feléledt a szellem, az ihletett erő, mely az ábrándos arcz méla
nyugalmában szunnyadozni látszék. Az emelkedő lelkesültség egészen
hatalmába vette őt s égni, lobogni hagyá ama sajátos, kristálytiszta
egyéniséget, mely a földtől elszakadni, az álmodott, a keresett fensőbb
világba átolvadni látszik. Szeme ragyogó gyöngygyé lőn, boldog epedéssel
függe a titkos szerelmen, mely költői lelkek ösztönében él, melynek
tárgya ismeretlen, eleme sejtés, érzelme csak vágy, de határa nincs.
Csengő énekében oly szívből fakadt meleg, oly lyrai bensőség, mely az
érzelem legrejtettebb erét átjárja, felrázza, felolvasztja. Ő a
zeneköltő kezéből kivevé az eszmét, indulatot s úgy adá vissza, miként
azt nemes lelke érzi, felfogja, gyöngéd szende jellemében a szelid
költészetnek. Énekében nemcsak a dallam áltató varázsa, nemcsak a
csodálatra ragadó könnyűség és tökély, hanem főleg a való mély érzelem,
a derengő kedély vagy borús szenvedély hódít és köt le. Még ehhez az
olympi ifjuság és szépség, nemes női szerénység, szabatos, kellemes
mozdulatok! Igy jelenhetett meg a múzsa az őspogány eszméjében, midőn
először megimádta őt.
Athea bevégzé az első dalt. Működését mély csend, hallgatag bámulat
követé, mi őt kétségkívül jobban magasztalá a legzajosb tapsviharnál.
Gróf Szalárdy, ki a művészetek hitvány naplopóit mélyen a születési
érdem lába alá követelé, felállt és kezet nyujta az ifju szellemnek.
Beatrice irigyen merült titkos birálatba s genirozva lőn saját háza,
egyénisége felett egy leányvendég itélete miatt, ki a lelki tökély ritka
fokát birja; s maga Ózuginé, ki a bevett eledelek után bóbiskolni
kezdett, lerázván orgonavirágszín ruhájáról a kuglof morzsáit,
kiegyengeté itt-ott a csokrok hurkáit s fel-felüté Atheára álmos
szempilláját.
Athea más hangjegyet vőn s Meyerbeer Ördög Robertjéből kezdé énekelni a
herczegnő magándalát, melyben a váró remény hatalma oly csodás erővel
van kifejezve. Lajost átszorítá a féltés lángfoga. E dal a szobrászt
illeti, gyötré önmagát. Hah, mily ömledő vágy, mily epedő ábránd fehér
angyalarczán. Kellett-e ily szenvedély puszta művészetből? van-e ily
elfogult remegő szerelem, ha tárgya nincs?… Hát csakugyan semmi
vigasztalás? Oly észrevétlenül kell tombolnia szívemben a vésznek, mely
egykor felemészt, vagy őrültté teend?
Szaggató érzelmei közt, véletlenül reá téved Athea szép szeme; s mintegy
megrettenve a háborgó képtől, kérelmes, engesztelő kifejezéssel fordult
tovább róla. Lajos szenvedélyes lelke meg lőn ragadva; nem állhatá
tovább a szemek hatalmát, honnan szerelem helyt szánalom fénylett rá.
Önkénytelen ösztön vonzotta a leányka bűvös közelébe; ülése megé akart
leülni, hogy bájait közelről élvezze, s a hangjegyfordításnál
felszivhassa édes leheletét: de Zalánka belátta czélzatát s megelőzve
őt, Athea székére könyöklött, büntetőleg nézve annak válla felett Lajos
szemeibe.
Lajos rendkívül megharagvék, tovább nem tűrheté Zalánka ellenkedő daczát
s boszúszomjjal rohant a mellékterembe, hogy az orzott levelet
átolvassa.
E közben beszédbe eredt Gyapjasyval a főispán.
