Produced by Albert László from page images generously made
available by The Internet Archive
MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
9. KÖTET
HAZAI REJTELMEK
Irta
KUTHY LAJOS
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
HAZAI REJTELMEK
REGÉNY
IRTA
KUTHY LAJOS
MÁSODIK KÖTET
PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
XXIII. (Lőbl Simon.)
Nehány nap mulva zajlott, hemzsegett, javában állott a debreczeni
_szabadság_, mely keresztneve a vásároknak, egy szurkos markú exegeta
szerént szabad lopástól vette eredetét. A vidéki műipar, végetlen
bőséggel állítá piaczra egyűgyű műveit. Czirokseprő, szekérkas, lapát,
gereblye, favilla, vasatlan targonczák durva, nagyolt faragásban, nehéz
faekék, idomtalan talyigák, ökörjárom, s mindennemű mezei
kerékgyártóművek, egy új ültetvény s fejletlen földművelés hevenyészett
eszközeiként tűnnek fel. Mindenek felett hallatlan bőségben somfa
ostornyél s piros makrapipa; jeléül, hogy az állatvédő eszme nem nekik
való, s a magyar ember mindent fumigál. Széllel bélelt guba, töretlen
juhbundák, hitvány, rossz festékű gyapju-népruhák, s elláthatlan utczái
a kérgesen cserzett, vásárilag tákolt, puha, ázékony talpú csizmáknak:
mind azt jelentik a nyugoti idegen előtt, miszerint e nép izlése,
szükségei s anyagi értéke az európai országokénál sokkal alantabb fokon
áll; s nem foghatja meg, miként lehetett e világos eszű, szabad
alkotmányú fajt, e kövér s bővelkedő földön úgy kormányozni, hogy üzlete
s iparfogyasztása maig esetlenebb és gyérebb a tizenöt éves irtású
amerikai rabgyarmaténál; kereskedése pedig, korunkhoz aránylag, alig
több, mint Béla király csere-vásárai? meglepőleg tapasztalandja
egyszersmind, miszerint ez alföldi tiszta magyarfaj, kézi iparában,
üzleteszközeiben, itt, keletfelőli lakhelyén, elszigetelve a műveltebb
példáktól, minden segély és vezérbefolyások nélkül, sokkal csinosb,
czélszerűbb, tökélyesb rendszerre tudott vergődni, mint hazánk idegen
vérei, mint például a tótok, a művelt Szilézia s Morvaország
szomszédságában; és ez, a sok között, egyik czáfok, a nemzeti
ipartörekvések újabb szakában keletkezett azon tan ellen, miszerint a
birodalmi tehetlenséget védő secta, a magyart, göröngyhöz ragadt, s
csoroszlyához varrott földmívelőnek erőködik prædestinálni.
A belpiacz hosszán, jókor reggel Vámos törekvék a tolongásban
keresztülhatolni, két ismeretlennel, kiknek egyike zömök, kerek szemű,
széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú férfi, kezében kostök- s
tajt pipával; másika fodrozott hajú, fehér keztyűs ifjú, Singer pesti
zsidószabó formátlan divatruháiban, fehér fogantyús, könnyű nádbottal. A
zömök úr fontoló, hivatalos arczczal haladt Vámos mellett, s élénk mohó
figyelemmel látszék nyelni suttogó szavait, miket itt-ott, a tolongás
közben füleihez érve, hozzá intézett. Az ifjú pallóról nyomadékra lépve,
most elmaradva, majd utánok szökve kerülgeté a sárt, mérgesen
tisztogatva könyökét, ha itt-ott egy béleshordó kofa, vagy bőrszedő
zsidó hozzá dörgölőzék. Végre befordultak a tepertősoron, hol
mázsaszámra illatozik a bőrös pecsenye, s gömböcz- és hurkaboglyák közt,
harminczhat kovászos ugorkát adnak egy garason. A mészárszékek hosszú
sétasorán kiértek kis újutczájára, hol tanú és akadály nélkül
folytathatá Vámos utasításait; a Singer-féle hüvelybe kebelezett sárűző
pedig, miután egy lomha szelindekben megbotlott s feszes nadrágát
elrepeszté, sarkukba nyomult, mígnem mindhárman, a pocsolyás-utcza
tekerületében, a külvásár felé eltüntek.
Azalatt egy rezesképű, piros orrú, kajla bajuszú, szürke posztónadrágos
egyén szájongott a belpiaczi kofák közt, bizonytalan szinű nankin
zekében, melynek lenge szárnyait csak a rárakott sujtás óvta meg a
folytonos lobogás ellen. Az egyén fején jó meleg nemezsipka ült,
elől-hátul rövid ernyővel, s alúla minden lépten emanczipálta magát
vörös üstöke, mely nem másként villogott kopasz koponyáján, mint
hivatalkodó granáton a lángfürt. Úgy látszik, váró izgatottsággal lézeng
fel s alá, s bizonyos záridőt akar elácsorogni, mert nyugtalanul
tekintgete olykor a nagy templom felé, hol fényes lapátok mutaták az óra
közeit. Hátratett marokkal kerülgeté a halmokra kopasztott szárnyas
állatokat, mik toilette nélkül, paradicsomi állapotban voltak egymásra
nyujtva, lévén az ő bőrük fehérebb, mint akármelyik bécsi leányé.
Kétszer ment végig a csábító soron; végre engedt kisértetének a válogató
szem, s kihúzott, hat garasért, rokonai közül egy hízott kacsát, mely a
pesti piaczon lúdnak is beillenék. Aztán hűvös tormalevélbe öltöztetvén,
nankin zekéjébe ereszté a nyársra kárhozottat, maga pedig egy krajczáron
gazdag reggelit vásárolt a közelebbi zsendicze-kofától, ki, mint egy
ázsiai sátor, bő területtel telepedék meg fazekai között. Ezalatt hatot
kongatott a kis torony, s az egyén felkerekedvén testestül, lelkestül,
tovább czipelte ellátott gyomrát, egészen egy borbélyműhelybe, mely
éppen álmából ébredt ásító szájként tátotta fel legyes ajtaját.
– Pálinkás jó reggelt, nótárus uram! hol jár itt? – üdvözlé egy félszemű
borbély, ki éppen fülmetélő vatermörderjét (gallér) kötözé egy darab
tükörből, s hideg kolbászt falatozott akközben.
– Terminusom van itt, valakit várok a koma műhelyében, felele a
récze-ruczás egyén; addig tisztítsa meg az állam, ha szeret.
– Oly simára mint a koppasztott malaczot. Éppen jó bicskám van, tegnap
pirongatta meg a köszörűs; fügemaggá aprítja a csecsszopó hajszálát.
Kapjon alá egy széket;… lőcsláb! köss nyakruhát nótárus uramnak;…
mindjárt kész leszek;… lőcsláb, vakapád? hozz egy garasárú szilvát, hadd
vessek eczetágyat a kebelembe, télen-nyáron olyan étvágyam van, hogy a
reszelőt is megenném. No csak ne szuszogj, szedd hónod alá a lábodat, s
míg az orromon végig nézek, itt teremj… Szekérről hozz, mert a kofa
keveset ád… no lódulj; de ne egyél belőle, mert szagát megérzem a
szádon.
Lőcsláb, a negyedfél lábnyi foghúzógyakornok, elrugaszkodék.
