Mikor Fráter György visszatért a királyné kiséretéből Kolozsvárra,
leveté a lovagruháját, tokjába tette a kardját, fölölté a fehér csuhát.
Ugy fogadá a tisztelkedésre érkező királyi személynököket, Nádasdyt és
Castaldot.
– Uraim, az én munkám be van fejezve, mondá nekik. Magyarország és
Erdély egy király alatt, egy országgá egyesült. Most én nekem semmi
dolgom többé e világban. Eleget fáradtam, küzdöttem, sokat
ellenségekkel, jó barátokkal még többet, öreg ember vagyok, megtört
lélek vagyok. Nincs már egyéb óhajtásom, mint egyedül maradni az én
Istenemmel. Én megyek a sajóládi pálos klastromomba vissza s ott végzem,
a hol elkezdtem.
– Azt kegyelmed nem teheti, mondá Castaldo. Ő felsége kegyelmedet Erdély
vajdájává és Magyarország kincstárnokává nevezte ki. Ő felsége
kegyelmednek a czimeit még szaporitani is fogja, Magyarország primásának
biborszéke vákál, oda kegyelmedet fogja ő felsége beültetni. S a hogy
bizton tudom, ő szentsége, Pál pápa már elküldé kegyelmed számára a
kardinálisi kalapot.
(Tehát erdélyi vajda, primás és kardinális! Az egykori kandallófütő
fiu!)
A barát arcza nem változott derültté.
– Engem a fényes czimek nem csábitanak. Soha sem pompáztam velük.
Voltam, vagyok és leszek «Fráter György».
A spanyol gyanakodó természetü volt. Ebből a szavából Fráter Györgynek
azt következtette, hogy ő ezeket a magas polczokat mind alacsonyolja,
még fenköltebbre vágyik, a fejedelemségre.
Ekkor azonban Nádasdy Tamás fogta gyóntatóba Fráter Györgyöt.
– Tudod, Fráter György, hogy én mindig ellenesed voltam, soha sem
szerettelek. Azért, mert sok eszed volt. Most is, ha jó barátod volnék,
azt mondanám, «ugyan jól sugalta a spiritus familiarisod, hogy itt hagyd
most ezt a theatrum mundit s hazamenj Sajó-Ládra, csendesen nézni,
hogyan nőnek a kertedben a káposztafejek? a midőn az országos zürzavar
sürüje kezdődik; mert itt bizony arra a fejre, a ki itt vezetni akar,
semmi gyönyörüség nem vár. Azt mondanám, ha jó barátod volnék, hagyd itt
ezt az eszeveszett népet, hadd falja fel maga-magát, engedd a
királyoknak és herczegeknek, hadd ökleljék egymást a koronáikkal, s ez a
sok vaksi főnemes hadd menjen a falnak a fejével, te magad pedig
mosolyogva nézzed a nevetni való tragédiát, halálveszedelmet a
szőlőlugasod alól! De mivel ellenesed vagyok, roszszadat akarom, azért
azt kivánom neked, hogy maradj itt, azon a főhelyen, melyet elfoglaltál.
Ezekkel az átkozott ördögökkel, a kik ez országot kivül-belül marják,
egyedül te tudsz megküzdeni, a náluknál nagyobb ördög, a csalfáknak az
eszén te jársz keresztül, a náluknál csalfább. Te boszorkánymester vagy,
ki az egyik tenyeredben aranyat tudsz termeszteni, a másikban fegyveres
sereget. Te varázsló vagy, a ki pokolbeli büvészettel megtudod vakitani
az ellenségeidet. Ezért oda is jutsz, a Tar Lőrincz tüzes nyoszolyája
szélére. Ezért kivánom, hogy itten maradj. És azt se hidd, hogy
háladatosok leszünk hozzád, se én, se a királyom, se a nemzetem! Szidni,
átkozni fogunk, ellened incselkedünk, s mikor lehet elejtünk.
Keserüséggel van szinig az a pohár, a mi a számodra meg van töltve,
Fráter György! Ez az a bizonyos pohár, a melynek elmulásáért esedezett a
nagy názáreti király a Gecsemáne kertben. Ő nem futott el tőle, te
elfuthatsz, itt a tövis koszoru vár!
– Itt maradok! kiálta fel Fráter György! (A bibornoki kalap nem csábitá
el, hanem mikor a töviskoszoruról szóltak, az itt marasztá.)
S aztán kezét nyujtá Castaldonak, az is az övét neki.
Az a kéz ölte meg.
E siker után Castaldo magára hagyta a két magyar főurat. Meg volt felőle
győződve, hogy az ő kecsegtetése a bibornoki kalappal birta rá
Martinuzzit a kormányzói állás megtartására.
Négy szem közt maradván, azt kérdezé az országbiró a kormányzótól:
– Mit szándékozol tenni legelébb?
– Erre ugyan, ha azt tekinteném, hogy ellenségek vagyunk, nem tartoznám
felelni, de miután van egy közös jó barátunk, Magyarország, s azt
egyformán szeretjük, elmondom előtted a szándékomat. Legelőször is
haladéktalanul megküldöm a török szultánnak Erdély évi adóját, ötvenezer
aranyat.
– Mit cselekszel? Hiszen Erdély mátul fogva Ferdinánd király tartománya.