– Minő eredetű az ön örökbefogadott leánya? kérdé őt.
– Nemes születésű, kegyelmes uram, felelé Gyapjasy. Mátyás idejében
virágzó család voltak ősei, de később nagyon elágazott a törzs s
osztályok utján elszegényedtek. Apjának alig volt valamije, anyjának
pedig még ötödik anyja kikapván quartalitiumát, párnahajnál egyebet nem
vitt a házhoz.
– De hát mégis volt ötödik nagyanyja; megjegyzé a főispán.
– Óh igen, felelé büszkén Gyapjasy; az apáknak meg pláne bőségében volt.
– Hogy vitte ennyire a dalművészetet?
– Hajlama volt reá. Már öt évű korában, midőn árván hozzám került, Sára
néném rongyollott klavirján egyre czinczogott; s alig hat hónapra, a
nélkül, hogy valaki tanítná, egy-két czigánynótát magától kelempelt, mit
a szolgálóktól hallott. Kaptam az alkalmon, remélve, hogy egykor engem
is hírbe hoz s odaadtam a nagykárolyi orgonistának. Későbben igen kért,
hogy vinném fel Pestre, mert már ő többet tud mint az orgonista; de
bizony én rosszabbnak ismertem Pestet leirásból, mintsem egy gyermeket
rá mertem volna bizni s inkább mestert hozattam házamhoz, ki
egyszersmind Tollfokyt nevelte. A kis Juczi haladt, mert még akkor úgy
hittuk s egyszer-másszor vasárnap délután, ha az atyafiság begyűlt,
mulatságot szerzett a compossessoratusnak; de Sára néném haragudott reá,
mert a kacskaringós trillert szivesben éneklé, mint a szentek hegedűjét
és ha egy tisztes szomszédasszony pogácsát nyomott markába jutalmul,
fitymálva veté a kenyeres kosárba. Én azonban leginkább aggódtam, mert
komoly melancholia kezdte elfoglalni s ebédnél sem járt az esze az
ételen. A kertben késő éjig hallgatá egyedül a fülemiléket s
leheletfogytáig próbálgatá hangját utánozni; és ha a mezőn kocsiztunk,
meg kellett a lovakat állítnom, hogy a pacsirta énekét mélán kisérhesse.
A főispán Atheára nézett s elgondolkozék. Csodálta a genius természetét,
mely minden helyzetben s eszköztelenség közt, nyomor, megtagadás, kor és
értetlenség daczára megkeresi útját, s lehetőségig kifejti erejét.
Megemlékezék sok nagy szellem életrajzaira, kik küzdés, bántalmak, inség
forrásiból eredtek, kiket a sors elnyomni akart, s kik mégis mint
hatalmas lángoszlop törtek ki a fojtó anyag alul; megemlékezék, mily
feledékeny s hálátlan a világ azon áldozatok iránt, kiknek találmányit
használja, eszét élvezi. Mily különös az, gondolá magában, hogy
egyéniségek kört tudnak nyitni, felemelkedni, a tökélyt elérni, s
megfutni a tért, mit a természet elibek szabott, mig az összes
emberiség, vagy egyes nemzetek darabos törekvések között, féligmeddig
fejtik ki s élvezik egyik vagy másik eszme boldogságát; mi csupán attól
van, mert a vezérszellemek lelkét nem hagyják hatni, kormányzani… De
lennék-e úgy mostani helyemen? eszébe ötlék itt, volna-e tökélytelen
egyéniségem mellett fényem, uraságom, érték és bitorjog, ha ama
szellemeknek megengedtetnék nemünket a természet s osztó igazság
forrásihoz visszavezetni?… Csak jobb ez, a mint van! oda téve az
eszmézet végére, visszatérvén Athea rajzára.
– Rövid időn mestere javallá, vinném a fővárosba, mert Juczi képzettebb
már, mintsem ő tovább vihetné; folytatá Gyapjasy a kezdett életrajzot.
