná egy csavargó betyár utait ismerni? mondá nyugtatólag a
főispán. Meglehet, befogták, vagy valamely bokorban fekszi a verekedés
sebeit… Hagyj fel e gyötrő mesével. Végre még köztudomásra kerül, s
gyanút, mende-mondát költ a társaságban… Azonban a grófnő levelét el
kell küldeni Márkhoz… Mit irtál édesem?
– Hogy jőjjön le rögtön, egy rendkívüli sürgős érdek miatt. Ha itt
leend, majd meggyőz és nyugtat. Efféle tárgyról nem tanácsos irni. A
betű marad, a szót nem lehet elfogni.
Lajos magához vevé a levelet, hogy reggel postára adja; s elhallgatott a
veszélyes tárgyról. Nem akará atyját izgatni, pedig látá szeméből,
miként ez ügyben háborodva van, miként maga is kétkedni kezd, s irtózat
fogja el a lehetőségen. Lajos engedékeny, elfogult, szinte tulzó
tisztelettel volt mindig atyja iránt. Talán a grófné oltá szívébe, s
fejté ki nála e gyöngéd, alárendelt alázatot, hogy ha egykor, mint
ezerszer történt, a véletlen elárulná titkát, ha kisülne, hogy ő nem
saját gyermeke, hanem családfertőztető váltott vér: legalább szokás,
kegyelet, s nyomán szánalom kösse Lajoshoz a főispánt, s vegye élét a
tapodó bosszúnak. Azért e csapongó, merész, makacs természet, mely
senki, semmi által szabályt és korlátot iránya köré irni nem hagyott, a
nélkül, hogy származati rejtelmét gyanítaná, gyermeki szokottság útján,
hajlékony, szelíd, szófogadó tudott lenni a komoly, kaján főúr előtt;
kimélte őt s remegett tőle.
Most sem czáfolgatá nyugtató szavait; gyöngéden meghajolt, s ülést vőn.
– Uramatyám ebédnél igérte, hogy iránytanácsaival ajándékozand meg,
miket újabb terve siettet; – emlékezteté a főispánt, a ki már akkor
szemeit Lajosra függesztve szólni készült.
– Tudod apai tervemet, kezdé fiához. Téged magas rang-, hivatal-, s
befolyásra jelölt ki akaratom s az ősi végrendelet. Talpig bajuszos
magyarnak kellene mutatkoznod, csepegned a nemzetiségtől, harsognod nagy
szavakban, mert csak ez teende népszerűvé. Te már úton valál, s
haladásod engem kielégít. Ismerős levél minden osztály előtt, kitűnő
szájhős, nyelvforgató magyar, ki a közfigyelmet s véleményt korán és
nagyban magadhoz ragadtad. Azonban, mint előttetek ma felfedezém,
roskadt körülményem sietést parancsol. Nincs időm várni, míg mostani
minőségedben kinövöd magadat, s bálványnyá hízol. Rögtön igénybe kell
venned az érlelt közvéleményt, s hivatalba lépned válláról, mert
emelkedésed, s vele befolyás, bevétel sürgetősb, mintsem halaszthatnók…
Azonban e kényszerült sietség nem oly hátravető, mint lett volna
ezelőtt. A kormány szelleme más. Most saját férfiait viszi, kik elveit
bensőleg vallják, nem érdekűző színből. És ez helyén van. Ha évenként
névjegyzékét adná azon nyelves ellenzékieknek, kik megyén s nyilvános
életben apostoli tűzzel szájalnak tettei ellen, titkon pedig csúszómászó
állatként kuncsorognak nála kegyért, hivatalért; ha lapokban közlené
áruló irataikat, mikkel e versenyben egymást titkon becsmérlik: nemcsak
hasznavehetetlen tömegtől szabadulna meg, hanem hátráltatná a közerkölcs
sülyedést… Tehát tisztújítást tartok. Alispán leendesz; s a küszöbön
álló országgyűlés első követje. Aztán szárnyaidra bizlak; ki oly
alkalmas pontról nem tud felrepülni, méltó, hogy rögek közt veszszen. Én
sejtém, mi leend ügyem vége Lőbl Simonnál, s számodra pályát szorgolék,
