alkalommal megcsiphetne egymit a sikos titokból, de Vámos a távolabbi
szegletbe voná Szalárdy Ödönt, s hallhatlanul értekezett vele, mig
esküdt úr emlékéből foltozgatá a Lőbl és Gyapjasy körömmel nem ért
társalgást.
– Nem látott senki? kérdé alig lehelt suttogással Vámos.
– Nem, hiszen szállásom ötven lépésre van, s hatvanezer ember közt,
egyre kell vigyáznom: Lajosra.
– Csak addig féltélek, mig atyjával s Lőbl Simonnal ez önárulási próbát
megtettük. Ha ő, mint hiszem, szavaiban tanuságát adja, vagy sejteti,
hogy Márk általi kinzatásod tudtával történt, meglesz az első nyom,
melyről a törvény tovább léphet. És akkor nyiltan felléptetlek; nem
leend veszélyes a főispánék részéről sem csel, sem erőszak, én védeni
foglak.
– Édes anyám mindjárt Lőblhez jő.
– Özvegyi tartását felvenni. A főispán gőgje megsérült, mivel birói zárt
akarék kérni; a fizetetlen évek illetékéről váltót adott, s Lőblhez
utalványozá. Hugom okos nő, én eszelém őt, iparkodjék Lőblt oly
nyilatkozatokba sodrani, miket használhatunk, s miknek erejével
tanuvallomásra lesz kényszeríthető; s remélem, e csel sikerülni fog.
– S nekem miért kelle itt megjelennem?
– Mert a főispán most tizenegy órakor Lőblhez jövend, rég halasztott
számolatok végett. Ő maga sem véli, mily rosszul áll, mily közel az
értéki végkimerüléshez. Lőbl követelései alkalmasint ingerültté teendik,
minek mi és ügyünk fontos eredményeit nyerhetjük. És te itt, ajtón át
hallva beszélni őt, mint hallád egykor Márk szobájában, s az
ajtónyilaton titkosan lesve őt, mint lesett ő téged esztergád mellett:
alkalmat veendesz képzeted felmelegítni, lelked, emléked erejét
összeszedni, megfeszíteni, hogy az alakra, mit tizenegy év előtt egy
párszor láttál, de mely kebledbe égeté magát, s melyet, mint mondád,
milliók között ki tudsz jelelni, ráismerj; s a sejtett, de még adatokkal
nem bizonyítható bűnszövény vezérfonalát kezembe add… Féltő kincs
ügyünkben minden legkisebb nyom, mihez a sors vezet, mert pesti
gyorspostámmal kedvezőtlen hireket kaptam… Az irgalom-intézet, melyből
Márk számüzetésbe, vagy talán halálra akart hurczolni, nincs többé. Alig
van, ki emlékeznék rá. Tizenegy év előtt megszünt abban a kinzó
kisdedóvás és orgazdai üzlet. Az épület eladóvá lőn, s dobra üttetett.
Most egy csontégető birja, ki az udvar régibb titkairól mit sem tud.
Talán szökésed miatt pusztítá el Márk, hogy ha netán fellépsz s az
ellened vétkező merény fenyítő tárgyalás alá jövend, ne lehessen vádló
bűnjelül a nyomozó igazság előtt. Márk orvos rokona Jefte, ki téged
vörösdajka czím alatt kinzott, még az irgalom-intézet árverelése előtt
eltemetteték. Márk azt állítá, őrült, mert végóráiban terhes vádakkal
szidalmazá őt; s azt erősíté, hogy nem természetes halállal múlik ki. A
kopasz morvát, ki orfészkét kezelte, szélnek ereszté. Jelenleg Lőblt
szolgálja, s mint tudósítóm írja, alkalmasint itt van vele a vásáron. De
a kopasz sem szólni, sem írni nem tud… Különben sem olyan jellem, kit
igazvalló tanukká tehetnénk. Ha biztosabb cselpróbák előtt
megközelíteném, csak lármát ütne; s akkor ügyünk végkép veszve van… A
szolgáló lenne leghűbb és haszonvehető bizonyság, ki a vörös dajkánál a
néma kegyencze volt. De ennek holléte ismeretlen titok. A kopasz tudná
azt, de vallomását okszerűn remélni nem lehet. Talán ernyedetlen
szorgalmunk feltalálandja őt. De most cselünknél több kútfő nem
ajánlkozik. Arról szó sincs, hogy Márk s kancsi nővére, kivel jelenleg a
Király-utczán lakik, valamit vallani fognak. Oly rögzött ördögöket
önmagok ellen eszközül használni nem lehet. Irányokban vádper- s kész
adatokkal kell fellépnünk. Pedig a lehető nyomozat nyakrafőre sietős,
mert Szalárdy Lajos, Hortobágyon találkozék veled, s anyád hasonlata
fagylaló gyanúba hozta őt. Tegnap keresett a pusztán, igérete szerint.