Én hajlandó valék tanácsát követni, hogy meggyógyítsam a kis leány
elégületlen, vágyó aggodalmát, de tudja az Isten, mindig haladt-maradt.
Egyszer ló-venni jött hozzám egy olasz katonatiszt, gazdag selyemgyáros
fia Milanóból, ki a dalos árvát csodának találta. Többszöri énekpróbák
után úgy belé szeretett, hogy megfeledkezve a lóvásárlatról, sorsán
töprenkedék. Adjam, úgymond, egyenesen Olaszországba; ha költeni nincs
kedvem, fog ő kölcsönözni, míg a kis művésznő maga kifizeti… Dehogy nem
költök, mondám én, ha halhatatlanság néz ki a kamatból, s két hét mulva
milánói lakos lőn a kis alföldi csalogány. Négy év alatt szép összegbe
került, mig művészete mellett nyelveket is tanult. Egyszer levelet ir,
hogy segélyemet többé nem szükségli, hogy igen jelentő dijakat érdemel,
hogy bálványozva van, s magát Atheának nevezte, melyhez joga volt,
miután nevét maga teremté. Aztán egymást válták dicsekvő sorai. Genua,
Velencze, Padua, Brescia s több műértő városból jöttek levelei pénzzel,
melyet itthon tőkésített, s száraz babérlevelekkel, miket díjkoszoruiból
szaggatott. Óh de engem nem ez tett boldoggá. Én a boldogságnak örültem,
mely irataiból gazdagon sugárzott; én a lélekműveltséget, a tömérdek
észt és ismeretet csudáltam, melyre tanulmányi foglaltsága között szert
teve; s a hir és jövendő ragadt el, melylyel az igénytelen gyám nevét
fel fogja szentelni. Higyje el excellentiád, hogy ha egyetlen rudas
lóval maradnék e siralom völgyén, mégis gazdagnak tartanám magamat a kis
Atheával… Fél évvel ez előtt egy szép levelet küld, mely minden igazitás
nélkül beillenék aranyszáju szent János könyvébe. Megirta abban, mily
fájdalmas honvágy miatt beteg, mint szeretne hazájába jőni, s mint
kifejtve érzi művészetét arra, hogy országa művelt leányinak örömöt
szerezzen. Csak egy hiányzik, mond, még a földi boldogságból: hogy
hazámtól egy koszorút nyerjek. Megküldé a biráló czikkeket, megküldé
több neves herczegek érdemajándokit jeléül becsültetésének, s igen kért,
eszközöljek utat számára az önismertetéshez, mikorra megjövend… Én
persze akartam utat eszközleni, de bizony nem értem rá; aztán egy-két
hatalmas szó többet tesz, gondoltam, mint az apró táblabirás futkározás;
azért valék bátor excellentiád elfogadó kegyét kikérni, könyörögve
további magas védelmeért.
– Bizhatik bennem, spectabilis. Atheát én a magyar művészetnek
nyereségül tartom. Csak alkalma legyen magát bemutatni, kétségkivül
készen a győzelem s dicsőség. A szinigazgatóságnál hathatós ajánlást
teszek és eszközlök. Gondunk leszen reá, hogy a napi sajtó érdemlett
figyelmeztetéssel híja fel a közönség részvétét; félév mulva számíthat
táblabiró úr, saját nevének országos megünnepeltetésére.
Mialatt Gyapjasy úr a hallhatatlanság bájitalától szédelgett, Lajos a
szomszéd szobában ezernemű eszmetolongástól nyomaték. Az aranyozott
boríték czímén Vámos ismerős vonásait találta s rögtön kibontva a
feltörve orzott levelet, következőket olvasá:
«Édes Zalánkám! A háztól elválok, melyhez te kötöttél s nővérem sorsa. A
választó ok rögtön fejlett ki, s azért hirtelen kell történnie
búcsuzásomnak is. Nem bucsúvét az, csak végszó az új találkozásig. Engem
a kedvező végzet int sietni egy tény bevégeztével, mely egy nagy
szenvedőt, téged, Ceciliát, engem, mindnyájunkat boldoggá teend.