– Te marhahús! – kiált utána a szakállirtó, – ha lehet, régi kétgarasost
fizess a tipónak. – Aztán öltözéshez látott, s miután saruit
bodzabogyóval kifényezé, a szalmásüveg hátralékát pedig gégéjébe önté:
működni kezde a nótárus körül, orrát száját betapasztván ködmönszag
fekete szappannal.
– Nagy a sár, koma; kezde társalogni nótárusunk a kopasztó-széken,
mennyire száját fungálni engedé a hivatalos tapasz.
– Van egy kis locs-pocs, viszonzá a borbély.
– Kis locs-pocs? Istenért, hát mikor van sár? hiszen félölnyire talál a
kerék feneket.
– Tegnap csak egy vasas tótot láttam megszakadni a műhely előtt: mikor
sár van, három lovat is megnyúznak naponként… Hogy mondja ez a kis vas?
– kérdé utánvetőleg önhitten, miközben egy alig tollkésnyi borotvát,
szíjján megrecsegtetve, a jegyző szakállába vágott.
– Biz’ a szemem majd kiugrik tőle.
– Bizony pedig a bátyja Münchenben tisztogat; viszonzá a megsértett
művész, s élesen a szemébe nézett a komájának, ha józanon vádolja-e
kését ily rágalmazólag? Aztán boszújában segítségül ragadta a patiens
orrát, rángatván azt jobbra és balra, miközben hersegő műszerét ide s
tova kanyargatá. Nem hiába mondják koma, hogy gólyától lopta az orrát;
mondá torlásul a késbántalomért, olyan piros, mint egy rúd spanyolviasz:
nem próbált-e még vele pecsételni?
[Illustration: – Mi ujság, koma?]
– A Kosta azt hiszi, pálinka miatt, a nőm meg, hogy bortól van.
– Délig pálinkától, délután bortól, állítá a borbély.
– Mi ujság koma? kérdezé a jegyző, hogy orrát kiszabadítsa a tárgyalás
alól.
– A mult hét elején furcsa esetem volt, felelt a borbély. Egy vőlegény
akarta menyasszonyát pióczáztatni; s haragvék, hogy nálam nem talált. No
bizony, hiszen csak nem tarthatok még pióczát is! fogjon maga, a ki
rakatni akar. Vágjon eret rajta, mondám, ha vőlegény… Uram fia, olyan
lármát ütött pajkos szavamért, mint egy mostoha princzipális, ki az
asszony officzinájában parancsolni akar. Pedig mindössze is leeresztett
haju mátkája volt, afféle locus communis, kinek, becsületén kívül,
kezeszárából áll minden hozománya. Kalapot se tennék, ha vele kéne
mennem; tudja, csak olyan sipkás embernek való. Tálaltam is neki a
paprikás léből, s oly hosszút nevettem utánok, mint egy toldott tákó.
– Ki volt a vőlegény? esék szavába a piros orrú jegyző, kit az esemény
szokatlanul látszék érdekelni.
– Egy szűrszabó legény, ki az árva hajadonnal még tavaly összeszűrte a
levet. Három hét előtt remekelt, s kihirdetteté magát, hogy minél előbb
haza vihesse az üres konyhára.
– Nem tudja-e koma a vőlegény nevét? kérdezé a borotva alatt viczkándó
egyén, növő érdekkel.
– Fekete Ferke, néhány idő előtt henczidai csavargó.
– Hm hm! Rigó Ferke; dühöngé magában a meglepett jegyző, s kezével a
zsebbeli meztelen kacsába markolt, hogy erőt vegyen a borotva élét
kiállni.
– Hát ismeri tán koma azt a gyepi tipót? kérdé a félszemű, miközben
kliense orrlyukát a késnyéllel betapasztotta.
– S mi baja volt a hajadon szűznek? kérdé viszont a kérdezett, a nélkül,
hogy a gyilkosának feleletet adna.
– Karakán baja volt, ha igaz, a mit a laczikonyhán mondtak. A szép lány
jó szagú, mint az édes tejfel. Réges-régen már, sok gazdag macska
kerülgeté, s kézfogó után, valamelyik tagbaszakadt kézláb, zugba
szorítá. De Ferke rajta érte, s úgy meglegyezgeté, alig látott tőle
hazamenni. A nyaggatás pedig úgy fejébe szalasztá a meleget a leánynak,
hogy vérét kelle venni.
– Hm hm! ismétlé a zsendiczétől felmelegült kebel; s ki volt a
megoldalgatott macska? akará szorgalommal tudni, miből látni lehete,
miszerint ő, e történettel némi homályos viszonyban áll, mit szeretne
megmagyaráztatni a nélkül, hogy magát elárulja.
– Nem tom, ki lehetett, felelt a félszemű. Igaz, akkor tájban Szalárdy
Lajos úrfi felköté karját; s balarczán törődött daganat mutatá magát; de
ő nem lehetett; azt a paripája ragadta az istálló ajtónak.
– Ki az a Szalárdy Lajos? kérdezé mohón a jegyző.
– Egy gazdag, becsületes úrfi; városunk dísze, szegények istápja,
igazság őre, a nép barátja, híres hazafi, megtestesült jóság. Szeretve
becsüli boldog, boldogtalan. Egész város vért ontana érte. Ha tyúkszemét
megtapogatom is, egy nadrágot s három huszast ád.
E pillanatban fehér tafotába vont szemfedelet vittek el a műhely előtt,
melynek oldalán apró fényes szegbetűkben vala olvasható: szerencsétlen
véget ért 23-dik évében. A vízbe ugrott hortobágyi áldozat koporsója
volt. Világos tényjel, mennyire igazságos szokott lenni a közvélemény.
Azalatt a borbély czinkanalat nyujta a jegyző szájába, s kaptára ütvén
arczait, kezdé a szőrtövet visszán kikaparni; de vértanuja megelégülvén
a tisztálkodással, odébb mozdítá őt; s nagyot és mélyet gondolt a
Szalárdy néven, mintha egy tejben-vajban fürösztött jövőt akarna reá
építni.
Most Pisze Pista lépett a műhelybe, paraszt ing-gatyában; mindenki előtt
ismeretlen alak.
– Itt van-e a henczidai nótárus? kérdé minden beköszöntés nélkül.
– Én vagyok fiam, mi bajod? mond a piros orrú.
Pisze Pista dobaz levelet nyujta át, s a nélkül, hogy szólna, vagy szót
kapna, mint a nyíl eltünék.
Hm hm! minő titkolózás ily igazságos ügyben, gondolá a jegyző; az ember
még csak szóhoz sem juthat; mindig más kém, s mint a boszorkányparipa,
sutty! már oda van. Aztán töré a levelet, s egy zugnak fordulva
kicsempeszté a bepakolt bankót, mohón olvasván a sorok tartalmát.
– Ön bevégzé eddigi feladatát. Rigó Ferkét, ki négy év előtt falujából
elillant, mint szökevény csavargót, ujonczok közé iratá: szolgabirájától
pandurokat eszközölt, hogy katonának fogassa. Ezért, ide záratik az
igért díj. Ha szerepét bevégzi: botrány nélkül száz, botránynyal kétszáz
pengőt fog kapni… U. I. Névtelen megbizóját ne akarja tudni. Ha
kémelődik, csak önveszélyét fedezendi fel.
