Ez országgyüléstől fogva, Fráter György tudott élni a maga méltóságával.
Elhagyta a remetei egyszerüséget, váradi székhelyén s új Bálványos
várában egészen kormányzóhoz méltó udvart tartott, a hol a fejedelmek
követeit fogadhatá. Bécsben, úgy mint Augsburgban, Toledóban úgy, mint
Versaillesben, Velenczében, Rómában tudták azt jól, hogy Magyarország
ügyeit Nagy-Váradról intézik. A szultán is elismerte a barátot
kormányzónak. Az ő követei forgottak minden külföldi hatalmasságnál.
Azok pedig folyvást harczban álltak egymással, s ezekben a harczokban
számítottak a magyarok fegyvereire is. Viszontag ők is bejöttek
egyszer-egyszer Magyarországra a török ellen harczolni s itt sok vért
elvesztegettek, úgy hogy akkoriban Magyarországot a «németek
czimeteriomának» nevezték.
Ferdinánd király a magyar ezredeket felhasználta a protestáns német
fejedelmek elleni hadjárataiban, a helyett, hogy a török ellen
fordította volna a vitézségüket. A szász fejedelmet, Frigyes Jánost,
Wittenbergánál magyar ezredek győzték le, s egy magyar huszár: Luka
Józsa megsebesíté és elfogta, sőt, mint Pethő Gergely krónikásunk
feljegyzé: Szentgyörgyi Miklós gróf, egy jeles hadviselő vitéz, fogta
volt meg a gallus királyt, Ferenczet, a Ticinum város alatt. Mire volt
ez jó a magyaroknak?
Ebben a minden politikai és vallásos izgalmak általános khaószában
kellett Fráter Györgynek keresni az utat a maga nemzete számára. Az
igazságosan itélő történetbuvár előtt Fráter György nem csak korának, de
nemzete történetének legnagyobb diplomatájaként fejlődik elő.
Azt mondják, hogy mindenkit megcsalt: hát őt nem akarta mindenki
megcsalni? Ez a diplomaczia. Csakhogy ő jól értesítteté magát Európa
minden hatalmasságainak szándékairól s nem hagyta magát véletlenek által
meglepetni: azt pedig, hogy ő mit tervez? senki sem találta ki. Még
sejteni sem tudták, hogy ő váraiban egy egész hatalmas hadsereget
tartogat, a mivel minden órában ott csaphat le, a honnan a veszély
közelít.
Legtöbb vesződsége volt magával a királynéval. Annak Gyalu várát
rendezte be fejedelmi székhelyül; hanem ott a királyné unta magát.
Bécsből szüntelen küldöztek le hozzá magyar főurakat, a kik megujították
az alkudozásokat Erdély és fél Magyarország átengedése végett. Most már
a szepesi herczegség helyett az oppelni herczegséget kinálták János
Zsigmond királynak; Izabellának gazdag évdijat.
Fráter György helyeselte az alkut; de elébb azt követelte, hogy
Ferdinánd hagyjon fel a német fejedelmek elleni áldatlan háboruval, s
hozza ki seregeit Magyarország védelmére: különben az egész országot
elfoglalja Szolimán. Valamennyi magyar főúr, a ki Ferdinánd pártján
volt, ugyanazt követelte, a mit Fráter György.
Izabella azonban türelmetlen volt: minden módon menekülni akart
Erdélytől, a magyar koronától, a magyar fájdalmaktól.
Egyszer már el akart szökni fiastul Erdélyből, Petrovich és Patóczy
biztatására. Fráter György azonban, a ki a királyné minden lépését
őriztette, gyorsan parancsot küldött az erdélyi városoknak, hogy a
királynét be ne bocsássák, s a derék szászok a kormányzó parancsát
fogadták meg, leeresztették a sorompókat a királyné hintója előtt, s
annak egész udvarával vissza kellett térni Gyalu várába. Volt aztán hét
országra szóló panasz: hogy a gonosz barát fogolyképen bánik a
királynéval s még a várából sem engedi kimenni.