Ha a főispánékkal Debreczent elhagyád, jövő hó végére menj Ceciliához
látogatóba. Azon hó végnapján én is megérkezem; addig fontos okból kell
Pestre távoznom. Közelség okáért a lápszigetre hajózom, s azon keresztül
sietek hozzátok. Ha ott várnál, kedves lenne nekem; az est úgy is holdas
leend, s tudod, mily regényes a vándorláp!
Isten veled keblem gyöngye, türd békén a környező szeszélyt, s ha nem
becsülheted, tiszteld a házat, mely hajlékot ád, melynek békóiból
szabadság s szerelem vesz által.
Vámos s. k.»
Lajos borzasztóan sejté a levélből, hogy a félelmes alak, kivel ő a
hortobágyi éjben találkozék, midőn Vámos léptei attól elriaszták,
csakugyan a több mint tíz esztendős halott. Borzasztóan sejté, hogy az
árva halászt vagy Szalárdy Ödönt, kit ő későbben hasztalan keresett,
Vámos vette pártfogása alá, hogy igazait feléleszsze, s házukat, ha
Lőbltől menekvés lenne is, végkép megdöntse. Mitsem gyanított ugyan a
szörnyű vétekről, mely Ödön gyermekkorát érte, de irtózott az anyagi
inségtől, mely a mellékjavak kiadásával rájok tör. A megrohanó aggály
első ostromában ki akart törni, zajt ütni, felforgatni Vámost tervével,
halottjával, de átlátta, hogy az mitsem segit, ha sejtése valósul, és ha
nem: szükségtelen veszélyt intézend elő. Bizott némileg a
lehetlenségben, atyja, anyja bátor, biztos állításaiban, s törekvék
ebbeli kétségét lehetőleg elfojtani, míg orvos Márk, anyja levelére
megérkezék.
A tolongó eszmezavarban rátért a levéltartalom másik tárgyára is.
Tudtára adá az, Zalánka és Vámos viszonyát. Ez hát oka, hogy azon
koldusnő oly önfejüleg bánt a jótevő házzal; ez az oka, hogy daczosan
megveté nyájas hajlamomat, melylyel gyöngéd, vagy erőtetőbb modorban
annyiszor kináltam. S egy ily rejtett szerelmü hölgy avatkozik
boldogságomba? ő mer emelni tiltó védkezet Athea körül, hogy midőn az
üdv megjelent, én mint elátkozott küszöbén kiessem? Ingerült bosszuja
önmagát nevelé, de megrohanás helyett más nemű lakolást tervezett. A
vándorlápi regényes légyotton majd magam jelenek meg. Megakadályozom
Vámost, földulom boldogságtokat, s ha a sors akarja, csak kényszerítsen,
mindenre a vérig kész vagyok.
Mennyire ily hábor- s indulatvésztől kitelheték, nyugalmat hazudott
kikelt arczaira, s mikorra a főispán Gyapjasynak igéretét tevé,
visszalépett a társaságba. Athea még akkor is énekelt, s egy vidám
költemény szökellő trilláin enyelgett kedélyes dallama. Lajos szorongva
hallá azt, de az imént támadt zaj elnyomá keblében a gyengébb húrokat.
Zalánka megé huzódék, s nesz nélkül lábához ejté az áruló levelet,
mintha hajlongásai közben hullatta volna el; aztán eltávozék, Zalánka
egy pár percz után helyét változtatá s remegve kapta fel a meglátott
levelet. Vérszin futá arczát, de megnyugvék, mert a műélvbe merült
társaság miként figyelt volna ily mellékcsekélységre?