Minő különös! gondolá magában; az első levél alatt szóról-szóra ezen
utóirat állt. Miért e titok? hisz én nem vétkezem. Tettem a birák
akaratán épül, s az ország-világ tudja. Egy csavargót adunk katonának,
hogy a dolgos adófizetőt kiméljük. Igaz, Ferke nem csavargó, de helyet
töltünk vele, hova falubelit kellene befogni; aztán meg a törvény tesz,
én csak eszköz vagyok, s ezért jól fizet egy látatlan kéz… Azonban nem
jó bolondozni ily irat tilalmával. Ha pénz dolgában adott szavát tartá:
bizonyosan a bot vastagabb vége sem maradna el. Azért sem szó, sem
tartomány. Nem kérdezek senkit. Majd csak magam találom ki, hogy titkos
committensem: a megütögetett Szalárdy Lajos, kit bosszúállás dárdája
kerget. Mindig jó lesz fejőstehénnek, ha szükség szorít.
Míg a gólyaorrú így okoskodék, félszemű nyuzója tüdőszín frakkot ölte
magára, s kikefélve koppadt szövetét, néhány harapófogót rejte
hátuljába, mikkel szakköri műtételre fogott indulni.
E közben lőcsláb megérkezék, s hátán czipelte a garasárú szilvát.
– Hová vesztél, lóhus! azt tudtam, megettek; szutyongatá az izgatott
subject… Jó volnál halálnak, oly lassan tudsz járni; s recsegő szitkához
érzékeny tenyerelést toldott lőcsláb termetének azon részére, mely
neveztetik nyakszirtnek.
– Esküvőre jövő násznépet néztem. Kutya Pista volt az egyik vőfél, kin
az egész város röhög, menté magát az elbődült lőcsláb; s daczos
hangjából kitetszett, hogy efféle látványokért jogosítva érzi magát,
legszentebb kötelességeit elhanyagolni, s a vett fenyítéket méltatlan
bántalmul tekinti.
A jegyző mintegy emlékeztetőül véve a násznépi hírt, kószálódék kifelé,
két garast fizetve a legyes ablakba, melynek deszkáján bajuszpedrőt
falatozott egy rongyos szarka.
– Én is megyek koma, felelt a félszemű, miközben szilváit faldosá.
Tegnap estve híttak Vad Mihály vargához, ki pillulái helyt a visicatort
megette, s foga válhatlanul egymáshoz ragadt. Mára halasztottam.
Emlegesse meg a hólyagos pecsenyét.
Azonban, Czegléd-utcza felől egyszerű nászmenet húzódék a nagy templom
felé. A pártás menyasszonyt két levantin szoknyás gömbölyű asszony fogta
közre, kiknek szemérmes feje modorosan billegett a bársony kontyborítók
roppant súlya alatt. A menyasszony szelíd szőke hölgy, virágokat vitt
összetett kezében; s a szerep és helyhatósági illem szokásos adóját,
könyűket hullata, maga sem tudván, mit kell siratnia, mert leírhatlanul
boldog volt. A násznagy, vőlegény s nehány görögdinnye termetű ismerős
egészíté ki a takarékos társaságot, mely mérsékelt fogyasztáshoz látszék
számítva. Csak az tűnt fel a városiak előtt: miként lehetnek ily szegény
párnál oly piperés vőfélek? s kivált Kutya Pista, ki egész városban
legtréfásabb s azért legdrágább egyén, mit keres ottan? ha nem tudták
volna, hogy ő a vőlegény lelki barátja, s magát és tiszttársát nem annak
költségén, hanem saját szerzeményeivel ékesíté fel.
Míg a násznép haladt, a henczidai jegyző három fegyverzett egyénnel
suttogott a Hatvani-utcza szegletén, s némi haszonhajtó értekezés
közbejöttével, a násznépre vonatkozó tekintet után, a templom
szomszédjába húzódtak.
A menet közeledék. A gyümölcs- s zöldségpiacz felmulhatlan kincsei
mellett, a lépesméz-, béles-, mézkalács- és kenyéroldalon, s háj- és
szalonnavásár másfélöles kiállítási közt vitte őket az út, mely nemcsak
azt mutatá, miszerint e nép a gyomorczikkeket jelentőbb mennyi- és
minőségben fejleszti, mint a műipart; hanem biztató reményt éleszte a
nélkülöző párban, hogy ily istenáldott bőség a szegényítő rendszer súlya
alatt is eltartja a szorgalom emberét.
Midőn az ágykofáknál mentek, hol ezernyi dunyhák puffadoznak hószin
lúdpehelylyel, egy halom könnyű vánkos rádőlt a menyasszonyra; s
miközben a nyoszolyóleányok baljóslatot súgtak ez intő jelből, Kutya
Pista hetykén szavalt egy alkalmi rögtönzést:
Töltött dunyha, pampuska,
Még ma elsül a puska;
A vőlegény jól töltött,
Nem mond az csütörtököt.
Végre a szekértömeg tekervényei közt a templomhoz értek. A kisded
gyülekezet oly egyszerű, de ájtatos ihlettségtől vala áthatva, mint
midőn a föld első családja először jelent meg Isten előtt. A boldog
menyasszony elejté végső könyűjét s arczán kiderült a reszkető öröm: és
a vőlegény nem léphetett volna be emelőbb gyönyörrel éden küszöbén, mint
akart a templomba. Kutya Pista az ajtó elé állt, hogy vámot vegyen a
jövevényektől. Több versei közt, mikkel a násznépet sorra zsebelé, badar
kedélylyel mondá a kék szemű szűznek:
A disznóugatást hét hétig kergettem,
Szerecsenországban bagolymájat ettem:
De még ily menyasszony nem akadt szemembe,
Tegyen vagy tíz garast az oldalzsebembe;
s a vőlegény lovagias készséggel fizeté jegyese vámját, mit Kutya Pista
engedő nagylelkűséggel szabott meg, mert más esetben legalább öt
forintot szokott követelni.
E családias, édes késedelem közben, a henczidai jegyző erőszakosan oda
tolakodék, egy pandurhadnagy s két csákányos legény kiséretében.
– Rigó Ferke! add meg magad, ujoncznak vagy irva. A birák minden
csavargót összefogatnak; sok legény van ránk vetve… No… indulj szilajon,
mert ez a somfakezű pandur a vendégoldalhoz talál kovácsolni. Tudom,
megemlegeted, míg nyersen maradsz.
A násznép azt hivé, hogy e megtámadás lakodalmi tréfa, azért Kutya
Pista, szerepéhez illőleg, feltalálván magát, versekben felelt:
Hogy menne egy nyomra kétszer katonának?
Papucsvitéze már oldalbordájának.
Magyar a kuruczot most úgy sem aprítja:
Jobb, ha lyányok s fiak számát szaporítja.
A nép, mintha kergetnék oda, karikába gyűlt. Ember, ember hátán
ácsorogva, tétlenül nézte az erőszakot; mert annyira rögzött már benne a
szolgai gyávaság, hogy saját orrára vaskarikát hagyna vetni egy
majomtól, csak hivatalos formában történjék.
– Félre láb alúl, – oda szólt Kutya Pistának a pandur; Ferkét majd más
vőfél fogja tánczoltatni, kit káplárnak hínak; s megragadta a rémült
vőlegényt.
– Hogy volnék csavargó? menté magát Ferke. Négy évtől mesterségem
szorgalommal űzöm. Itt szabadultam fel, remekeltem, keresztlevél és
bizonyság mellett voltam kihirdetve. Erkölcsömet ismeri Debreczen.
Hazámnak adót fizetek, a várost szolgálom, másokat becsülök, az istent
imádom. Lehet-e hatósági panasz ellenem, hogy mint egy vérontó rablót
elhurczoljanak?
