Fráter Györgynek a szivét ez az eset rendíté meg legjobban. Ha volt még
a lelkében egy szikrája a török iránti szeretetnek, azt is kioltá ez a
kegyetlen csufság. Kidobni János király holttestét a királyok
sirboltjából.
Ilyen tőrökkel a szivében kellett neki tovább folytatni a hódolat
játékát.
Ebből a szégyenteljes hadjáratból ügyesen ki tudta huzni magát.
Mind a két fél követelte tőle, hogy jőjjön a segítségére. Azt felelte
nekik, hogy nincs hadserege. A szultánnak pedig engesztelésül küldött
katona helyett nyolczszáz szekér eleséget, a mit még szivesebben
fogadtak.
Hogy mit tett ezután Fráter György? Annak a jellemzésére a franczia
életiró szavait idézzük:
«A kormányzó gondoskodása mellett a királyné oly fényes és mivelt
(polie) udvart talált maga körül Erdélyben, mint Budán, s miután nagy
hajlandósága volt a fényüzésre és mulatozásra, ennek a kielégítésére
mindent elkövetett, úgy hogy a királyné évek során át boldog és nyugodt
uralkodás édességét izlelheté. A kormányzó (Fráter György) ezalatt
minden gondját a népek boldogítására forditá: virágzásra hozta a
vallást, az igazságszolgáltatást, a művészeteket, mesterségeket és a
bőséget. Mindig azt tartotta szem előtt, hogy abban az állapotban és
akaratban tartsa fenn a nemzetet, hogy egy napon a gyámfia, a király
hatalmát nemcsak a szép részében a királyságnak: de egész Magyarországon
is helyreállíthassák. S a míg e hazafiui dicsvágyat ébren tartá a
nemzetben, nem feledkezett meg annak a kényelméről és biztosságáról. A
saját jövedelmét is feláldozva, emeltetett középületeket, haszonra és
mívelődésre, építtetett erősségeket Erdély védtelen pontjain s Nagyvárad
környékén azokat megrakta jól begyakorolt zsoldos hadakkal, a kik fölé
derék, hű kapitányokat helyezett; az urak közül pártfogolta azokat, a
kiknek eszük és érdemük volt, s különösen kegyelte a székelyeket, a kik
a legharcziasabb és legkifáradhatlanabb népek, mindig készek a
felhivásra hadirendbe állni.»
Igy ir a részrehajlatlan franczia tudós Fráter Györgyről.
A magyar kortársak azonban más véleményen voltak. Nekik Fráter György
kormányzása kiállhatlan zsarnokság volt. Mindenki irigykedett rá s ezek
az alattomos torzsalkodók, meg a cselszövényben felnőtt olasz
udvarhölgyek, az élvhajhászó lengyel udvaronczok úgy felingerelték
Fráter György ellen a királynét, hogy Izabella elhatározta
megszabadítani magát e nehéz ember zsarnoksága alól, a ki őt
mulatságaiban, fényüzésében akadályozza. A királyné már a saját
jegypénzét költé: azt a bizonyos tizezer aranyat.
A Zápolya-kincsek mind Petrovics kezébe vándoroltak zálogba. A jó
nagybácsi adogatott a királynénak azokra pénzt, szaraczénus uzsora
mellett.
A királyné azon kezdte Fráter György ellen a támadást, hogy felszólitá,
adjon számot, hová tette az ország jövedelmeit egész kincstárnokságának
az ideje alatt.
Fráter György erre röviden válaszolt. János király haláláig a számadások
Verbőczy Istvánnak lettek átadva megvizsgálásra. Azok ott elégtek a
kanczellár padlásán Buda ostromában. Az azóta felszaporodott
számadásokat majd befogja mutatni János királynak, mihelyt az olvasni
megtanul. (Már hét esztendős volt.)
És Fráter Györgynek igaza volt. Abban az időben nem volt szabad
nyilvánosságra hozni sem a jövedelmeit, sem a kiadásait az országnak. A
közjövedelmek legnagyobb része mind olyan volt, hogy ha felfedezik a
forrását, rögtön bedugul. Még nagyobb veszedelem támadt volna belőle, ha
a kiadásokat dobra ütik: a titkos ajándékozások a török nagyvezéreknek,
tolmácsoknak, magának a szultánnak; a titkos ügynökök fizetése Bécsben,
Rómában, Toledoban, Jászvásárban; az új erősségek emelése, a hadak
felfegyverzése, különösen a nagyváradi ágyuöntő mühely, mihelyt közhir
szárnyára kap, egyszerre rázudítja Erdélyre a török haragját. Ezt vétek
volt kérdezni, s bűn lett volna rá felelni.
Majd ha a király olvasni tud! Az pedig még az öreg Á-t sem ismerte.
Ekkor a királyné összehivta az erdélyi országgyülést, hogy az lásson
törvényt a barát feje fölött.