Még folyvást csengettek a szép szűz hangjai, még folyvást varázsa köté a
figyelmet, midőn kétségbeejtő lárma, zsibaj, robaj tört ki az utczákon.
Felzúdultak a félrevert harangok, csörömpölő zaj, kétség, sikoltás
támadt s növekedett. «Tűz van, tűz van!» bömbölé egy mély, vontatott
szózat: «tűz van, tűz van!» ismétlé ezer, tízezer torok a különnemű hang
változó vegyében. A műélvező társaság felriadt, s kiszalada a
közlázadásra.
Czegléd-utczán égett, honnan a szegény Mariskát esküvőre hozták. Az
utczák telve voltak tolongó tömeggel. Minden ablak, szabály szerint
átvilágítva, s a tornyokon lázasztón lebegett a vérzászló az égés éji
világában. Félrevert csengetyű s iszonyu ordítás hallatszott a főtanoda
felől. A machinista diákok törtek előfelé pusztító robajjal. «Lám
hazudnak a kapások, mert lesz bor; jól iszik a machinista ilyenkor;»
sikoltá az egyik; «nem iszom bort a morgóba, sem a kutyakaparóba, csak a
machina tartóba», ordítá a másik, s végetlen chaoszát a csintalan
ötletes felkiáltásoknak, miket a bajt s veszélyt megvető vaderő s eleven
pajkosság felidéz s miket a szél és távolság érthetetlen hangtömegbe
kavart. Itt sötét ablakokat zudítottak be, miért nem lámpásol szabadító
utjokra, amott egy kurjongató kofa telepén robognak keresztül, mig
itt-ott két oldalon rudat dugnak a kerekek közé, vagy hátulról
beleragadnak, ha valamelyik czéh vagy utcza lovas oltógépe meg akarja
őket előzni, mert az első vizipuskáé a cseberbor jutalom. Öt-hat
meghallgatja az esdeklő kofát, s némi naturalékért megvédik a
vargainasok kirablásaitól; a letapadt czivist is kihúznák a többi lába
alúl, de nem hagyhatják ott a machinát, mert harmincz krajczár birságot
kellend fizetniök. Soha az officium imperfectum, elszántabb hősök
kezelése alatt nem lehet; hogy is ne? hiszen legatiót öt legénynyel
feljebb választanak, a törvényes király nevenapján meszely bor és
félfont hús a tiszteletdíjok, nyáron pedig saját majálisok van, mit ők
«kanmulatság»-nak neveznek; s egyetlen bűnök az, hogy a machinariumot
minden tűz után újra kell építni, mert ha hírtelen nincs a kulcs, rögtön
szétszedik.
Czegléd-utczát ellepte a nép, különben is tele volt rakva vásári
árukkal. A diákság feltarthatlanul rombolt keresztül a favilla-, lapát-
s járomhalmazokon, feldöntve az útban eső szekereket. Egy alacsony nádas
ház lobogott csapongó lángokban. Az égő nádpehely mint egy tűzes lapta
szóródott a szomszéd zsindely- s nádtetőkre, a felvert perje s kákaüszök
tűz-záport képezett, verve, csapkopva e lángok szelétől. Szörnyű
pusztulás várható, ha segély nem érkezik. A nép nyüzsög és lót-fut
őrülten, nehány vasvilla férhet csak az égéshez, mely azt csak bolygatja
s terjeszti. Egy-két bőrveder csekély vize ömlik itt-ott ki a vörös
lángban, de az csak az eresz széleit éri, s minden siker nélkül loccsan
el. A lárma nő, a kétség növekszik, minden arcz csüggedt és rémülő.