– Hagyjuk azt a feleselést, szólt a piros orrú. Okoskodnak az országban
mi helyettünk mások. Te Henczidán születtél és a falut szökve hagytad
ott. Most szükség van rád; csak bele a bakancsba! Itt a szolgabiró
parancs a hadnagy zsebében.
– Éppen szolgabiró parancs miatt hagytam el szülőföldemet, mert huszonöt
botot rendelt rám, mivel nem tudtam előfogatban gyorsan hajtani a
kiállott lovat s a bálról elmaradt.
– Igen, igen, uradtól megszöktél, viszonzá a jegyző; azért adunk most
szorosabb gazdához, honnan nem oly könnyű lesz az eltágulás.
– Vétkeztek, uraim, ostora vagytok sorsunknak, kiálta kitörve a
vőlegény, miközben a pandurkezek fogták. Az igazság színe alatt
elszeldelitek kenyerünket; megöltök bennünket s könyűinkből áldomást
isztok a törvényszinű hóhérkodásra. Ti, a nép vénei, pártot üttök
ellenünk, eláruljátok a vért, melyhez tartoztok. És mi gyáván, mint az
akolba vert birka, tódulunk egymásra, tűrve, elfogadva az üldözőbotot s
legfeljebb egymás hátával törekedve védni magunkat. De nem reszkettek-e,
hogy isten látogató keze megnehezül a nép vénein? s a földi bosszú meg
fogja érteni az égi büntetés mutató ujját? mint ezt mester uram fia, a
tógás reméli.
– Hurkot bokájára, Miska; szedte-vette parasztja, mit papol nekünk mint
egy fánfütyülő barát. Kösd a katedrába a vendégoldalhoz; monda nyakason
az otromba pandur s Fekete Ferkét a templom és egy hasznos élet
küszöbéről, az egyetlen öröm teljesülte előtt, vason elhurczolták.
A szelíd szőke hölgy ájultan leomlott. Az oszladó nép pedig más mulatság
után tekinte, mert csőddob, kötéltánczosmenet s vászonlobogóra festett
borzasztó históriák éneke hívta őt s ezen látványokat szintoly hidegen,
minden szívbeli különbség nélkül tudá élvezni.
A közelebbi események alatt Vámos kiért társaival. A zsidókert s
tizenhárom város közt fekszik a külvásár gödrös utczáival, miknek
habarcsos kátyuiba sárvíz idején emberek halnak. Hosszú sorokban nyúlnak
egymáshoz raggatva a kőházak, boltok, tárak, hivatalszobák, miket
atyánkfiai, maig is, mind egy lábig, sátraknak neveznek; s miket a
főutczákon kívül, kofával bélelt sikátorok és kutyaszorító szűk közök
választanak el. Német-utcza felől, mint folyamtorkolaton, folyvást ömlik
ki a tarka fővilág; s Kardszag uram kalapboltja előtt, az olajszinű
nemes ifjúság fumigálja bajait s a medvebőrt előre nyúzó zsidók
törvényesült körmét. Benn az utczákon hemzsegő zaj, zene, zörej, lárma,
rakodás, alkú és kiáltozás. Ládák, hordók, zsákok vándorolnak csigán,
emberháton vagy görgetve. Együgyű vásárosok állongnak czifra boltok
előtt, kik verítékkel szerzett filléreiket négyes árú hitvány
gyártmányokért engedik ellopni. Szükség, czélöröm, bámészat, csalás,
kérkedés, birdüh, veszteség, sürgető nyomor és a vásári érdek több
jelrajza deríti, nyomja, nyújtja és torzítja az elfoglalt arczokat s e
tettető bőség és változatosság özönjén, mint kirívó foltok egy nagy
képen, tűnik fel a csúszó koldusének s a toborzók feszes csapatja. Itt
rongyos pórnők kényszerítik az eladó vizet, egyetlen czikk levén, mivel
birnak; amott szállító parasztok tűrik egy otromba sváb szitkát
görbesztő munka közt; amott visszavetett árúcskája mellett veszékel a
megcsalt pórcsalád. Az idegen fajok, jóllét s elégültség színeiben
ragyognak, csak népünk jelenik meg mindenütt együgyű, nyomott és
nyomorult alak- és viszonyban; s ha hozzáveszszük, hogy nemeseink két
áron veszik a termesztményeikből gyártott czikkeket; ha hozzávesszük a
külkereskedők nyomasztó rendszerét, a csalást, árbuktatást, cseles
ármányokat termékeink átvételében: akaratlanul ama kereskedés jut
eszünkbe, melyet Amerika feltaláltakor, Európa a hindukkal űzött. És
megátkozva a halottakat, kik ezt okozni kezdték, megvetve az élőket, kik
tudva vétkeznek, szánva a nagy népet, mely tudatlan áldozat: akaratunk
megerősödik hatni és küzdeni a nemzeti bűn ellen.
Ily észrevételek közt vezeté keresztül Vámos, társait a vásári tömegen.
A Hatvani-utcza felőli végen bitang lovakat árvereltek az őrház körül,
melynek zubbonyos mumiái még csak egészségöket sem őrzik saját nejeiken
kívül. A dobszó körül, sürforrva lobogott egy lengyelzsidó kaftány. Nyul
Iczik lótott-futott előre-hátra s hózseási örömmel apropriálta a kanit,
melyet Kopogó, adott szava szerint, minden hiány nélkül elcsapott maga
alúl. Odább Harangi Pál ostornyelezte az árokpartra kapaszkodó rozsdást,
mert egy kissé sokalta a talyigába ültetett három zsák repczét s nem
akart menni. A hatvani kapun fitos orrú, madár szemű, feltenyerelt hajú
suhancz hivatalos buzgalommal törekedett kifelé, paszományos kalap,
világoskék frakk s villogó vörös nadrágban, mely a tolongás közein
keresztül virított. Ki ez ismerős arcz, a dacz és szemtelenség makacs
bélyegével? Nem más, mint Pisze Pista, ki borbélyműhelyi minőségéből
átalakulva, tigrisi formaruhában végzi ura parancsát. Útba ejté Harangi
Pál lovát s a «naturam furca expellas, tamen usque redibit» törvénye
szerint, feledve a rajta viruló új méltóságot, vevé hirtelen az ő
fanyelű bicskáját s a nélkül, hogy halandó szem látná, beleszelt az
egyik repczés zsákba, melynek tölteléke menten a sárba folyt. Pál bátyát
más figyelmezteté, hogy a repcze inkább hátra utazik, mint előre; ő
pedig káromkodásban véve elégtétet, hogy a bajon minélelőbb segítsen,
beült inni egy pálinkás bódéba; mely jelentéstelen eseményből csak annyi
a tanulság, hogy az emberi jellem kicsiben-nagyban hű marad magához.
E vidéken is élénkül zsibong a tömött mozaik. Egy hasadt trombitára,
mint hegyi zuhatag, törve, rontva tódul és rohan a sokaság, bizonyos
fedéltelen deszkaakolba, melynek kapuján diót eszik egy vedlett majom,
belől pedig strucztollas emberfő mártogatja magát kifelé a légbe:
kötéltánczosnénak az ő feje. Túl ez alkotmányon, a temetőből, vaskúp
látszik ki, Csokonai emléke, mely lemezből szegezteték össze s ha
püfölik, igen kong. Ez is jobb, mint semmi. Nehány magányos kegyelete
az, mert a nemzet eddig jobban látszik szeretni költészeténél a kovászos
káposztát.