Ha nyomodba jövend, mi nem sokáig akadályozható, meg fog győződni, hogy
te a feltámadott vagy, kitől ő reszket. És akkor veszve minden remény a
bűnt felfedni. Ezt megelőzni törekszünk e hallgatózó les kisérletével.
– Mi okon igényelsz Lőbl és a főispán közti számolatnál áruló szavakat?
kérdé Vámostól az árvahalász.
– Mert Lőbl és Márk, folytonos szövetségben állanak, a főispán
banquierje pedig húsz év óta Lőbl; s mint kinrajzod után beszélted,
fejed árát is hozzá utalványozá, hogy kifizesse gyilkosodnak.
Ez értesítő suttogás közben esküdt úr készen lőn az okirat
kifoltozásával, s miután haját és barkóját egy szennyes zsebkefe
háttükréből rendre utasítá: fontos tekintélylyel mártá tintába a nagy
rendeltetésű tollat, melynek egy szokatlan bűntitok nyitányát kell
papirra tennie, hogy őt mindvégiglen halhatlanítsa.
Azonban túl a vasajtón Lőblnél vendég jelenteték. Sugár, könnyű termetű
úrhölgy nyitott be hozzá. Szűk ujjú, fedett vállú, sötétkék
tibetruhában, hófehér csipkenyakfodorral, szalmavirágú lengekék
kalapban, komoly ízléssel. A hölgy közel látszik negyedik évtizedéhez,
de sajátos, megragadó arcz. Fehér halvány bőr, úszó ragyogványú sötét
gránát szemek, mély szemöld, kisded, vérszin száj, mely a márvány arczon
bájos ellentét. Vonásaiban kiállott bánatok kövesült nyugalma, s női
szellemfenség. Ki az árvahalászt egyszer jól megnézte, lehetetlen, hogy
e hölgyben anyjára ne ismerjen.
Lőbl, mint udvarias hébernagy, letevé szivarját, de összehúzott szemmel,
azon üvegen, találgatva visszataszítólag nézett rá, mint nézni szokott a
fővilág azokra, kiket nem akar megismerni.
– Nemde Czili ténsasszony?… néhai Szalárdy Elek özvegye?… alig birok rá
emlékezni; mondá alázó mosolylyal, miközben egy kemény szalmaszékre
leülhetést inte.
– A szegényt gőg és gazság feledni szokták; viszonzá Czeczilia hidegen,
lenéző szemekkel, miközben egy damaszk pamlagon mint illető helyén,
ülést vőn.
– Teljes igaza van… A világ hálátlan… Tudom, sógorát, a kegyelmes urat
érti gőg és gazság alatt; mondá fogszorítva Lőbl, s szeplői között vörös
pirulatban tört át haragja, a rá irányzott czimekért.
– Én szembe beszélek, nem vonatkozom senkire hát megé, felelt Czeczilia
határozottan. Egyébiránt nincs időm önnek szókat értelmezni. Két okon
jöttem; végezzünk kitérések nélkül.
– Ha egyiket eltalálnám is, hogy szorultságban van, s a főispán
tartáspénzeért jött: másik okát képzelni sem tudom.
– Mert mult bűneit gőg és gazság feledni szokta, ismétlé Czeczilia éles
jelszavait, s a haragvó zsidó a nélkül, hogy a mult bűnre hivatkozó
czélzatot valóban értené, lelkében egy perczre megrebbent, mint minden
gazember, ha elismert jellemű egyén, határozott vádjaival szemtől szembe
bátran meglepi.
– Nem emlékszik-e, folytatá Lőblhez Czeczilia, hogy férjem éltében,
termesztvényeinek adóvevő bizományosa volt ön?
– Elég sokat veszték rajta és miatta.