És Fráter Györgynek erre igen erős oka volt. Ferdinánd király, midőn
végre egy hatalmas, csataképes hadsereget hozott össze, midőn minden
magyar készen állt a török rabiga ellen feltámadni, akkor egy olyan
nagyszerü meglepetést szerzett a magyaroknak, a mi túltett még a «fekete
herczeg» lángeszü retirádáján is. Ferdinánd király a legnagyobb hadi
készülődés közepett egyszerre csak békét kötött a török szultánnal hét
esztendőre, a legmegalázóbb föltételek mellett. A magyarok le voltak
verve egész a fekete földig!
Egész Európa följajdult erre a békekötésre; a pápa, a császár
szemrehányó leveleket irtak Ferdinándnak, de ő azt felelte, hogy már
lekötötte a szavát. S keresztyén fejedelemnek a szavát meg kell tartani.
És Izabella akkor akarta átadni az országot Ferdinándnak! A midőn a
legjobb hivei is elpártoltak a királytól. A hűséges főurak ott hagyták
Bécset és Pozsonyt, mind Erdélybe siettek, s Fráter Györgygyel
conventiculumot tartva, olyan határozatot hoztak, hogy János Zsigmondot
megkoronázzák királynak s Erdélyt és Magyarországot a szultán
fenhatósága alá bocsátják. Ezt a határozatot tiz magyarországi főúr irta
alá és egy asszony: a fogságban tartott Perényi Péter neje; egy élő férj
özvegye: – így küldték el a szultánnak.
Ha ekkor János Zsigmondot megkoronázzák, Ferdinánd elveszti egész
Magyarországot. Ezért kellett Fráter Györgynek erőszakkal visszatartani
Erdélyben Izabellát és a fiát. A miért kegyetlen zsarnok lett a neve.
Azt tette, a mit a helyzet parancsolt. Nem ő rontotta el a Ferdinánddal
való egyezkedést, hanem Ferdinánd szerencsétlen békekötése a törökkel.
No, de jól adta a sors, hogy nincsen olyan rossz a világon, a minél még
rosszabb is ne jöhessen: így aztán a kisebb rosszból jó lesz.
Szolimán szultán a tiz főúr ajánlatára azt a választ adta, hogy kész
beleegyezni János Zsigmond megkoronáztatásába; ha a magyarok átengedik
neki Temesvárt, Becse és Becskerek várait, – melyeket ezennel követel is
tőlük; ha nem adják: elveszi.
Ez annyit jelentett, hogy adják át még a temesi bánságot is török
szandzsákságnak.
Erre a pokolbeli követelésre aztán nem maradt más kijárásuk a
magyaroknak, mint az áttérés a Ferdinánd hűségére, mindenestül.
Fráter György lemondott a török pártfogásról; széttépte nagy terveit:
egy nemzeti király alatt felvirágzó Magyarországról. A hajótöröttnek a
part felé kell menekülni, akárki országa van ott. Most már ő mondta,
hogy át kell adni Ferdinándnak a Zápolyák országát. Így legalább
megnyeri a békét az ország. Ferdinándnak hét évre van békekötése
Szolimánnal. Ha a magyar Alföld, a Bánság és Erdély Ferdinánd birtokába
száll át, akkor ennek az országrésznek is biztosítva lesz a békessége
hét esztendőre. S ez a hét év is élet!
Mindenki ezt akarta már. A török kényúri követelés után nem maradt más
választás.
Ferdinánd király végre valahára elérte azt a vágyát, hogy senki sem
ellenezte a nagyváradi kötés végrehajtását: maga Fráter György minden
föltételbe beleegyezett; a királyné mehet már a fiával az opuliai
herczegségbe, a hová nem rég szökve akart menni.
Ámde ekkor egyszerre egy új ellenség támadt. Maga a királyné.
A mint Petrovich megtudta, hogy Fráter György beleegyezett a
Ferdinánddal való kiegyezésbe, s Ferdinánd őt megerősíti Erdély
helytartója állásában, egyszerre támadt benne az ostoba emberek
nagyravágyása: a legveszedelmesebb indulat, mert ez nem nézi hogy mit
gyujt fel a tüzzel, a mit lángra szított.
Legelőször is a királyné szivében gyujtott fel egy nemtelen haragot. Ő,
a ki mindig futni akart Ferdinándhoz; a ki kulcsolt kezekkel rimánkodott
neki, hogy kisértesse ki innen, most egyszerre az ellenkezőre fordult,
egy olasz udvaronczát (Salvazzit) futtatá Szolimánhoz: elárulva a
szultánnak, hogy Fráter György megalkudott Ferdinánd királylyal, Erdély
és a korona átadása végett, hogy őt és fiát megakarja fosztani
trónjától, országától: kéri a szultánt, küldjön seregeket az oltalmára,
s törje össze az ő zsarnokát, Fráter Györgyöt!