hogy gondoskodjál magadról, míg engem dolgom elfoglaland. Mamád dicső
jelét adá, mit tehet idegen ész a magyar földön. Nehány ellenzéki tag
nejéhez leereszkedék. Salonjába hordta, házaikhoz ment, vigalmat
rendezett, hátmegé magasztalá őket, szóval divatba hozta. Jovialis
bátyja, a nyugalmazott őrnagy, megnyeré házamnak kártya s vadászat közt
nehány víg czimbora hajlamát a jeune Hongrieből, s rövid időn a nők
befolyása véleménybe kezdé emelni a főispáni házat… Ennyi jót, ennyi
szíves barátságot stb. persze meg kellene hálálni, s miként lehetne
nemesb, illőbb módon, mintha ifjú fiát alispánná teszszük, mondák a
tisztújító hősök; különben is e ritka esetben lélekismerettel kedvezhet
az ellenzék a főispánnénak, mert fia szabadelmű, elveink véde, a kormány
pörölye… Készen lőn választási egész véleményed. Az ellenzék csak rólad
beszélt, ha alispánról volt szó. Akkor az őrnagy terjesztgetni kezdé
részemről, miszerint ellenemre van, ingerült vagyok, s nem tartandok
tisztújító széket, ha melletted látom a választók többségét. Ez úton azt
nyertük, miszerint a radikáltöredék, mely irántami gyűlölete miatt nem
szövetkezék, most ellenemi daczból, pártodra állt; a kormány s a
conservativ párt előtt pedig igaz, szigor jellemem érdemült, miszerint a
közjó érdekében fiamat is kész vagyok buktatni, mint az ó Rómában Titus
Manlius. Ma estve a conservativ fél fejei lesznek itt, kik e megye
tisztújítást kérő levelét meghozzák. Azt hiszem, hatni fog rájuk, a
nélkül, hogy korteskedés színét ölteném magamra… Azonban Gyapjasy is
eljő; kegyenczeit kérte nálam bemutatni. Ő hiuságból az erősb félhez
tartozik rendesen, de ha szavát adja: hű marad. Most nagy kortesed az
ellenzék során. Nem akarnám, hogy megjelenjék, mielőtt a másik párttal
szóltam. Azért fogadd el egy külsőbb teremben, s ha hamarább jőne,
foglald el ügyesen, míg kár nélkül megjelenhetik benn.
Lajos, mint eszes tanítvány s hálateljes fiú, mély kegyelettel
megcsókolá az intéző jóságért az apai kezet.
– De mielőtt a pályakörbe lépnél, itéld meg erődet igaz szigorral,
birsz-e következetes lenni a tettetésben?
– Mint valék eddig, felelt Lajos. Határozatom szilárd, kitartás nem
hiányzik nálam, ha egymit kivívni felteszek.
– Azért féltelek csak, mert igen ifjú vagy a polgári téren; s jövőd nem
könnyű lesz, ha rokonszenved az ellenzékhez vonz.
– Egyikhez sem vonz rokonszenvem.
A főispán megütközék, s kérdőleg tekinte fiára.
– Az ellenzéknek jellemét gyűlölöm, a conservativeknek elveit; folytatá
Lajos. Amaz egymást falja s töredékre hasonlik, emez szűkkeblű, s beéri
araszos tervekkel. Amaz félig jó, ez félig sem rossz. Egyikben sincs
szántság, nagyszerűség.
– Hogy akarsz s remélsz hát velök vagy általok czélt, jövőt szerezni?
– Mint géppel madarat. Eddig nevet fogtam ellenzéki lépen; most hivatalt
fogok conservativ tőrrel. Élni tudó ész az akadályt is eszközzé
fordítja. Ezt urambátyámtól tanultam iskoláim végén. Tanultam többet is,
mikről egyszer-másszor sokat gondolkozám. S megérlelt elvemet sem Vámos
buzgó tana, sem semmi vészerő ki nem forgatja lelkem redőiből.
Szalárdy csudálkozék fiatal tanítványán. Huszonhét évvel ily fagylaló
bölcseség, ily biztos érdeknézlet, ily számító terve az elszánt
önzésnek, s minden elv s eredmény átgondolva, érezve, nem köznapi
példány.