– Nekem tanum van, ki előtt ön férjem halála után beszélte, hogy
évenként minden ügynökeit ki birta fizetni a tőle kapott tiszta
nyereségből.
– Úgy-e, hát ez a bűn, melyet oly fennyen szememre hány?
– Nem; mondá Czeczilia. Csak azért említém, hogy szemtelen szaván kapjam
az uzsorást, ki szabados jövedelmeit is elhazudozza, hogy jótevőjét
kisebbíthesse.
– Dologra tensasszony, dologra. A mulatság elveszi időnket; mondá
vigyorgva a képéből keledező Lőbl, kéjt találva abban, hogy aljas
jellemétől a nemes nőkebel ingerülve van.
– 18** évben repczét, gyapjút, gabonát egy trieszti kereskedő ház
számára alkudott ön el hitelben, s levéllel ajánlá az alku elfogadást;
mondá Czeczilia, nyugalmát telhetőleg megtartva. Férjem nem ismeré a
házat, s ön jótállás mellett igéré átadni a harminczkét ezer pengő
forint értékű árúját. Férjem, válasza után néhány nappal ön ügyvédjétől
levelet kapott, mely szóról-szóra így hangzék: «Lőbl úr kényszerülvén
ügyei végett Pestről sietve távozni, rám bizá az ide rekesztett váltók
átküldését». Benne két darab tizenhatezer forintos váltó Lőbl S.
aláírással kibocsátva. Férjem nem tudva, hogy más Lőbl létezik, de túljó
lelkében nem is álmodva, hogy ön a dúsgazdag, kinek különben is
tízezerrel tartozék, s kit oly becsületesnek ismert, és hitt addig,
csalárd csaló legyen: megelégedék a biztossággal. A trieszti ház ügynöke
megjelent, s a termesztvény elszállíttaték. Két hó mulva, a váltók
lejárta előtt, a ház megbukott, s a czímvezető Pestre jött lakni. Férjem
felszólítá önt, mint kibocsátót a kármentesítésre. Ön először bámult, s
csudálkozék, azután haragot színle, s zajt támasztott, miként lehete
tőle fizetést követelni, holott a váltók alá írt Lőbl S. nem Lőbl
Simont, hanem Lőbl Somát jelent, ön szatócs testvérét, ki azokat
kibocsátá, de kinek semmije sincs. Férjemet egyiránt meglepte a tetemes
kár, s e merész szemtelenség. Alig tudá hinni, hogy emberszív,
szenvedély nélkül, hideg érdekért ily alacsony bűnre tudjon vetemülni.
Alig tudá hinni, hogy igénytelen dús, mint ön, kinek szükségét jövedelme
húszszor haladja, ki önzetlen részvét, gyermeki alázattal látszék hozzá,
érdekeihez hajolni, s inkább házibarát volt és tanácsadó, mint bérencz
és hajhász: ily hitcsaló rókává tudjon fajulni, s harminczkétezer
forintért nevét, hitelét, sőt életét vakon veszélyezze, mert hiszen nem
találkozhatnék-e ingerült egyén, ki ily orcsalót a keserűség első
kitöréseiben keresztűl lőjön? Férjem elhült, elidegenült ön egész
fajától, de e hidegség, mielőtt megkövesűlt volna, sírba vitte, vagy
vinni segíté őt, a gyönge idegű s már akkor beteges testet, kit minden
izgatottság rendkívül megragadt s áthatott. Megözvegyülve, árvám javait
bátyám kormányzata alá bocsátám, ki önt megperelé, de siker nélkül. Ön
részéről bebizonyíttaték, miként a kibocsátó nem Lőbl Simon, hanem Lőbl
Soma; miként ön ügyvéde sem ira levelében többet, mint hogy «Lőbl» küldi
a váltókat; s férjem válaszában sem vala több meghatározva, mint hogy
«Lőbl kibocsátása mellett megelégszem a trieszti ház váltójával;» és így
akármelyik Lőbl hamisítás nélkül kiállíthatta azt. Ügyvédem hiába
bizonyítá be, hogy felperes Lőbl Somát soha nem ismeré, sőt létéről sem
tudott; hogy Simonnal álla viszonyban, s alku válaszával csak őt érté,
mást nem érthetett. A váltótörvény betűszerint itélt, ön tanúi nyomán.