Egyszerre megujul a vad zaj. Roham, tolongás kél az emberek közt. «Félre
félre, utat, utat!» rikoltnak mindenütt. A félelem oszlik, az arczok
derülnek, mert megérkeztek a diákok. A tanoda vizipuskája berohan, s
rajta, a levert füstgomolyban, mint egy czirmos félisten, a machinista
præses. A hajótört nép nem lehet gyorsabb. Élénk, eszeveszett, lázas
törekvés foglalja el őket. Néhány a szivattyút húzza cyclopsi erővel;
mások vedres civiseket térítgetnek a vízgép öbléhez, mások városi
targonczákat osztanak, vagy hordják csurgó ládáiban az iszapos vizet.
Egy égő szarufa lecsuszott a ház égett végén; két diák rögtön felkúszott
a szikrázó gerendán, s a lángfutotta nádat kezdé leforgatni két
petrenczerúddal. «Vizet, vizet!» kiált a leomlott falon egy másik társ,
ki a függő szalonnák és kolbászok védelmére mászott. A præses odalőtt, s
be találta puskázni a kigyúlt kamarába, de két vállalkozó társ, egy
ló-hámmal menten kihúzta azt.
[Illustration: – Félre, félre, utat, utat!]
Az irtózat és küzdés legnagyobb zajában, iszonynyal futkosott fel s alá
s tépte szétszórt haját egy polgárnő. «Hol van, hol van?! Szabadítsátok
meg!» Sikoltozott az őrültség szakadatlan hangján, s a nádhalom és
lehányt gerendák tüzes halmazán át, be akart az égő épületbe törni.
Utánna férje rohant, a gyuladt ház gazdája, kiről nagyobb részben a ruha
leégett, s merev szemében a vad ijedtség látszék. «Leányom, leányom!»
kiáltá gépileg, s mint egy bőszült a padlás azon végébe mutatott, mely
most kezde körül gyúladozni. Egy fáradtan lihegő diák, kinek öltözéke a
perzseléstől most is párolgott, elveté hirtelen kalapját s lekapván egy
szájongó civis fejéről a báránybőr kucsmát, azt, mint egy sisakot fejébe
huzá, s rohant az égő padlásra, hová a házgazda mutatott. A fedélen
kivül csúszott egy lyukig, mit az oltók nyitának a tetőn. Térde
le-lecsuszamlott, s a megmarkolt forró nádba fogódzott, melynek belsejét
már elfutá a láng, s mely, ha robogó korczvesszője szétszakad,
kigyúladva vele együtt a mélységbe zuhan. A házszegélyről ráhanyatlott
egy égő gyertyánfa rúd, s báránykucsmáját meggyújtá; egy folt lobogott
prémes sisakján, mint egy lángüstök, de a præses azonnal lelőtte azt,
mint valami szarkát. Végre bejutott a lyukon; szőke népleány feküvék a
szalmán lázas álomban. Dús haja ziláltan, szemei beesvék, arcza sötét
pirral foltozva, s a kétség vonásaival, ruhája megtépve és roncsoltan.
Az életmentő diák tisztán meggyőződék, hogy a szerencsétlent nem a tűz,
s riadás űzte a menhelyre, hogy ő ájulási merev álomban van, a
gyuladásról mitsem tud, s már azelőtt kellett itt lázba jőnie.
E perczben leszakadt a fedél-oldal, melyen a szabadító elcsúszott, s
iszonyú világgal rohant ki a padlásüregben összeszorult láng. A præses
az életmentőre irányzá a gépcsőt, s a mint az a felkarolt leánynyal
megindult, folyvást kisérte az oltó vízsugárral. A diák
rettenthetetlenül jött végig a szarú-ülésen, átlépkedve a tüzes folyó
gerendákat, a martalék élettelenül függött le karjáról, borzasztón
sütött rá az udvarról fellobogó világ, s meg lehete ismerni a
menyasszony Mariskát, kitől vőlegényét ma reggel katonának fogták; s ki
ma este feldultan, furiaképpel rohant ki Lajosék házából. Mentője,
füst-, hőség- s terhétől fárasztva a megoltott falrész közelében már-már
lehanyatlék, midőn Vámos megkapta őt, s átölelé tőle Mariskát.