A vásár főutczáján, sárral felvert, foszlott tövű bolt előtt Tógyer
gazda sepregeté a téglajárdát. Üvegajtaján fuvaros parasztok nézegettek
be fogyó türelemmel, kik a szállítási alkudíjt várták. Benn a sarok
megett, egy hordó rézpénzen, kopasz, éktelen, durva vonású öreg ült.
Otromba csontos alak, zárkozó, mogorva kifejezéssel, szemöld alá vont,
földkereső, de mély és ravasz szemekkel. Ugy látszék, egyike a csehek és
morvák közül hozzánk származott ama formátlan, buta testeknek, kik vak
szolgaiságra gépekül alkalmazvák s egyhangú szakmányon kívül mindenre
képtelenek. Előtte, ablakhoz véggel fordult csapinós asztalnál, nehány
nyuladt képű egyén irdogált merülten tetemes könyvekbe; míg körülök,
aláírást váró levelek, csomók, kötegek, pecsétcsavar és egy súlymérő
egészíté ki a hivatalos butort. A szoba hátfalán goromba zöld damisz
függönyze kisded ablakot. E függöny a gépies csend alatt olykor halkan,
nesz nélkül mozogni látszék… Egyszer ragyogó fekete mankó bútt ki redői
közül s félre tolintá félszárnyát. Fehér pehelyágyból, kurta vörös hajú
fő pillant orozva ki s rántja vissza magát, ha dolgoznak-e az üzlet
segédei? A fő ismerősnek látszik, mintha valaki már beszélt volna róla;
alkalmasint Tógyer gazda, Hortobágyon, a bőrteregető parasztok előtt.
Szemöldje tömött, szeme sárga mint a rókáé, arcza szeplős, szája nagy s
végei felvonódnak mosolya közben, mi őt ördögivé teszi. A bolt felett és
üvegajtaján, nagy és kis betűkkel írva áll: «Lőbl Simon irodája.»
Tógyer pálinkázni futott a szomszéd utczába s távolléte alatt Pisze
Pista érkezik a bolthoz.
– Felkölt-e már az úr? kérdé az ajtó megetti kopasztól, miközben
üdvözlet helyett, mélyebben fejébe nyomta paszományos kürtőjét, melybe
csak ma iktattaték be hajdonfőre termett koponyája.
A kopasz, a helyt, hogy felelne, nyekegett és inte.
– Néma az a morva;… mit akarsz? kérdé Pistától az egyik zsidó diák, ki a
pulpituson körmölt.
– Mondják meg az urnak, hogy Szalárdy Lajos nagysága egy órakor itt
lesz; s akkorra tisztítsa ki a boltját, mert nem szereti a Nyul
Iczikféle embert útban találni; mondá a távozó Pisze kevély, megrendelő
hangon, nem értve azon titkos uraságot, melyet egy ily félig-meddig
seprett bureau, a nagyságos czímek felett a mai nap gyakorol.
A bolt hátán régiebb időben nehéz vasajtón vala kijárás; de ez, mióta
Lőbl az épület belrészét önszobájává alakítá, feleslegessé lőn; zárral,
vasrudakkal nyugalmaztatván, kivülről fekete bagariával bevonatott. A
bolt hátához kivül deszka hordbódé volt ragasztva, melyben egy
becsületes gottscheber szokta vásáronként kirakni árúit, sajtot,
szalámit s melegövi friss gyümölcsöket. Szegény feje már rég alkalmasb
térre költözött volna, de Lőbl Simonnal sohsem volt képes a helypénzi
számolásokban tisztára jönni s vásárról-vásárra zálogot kelle hagynia
adósság fejében.
Ez órában gyors rakodás történik a gottscheber árúi között. A hátsó
padok üríttetnek, hogy a leplezett vasajtó szabadon, megközelíthetőleg
álljon. Ezt az árú-tulajdonos egyedül s lábujjhegyen végzi, hogy Lőbl
szobájába szokatlan zörej ne halljék át. Aztán leereszti a bódé tábláit,
elzár minden közlekedést s vásárját mára megszünteti.
Működése közben odaért Vámos azon két egyénnel, kiknek kiséretében a
belpiaczon láttuk. Az ifjú, egy narancsszín csikú, világoskék
nyakravalót nézeget élvező gonddal, mit utjokban hirtelen megvett; a kis
poczkos pedig megtöltvén cseresznyeszín tajtját, csillagos bicsakkal
kicsihol s arczát hivatalos kifejezéshez idomítgatja.
– Készen van-e ön? kérdé Vámos suttogva a bódétulajdonost.
– Készen uram, felelt az árus, hasonlóan sugva. Ime a kulcsok; ma estig
tessék rendelkezni sátrammal.
– Köszönöm a törvény nevében: íme fogadja a kármentési díjt; felelt
Vámos, miközben a kulcsot átvevé… Tehát a vasajtó e tájon van?
– Igen uram, mondá a gottscheber; ott, a fekete bagazia alatt.
– Nem lehet-e Lőbl szobájába belátni? folytatá Vámos.
– Azt hiszem igen, felelt a sajtos. A széllyuk alkalmasint nyitva van,
csak a bagaziát kell rajta átmetszeni.
– Jól van; tehát távozzék s néma legyen.
– A törvénynek engedelmeskedem; viszonzá az ember s távozék, magányosan
hagyva betett bódéjában a három jövevényt.
Sötét lőn s a fekete bagazián folt kerekedék, melyen Lőbl felől áttört a
napvilág.
– Ott a széllyuk, mondá megörülve Vámos. Ha halkan a rakpadra lép, egy
tollkés segélyével szemtanú is lehet szolgabíró úr.
– Azt fogom tenni; felelé a pipázó köpczös emberke s hely után nézett,
hová annak idején, biztosan el felhelyezze lábait.
– Csak a beszédet vehetnők jól ki; aggódék a Singer uram hüvelyébe
gombolt nyalka egyén.
– Mitse törődjék esküdt úr, felelé Vámos. A szó tisztán áthallik; a
gottscheber régtől tapasztalja s magam is tettem már sikeres próbákat.
– Még ily titkosan, statarialis esetben sem fungáltam; megjegyzé a
szolgabíró, miközben magyarkáját levetvén, szellős kényelembe helyezé
magát s egy szarvasbőr vánkosra leült.
– Ügyünk fontosabb is, mint minőket statárium tárgyal, mondá Vámos. A
bűn sötét és mély; világ kevés van, csak tapogatni kell. Lőbl cseles,
agyafurt, mindenre kész. Vele másként nem boldogulunk, mint titkos les
által. És ez, hol más nincs, igen jó mód lehet. Velencze politikája
ebben tartá fenn garantiáját. Mi, tíz helyett, hármak tanácsa, tartunk
nyomozást.
– Mi is lehet voltakép a hazai rejtelem, mit e tilalmas titok fed? kérdé
asszonyos vágygyal az esküdt, ki az árúpadon papirt készitvén, tollat
faragott.
– Azt mondanom nem szabad; menté magát Vámos szerényen. Miért a vadnak
lármát ütni, melyről annyit tudunk, hogy a vadonban lappang s nyomozni
akarjuk. Elég, hogy az érdek nagy; sikerünktől fontos eredmény függ. Ha
a rejlő igazságot kivivtuk, megyénk is nyerni fog. Megszabaduland a
családpárt ágbogas nyügétől, megszilárdul az irány s koreszmék törvényes
megérlelésében; határozott színt öltend helyhatósági terén s
önszerkezetében, melynek változó árnyéklati közt nem kell remegni az
ujítószék vak eseteitől.