Árvám száztól huszat kapott a trieszti ház csődjében; a többit elveszté
a nélkül, hogy ön, az orzó csempész, bűnvád alá jőne; ön pedig behajtá
ellenem tízezrét, melylyel férjem adósa maradt… Ez jöttöm másik oka, mit
ön képzelni sem tudott, mert gőg és gazság feledni akarja, veté utána
Czeczilia az erényfenség megvető hangjával. És most irtózom ön rögzött
arczkérgétől, mely szemeim előtt ily hideg nyugalmat tud színleni…
Igen,… színleni; mert bensőleg megtöri önt a nyilt szemrehányás. Kevély
lelke meggörbed, s letörpül a véteksúly s önvád terhe alatt, melyet
szavam nyomán, megrakott emléke egymásra halmoz.
Lőbl, nem tagadhatá, meg volt rendítve, s lelke kiforgatva kő héjjaiból.
De nem bűnbánat és félelem bántá, hanem sértett kevélység. A
tekintélytelen egyszerű nő, ki elvonva él, s kinél egyik ujja tízszer
gazdagabb: ily éles gúnyban s parancsnoki megvetéssel érintkezik vele.
Ő, a milliomos, ki lelkét tette rabbá, hogy ezreken országolhasson; ki
hiúság, s birdühének áldozá eszét, álmait: nem élvezhet több földi
szerencsét, mint hogy inasai, szállítói, s a váltóügyvédek nagyságolják.
Csak az hajol meg nekie, ki különben is görbedt; a többi világ nevén
nevezi őt, s ki tőle független, úgy bánik vele, mint ő azokkal, kik tőle
függenek. És ha becsületes társaságba, főleg nemes közé téved, azon
bizonytalan helyzetnek van kitéve, hogy nem tudja, mikor nézetik le,
vagy támadtatik meg. Mily nyomorú táp, mily csekély adó gőgnek és
becsvágynak, mely kitűnni akar, imádtatni törekszik. Mily sujtó fensége
az erénynek, melyet a pénzgyűjtésért elárult; mily alárendelt
meghunyászkodás a nemesebb elemű aristocratia előtt, melynek pénze által
tagjává tolakodni vélt. A pénzfalók ujdonsült mágnásainak legérzékenyebb
szerencsétlensége, miszerint a közvélemény apró szentjei szeretnének
lenni, de az látja benne az ördögöt; miszerint készpénzért sem vehetnek
hirtelenében egy pár századot, mely a gazdagulás piszkait elpalástolná.
Még láthatók szemeik körül a rókaredők, mikkel az uzsora után
hunyorítnak; még érzik aranyaikon a gubacsszag; s minden jó lélek, ki
velök szembe ötlik, keresztet vet magára, vagy égető bélyeget süt rájok
megvető szemével…
E sujtó, alázó érzet bántá Lőblt Czeczilia ellenében; de az embertelen
szív percznyi törődése után feltámadt rögtön ama sóvár gőg, mely a
pénzen vehető becset s erkölcsi fenséget mérgesen irigylé s mely nyomorú
pénzzel s még nyomorúbb daczczal törekszik azokat egyensúlyozni.
– Ha mindaz úgy történt is, – mondá ingerlő közönynyel, – tettem-e több
csalást vagy tolvajlást, mint mennyit a törvény el nem tilt? ha nem
törvényesen vétkezem, itélet hozatott volna ellenem ön keresetében.
Lőbl szobája megett a fabódéban ezt súgá Vámos halkan az írónak: Húzza
alá esküdt úr a közelebbi szavakat.
Czeczilia felboszankodék a kevély önhittségen, mely minden
pénzaristocratiánál divatban van, miszerint a törvény gyengeségeit
nemcsak felhasználja, hanem azokra szemtelenül hivatkozni mer. A hölgy
márványarczát haragpír futá el, s türelemvesztve szökött fel helyéből,
hogy elhagyja az aranyimádó farizeust; de czéljai, miket el akart érni,
visszatartóztaták.
Lőbl mosolygott. Örvendve látá, hogy ördögi jelleme megrendíti az erény
türelmét.
– Korán nevet uram, mondá Czeczilia, észrevéve a gúny szembeszökő
insultátióját. Azt véli talán, hogy szemrehányásom nem több mint feljáró
halott, mely az együgyűt korszakonként kisértni megjelen?… oh nem… Bűne
feltámadt s szája, és körme van, mely vádol, s boszúlni tud.