– S nemde tanod szerint a hivatalt fogó tőrt is elvetended, ha hasznát
elvevéd.
– Míg ízesb érdek új eszközt nem szükségel, conservativ bőrömben
maradok. De ha jőne idő vagy alkalom, mely kövérebb zsákmányt jelel
ipardíjul, biz én tőr és lép helyett háló után nyulnék. Benső énem
marad; csak modorom változik. S ha a festett vászon árúczikk lehet,
miért ne kalmárkodnánk az elvvel, mely mindig azzá alakulhat, a mi
divatban van, s azért kelendő?
A főispán tapsolni vágyott büszke örömében, bár nem nézheté irigység
nélkül a politikus üzért, kinek oly sok ideje van nálánál nagyobbra
vihetni.
– Hiszed-e, hogy nem fogsz felolvadni az ellenpárt szenvedélye s
szóvészi között?
– Mint aczél a könnyű szalmalángban.
– Akaraterőd, több ifjú évednél… Nagyra vihetnéd; de féltelek; folytatá
aggálylyal. Van egy ellenséged, mit véredben hordasz: a zsarnok
élvösztön, csapongó kalandszenv… El tudnád-e űzni e kisértő lidérczet,
mely a meghágott magasból leszédít, s ingoványba süppeszt?
– Tudnám, de nem akarom.
– Hogyan? – kérdé az apa növő bámulattal az önhitt ifjú felett, ki egy
döntő szenvedély vad hatalmával így mer játszani.
– Nem akarom, mondom. Az nekem főczél, melynek törekvéseim szolgálnak.
Közvélemény, rang, pénz, hatalom, befolyás mind alárendelt eszköz,
miknek kulcsaival kéj és gyönyör paradicsomához akarok jutni. Mit nekem
hideg fény, s alacsonyító bók? mit a kürtölt név, mit az idő elkap, mint
a szél a csengetyűhangot? mit nekem a rideg nagyság, melynél a szolga
meggörbed, a szabad eltávozik?… Nekem élet kell; öröm és élv szédítő
tábora, hogy szolgáljon a világ, ne én a világot; hogy birjam az időt,
ne az idő engem, mit e földi forma átvezet rajtam. Én magasra török,
hogy embert hódítsak, s hódítok; nem hogy imádjanak, hanem hogy
örömeiket elvegyem. Dúlni, fuldoklani, undorig úszni kéjben,
csillogásban; élni mint Don Juan, mint Alcibiad élt. Megbocsát atyám, ha
én czélom eszközeül veszem, mit ön élte czéljául tűzött ki; s elhiendi,
hogy ki czélját, mint én, úgy szereti: nem könnyen játszsza el tőle
magát vigyázatlanúl.
A főispánt fokonként jobban meglepé e határozott ifjú egyénisége. Ő rég
ismeré fia titkos kalandjait; aggodalommal látá, mily bátran,
könnyelműen veti lelkét, idejét a szenv hatalmába; de látá egyszersmind,
mennyi eszélylyel tudja kezelni érzékeit; s ha czélját érte, mily
önállólag tud uralgni a tárgyon, mely azelőtt rajta uralgott. Azért
bizton hivé, hogy ha a különnemű kéjek ujdonsága vész, s a betelt kedély
más téreket keres, ha komoly terv és irány vonja be az élet mély
szerkezetébe, mind ez elmúlik, s kívül marad a levetett hüvelylyel.
Azonban most remegve kellett meggyőződnie, miszerint Lajos rabja akar
lenni a vele született epicur hajlamnak: s pedig nem vakságból, nem
öntudatlanúl, hanem ész és határozat szilárd erejében. Ő, a tapasztalt
fő, ismeré a szenvedélyek polyp természetét; tudta, hogy a meténg
hajlékony indái végre megfojtják a csert; tudta, mennyi csáb, mennyi
kisértő alkalom nyilik és örvényez fia későbbi körében, mely azt
elnyelheti; tudta, mi veszélyek várnak a tüzes, csapongó ifjura ez
élvkergető században, mely a dalházak, lovardák, táncznők stb. nyilvános
csábjain kívül, a társas élet ezerágú tömkelegével hálóz és fenyeget;
látta, minő jellemeket fejt és képezhet politikában és társas életben ez
érzéki eszeveszettség, s fiában elszörnyedt a lehető jövőtől.