– Nem ért ehez az országbiró! A szultán nem tudja meg, hogy Izabella
királyné és Ferdinánd király között ilyen szerződés köttetett.
– Már meg is tudta. Azt hiszed, a szultán csak a csauszok fülén
keresztül hall? Nem láttad azt a franczia marquist, a ki az egész
ünnepségek alatt folyton közöttünk járt?
– Marquis d’Ormey. A franczia király követe volt. Most is itt van.
– Az rögtön megirta a királyának, hogy mi történt itt? Izabella
leköszönt, János király elhagyta az országot, Ferdinánd hadai bejöttek
Erdélybe. Ezt a tudósítást lóhalálában küldé el a franczia király
Sztambulba. Ezóta az a szultán kezében van.
– De az én követem nyomban a sarkára hágott a franczia követnek, az én
tudósításommal, melyben hiven elmondom a szultánnak mindazt, a mi nálunk
történt. Lakodalom volt itt, nem trónváltozás. János király eljegyzését
tartók a templomban Ferdinánd király leányával. Castaldo és Nádasdy nem
hadvezérek voltak, hanem násznagyok, a mit hadseregnek nézett a marquis,
az nászkiséret, nálunk ez így szokás, ha vége lesz a «tyukverőnek», a
nászvendégek hazamennek. Izabella János fiával kiment Erdélyből, de itt
maradt Magyarországon, Kassa fővárosában, mely az ő birtoka, ott fog
János király egybekelni a menyasszonyával.
– Hát ezt mind el fogja hinni neked a szultán, kivált, ha az adót is
megküldöd neki; de hogy tudsz himet varrni arról, hogy Petrovich átadta
Ferdinánd királynak valósággal a temesi bánságot? Hogy Ferdinánd ezredei
el is foglalták már Temesvárt, Lippát, saját kapitányai alatt s minden
bánsági erőd felcserélte Ferdinánd zászlóival Zápolya zászlóit?
– Csodálom, hogy olyan dolgot kérdezhetsz tőlem, a mire már magad
megfeleltél. Azt mondád Petrovich adta át a bánságot, Temesvárt
Ferdinándnak. Akkor ez Petrovich dolga.
– De ő ezt Izabella parancsára tette s Izabellát te kényszerítéd a
szerződés elfogadására.
– Ezt te tudod, de a szultán nem tudja. Én pedig eltagadom.
Nádasdy elkezdett hahotával kaczagni.
– Ez remek csélcsapás! Hát te most a szegény jó buta Petrovich hátán
mászol ki a hinárból, a ki kézzel-lábbal ellenkezett a kiegyezés ellen,
s most ő viselje a te bünödet?
– Hiszen nem bün, hanem erény volt a kiegyezés. Én az enyémet ruházom át
a jó öregre, a kinek ugyis mindegy már, akár szereti a szultán, akár
haragszik rá.
– Ördögi praktika!
– Te mondád, hogy ördög vagyok.
– Hanem ennek a csufságnak[14] lesz majd egy komoly oldala. A szultán
elhisz neked mindent az utolsó szóig. Petrovich volt az ő elárulója.
Téged megtart a kegyében. Erdélyt háborítatlanul hagyja, kivált miután
megmutattad neki, hogy a támadását négy oldalon vissza tudod verni, s
még jobban is odaverhettél volna, ha akarád, hanem e helyett a Bánságot
fogja megtámadni teljes erejével. Hát akkor, ha Ferdinánd királyt
Temesváron és a Bánságban támadja meg Szolimán szultán, mit fog akkor
tenni az erdélyi vajda?
– Erre is felelek neked, nem az országbirónak, a ki nekem ellenségem,
hanem Nádasdy Tamásnak, a ki igaz magyar hazámfia. Tehát ha azt látom,
hogy Ferdinánd király az ő vezéreivel, te veled, Báthory Endrével,
Castaldóval olyan haderőt állít a török ellenébe, mely képes azt
Temesvárnál feltartóztatni, akkor bizony mondom neked, hogy én innen
Erdélyből egy olyan ármádiával rohanok ki, a minőt még magyar nem
vezetett s a törököt közrefogva, letöröm a szarvát. Ha azonban ti csak
holmi dibdbáb csapatokkal álltok ki a török elé, s csak azért, hogy
futástokkal megmutassátok neki az utat, ha Ferdinánd király, Károly
császár, meg a vitéz magyar főurak nem tudnak több sereget összehozni
Magyarország védelmére ennél a mostani «násznépnél», akkor én itthon
maradok, lábhoz teszem a puskát, s ha csak jajgatni tudtok, még én is
titeket ütlek, hogy még jobban jajgassatok.
– Becsületes válasz! Világos szó!
– Egy ördögtől. Egy csélcsapótól. Már most tudod jól, hogy miben járok?
S majd ha hallani fogod, hogy a törökkel barátkozom, itéld meg a most
hallottak szerint, mi a szó? mi a szándék? mi a cselekedet? Ez alatt a
fehér csuha alatt pánczéling van. Ha magyarok és németek összefogva,
komolyan verekesznek a törökkel, a barát leveti a csuhát s együtt
verekszik velük, de ha a magyarok csak káromkodni tudnak, akkor a barát
összehuzza a csuháját és imádkozik. Én Erdély kormányzását elvállaltam.
Erdélyt megtartom, oktalanul föl nem áldozom. Ez a kulcsa mindannak, a
mit mondok és cselekszem.