A tűz fokonként megerőtlenült. A lángok lelohadtak, a szarufákat
leverték, s a megoltott parázs gyéren keríté el vérpiros udvarát. A
diákok perzselve, lucskosan, izzadó üstökkel dőltek vagy hasaltak az
üres machinára, kipihenni az éj dicsőségét, mig néhány megczirmosodott
collega jóizűn falatozék a száraz nyers kolbászból, mit a tűztől
megmentettek.
Már eloszlott a nép, csak a háznép és rendőrök bámultak a romon, midőn
egy pár poroszló kötélbe fűzi Mariskát, kit a kút közelében Vámos
ápolgatott.
– Mit akartok kinzók az árva félholttal, kérdé megtámadólag a hatóság
szolgáit.
– Félre! rákiált mogorván az egyik, vagy önt is vasba verem… Ez a lotyó
volt a gyujtogató.
XXVI. (Vallomások.)
Nehány nap mulva nyomozó széket tartott a kapitányi hivatal. Lenn a
városház-udvarban szennyes embercsoport, asszonyok, férfiak álltak a
deres közelében hajduk között, hajdonfővel az égető napon. Por, piszok
adott súlyt hitvány rongyaiknak, s némelyikről párált a fojtó
penésznyirok, kinek egész öltözetében nincs annyi ép darab, hova egy
garas árú sót be lehetne kötni. Éhség és rettegés behullt arczaikon, s
mint a vizi madáré, vézna és nyálkás egész testük, melyet a rohadt lég
végképen átjárt. A deresben egy asszony vonaglott, ki a porkoláb
sósvizes korbácsa alatt azt is kész lett volna magára vallani, hogy a
Megváltót ő feszíté meg. A többi szerencsétlen a kinzott felkelését
várta, ki nekiek sor szerint helyt adand.
Utczán, a törvényház előtt nyakvasban jajgatott egy tizennyolcz éves
paraszt gyermek. Vérző kezei a bitófához kötve, s nyakán egy kötélen a
darab fekete kenyér, mit harmadnapos éhségében lopott. A dologtalan nép
tolong és ácsorog körüle; köpködik, csípik, gúnyolják, s egy-két jól
öltözött rüpők legénykedő Istenszitokkal káromkodja körül, mi tíz annyi
bünhödést érdemel, mint a kibitózott.
Mit mondand ily jelenetekhez egy szelidebb korszak? hogy veszi ki magát
majd az efféle tömb, a hires XIX. század rajzában? pedig mily csekély
pont az a mocsok tömegben, mely e dicsekvő tizedet foltozza! Hajunk
mered az inquisitio tribunaljától, görcsöket kapunk a velenczei
óntömlöczök emlékén, s láz és átok fog el bennünket a középkor iránt, ha
kinzó műszereit egy-egy ó-várban megnéztük: s ugyanazért mint nemesebb
nemzedék felütjük czimerünket egy-egy akasztóban a falvak végére;
törvényes hóhért tartunk, kinek kezében felszentelünk pallost és kötélt;
a farkasgúzs, deres, pellengér, seprű, bot és korbács, mindannyi arma et
insigniák, miket egy későbbi paraszt ivadék irigyelni fog, s melyek csak
annyiban dicsőbbek a lófarkrakötés vagy felnégyelésnél mert szenvedést
hosszú időre, bélyeget egész életre adnak, míg amazok kint és gyalázatot
néhány percz alatt végkép bevégeztek. De hogyne gyakorlanók mindezt
egész kéjjel, mi, kik úgy gyülöljük a kort, melyben az egyházi átok
alatt lévő temetetlen maradt, holott ha köztünk valaki a század és
társaság vétke miatt öngyilkossá lőn, eltemethetik ugyan, ha van kinek
eltemetnie, de nem a felkent hullák szent sorába, hanem árkon kívül,
hogy a disznók feltúrhassák illő eledelül?!