– Te az epicur szentkedők új rendéhez látszol tartozni, – mondá
Lajosnak.
– Mely érzéki elvtársaim boldogságaért állítaték elő.
– Büszke önhivő vagy, s túlbecsülöd eszed, s lélekerőd. Törékeny
csónakkal be akarsz vágni a habtorlatokra, szirt és örvény közé; merész
koczkát vetsz egy hamis játékossal, mert a szenvedély az… Ne feledd,
hogy szerkezeted csak halandó erő; a természet érted nem teend kivételt,
s mit senki még nem tudott megbirni, a szenvedély túlsúlya téged is
elveszt. Emlékezzél a történetek nagy egyéneire, kiket e vad elem
megdöntött. Tarquin királyi székét veszté; Antonius Cleopatra miatt
veszett el. S ha a kéj és bűn merít, megbirja-e lelked a Borgia-véget?
– Uramatyám példákra utasít, – mondá túlhiú bizakodással Lajos. Hát míg
példa nem volt, mi vezérlé az előidők fiát?… Nem lehetek-e én példa
önmagamban? nem nyithatok-e új példasort a jövő nemzedéknek? nem
kezdhetek-e új történeteket?
Ime egy mutatvány a büszke, erejében hivő keleti tűzvérből. Egyike azon
magyar ifjaknak, kik siker s kedvezés által kényeztetve, tapasztalat s
tárgyismeret nélkül főknek, elsőknek tartják magukat sajátságaikban, s
önző képzelődéstől biztatva meghaladni vélik, mi másoknak nem
sikerülhet. Mutatvány egyszersmind a kor gyurmáiból, miket annak
felületes, erkölcstelen jelleme szül és idomít. Tökély és czélfenség
nélkül rohanó gép, melyet ki nem tisztult ösztön vadan hajt. Bomlott
erőmű, mely roppant pályakört megbírna, de elszédülve a környező
csáboktól, erény helyett a kor bűneiben törekszik kitűnni.
Beatrice helyeslőleg rázta meg kezét az eszméje szerinti salon-lovagnak;
s büszkén veté szemét az aggó főispánra, mintha mondaná: nézd ó stilű
nemes, az új patriciust, kit én teremték.
– No hát repülj, míg szárnyad nem szeged, ha Icar kívánsz lenni, s
atyádat nem követed. Én pályád megnyitom, a pályatér tied, úgy nyersz,
miként futsz; mondá Szalárdy… De most még, míg rád fér, fogadd
tanácsomat, s tisztujításig közeszmékbe ne avatkozzál, hogy egy vagy
másik párt kegyét ne veszélyezd. Légy nyájas, előzékeny, kedvleső,
zárkodó; adj alkalmat alispán igényedről szólni, s fogadd el mindentől
az üdvözlő bókot.
– Inkább senkitől sem, viszonzá Lajos. Sőt szókat hullatok el, mintha
nem kivánnék hivatalba lépni, mintha áldozatul nyujtnám az elnöki
terhet. Így elleneimnek fogát töröm fortélylyal; feleim pedig buzgóbban
ragaszkodnak szerénységem miatt.
Gróf Szalárdy György szótlanul bámúlt a korán felül képzett diplomatára.
– Csökönösi báró Ózugi Orbán, nejével, nehány urak kiséretében jelenté
egy benyitó inas.
A főispán karját nyujtá Beatricenak, s vendéget fogadni léptek egy
téresb terembe, hol theához gazdag ezüstre terítve volt; Lajos pedig egy
külső terembe távozék, hogy Gyapjasyval, ha jő, találkozzék.