Lőbl arczán elveszett a gúny, s egy tolvajpillanatot vete a beszélőre,
mintha megtörténhetőnek hinné, a mit hallott.
– A trieszti bukott ház czimvezetője, ki a hamis csődben sikkasztott
pénzt Pesten most apja neve alatt üzletben forgatja, hozzám jött… úgy
hiszem magától is eltalálja ön, mit beszélt nekem. Elmondá, miként ő
Lőbl Simonnal kereskedési viszonyban állt, s midőn bizonyos
hajósülyedés, nagyobb házbukás, s több hazudott okok miatt csőd alá
sietne, Lőbl Simon igéretet tőn, hogy hitelt eszközlend számára,
miszerint a neki tartozott összeget lefizetheti. A hitel Szalárdy Elek
úrnál eszközöltetett harminczkétezer forintig, mely árúszállítmányból ő
mitsem vőn által, hanem csődbeli egyezkedés útján száztóli huszával
fizetett érte árvámnak, hatezer négyszáz pengő forintot, holott Lőblnek
nem tartozék többel háromezernél… Későbben a csőd megszüntetése után
Lőbl Simontól követelé a tartozásán felül fizetett háromezer négyszáz
forint, s szállítási bér visszatérítését, de Lőbl Simon, noha a
harminczkétezer árú termesztvényt negyvenen adta el, s mindazt zsebébe
sepré, nem akarta igazságos igényeit kielégíteni; sőt ha még egyszer
jöend, kirugdosással fenyegeté. Ő hát feltevé magában, Lőbl Simonon
saját veszélyzetével is méltó boszút venni; s nálam ez okból jelent meg.
– Rágalom; irigy hazudság, mondá kissé zavarodva Lőbl;… ki adna hitelt
egy bukott kalmár gyanúsításainak? toldá meg gúnyosan, de látszék, hogy
a gúny szokott élét elveszté, s aggály és megütközés háborítja elfásult
szívét, ily kényes titkot oly határozott ellenség birtokában tudni.
– Még sem hihetem, hogy rágalom volna, viszonzá Czeczilia visszatorlott
gúnynyal; mert kezemnél tanuvallomások vannak, mik bebizonyítják, hogy a
kérdéses gyapjú, repcze és gabona egyenesen Lőbl Simon pesti raktáraiba
szállíttatott fel, s árát utolsó fillérig ő maga vette fel.
Lőbl felkapaszkodék ültéből, s horgas szemmel körülkémlelé a hölgyet,
nincsenek-e nála az érintett okiratok?
– Ha ha ha! csak nem képzel ön oly együgyűnek, hogy magányosan szobájába
hozzak ellene szóló bizonyítványokat, alkalmat adva erőszakos rablás
által magát megszabadítni? mondá Czeczilia nevetve, s gyöngy fogain,
vérszín ajka közül, oly bájosan fejezé ki magát a megvető gúny, hogy nem
érdemes oly szörny ily szép szácska által kinevettetni.
– Az nem lehet, hiszen kik tanuk lehetnének, évek előtt mind meghaltak
már, ellenveté Lőbl, szerepét tévesztve ezen eszes, éber, bátor nőjellem
ellenében.
– Még éltökben történt a vallomás, mely hitelesítve van; felelé
Czeczilia gyorsan, mielőtt időt vehetne a zsidó zavarából magához jőni.
– Tehát mit akar ön?
– Ellopott pénzemet kamatostól visszafizettetni.
– Nevetséges ábránd!… No de ha nagyon megszorult, s okiratai
érvényesek,… majd meglássuk,… tán vetek értök valamit.
Lőbl szobája megett a fabódéban, halkan súgá Vámos az írónak: Húzza alá
esküdt úr az illető szavakat.
– Ha ha ha, tehát mégis érhetnek valamit?! kérdé Czeczilia kitörő
kaczajjal Lőbl gyávaságán, ki nem sejtve a boszúállás megette rejlő
füleit, elárulá magát a meglepetés első zavarában.