Izabella királyné hitta fel Szolimán szultánt, hogy Fráter Györgyöt
pusztítsa el a világról!
Egyetlen igaz barátját, a legnagyobb magyar hazafit, gyermekkora óta
jóltevőjét, kiadta az ő maga, az országa, a keresztyénvilág
ellenségének!
Nem jöhetett ez a szivéből. Nem támadhatott ez az ő lelkében. A nagy
hájfejű Petrovich, meg az a sok ármánykodó olasz, lengyel udvaroncz
tette ezt az ő nevében.
De meg volt téve.
Magyarok is járultak hozzá. Batthyány Orbán haragosa volt a barátnak,
Losonczy Pál gyűlölte, mint papot.
Aztán volt a királyné udvaránál két fiatal levente, Török János és
Patóczy Ferencz, a kik mind ketten halálosan szerelmesek voltak a
királynéba.
Nem volt ez világi szerelem, hanem az a mesevilágbeli rajongás a
sárkányölő lovag részéről az üldözött hölgy iránt. Gyönyörűségnek tarták
érette meghalni. S azon versenyeztek egymással, hogy melyik fogja
kettőjük közül hamarább ontani a vérét szive bálványáért.
Török János, mint fiatal suhancz, atyjának Török Bálintnak török
rabságba hurczoltatása után, felmene Bécsbe, s ott Ferdinánd király
udvarában vállalt szolgálatot. Lovaglásban, de különösen tőrrel való
vivásban mindenek fölött kitűntette magát. A magas udvar gyakran
gyönyörködött az achillesi alkatú ifjúban, mikor az a lovagjátékokon
egyedűl két ellenlovaggal szemben elfogadá a tornát. Az egyikkel vivott
görbe karddal, balkézzel, a másik ellen hosszú háromélű egyenes tőrrel a
jobbjában, a lovát csak a térdeivel irányozta.
Mikor aztán Ferdinánd leküldözé a követeit Izabellához alkudozni, a jó
Nádasdy Tamás kiséretében egyszer Török János is lejött, s akkor esett
bele abba a tündéri szerelembe a királyné iránt, ott is maradt annak a
szolgálatában.
Majd megismerkedve a korra nézve egyivásu Patóczy Ferenczczel, midőn
ifjak módjára sziveiket egymásnak kitárták, megtudták, hogy mind a
ketten a királynéba szerelmesek.
Ettől fogva aztán örök fegyverhűséget esküdtek egymásnak s felfogadták,
hogy vérüket, életüket Izabellának fogják szentelni.
Tehát ezek is szaporíták a királyné vakon követő hiveinek táborát. Török
Jánosnak volt százhatvan huszárja, mind aképen gyakorolva, hogy
egyszerre karddal és tőrrel vivjon, és hatvan muskétása, a ki egyúttal
karddal vívó hajdú is volt.
A török szultán első hallásra nem akarta hinni, hogy Fráter György az ő
hatalma ellen szarvakat merjen emelni, előbb csauszokat külde a
baráthoz, annak az örve alatt, hogy szerezzenek tőle szelindek
(molosszusz) kutyákat és nyulhajtó agarakat. Ezek nem tudtak a barátból
kivenni semmi okosat. Ellenben a szultán tolmácsa Mahmud, a kit Bécsbe
küldött, azzal a bizonyos hirrel tért vissza, hogy bizony átadta Fráter
György Ferdinánd királynak Erdélyt, fél Magyarországot: hozzá is nyulna
a király, ha forró nem volna a gesztenye.
Ekkor aztán Szolimán szultán, a maga haragjának teljességében,
visszaküldé Mahmud béget Ferdinándhoz és Izabella királynéhoz, mind a
két vazalljának megparancsolva, hogy a rebellis barátot, azt a Fráter
Györgyöt, a hol kapják, megfogdossák, lánczra verjék, úgy küldjék
Sztambulba; ha élve el nem foghatják, a levágott fejét utaztassák a
szultánhoz.