Hosszú sovány öreg jött be körömhegyig szabott kaputban. Arcza
összeesett iszák, fülei fényesek, szemeiben bazilisk ragyogás; gyönge
teste csak úgy fityeg lábain; karján padoliai Comtesse Wolfsmaul,
kétszáz fontos porhüvelyével, az öreg úrnak hitestársa a halandóság
határin belül. Ugyanazon indigena pár, mely nehány nap előtt báró Ózugi
törvényes czímével egyetemben a Hortobágyon keresztül utazott. Utánok
nehány fűsült és fűsületlen sötét alakok tolakodtak be; egyik a másiknál
elébb akarván a főispán színe elé jutni, mint ezt az érdemes, előkelő,
vagy fő főtáblabirói vetélkedő rang magával hozta.
Báró Ózuginé, mint régi ismerős, rövid üdvözlet után tele ülte a
pamlagot Beatrice jobbján, s mit szájában hozott, bizonyos
czukorcsemegét majszolva, szétnéze a theához felrakott ennivalók között.
– Ónas Lipót, Üszögi Dávid, Hitvánszky, Buzás, Hiabalovics táblabirák;
ajánlá sorban, nejének a főispán, mint valamely állatmutogató az
ismeretlen fajt, s a jövevény gyarmat öt ló-erővel letelepült a ruganyos
butoron, kivéve Buzás Mihály urat, kinek egy berlini nádszék jutott, s
szőnyegkimélő lábait a vékonyan esztergált keresztfára szedvén, azt
menten eltöré.
– Mi ujság megyénkben? kérdé a főispán, hogy vendégeihez illőleg kezdjen
társalogni.
– Négy jó ház ismét tönkre ment, felelé Üszögi, kik négyszáz év óta
táblabiráskodnak, s gyermekeik gatyás kortesekké lesznek.
Beatrice férjére lopá pillanatát, nem idéz-e áruló pirt arczán a tönk
említése?
– Rossz gazdák, s könnyelműek voltak, megjegyzé Hiabalovics. Gépekkel
szántottak, kapáltak, rozs helyett repczét termesztének, a birkát
nyárban is mindig aklon tarták, s jövedelmeiket gazdasági épületekre
pazarlák.
Hiabalovics azon kaptára ütött ó magyarok közé tartozék, kik a
hagyományos rendszerhez lapúlva, egész életökben árpát és kétszerest
vetnek. Télen tavalyi paszuly-, nyáron füstölt disznóval táplálkoznak,
ünnepen bővítvén fél font pecsenyével a hétköznapi ebédet. Marhát és
cselédet nem tartanak; tiszta inget vasárnapon, vagy közgyülésre
vesznek; jövedelmeiknek három negyedét költik el, a hátralékot zacskóba
varrva tevén pihenni. Minden jó eszmét ebrudon kivetnek, újításnak,
jólétnek esküdt ellenei, az élv nem szükségük, s magokat jó gazdáknak
tartják. Ekként nem csuda, hogy a szóban forgó házak rendszerét
elkárhoztatá.
– De bizony eszesek voltak ők, mondá Ónas Lipót, de pénzhiány, rossz
utak, közszükség, csel s más ezer bajok szövék fonák agyon. Áruikat
olcsón kellett eladniok, ősi adósságuk volt, rossz évek jöttek stb.
– Meg nem is lehet birni a lábrakapott országos uzsorát; megjegyzé
Hitvánszky, a vékony, modoros tisztaságú egyén, kit fő salonhősnek
tartnak a vidéken, s kinek száraz, fejér kezén papirnyi vékonyra kopott
a pecsétgyürű, mely százhetven év óta éjjel-nappal a család ujján volt.
– Úgy hát koronként kevésb jut a korteskedésre, szóla a főispán, más
irányt adólag a tárgy folyamának, mert tönk és uzsora nagyon friss
szaggal boszantá emlékét.
– Nem mondhatnám, közbeszólt Hitvánszky; a tisztujító szék azon egyetlen
tér, hol a nemes még szájjal és ököllel hős lehet, hol érdek és bosszú
harczsíkot talál, s ezt nem könnyen adja. Már itt ujjtövig nyúl a
zsebébe a zsidó, habár könyökig váj is aztán érte a mienkben. Meglássa
excellentiád, mint foly nálunk hat hét mulva pénz, mintha vizimalom
öntené.