Esküdt úr, hivatalbeli főnökével együtt, megnyugvék. A titok közelebbi
érdekű része különben is fölfedezteték. A biztos tisztujítás oly jószagu
nyul, mely után vakon is buzgalommal lehet futamodni.
– Amice! ne tolakodjék avatkozással; oktatá sütött hajú társát a
szolgabiró. Ugy is, ha e néma rendszer, azaz hallgató vallatás succedál
s leshelyünkben hasznavehető szavakra kaphatunk: megtudandjuk, miben
fekszik a nyul. Most miért törődnénk? Kezeinkben a compulsorium, mit
Vámos táblabiró úr estaffetán hozatott; s ez nekünk elég. Audita
referre: ez kivántatik tőlünk s azt megteszszük. Ha a széllyukon a
beszélők arczait láthatjuk, az még jobb, annál duplábban érdemeljük a
honorariumot. Annálfogva rajtunk nem mulik, csak legyen mit látni és
irni.
– Kétségkivül fontos egyének keresik fel ma délelőtt Lőblt, sugá Vámos,
kiknek egy-két szava zárnyitó kulcs lehet a nyomozott titokhoz… De
hallga!… mintha nesz és szó támadna Lőbl Simonnál. Esküdt ur, tessék
tollat venni; figyeljünk, kérem.
A törvényes bizonyság hurkás hajú része, miután a sötét sátorban
tolvajlámpát gyujta, egy fügés hordóra teríté selyem zsebkendőjét, hogy
feszes nadrága dohot ne kapjon s annak módja szerint leülepedvén,
kezeivel iráshoz fogott. Szolgabíró úr pedig felkapaszkodék, hogy a
széllyuk megtört világán, a bagaziát éles borotvával kimetélve, a
törvényes bizonyság tanúszemének, rangjához illő kuck in’s lockot
csempészszen.
Azalatt Lőbl fölöltözék s ragyogó fehér nyakkendőjéhez angol manchester
codringtont ölte, mely a rizsporos áll s pogácsa nagyságú brilliánt
gyűrűvel, kiegészíté nagyjából az iparűző aristocratia stereotyp
jelmezét.
Miután a tükörből, a héber udvarok tónusa szerint, egyet nyujtózott:
szemlére vette a gschaeftsláda tartalmát, bankjegy és váltócsomagokat,
ha vajjon a csavarral leszegzett öntött vasedényből nem vitt-e el
valamit az ördög, az ő olajmécscsel virrasztott nyulálmai alatt? Látván
pedig, hogy minden azon módon van, sőt a tegnapról eltett, maradékkiflit
sem falatozták fel a gonoszok: elkölté azzal reggeli csokoládját, egy
zálogban veszett ezüst medenczéből s rágyujtva a kamatlábon felül kapott
havannából, annak hamvasztása közben befészkelte magát bőrös nyugszékébe
s maga mellé nyujtóztatván fénymázos mankóját, aláirogatá a tollát váró
hivatalos válaszokat.
Kilenczet üt. Kezdődnek a hivatalos órák. Kopogtatás a zöld damiszos
ajtón s belép egy becsületes arczú, vidám magyar ember, szalma kalappal,
könnyű nyári ruhában, barátságos szemmel, fesztelen természetes
viseletű. Ugyancsak azon ember, kiről Tógyer, Hortobágyon, a szállító
parasztoknak mesélé: miként veszté el birkáit Lőbl és Márk szövetsége.
Egyike azon kényelmes, de hajtható falusi gazdáknak, kik maguktól mitsem
tesznek a közérdekért, de velök mindent lehet tétetni; kik a népdal
szerint, ha vélek bánni tudnak, ingöket is odaadják. E mellett, azon,
nálunk ritka tulajdonnal bir, hogy kevesbet költ, mint bevesz; kevés
igényű, tehetős módú, független ember. Ez okból örömest hozza nevét
érintésbe oly eseményekkel, melyek lármát ütnek s kellemes utóizt,
utóhangot hagynak. Örömest szegődik pártfogó segélylyel tárgyak, eszmék
vagy személyek sorsához, melyeknek jövője van s velök nevét
fenmarasztalhatni véli. Miből önkényt következik, hogy ösztönének, nemes
emberbaráti irányt és törekvést adni igen könnyű; a minthogy jelenleg
is, főleg azért van itt, miszerint Pestre indítsa felfogott árváit,
kiknek irói s énekesnői érdemével akar egykor halhatlanulni.
– Áh… Gyapjasy táblabiró úr, szólítá meg Lőbl üdvözlet gyanánt, a
nélkül, hogy chenille sipkáját megemelintené, vagy ülésében mozdulna…
Talán a kétezer pengőnyi foglalót visszafizetni jött, mit folyó évi
gyapjára előlegeztem?
A nyájas jószívű ember megütközik. – Hogyan?… mit képzel Lőbl úr?
beszállított gyapjum áráért jöttem; felelt hüledezve, mintegy kémelvén,
ha komolyan intézte-e koppasztási kérdését a zsidó?
– Tudom, csak tréfál velem spectabilis; válaszolt Lőbl. Miként is
kivánná, hogy nedves döggyapját azon méregdrága áron átvegyem?
– A döggyapjut nem is akarom azon árban számítni, de a többit követelni
fogom. Hiszen, uram, irott szerződésünk van.
– Ha ha ha, irott szerződés?! igen de tiszta, mosott, száraz gyapjura; a
táblabiró uré pedig szennyes, moszatos s több mint tíz perczentet nyom
benne a viz.
– A szentháromságért, hogy állíthatja azt? Tíz nappal nyirettem a mosató
usztatás után, száraz, rekkenő időben s a gyapjas zsákokat még harmat
sem érte.
– Különben soha se vitatkozzunk róla spectabilis. A vásárbirákkal már
nézettem gyapját s kezemnél a törvényes oklevél, miszerint áruja szemét;
a szerződés feltétele betöltve nincs; s én átvenni nem köteleztetem.
– Uram ez szörnyűség; mivel a gyapju ára csökkent, erőszakkal engem akar
csalni. Ily szembeszökő ármányt apró hajhász, gyalog zsidó tesz, ki
marhavásárban jár, s enyvet és fűsüt kölcsönöz g’schäftbe. Azt hittem,
nagyobb házaknál óva leszek ily alacsonyságtól.
– He he he, én nem szégyenlek hitsorsosaimhoz hasonlítani, mint a nemes
urak a paraszthoz; felelé Lőbl félig hunyorítva, mialatt összevont
szemöldje némileg elárulá éles gyülöletét a születési aristocratia
ellen. Jobb lesz nem perelni, ha tetszik, kifizetem gyapját hetven
forintjával.
– Hiszen hetvennyolcz pengő s egy aranyra van az alku kötve.
– No hát tessék visszafizetni a két ezer pengőt. Váltója ugyis tegnap
lejárt s ma tizenkét óra előtt beperelhetem. Ezerötszáz dögbőrért
beszámítunk tizenkétezer garast váltóban, a többit két óra alatt
kivánom; mondá Lőbl szinlelt hidegséggel, egy titkos pillanatot vetve
Gyapjasyra, ha nem sejti-e a birkamérgezést, mit ő Márkkal, az ifju
baromorvos rovására tervezett?