És egyúttal, parancsolatja nyomatékául elrendelé a szultán, hogy a
királyné nagybátyja, Petrovich támadja meg a rácz hadaival Nagy-Váradon
Fráter Györgyöt; Péter vajda törjön be Moldvából a Székelyföldre, István
vajda török-oláh dandárral rontson be a Királyföldre; végre a budai
beglerbég: Kászon basa, az egész török hadsereggel nyomuljon Szegeden,
Aradon, Déván keresztül Erdélybe. Négy felől indítá meg a nagy úr, a
királyok királya! a fegyveres támadást, a szegény fehér barát ellen, a
kinek ötödik ellenségül ott volt maga a királyné, Petrovichcsal és
vakbuzgó magyar testőrvitézeivel.
Ekkor mutatta aztán meg magát a barát a maga egész titáni nagyságában.
Karddal rontottak rá, karddal felelt vissza! S egy rövid hónap alatt
szétverte mind a négy támadó ellenséget, hogy sebeit nyalva futott
valamennyi vissza a hazájába, s megtrágyázta a magyar földet a
hulláival!
De tartsunk rendet.
A mint Fráter György meghallá, hogy a királyné visszautasítja a
Ferdinánddal kötött egyességet, s az országot fegyverfogásra hivja fel
Fráter György kormányzó ellen, minden haladék nélkül megindítá új
Bálványos várban gyüjtött hadait Erdélybe: a két Mártonffyt, a kik
Marosvásárhelyen hadakat gyüjtöttek ellene, megfogatta s lenyakaztatá. A
hadserege saját zászlói alá esküdött; melyeken az Utyessenovich czimer a
pálosok rendczimerével volt egyesítve: az egyszarvú veres mezőben és a
kenyeret hozó Illésholló kék alapon. A királynénak még ekkor nem volt
több, mint kétezer katonája, azokkal nagy sietve Gyulafehérvárba vonult
vissza. Fráter György a nyomában. Harminczezer főnyi rendes serege volt,
ellátva ágyúkkal. Ott körülzárta a várban a királynét és hivei seregét.
Aztán várta, hogy mely oldalról fogják hát megtámadni?
A királyné udvarában nagy lett erre az ijedség. Senki sem számított
arra, hogy Fráter György a fegyverre fegyverrel fog felelni. A saját
honfiai a királynénak nem igen tartoztak a vitéz hadverő lengyelekhez;
azok Tinódy jellemzésekint «hamar megröttenének, kiknek csak bujaság és
táncz kell kedveknek. Esznek, isznak leányok körül csellyegnek, Királyné
asszonynak könyörgeni kezdének: Igen jók nem vagyunk mű táborban lakni,
Kérjük, felségedet, ne akarj kiküldeni Münket a táborba, ott kin
nyomorogni. Jobbak vagyunk itt ben felségednek szolgálni.»
Eként aztán Izabella a vele tartó őrseregnek a vezetését rábizta Török
Jánosra és Patóczy Ferenczre.
Fráter György Ekemezőn ütött tábort derék seregével. Gyulafehérvárt csak
körülzárta és nem ostromoltatá. A királynét kimélte. Folyton izengetett
be hozzá a várba, de a királyné minden békeföltételt visszautasított.
A Cunctator rendszerrel még azt is elérte Fráter György, hogy a királyné
által behivott pártfogók mindenütt dulással, a fegyvertelen nép
öldöklésével nyomultak előre: ez által azoknak a magyar és szász
uraknak, a kik a török, oláh, rácz segítséget olyan nagyon áhították,
kegyetlen leczkét szolgáltattak.
Egy kora hajnalban arra ébred Fráter György, hogy ugyancsak erősen
ágyuznak Gyulafehérvár táján. Rögtön lóra ült s odavágtatott a táborból.
Az történt, hogy a székelyek, megunva a várakozást, minden vezéri
parancsszó nélkül neki fordíták az ostromágyukat a várfalaknak, s
elkezdék azokat rombolni, mire Fráter György odaérkezék, már akkorra
nagy rést lövének a bástyán.
Fráter György haraggal kiálta a pattantyusokra: «Ki parancsolta nektek
az ágyuzást?»