– De most folyjon is, helyeslé Üszögi, midőn érdemdús főispánunk fiáért
lobog a józan párt zászlaja.
– Hogyan? hát reá gondolnának? kérdé aggódva a főispán, mintha bántaná
ezen ragaszkodó buzgalom.
– Ha rá gondolunk-e? szólt Hiabalovics, nyakravalóm is leoldom egy oly
vicispánért, mint Lajos grófból lesz.
– De már azért magam is felbontok két vagy három vermet, pedig a
nagyjából, ajánlkozék Buzás Mihály uram, mint egy békepontul az
otrombaságért, mit épen egy csésze izzasztó (olvasd thea) feldöntésében
elkövetett.
Ózugi Orbán, prüsszögve ugyan, de mágnási fönségét védőleg, nyolczvan
akó dézmabort ajánlott, s az étkes bárónő, mihelyt bársonyajka a
kalácsfalattól szólhatáshoz ürült, tépést igére a sebesültek
kór-telepéhez.
– Uraim, e titkos terv engem zavarba hoz, pedig úgy látom, a tűz annyira
elterjedt, hogy legjobb akarattal sem olthatom el; megjegyzé a főispán.
Nem félnek-e önök, hogy fiam alatt az ellenzék erőt és szarvat ölt?
– Legyen nyugodt kegyelmes uram, mond didacticus merev nyakkal
Hitvánszky. Hiszen nincs ő kényszerülve lázadást vezetni. Neki esze,
származata, neve s vagyona van. Maradt-e még nemes a szájaló faszéken,
ha fensőbb kegyelem pamlaggal kinálta? Ismerem én őket. Lajos gróf
conserválni fog, s ebben túlhaladand édes mindnyájunkat. Hogy is ne?
nézzük meg, kikből áll megyénk ellenzéke? Gyapjasy úr csak olyan
teszi-veszi ember a politikában; csak ő hírre kaphasson, a többivel nem
gondol. Pötyő úr dühöng a főrendre, születési hiuság miatt, pedig tegnap
ott hagyá az asztalt, melyhez egy gubás polgár ült; az osztályokat
törleszteni vágyik, megbuktatá a paraszt esküdtet. Zabos táblabiró
szédülésig szaval a statuskormány ellen a törvény sérelmeért, s ellene
mindig öt-hat jobbágypanasz az urbéri törvényhágásokért. Vadkerti
Uszubu, Esdrástól Ifflandig minden frázist megmagolt az emberi jogok
érdekében, mégis valamennyi cseléd szeme karikát hány philantropi
pofonjaitól, Zalánky ajkáról szinte csepeg a lemondás, áldozat,
sorsosztó nélkülözés, igaz is, hogy az ige hússá válik szájában, mert ha
a földtörvény megbukik, damendineét rendez, s ha egy asietteje izetlen,
földig szerencsétlen… A többi annyit sem ér. Hiuság, divat, érdek vagy
irígység izgatja őket. A kormány ellen féltésből küzdnek, a jogtalan
osztálytól féltésből ovakodnak, s a feudalis dacz, mit ellenzék czím
alatt drágán rovatoznak, hamis dugáru. A gazdagokat gyűlölik, a
proletariustól félnek, parasztjaikat zsarolják, s mert könyvtől,
értelemtől távolesve, szájról szájas harmadrész tudomány birtokában
vannak, főknek, bölcseknek képzelik magokat, megvetnek észt, irodalmat,
egyént, hogy a dicskörben sengelton álljanak, s a két araszos ködben ne
legyen több isten csak ők. Barátaiknak lázas érzeményt adnak, s később
összevesznek egymással; izgatott versenytársak telve mentalis
reservatákkal, úgy hogy a rossz kormány örül, s a jó szomorkodik
felettök, mert a valódi fejlődés gátjai. Hogy tarthat hát tőle
excellentiád, hogy éles eszű fia ily álarczos bachansok közt meg ne
fogjon őszülni? Azért engedjen fellépni bennünket, hadd nyissunk kört
közöttünk egy oly hasznos oltoványnak.