Fenn a kapitányi szobában folyt a nyomozás azon foglyok között, kiket a
közelebbi vásár folytában behoztak. A kapitány, ki a foglyokat vallatá,
az irnok, ki vallomásaikat írta, s egy poroszló, ki nyakasság esetében a
terrorismust érezhetővé tegye, valának jelen az egyszerű fenyűbútoros
szobában.
Többek közt egy vén koldus jött be, alattomos, ravasz tekintettel, kinek
gyors szemei egy pillanat alatt bevizslálták az egész teremet, élesen
megjegyezve nemcsak a hivatalos arczok jellemét, hanem hol, mi és
miképen fekszik a szobában. Bal keze mint egy tönk bekötve, mintha
valamely csodás kinövésen végződnék, lába felzsugorodva bélpoklos
varakban, egész állása roggyant és görnyedő, olyan tedd-ide
tedd-oda-féle ügyetlen nyomorult, de képe ellentmondott e lázári
alaknak, ólálkodó szeme élénken ragyogott, fogai épek és erősek, s
borvirágos orra úgy nézett ki tüskés szakálla közül, mint róka a
nádasból.
Az ellenajtón egy vidéki pórnő lépett be, megcsonkított kezű
gyermekével.
– Ismered-e ezen gyermeket? kérdé a koldust a kapitány.
– Hogyne ismerném, fogát csikarva a vallatott, hiszen a mi fiúnk; s
mankójával oda kezdett biczegni, hogy magához vegye.
A hajdú visszarántá előbbi helyére.
– Hát melyikőtök fia a bandában? folytatá a városkapitány.
– Az enyém, nagyságos uram; állítá a koldus rettenthetetlenül.
– Dehogy az övé az Isten szerelmeért, közbeesék sírva a pórasszony. Csak
ellopták tőlem a siklósi vásáron, de egész falut hozom bizonyságul, hogy
az én méhem szülte.
– Mutasd keresztlevelét, ha tied; rivalt a kapitány a gyanús vádlottra.
– Nincs keresztlevele, nagyságos uram, mert pusztán született.
– Melyiken? – kérdé hirtelen egy újabb pont.
Az orzó egy pillanatra habozni látszék. – A sárszegi pusztán, – felelé
aztán szemtelenül, minden hang- vagy léhlremegés nélkül.
– Ne hazudjál, vén róka, pellengérre jutsz és botok alatt koplalsz, ha
nem vallasz.
– Nem bánom, uram, ha szemem, fogam kiszedik is, de a fiú enyim.
– Takarodjál be, ide az ellenszobába, hajdú! jőjjön másik.
A gyermekorzó őrizet alá véteték azon teremben, honnan a pórnő belépett,
a poroszló pedig egy asszonyt vezetett be a koldusbandából.
– Melyikőtöké ez a fiú? – kérdé a vallató.
Az asszony elvörösödék, világosan kitűnt, hogy elkülönzve lévén, nem
tanulták be a megmentő tervet.
– A Rucsa Mihályé, – felelé aztán dadogva.
– Ki az a Rucsa Mihály?
– Egy nyavalyatörős, itt áll az ajtó előtt.
– Hát ezt a vén tolvajt hogy híjátok, kit ide beküldtem?
– Az a basánk, Kakat Kádár ő kigyelme.
– Hát hol született ez a Rucsa Mihály fia? – kérdé a nyomozó, örvendve a
rabnő áruló zavarján, miszerint alkalma leend a sepredékcsoporttól
megmenteni az egész vidéket.
– A dengelegi árokban.
– Tehát nem a sárszegi pusztán.
– Nem a’, nagyságos uram, soh’se is vót’ arra.
A kapitány visszahozatá Kakat Kádárt s az asszonynyal háttal össze,
velek szemben pedig egy-egy hajdút állított.