– Magam la! pattogott vissza egy kurta zekés atyafi: még nem is «lófő»,
csak afféle «pixidárius». Én mondám, mindnyájan megállták és teszszük, a
hogy illik. Mü nem jövénk ide azért, hogy mogyorót törjünk a fogunkkal a
te királynéd számára. A mi országunkat kétfelől is háborgassa az
ellenség: gyerekünk, asszonyunk fut a homoród-almási barlangba, mü meg
itt süssük a makkot? Azért, ha te barát létániát mondani jöttél ide, hát
akkor «Dominus vobiscum», de mü már ott vagyunk, hogy «Secula seculorum
Amen!» s úgy széttörjük ezt a rongy várat itten, királynéddal,
királyoddal együtt, hogy még a pora sem marad: azután megyünk haza
ellenséget verni.
Ez igazán székelyül volt mondva.
Fráter György megtiltá a további ágyuzást, a székelyek táborában pedig
tartott egy hathatós beszédet, a melylyel megnyugtatta őket. Ő maga fog
még ma felmenni a királynéhoz az ostromolt várba, lelkére fog beszélni,
hogy távolítsa el a sok behivott ellenséget az országból; ha aztán a
királyné nem hajlik a szóra: azonnal az ellenségre fogja vezetni a
hadait s kiveri azt az országból.
Ebben a székelyek megnyugodtak.
Fráter György azonnal követet küldött fel a királynéhoz; személyes
beszélgetést kérve tőle: az alatt egyikét a királyné főkapitányainak
kivánva ide küldetni tuszul.
Ketten voltak: Török János és Patóczy Ferencz, mind a ketten délczeg
fiatal vitézek, mind a kettőnek egy volt a szerelme. Olyan szerelem,
mely czélját soha el nem éri.
Mikor Fráter György izenetét meghozá a várba a követ, azt mondá Török
János Patóczynak:
– No czimborám, most itt az óra, a melyben bebizonyíthatjuk a mi
bálványunknak, mennyire imádjuk. Kezünkre adta az Isten az ő gonosz
tyrannusát: ide jön a barát! Kettőnk közül az egyiket leküldi a királyné
a táborba tusznak, a másik itt marad. A többit tudod már. A ki kettőnk
közül itt marad a királynéval, ugyan keresztül rontja a háromélű tőrét a
barátnak a lelkén; a másik, a ki kezesül ment érte, bizonyos kínhalált
szenved. A kit a királyné választ.
Patóczy kezet adott rá.
A királyné Patóczyt választotta tuszul Fráter Györgyért: azt küldte le
az ekemezői táborba. Török János maradt mellette.
Abban a szobában, a hol a királyné fogadta Fráter Györgyöt, volt egy
rejtett fülke, melyet Hunyady János arczképe takart el, odarejtőzék el
vitéz Török János.
Fráter György a maga egyszerű fehér barátcsuhájában jött fel. A királyné
violaszin gyászban fogadta: atyját Zsigmond királyt gyászolta, ki ez
évben költözött el ez árnyékvilágból.
Mikor a barát a királynéval szemben lett, csak leborult térdre a
lábaihoz, s megragadva a királyné kezét, elkezde neki szemrehányást
tenni, de a szava csupa zokogás volt.
– Óh én édes leányom! én drága királyném! Mit cselekedtél az én szép
országommal? Azért, hogy «engemet» összetöress, behivtad a magyarnak
minden kegyetlen ellenségét, négy oldalon gyujtottad fel a kies szép
hazát.
– Nem tudok felőle. Rebegé a királyné megrendülve.
– Te nem tudsz felőle? Hát ki adta a kardot és üszköt Cserepovics
kezébe, hogy a rácz hadakkal pusztítsa végig a magyar Alföldet? vegye
ostrom alá Csanádot, Hunyad várát? Ki irt levelet Péter vajdának, hogy
rontson be a moldvaiakkal, s a krimi tatárral a Székelyföldre? Ki
nyitotta meg az ország kapuját István vajda előtt, hogy oláh és tatár
hadakkal áraszsza el a Királyföldet? Ki küldött követet a budai
beglerbéghez, Kászon basához, hogy jőjjön az egész török hadsereggel
egyenest Erdélybe? Talán nem is tudod, hogy útjában végigpusztította a
Maros vidékét, s már itt ül az előhada Déva várában s tanítja a
megkínzott szüzeknek a te nevedet átkozni.