– Azaz, én mit sem mondék azok értékéről; hogy is mondhattam volna
valamit lehetetlenség felett; igazítá magát a kaczaj hangjától
felábrándult zsidó; megnyugtatva magát azon gondolattal, hogy unus
testis nullus testis, kivált ha saját érdekében tanuskodik.
Czeczilia azon kevés magyar nők közé tartozék a középosztályból, kik
határzott életelvvel, önálló akarattal birnak. Azon rend hölgyei,
melyhez tartozék, többnyire alárendelt fejlődést nyernek. Az apai tan,
szeszély, házi körülmények, néha a czél, melynek eszközeül szánatott,
leginkább pedig az anyára hagyományúl maradt alapeszme határozzák meg a
nevelési irányt; de ennek aztán annyira rabjává szövődik a növendék,
hogy ritkán képes egyéniségét saját ösztöne szerint kifejteni. Ez okból
lehet ismerni magyar családokat, melyeknek egyike, ágról-ágra kendervető
s réczeszaporító leányokat nevel; míg másikában őrjöngésig üzetik a
zenetan s könnyen ájulhatóság, mintha a Lévi nemzetség ó törvénye
szerint kellene szakmájukat leszármaztatni. A leányra ekként rátolt,
ráragasztott jellemnek a férj többnyire ellenirányt parancsol, melyet az
ifjú nő önerőszak nélkül con amore fel tud ölteni épen azért, mivel az
előbbi sem vala lelkének szüksége, hajlamainak kifolyása, s ha már
csakugyan majomnak kell lennie, inkább az lesz telivér férjének, mint
anyámasszonyért. Innen tapasztalható, miszerint a nő, ki leány korában
bőkezű, jótevő s minden ringyrongyra könnyelműn pazarol, most hatgarasos
mosatlan ruhában űzi el fogóval a koldust; ki pipere, regény, táncz, s
házi színpadon tölté leánykorát, mint nő lencsét, borsót szemel, minden
harmadnap kegyesen beül a templomba; mígnem mindenkinek felnő leányában
az anyai kötelesség gondja, s akkor mint egy fazekat, elővevén a rajta
véghezvitt nevelési modort (melynek természetéről mit sem elmélkedék),
megfőzi abban növendékét a maga leánykori képére és hasonlatára, hogy
leendő férje ismét saját íze szerint szakácskodjék vele. Hogy e
veszélyes rotatió, ez inkább nevelődő, mint nevelő rendszer, az ivadékon
hagyja keze szennyét, nem tagadható. A minthogy minden vak magyar
világosan láthatja annak nyomait a nemzeti ifjúság nagy részén, mely,
midőn az apai emancipatio után az életbe ki-, a fővárosba pedig betódul
és szétnéz, és törekszik tájékozni magát: kényszerül, mint a kigyó,
hüvelyéből kibúni, hogy levetkezvén tetőtől-talpig rábőrödzött hibáit,
helyet adjon egy második, jobb nevelésnek. Azonban mielőtt azt magán és
magában bevégezné, többnyire elhanyagul, kedvetlenedik, áldozatul esik;
s lesz belőle félig új, félig régi, halfarkon végződő habtündér, vagy
inkább tökélytelen s hajladozó vegyanyag, mely sem közeszmék támasza nem
lehet, sem magának hasznát nem veszi.