– Lássa ön, minő becstelen rablás csak az maga. Én egy nemes jellemü
védtelent váltok meg az öngyilkosságtól s az érte vett kölcsön hatvan
kamatán túl, tíz évi zsarlást iratnak alá, a dögbőrök harmadrész árára.
Becsületes agyban eszméje se ötlenék ily czudar haszonkergetésnek.
– Feledé táblabiró úr, hogy kávéházi üzérrel szerződött az
Angolkirálynőben, s én csak a kötlevélt vettem meg?
– De ön saját hajhásza volt, ki üstökön ragadva a sürgető alkalmat,
kényszeríte elfogadni fosztó alkuját; egyike azon fitató rókáknak, kik a
nálok erősb zsákmányt, lesben ülő farkasnak hajtják fel.
– Tessék vélekedni akarata szerint… Egyébiránt nem épen lovagias,
felhányni elvállalt kötelezettséget, mit az ember önkényt aláirt.
– Nem azt teszi-e ön a gyapjúszerződéssel?
– Ah, már az más eset. Itten csalódnám a rossz gyapjúban. De ott felvevé
spectabilis a jó pénzt.
– Szegény nemzetem, mily törvényes formákban hagyod tenyészni a
kétségbeejtésig pusztító rablást!
– Tehát számíthatok váltómra? vagy tüstént bepanaszolhatom táblabiró
urat? kérdé egykedvün az aranyszomj hideg ördöge.
– Azt nem engedhetem, közbevág szorongó aggálylyal Gyapjasy. Nekem több
fizetendőm van, mit gyapjum alkujából kell vala fedeznem. Ha beperel,
nyakamra rohannak. Váltóimra biztosítás kéretik, s ötszörös értékem
mellett kiütend a csőd… Szálljon átok a könnyelmű törvényhozásra!… Csak
holnapig,… ma estig várjon ön, mig gyapjumnak árost kerítek.
– Sajnálom, nem lehet. Lelkemre! ma minden garas nélkülözhetlen. A
forgalom kicsiny; fizetni valóm sok. Aztán gyapjával hiába indul meg.
Már a vásárban rossz híre van; minden vevő tudja, hogy birákkal
vizsgáltattam meg. A mostani árbukás idején óvakodni fognak. Más annyit
sem igér; majd csak kinevetik; sőt ha békétlenkedik, az lesz belőle,
hogy gyapjának jövő évben sem fog vevőt kapni.
– Szörnyű, szörnyű, e vesztegető rendszer! e meddő eszköztelenség, ez
országos egyetértő cselszövény, melylyel a termesztő körülhálózva van,
melyben teng-pangni, sülyedni, elveszni kényszerül… Uram, nem magamért,
az emberi könyör nevében hivom fel önt, fizesse ki folyó áron tiszta
gyapjumat, melynél szebbet, jobbat egy termesztő sem szállított az idén.
Visszaléptek a szerződéstől. Elengedem aranyaimat. Hetvennyolczért vegye
át, hogy módom legyen a velem hozott árva ikreket Pestre küldeni, kiket
rég nevelek, s kikben az irói és művésznői lángészt kiképezni hazánk
javára törekszem… Látja ön, ha gyapjumat hetvenért adom, megfosztja
istent a czéltól, melyre ez árvákat hivta, megfosztja sorsuktól őket s
hazánkat tőlök.
– Mi az efféle jótéti érzékenykedést illeti, az nem az én dolgom, felelé
Lőbl gúnyosan; s amaz ismert rókamosoly szeme felé rántá szája végeit.
Ha hetven forint a gyapjú ára, csak hetven forintig kell a
philantropiába ereszkedni… Egyébiránt addig is minek?! Egy szó mint
száz. Többet nem adok. Másoktól kapnék hatvannyolczért jobbat; látja
spectabilis két forintig én is philantrop vagyok.
– Fossz meg hát becsületes szorgalmam csekély jutalmától sovár ragadozó,
mondá Gyapjasy úr szoruló ököllel; Lőbl pedig modoros közönynyel fizeté
le a hetvenével számolt árösszeget! noha öt percz előtt lelkére állítá,
hogy minden garasa nélkülözhetlen.
– Ismerem már, úgymond, a magyar urakat. Egy kissé epések, de szivök
mint a vaj mindenfelé hajlik. Szidnak ugyan, szidnak; de a pénzt mégis
zsebre körmölik.
Gyapjasy úr vére felforrt e tomboló gúnyra, mit a kényszerítő szükség
hálói közt, újszagú nyerseséggel gyakorol rajtunk az uzsorás párt; de
egy nemes szándék rejlett szivében, melynek talán kivívható sikerét
veszélyezni nem akará, hallgatva tűré a pénzurasági ujdonsült gőgöt.
– Uram, mi végeztünk. Óvjon isten, én óvom magamat, hogy önnel többé
viszonyba ne lépjek. De van egy idegen ügy, mi engem mint magyart, mint
polgárt érdekel. Engedje ön, kérem, szivét megközelíteni s legyen kész
végrehajtani, áldozata nélkül, egy jótétet.
Lőbl kérdő gúnynyal fordult Gyapjasihoz.
– Szögfalva, mint birói árverelt zálog, az ön birtokában van.
– Váltsa ki gróf Csődy, még ma odaadom; válaszolá kurtán a zsidó.
– Őt fölemészté kamat és uzsora. Azt nem teheti; nem is érte szólok.
– Hát kiért?
– Ön zsidó bérlőt tart álnév alatt az uradalomban.
– Dobszó mellett birja; legtöbbet igért.
– Nem úgy van uram. Igéretét nem fizetheti, ha csak aranykalászt nem
arat földjén. Az csupán vakító szám, hogy eljátsza a keresztény kezeket.
Titkos alku szerint önnek kevesebbet ád, hogy zsarkörmei többet
csikarjanak. Ez így nem maradhat az ön veszélye nélkül.
– Nem értem; szóla közbe Lőbl.
– A birák panaszt tőnek nálam.
– Miért nem kergeté el? én azt tevém s a szolgabiró is.
– De ha a felhőt sokszor elveri a szél, végre összetódul s pusztító
vihar lesz… Az ön bérlője, közöttük, velök, általuk mindent erőltet.
Szerződik, cserél, kötelez, kereskedik és mindenütt csal. A nép sír,
sülyed és dühöng. A falu megrakva zsidóval, kik mindent elragadoznak.
– Azt minden zsidó bérlő teszi.
– És ha a szegény, nyomorát feledni csapszékbe megy, kevert, mérgezett
pálinkát ad innia, melynek kábító, vegytani maszlaga erkölcsét rontja,
csontjait erőtleníti.
– Azt minden zsidó korcsmáros teszi; ismétlé Lőbl egyszerűn, mint igen
természetes dolgot.
– Igen, de az erkölcstelenség és szegényedés fenyegető fokon áll. A nép
verekedik, s gyujtogatja a zsidókat. Udvara pusztult, kunyhója üres;
kenyere nincs, az éretlen borsót nyersen faldossa tövéről, s adót nem
fizethet. Egész héten át adósságba dolgozik a zsidónak; vasárnapját
megrontja, hogy magáért valamit tehessen, s a kapanyélről kidől éhsége
miatt. A pap és templom csekély jövedelmét kénytelen elhúzni; iskolába
nem küldheti gyermekét; tovább költözik, s megátkozza elhagyott telkeit,
miket ismét zsidók szállnak meg, átkölcsönzött jobbágy nevek alatt.
