Ugyanakkor, a midőn a török szultánhoz írt levelében azt bizonyítá
Fráter György, hogy mind az, a mit eddig tett, a nagyúr iránti
hódolatból történik, egy a pfalzi fejedelemhez irt levelében «a Krisztus
kínszenvedéseire kéri Károly császárt, küldjön fegyveres segélyt
Magyarországba a keresztény vallás megmentésére».
Tíz év óta sikerült már neki ezzel a kettős arczczal játszani, a nélkül,
hogy a maszkját egyszer is elejtette volna. (Még most sem tudjuk igazán,
melyik volt a maszk?)
Mikor a törökkel beszélt, annak azt bizonyozá, hogy ő csak a nemzetét
szereti jobban, mint a hitét: inkább akarja Mahomed árnyékában nemzetét
magyarnak megtartani, mint a kereszténység fényében németté átváltozni.
Mikor pedig Ferdinándhoz írt, annak arra esküdözött, hogy ő a vallásához
ragaszkodik inkább, mint a nemzetéhez, s kedvesebb előtte az oltár, mint
a nemzeti czimer hármas halma.
Mind a kettőt el lehetett hinni.
És voltaképen egyiknek sem mondott valót.
Nem kellett neki sem a német, sem a török.
Egyedül akart maradni, maga akart uralkodni Erdélyországban.
Lángesze és tapasztalatai megtanították rá, hogy ez a kicsiny ország,
mintegy természetadta erősség, hivatva van arra, hogy egész Magyarország
újjáteremtője legyen. Földje gazdag, szirtje gazdag; de leggazdagabb a
népeinek lelkülete. Hazaszerető szivek, kardhoz és munkaszerszámhoz
egyformán szokott kezek. Tanult, mívelt nemes urak, szolgaságot nem
ismerő székelyek és szászok.
Ez a pálos barát, a korszellemet háromszáz évvel megelőzve, irá e
napokban Ferdinánd királynak, hogy hívja össze a magyar országgyülést és
szabadítsa fel a jobbágy népet. (1550! – 1848!)
Ez a nagy nemzetalkotó eszme Martinuzzi György szivében született.
«A török szabadságot igér a parasztnak s ez által a ráczokat részben
megnyerte magának; mert az elnyomott ember örömest ád hitelt ilyes
igéretnek, habár még nagyobb rabságba sülyed. S mi vagyunk ennek okai,
mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy nején és gyermekén kivül édes
mindenétől megfosztatott».
Ezt a magasztos elvet Erdélyben erőre lehetett emelni; ott székely és
szász nem szolgált urnak: de Nagy-Magyarországon perhorreskálta azt nem
csak a nagy király, de még jobban a kis királyok.
Fráter Györgyöt kikiálták demagognak, Antikrisztusnak, Dózsa Györgynek.
A király körül csellyengő nemes urak új összeesküvést forraltak ellene,
s mikor már Fráter György annyira vitte a megkezdett tervét, hogy
Izabella királyné és Ferdinánd király teljesen megegyeztek: amaz a
korona és országátadásában, emez a fejedelmi kárpótlásban, s az ország
alkotmányos jogainak fentartásában, sőt Ferdinánd eljegyzé János
Zsigmondnak vele egy idős leányát Johannát, (egyetlen eset, hogy egy
Habsburg fejedelmi ivadék egy magyar nemes fiával cseréljen jegygyürüt!)
a midőn már Ferdinánd király és Károly császár beküldék hadaikat
Castaldo spanyol és Pallavicini olasz vezéreik alatt, a kikhez
csatlakozott Báthory és Nádasdy magyar serege s ezek már Debreczen alatt
táboroztak: akkor egyszerre összesugtak az elégedetlen magyar nemes
urak, s az enyedi országgyülésen kikiáltották Fráter Györgyöt a haza
ellenségének s Balassa Menyhárttal az élükön, kitűzték a királyné
zászlóit, megtagadva a szerződés elfogadását. Balassa fegyverhez nyúlt.
A ki pedig nem is volt erdélyi főnemes; hanem egyike azoknak a
magyarországi váruraknak, a kiket a mult években Salm Frigyes, rabló
kalandjaik miatt sziklafészkeikből kiforgatott: egy kalandhős, a kinek a
zürzavarban csak nyernivalója lehetett.
Fráter György rögtön ott termett a hadaival s jöttének hirére szétfutott
az országgyülés: a királyné Gyulafehérvárról fiával együtt Szászsebesre
menekült, ott hagyva a várban egész kincstárát, a koronával együtt.
Fráter György most már félretett minden kiméletet: ostromágyuival
összetörette Gyulafehérvár falait s az elfoglalt várból a királyné
kincseit és a koronát magához véve, személyesen vitte el azokat
Szászsebesre, átadva csorbítatlanul mindent a királynénak.
Ismét előkerültek a régi jelenetek; a szemrehányások, a könyhullatások,
a bocsánatkérések s a kölcsönös kiengesztelődés.
Petrovich nem volt ott. Ő a puskaporfüst elől elhuzódott Temesvárra,
onnan írt dühítő leveleket a szultánnak.