Czecziliát nem ily hétköznapi szülék nevelték. Ő nem volt bölcsőjében
megrendelve sem kalaposnénak, hogy okvetlenül sipkákat béleljen, sem egy
öt lovas alispán nejéül, hogy a kortesektől hagyja magát nyalni. Fejleni
engedék hajlamát, benső törekvéseit. A czélkereső ösztönt nem bele
hiteték, hanem tért, röptet nyitának a vele szülött eredeti
egyéniségnek. Szabadon nőtt fel, mint ápolt virág, melyet az okos
kertész öntöz és gyomlál, s férgek ellen véd a nélkül, hogy liliom
helyett szegfűt erőtetne vele nyittatni, vagy fehér szirmait kopikékre
mázolná. Szabad akarattal választa tervet, miszerint életét füzendje;
eszméket, miket szentjeivé tegyen; s tárgyat, melyhez szeretetével
hajoljon. Szüléi csak a hibát vagy erélyt, okot s eredményt, óvpontokat
és kötelességet világosíták fel választásiban; s ön itéletével engedék
birálni, mit kövessen, mit kell távoztatni. Szóval, saját erején, saját
lábain taníták járni, csak őrkezekkel kisérve elbukás ellen. Innen
öröklé a belátó elmét, akaraterőt, s határozott, önálló jellemét, mely
sem vakon nem rohan divateszmék vagy csábító érdekek után; sem gyáván el
nem pártol akadályok vagy áltanács miatt köz- vagy magánczéltól, mit
megfontolás után magáévá tőn. Innen öröklé a bölcs hitet, a súlybiró
kebelt, mely sorsát el tudja viselni, s ha mindent veszt, új világot
teremt. Főleg becsülé a függetlenséget. Látá nyomorogni a képzelt
szükség s százfejű hiúság rabjait. Azért józanon rászoktatta magát
megérni azzal, mit jog és becsület, szolgaság nélkül ad. Jóllétet s
örömet, mik e határok közt szerezhetők, szorgalommal törekvék elnyerni;
de a lehetővel megelégült; s ha mit nem élvezett, másnak nem irigylé… Ki
érdeket nem kerget, nem félt: nincsen elfogulva, s tisztábban látja az
egérüző macskák alattomos cselét, összeütközését, marakodását, mintha
maga is közöttük kergetőznék… Czeczilia ilyen volt… Fenékig át tudá
ismerni a leglappangóbb szíveket, s mindenkivel úgy bánt, miként
érdemlé… Tiszta, józan ész, s testesült nőerény. Azért mint ritka és
szokatlan kivételt, e vastag anyagi korban a jobbak hidegen bámulták, az
alacsony lelkek gyűlölve irigylék;… de senki sem szereté.
Lőbl jól ismeré e nőjellem szigorát, ez átható kritikai erőt, s nem volt
képes szorongás nélkül vele együtt lenni. Ő, a jegedzett, szilárd
gonosztevő, ki habozás nélkül tudott hazudni, s hidegen hajtá be a hamis
követelést; ki zsarnokolni tudott rajtok, kiket megcsalt; ki nagyok
ellenében gúnyos és arczátlan, középrend iránt megvető és gőgös: e női
erény- s elmefenség előtt zavarba jött. Esze ingatag, fulánkja erőtlen,
akarata bátortalan lőn, s ha a hölgy éles tekintete szemében olvasott,
kénytelen volt azokat lesütni. E független fensőség, ezen alázó
ellenállhatlan szellemuralgás okozá, hogy Czeczilia előtt szerepét
vesztve, tévesztve, a szemrehányt bűnökben elárulá magát.
A nő elérte czélját, mit Vámos terve szerint el kelle érnie; s Lőblt nem
akará czáffal ingerelni, midőn áruló szavát visszavoná; nehogy további
tervét veszélyezze, hanem papirokat vőn elő egy hajlékony sötét-moir
tárczából.
– Itt vannak, úgymond egész nyugalommal, a főispán önhöz utalványozott
váltói, mikről már, tapasztalám, értesülve van; miután jöttöm egyik okát
eltalálta.
– Mennyiről szólnak? kérdé Lőbl csillapult kedélylyel, de melynek
álközönyén átlátszék, hogy gondolata a félbenszakadt tárgyon jár.
– Három évi hátralék, – hat ezerről; felelt Czeczilia.
– Tehát négyezret kifizetek értök; válaszolá Lőbl, visszaesve, mint
minden lehető alkalomnál, uzsorási rabló szerepébe.
– Mit gondol ön? kérdé Czeczilia megütközve… Az összeg teljes harmadát
lehúzni!? A váltók csak három hóra vannak kiállítva. Hisz ez
százharminczhárom percent volna.
– Én többet nem adok. A kegyelmes úr hitele százharminczhárom percentig
bukott. Jövedelme alig fedi már a kamatokat; fizetéseiben fennakadozik,
apró váltóit is folyvást prolongálja; s tudja tensasszony, hogy az ily
előhaladásból végtére is csőd kerekedik ki.
– Zsidó körmök közt és kamatok mellett kétségkívül.
– Hogy kivánná hát keresztényileg, hogy a váltókért ez esetben két
harmadánál többet kifizessek?
– Mért nem volt ön ily óvatos, midőn a főispán, első örökét pazarlá?
Adóssága akkor is haladá már-már értékét, s mégis ön folyvást aggály
nélkül hitelezett nevére.