A főispán jól tudta, mily ferde rajz, mit Hitvánszky felvetett, mily
kevés való van felületes férczelt vádjaiban; tudta azt is, hogy az
érdemes táblabiró úrnak kétséges perei vannak függőben, melyek alispáni
itéletet várnak, s neki és fiának bő pártfogással kellend egykor és
sokszor ezen lelkes dictiót megszolgálniok, de a világért sem
mosolyodott volna el, mert ha az első lépcső elmarad, fiának ugrani
kell, pedig ugrani bajos oly süppedő pontról, minőbe a család sülyedni
kezde.
– No ha önök nem félnek tőle, s vélik, hogy nevem és elveink
compromissióba nem jőnek, én korteskedésbe nem avatkozom; mondá a
főispán, s bandsal szemével gúnyosan birálta a pártvezetők birkajóságát,
mely gyapjat és bárányt olló és kés alá ad.
Még egy válogatott beszédet tarta Hitvánszky, melyre a főispán fülét sem
billenté, de melynek győző hatalmát nagylelkűen méltánylá, s melynek,
miután a kortesavatkozás tárgyában nehány pillangós óvást elkanyarított,
a haza javára meghódolt.
– Csak arra figyelmeztetem spectabilis Hitvánszky, hogy a kijelelt
alispán párt-titok maradjon, s jó lesz valami figuráns nevet színlelni
az ellenzék előtt, mert ha dühök fiamra ingerül, vérontás a vége, pedig
szelíd kormányomat nem akarom nemes társaim fogyasztásával
megbélyegezni.
Hitvánszky úr szeget ütött homlokára mutató ujjával, s érvényes
megfontolás után átlátta az együgyű taktika bölcs voltát, nem álmodva
szegény, miként a főispán, épen az ellenzék élénk korteskedéseit fiáért,
czélozza s éri el ez úton.
Azonban benyilék a salon, s Lajos, jobbján egy sugárhalvány leányt,
balján pedig a jóltáplált Gyapjasyt vezetve, belépett.
Gyapjasy úr leölté a könnyű nyárruhát, melyben Lőblnél láttuk. Kurta
derekú kék frakk fényes pitykével, nyakig fejér parket mellény, s
talpalótlan fekete struck nadrág tevé salonöltözékét, mely a rossz
pakolás miatt makranczos ránczokat öröklött. Őszinte vidám alázattal
üdvözlé a nagy urat, kihez hasonlókkal ritkán találkozik, s csak az esék
nehezen, hogy hely szűke miatt, bókközben el nem kanyaríthatá kalapját
isten igazában.
– Athea kisasszony, árva kegyenczem, dalos énekesnő, olasz tanítvány,
valóságos pacsirta, mondhatom remekmű; ajánlom kegyelmességed
kegyelmébe; bemutatá a sugár leánykát, s az, bájosan hajolt a társaság
előtt viruló arczával, melynek költői fensége szégyenleni látszék
Gyapjasy úr együgyű modorát.
– Az irót is elhoztam volna, de szerencséje akadt; s elhagyá ma délben a
délibáb prózai országát. Nem bánom; ő a halhatatlanságé, hadd kövesse
sorsát, folytatá Gyapjasy. Havonként tiz pengőt kell érte fizetnem, s e
dijért corrector leend azon lapnál, melynek eddigi vidéki levelezője
volt.
– Micsoda irót említ táblabiró úr? kérdezé Lajos.
– Hát Tollfoky urat, másik árva kegyenczemet, Athea iker-testvérét,
kinek szintugy apja, mæcenása vagyok; ki a debreczeni színpad számára
Birchfeifert fordítá, több levelek és talányok szerzője, nagy
toasztirozó, jeles egyéniség, sőt verseket is irt.
– Ahán! már így tudom! viszonzá gúnymosolylyal Lajos, tehát azon ifju
barátunk, ki a főispáni beiktatáskor a lakodalmast oly híresen járta?
– Igen igen, közbevág Gyapjasy; először tánczosnak neveltem, de hibás a
bokája; tehát legyen iró, annak úgyis mindig ülnie kell; különben is
mindegy, csak hír embere legyen. Megvallom, kivántam én is művész lenni,
de mivel a muzsa hátat fordított rám, mæcenásság által szeretnék a
Pindusra jutni.