A királyné ráállt a Fráter György által eléje terjesztett egyességre.
Lemondott a koronáról: elfogadta a fia számára az oppelni és ratibori
herczegségeket.
E szerződéssel ment Fráter György Ferdinánd biztosai, Nádasdy és
Castaldo elé.
Fejedelmi pompával tartá felvonulását, nyolcz fehér ló által vontatott
hintóban, kétszáz hajdu és négyszáz huszár által kisérve.
Midőn Castaldo táborába érkezett, kiszállt a hintóból, nyerges lovára
kapott fel, úgy vágtatott a biztosok elé. Castaldo és Nádasdy
ölelkezéssel fogadták a barátot, ki a szerződést velük is aláiratá
Ferdinánd király nevében.
Ekkor aztán a nyolczlovas hintót Izabelláért és a fiáért küldte el
Fráter György. Úgy utazott együtt a királyi udvar a fegyveres haddal
Kolozsvár felé. Fráter György és Nádasdy Tamás két felől a hintó mellett
lovagoltak.
Utközben megállítá a menetet Fráter György s könnyes szemekkel adott
számot a királynénak mind arról, a mit teljes életében tett a Zápolya
családért. Most is az ő javát akarja s lesz még idő, a mikor neki ezért
Izabella köszönetet fog mondani. Legyen hát a királyné vidám és jókedvű!
Hanem ő maga nem tudta a zokogását visszafojtani.
A királyné is sírt, s csak annyit válaszolt, hogy hinni akar Martinuzzi
szavainak: Isten adjon neki erőt szándékaihoz.
Kolozsváron már egybegyültek az ország rendei, midőn Izabella
megérkezett, s kinyilatkoztatták, hogy elfogadják az egyezményt. Az
országházból a főegyházba vonultak, a hol az egyezség megtartására
letették az esküt, elébb Ferdinánd biztosai, azután Izabella, saját és
fia nevében, végül Utyessenovich Martinuzzi György, Erdélynek ezentul is
kormányzója. A koronát és a szent jelvényeket azonnal átadták.
Ez országos cselekvény után Kolost-Monostorba ment át az udvar és az
országos rend, a hol a gyermek János Zsigmond király eljegyzése az oltár
előtt egész szertartással ment végbe. – Ilyen szomoru vőlegényt még nem
láttak soha. – Igaz, hogy a menyasszonyt az öreg Nádasdy képviselte.
Két hét volt adva a királynénak, hogy Erdélyből elutazására elkészüljön.
De hátra volt még két ember, a kivel számolni kellett. Az egyik volt a
szultán követe, Hali csausz, a másik Petrovich.
A török azért volt itt, hogy sürgesse János Zsigmond megkoronáztatását.
Fráter György szép szóval (és még szebb csomó aranynyal) megnyugtatá a
törököt, hogy most még épen maga a koronázás nem mehetett végbe, mert
János még nagyon gyermek: a korona férfi fejre való; de majd eljön az
ideje. Ezuttal csak a lakodalmát ülik (ahoz már elég idős) s nem sokára
az anyjával együtt csak azért távozik el Erdélyből, hogy a saját
magyarországi fővárosában Kassán megtartsa a menyegzőjét királyi
menyasszonyával.
És Hali csausz híven elhitte a barátnak ezt a mesét, s ezzel tért vissza
Stambulba. – S még a szultán is elhitte.
De nehezebb ember volt Petrovich. Ő a Bánság vajdája volt: valamennyi
várnak ura s vele nem lehetett meséket elhitetni. Végre maga Izabella
kérte őt fel, hogy adja meg magát. Ekkor aztán átadta Temesvárt jó
Losonczy Istvánnak, Ferdinánd kapitányának a többi várakkal, Becsével,
Becskerekkel, Lippával, Karánsebessel együtt s nem fogadta el a
munkácsvári cserét: azt mondta, hogy ő a királynéval együtt megy
bujdosásba. Esze kevés volt, de szive nagy volt a derék főúrnak.
Ott is volt a királyné kiséretében, midőn Izabella útra kelt Kassa felé.
Fráter György Szentkirályig kisérte a királynét és fiát. Itt érzékeny
búcsut vett tőlük, mind a kettőt megcsókolva, s mindegyiknek egy
erszényt ajándékozott ezer aranynyal.
Maga ott maradt az út közepén, midőn a királyné kocsijai tovább vonultak
fel a hegytetőnek.
Mikor az utolsó szekér is eltünt a hegyorom mögött, a por is elszállt
utána, akkor érezte Fráter György, hogy milyen üres lett a világ
körülötte. Nincs többé itt az az asszony, a ki sír, fenyegetőzik, szid,
haragszik, gonoszkodik; aztán megint kiengesztelődik, bocsánatot kér,
hizeleg, jó lesz. Nincs többé senkije!
A távozó királyné pedig, midőn Zilahon túl, Erdély határán túl pihenőt
tartott, hogy még egyszer visszatekintsen az elhagyott kicsiny, de
boldog országra, elővette a szivét a nagy fájdalom. Egy hársfa kérgébe
felvéste a nevét és jelmondatát: «Sic fata volunt!»
Így akarja a sors!