A királyné megrettent és sirva fakadt.
– Isten látja: én ezt nem akartam!
– Csak engemet akartál összetörve látni. No, hát töress össze; itt
vagyok a kezedben. Ide hoztam neked ajándékba ezt az én ősz fejemet. Ne
emlékezzél rá, milyen szeretettel, mekkora hűséggel szolgáltalak mindig.
Vágasd le a fejem, s aztán próbáld meg az én véremmel, meg a te
könnyeiddel eloltani azt a szörnyü lángot, a mivel az országaidat
elborítottad!
A királyné a kezét tördelte kétségbeestében.
– Istenem. Jehova szent Atyám! Hisz én nem ezt kivántam.
Fráter György ekkor felállt a térdéről, s nyugodt hangon beszélt.
– Tudom, királyném, hogy te nem sejtetted, minő rémségeket költesz fel
szavaddal. Ha lett volna melletted egy ember, a kinek helyén van a szive
és az esze, bizony nem tetted volna ezt. De a kikkel körül van véve
fölséged, azoknak vagy esze, vagy szive meg van rontva. Íme itt van az a
Török János, felséged hadainak főkapitánya, a kinek az atyját, a dicső
emlékű Török Bálintot a hitetlen ozmán zsarnok lánczokban hurczolta
magával. Isten úgy legyen a birám a másvilágon, a milyen igaz, hogy én
mindent elkövettem a megszabadítására: meseváltságdijat ajánlék érette.
Most veszem a hirét, hogy az én dicső barátomat megváltotta már a
jóságos Isten, s török rablánczából felvitte magához.
A királyné rémkedve tartá a kezeit Fráter György ajkai elé, mintha
visszaakarná tiltani a beszédét.
A rámában az a festett kép, a hős Hunyady képe hogyan reszket: hangot
ad, mintha zokogna! Fráter György tovább beszélt.
– Én e gyászhirre tábori misét tarték a megdicsőült nagy hazafi
rekviemére, míg a fia, a huszonötéves levente, kardját köszörüli itt
fenn, hogy atyjának gyilkosaival, a pogány törökökkel vérszövetséget
kötve, végig pusztítsa a saját hazáját! Hát ez nem a te munkád királyné
asszonyom?
Ennél a szónál megmozdult a nagy arczkép rámástól, sarkán elfordulva, s
a rejtett fülkéből előlépett ifju Török János. Férfiui harag lángolt az
arczán, gyermeki köny ragyogott a szemében. Három élü tőre volt a
kezében.
Nem Fráter Györgyhöz, hanem a királynéhoz beszélt.
– Ezt nem mondtad nekem, királyné asszonyom! Oh hogy imádtalak, mint egy
oltárképet! Hűséget esküdtem neked életre-halálra. De ha tudtam volna,
hogy te a törökkel kötél szövetséget, hogy a hitetleneket hivtad az
országba, inkább levágtam volna azt az esküre felemelt három ujjamat. És
most legyek elkárhozva, legyek a Szentháromság által megbüntetve, de még
is megtöröm az én hűségemet te hozzád királyné, s kardomat, szivemet
adom a te ellenségednek, a te zsarnokodnak, a ki engem apám gyilkosaira
enged rohannom! Fráter György! Vigy magaddal. Kétszáz vitéz harczos jön
utánam. Az egy kivánságom, hogy én ronthassak legelől kegyetlen bosszut
állni apám hóhérain!
A királyné abban a perczben, a midőn Török János előlépett a rejtekéből,
egyszerre odaveté magát Fráter György keblére, mintha a saját testével
akarná őt megvédelmezni. És a midőn az ifjú levente nemes kifakadását
végig hallgatta, arczán a rémület átváltozott megdicsőüléssé. Átfonta
két karjával az ősz ember nyakát, csókolta az arczát, könyörögve szólt
hozzá.
– Atyám! Csodatevő szentem! Mentsd meg az országot!
– Hát nem te hivtad be a törököt az országba? szólt Török János a
királynéhoz.
– Átkozott legyen az az óra, melyben azt tettem. «Mea culpa! mea maxima
culpa!»
– Akkor álld meg ezt a kardot, mely a te bűnödnek a zsoldját lefogja
fizetni.
És a királyné áldva tette a kezét az ifjú hős tőrére.