– Hisz a zsidónak is csak élnie kell; veté oda Lőbl, titkon a nyomor és
veszély hű rajzaiban gyönyörgve, hogy az Gyapjasynak fáj.
– De nem lopott földön, csalárd kenyérrel, dologtalanul.
– Látom, a nemesség sem tőn máskép a paraszttal.
– De sorsát most javítani akarja.
– No hát mig javítná: hadd fejje a zsidó, úgy is elég régen fejik az
urak.
– Nem reszket ön, hogy forradalom tör ki, s az epeláz, évi események meg
fognak újulni, csakhogy a zsidó aristocratia ellen? Mint már kitört
többek közt Kanizsán a gabonát egyedárzó uzsorások ellen?
– A forrongókat fel birja a törvény aggatni.
Gyapjasy megrendült e buta, vad, hideg kényúri jellem irányában.
Borzadva ismert benne a pénzuraság szokott vonásaira; de akarva még a
szerencsétlen falu szabadítását próbálni, haragját, szelid szavaiban
megtöré.
– Nem úgy, nem úgy. Ön nyelve elhirtelenkedi magát. Ki oly földhöz
ragadt szegény volt, mint Lőbl, ki úgy ismert nyomort, nélkülözést, s ki
most bőségben, túlözönlő feleslegben él: nem lehet oly fagyos,
könyörtelen szivű az inség iránt; nem lehet oly éhes fosztogató, oly
paraszt feszítő Kajafás. Látja ön, nem kérek pénzt, engedményt,
nagylelkű áldozást. Bevétele ugyanaz marad, s a nép mégis mentve lesz.
Szögfalva önnek harmincz ezerben van, mert annyi az eredeti kölcsön.
Időnyújtó váltók, uzsora, perköltség nevelék hatvanötezerre. Ebben
dobolták el. Igaztalan összeg, de törvényes; azért birja ön, ha lelke
elbirja. Bérlője nem fizet száztól hatnál többet, azt gróf Csődy is
megadja, kit a nép szeret s visszakiván.
– Tán hogy új pert vegyek nyakamba, melynek többé biztosító tömegje nem
leend?
– Ő pontos lesz uram, én kezeskedem. Első évi bérét kész vagyok e
perczben letenni, s gondom leend azt mindig előlegezni.
– Ne fáraszsza philantropiáját táblabiró úr, mondá Lőbl gőgösködő
gúnynyal. Nyúl Iczikben több biztosságot látok, csak hadd maradjon kezén
Szögfalva. Lám ő pusztán lakik a hangyási csárdán, s mégsem fél a
paraszttámadástól, mint a spectabilis.
– Mert kóbor betyárok orgazdája lévén, pártjában bízik.
– Tessék vélekedni tetszése szerint… Szögfalvát nem adom. Felekezetemet
pártolom, mert azt kivált keresztény ellenében, hitem parancsolja.
– No hát légy bitang, bujdosó, csalárd nemzeteddel; mondá keserülten
Gyapjasy, miközben kalapját véve, Lőblt elhagyá. Ne legyen soha hazád és
királyod. Légy gépe, szolgája mások czéljainak; s ha gazdaggá hiztál és
fényleni akarsz: légy nevetség, s gúnyos példabeszéd; mig miként őseid,
idegenek földében rohadsz meg.
Lőbl, egykedvű közönynyel vette átkait, mintha társalogtak volna. A szó
elrepül, de a nyereség, mit gyapján csalt, meg fog maradni.
Gyapjasy nem tudta, hogy Lőblt Nyúl Iczikhez hajhászi viszony, üzleti
érdek kapcsolja, hogy vele titkos szövetségben van, s neve és személye
alatt sok ügyet vezérel, melyben résztvenni saját képében szégyenl; de
megfontolhatná, miként átkánál hathatósabb gyógyszer leende hason bajok
ellen a törvényhozó test többsége, mely többség, megyei izgatások után
alakul, mely megyéknek ő is jogbiró tagja: de Gyapjasy úr azon tiszta
szándékú és nagy számú magyarok közé tartozék, kiket csak alkalom tesz
búzgókká, s ha felrázó vezér nem tartja galléruknál fogva, aludni
hagynak eszmét, akaratot.
Mig odabenn e sajátszerű alkudozás történt, két feltünő egyén közelíté
meg a tolongó vásári nép között Lőbl Simon boltját. Egyik száraz, nyurga
csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt szájjal, mely
tekintetének bizonyos vigyorgó vadságot kölcsönze. Öltözete: kérges
bakkancs, térdig pamutharisnya, övig manchester nadrág, nyakig ujjas
palást, fején jezsuita kalap, csurgóra hajtott karammal. Úgy látszék,
egyike azon spanyol eredetű izraelitáknak, kik még a mórüldözési
korszakban ide származtak, s a Bánátban és Mehadia körül maig is ős
alakjaikban láthatók. Társa bozontos, szőrbeborult képű, közönséges
egyén durva ruhában. Azt lehet vélni, alárendelt ügynöke a vigyorgó
csontalaknak, mert elejtett csibukját feladá, s hóna alatt kopott
bőriszákban málhát vitt.
A Lőbl-iroda átellenében egy sátorszegleten leültek, alkudozni kezdvén
galand, ónpityke, fanyelü bicska, s több haszontalanság felett egy
gyékényen áruló zsidóval; de az színlő eset volt, hogy fel ne tűnjenek;
mert a hegyes szakállú nyurga spanyol, át-áthunyorita az iroda
üveg-ajtajára. A néma kopasz, ki a rézpénzen oly mogorván ült,
észrevette a megérkezőket. Otromba arczán némi derű nyilt, mely elárulá,
hogy e találkozás megrendelt légyott; s visszainte titkosan a
jövevényeknek, hogy várják, míg mehet.
Gyapjasy úr távoztával a morva parancsot kapott. Postára viendő
leveleket vőn át s egy csomag árjegyzéket, miket apró kereskedőkhöz
kelle széthordania. Alig indult kötelessége után s hagyá el az utczát,
melyre Lőbl irodája nyilik, tüstént csatlakozék a spanyol zsidókkal s
némi szó és illetőleg néma jel után egy raktári zugon át, kicsavarodtak
a vásárból, hogy a végutcza megett tanutlanul intézzék titkos ügyöket.
Az iroda megetti bódéban, mit Vámos jelenleg velenczei kémleldévé tőn,
Lőbl és Gyapjasy párvitája alatt, hajmeredve kezdé esküdt úr ismerni a
héber jellemet, s szent fogadást tőn, hogy többé Singer uram ollójával
magának nem szabat.
A tornyok tíz órát vertek; s a tizenháromváros szélső ház sorából egy
férfi közeledék a körárok pallóján át a fabódéhoz, mely alig ötven
lépésre fekvék a kapuhoz, honnan az érkező vendég kilépett. Arcza
fejérsápadt, mélyen beesve; szeme nagy, bűbájos, tele ragyogva igéző
rejtelmes tűzzel. Ajka vékony és vérszin, csodás ellentétül a márvány
ábrázaton. Jó ismerősünk már, csak a társadalmi öltöny s rendbeszedett
forma tevé egy pillanatra idegenné előttünk. Ő az árvahalász, kit
nagybátyja Vámos ide rendelt s most a bódéajtón magokhoz bocsáta.
– Felföldi rokonom, megyénkben ismeretlen, mutatá be röviden a törvényes
bizonyság előtt. Szükség van rá kitűzött czélomhoz.