Fráter Györgynek vesztett ügye volt az országgyülés előtt. A főurakat
bántotta az, hogy fölöttük egy barát uralkodik; a szász követek
keseregtek ellene a rajtuk behajtott adó miatt. Batthyányi Orbán
haragudott rá, hogy nem ő rá bizta az ország főkapitányságát s nyilt
ellensége lett. Török János, a Bálint fia el volt keseredve ellene
atyjának török rabságban elhunyta miatt, a kiről azt hirlelték, hogy
Fráter György okozta az elfogatását. Majláth Istvánnak a hivei mind
ellene esküdtek, mert azt hitték, hogy ő tartja vissza a vezérüket a
Jedikulában; de legnagyobb ellensége volt a királyné, a ki a zordon,
rideg erkölcsü papi gyámban világi örömeinek megcsorbítóját látta. Török
János készült az országgyülésen a királyné ügyét védelmezni, s Fráter
Györgynek ugyan el volt készítve az útja a vérpadhoz, ha ezen az
országgyülésen megjelenik.
Hanem a barátnak megint segítségére jött a saját édes esze.
Nem az országgyülésre ment el; hanem a királynéhoz.
Izabella fejedelmi haraggal fogadta a barátot. Szemére hányta, hogy
dicsőült férje, János király, minő alacsony sorsból emelte őt fel a
legmagasabb méltóságra! Eszébe hozta a haldokló szavait, melyekkel nejét
és gyermekét a barát oltalmába ajánlja; s ő most háládatlanul,
szivtelenül eltüri, hogy királynéja és királyi gyermeke szükséget
szenvedjen: maga kincseket gyüjt halomra, s a királyi asztalra csak
morzsákat juttat.
Végzé keserves sirással.
Fráter György engedé a feje fölött lezugni a királyi harag menyköveit s
a rájuk következett záport egyaránt.
Akkor aztán elővette az ékesenszólását s világos képet rajzolt az ország
állapotairól a királyné elé; de legékesebb beszéd volt az, a midőn
előszólítá apródjait s azok egy vasszekrényt czipelének be, melynek
kulcsait átadá Fráter György Izabellának.
– Ime lássa felséged, hogyan sáfárkodtam az ország vagyonával, felséges
asszonyom és királyi gyámfiam javára.
A királyné által felnyitott vasszekrényben tizezer darab lizimakhus
arany volt felhalmozva.
Hát ez már okos beszéd! Az ilyen czáfolattól rögtön felszáradtak a
királyi könyek. Izabella kezét nyujtá Fráter Györgynek, sőt az arczát is
megcsókolta. Végre nevetni kezdett s azt mondá, hogy előre tudta ő,
milyen jó ember a barát, s most már fel lévén világosítva, átlátja, hogy
mindent az ország javára cselekedett.
Itt rendbe hozván a dolgát, Fráter György Mineróna úrhölgy felé fordult,
a ki nagyon duzzogni látszott.
– Kegyelmednek pedig, bájos szép amazon, szintén meghoztam azt, a mit
igértem: egy délczeg vőlegényt, az előkelő Zborniczky Miklós herczeget,
a ki ime általam küldi kegyelmednek a jegygyürüjét – és a jegypénzt, két
ezer darab oroszlános tallérokban.
Erre aztán Mineróna úrhölgy is zokogásra fogta a dolgot; de ügyelt rá,
hogy a könnyei kárt ne tegyenek az arcza hajnalszinében.
Eként mind a két asszony meg lévén nyerve, Fráter György ismét ura volt
a helyzetnek.
A két, jókedvre derített hölgy kétfelül karonfogva a kedves zsarnokot,
átvezeté őt a királyi gyámfiának a szobájába, hogy annak is bemutassa
hódolatát.
A gyámi feladat aként volt felosztva a két tutor között, hogy Fráter
György vezette az ország ügyeit, jó Petrovich Péter pedig a királyi
gyermek nevelését.
Mikor a gyermek-király szobájába benyitottak, épen ebben a
foglalatosságban találták a gyámot és növendéket.
Petrovich négykézláb mászott a földön, János Zsigmond pedig a hátán ült,
mint egy lovon s pattogatta a korbácsát fölötte, kiabálva: «deh te
ráró!»
Fráter György nagyon restellte ezt a dolgot.
– Uram, Petrovich Péter; temesi gróf uram. Ez már mégsem kegyelmedhez
méltó pozitura.
A temesi gróf mérgesen felelt vissza.
– Hát mi köze ahhoz kegyelmednek, ha én a királyommal lovast játszom?
– Megigazítom magamat. Nem kegyelmednek illetlen, hanem a királynak,
hogy ilyen lovat választ magának. Majd adok én a királynak egy szép kis
tatár lovat, a min hetykén lovagolhat.
Erre a gyermek-király rögtön leugrott a nagybátya hátáról s odafutott
Fráter Györgyhöz.
– Hol van az a kis ló?
– Az a kis ló itt van már az udvaron felnyergelve. Hanem annak az ám a
szokása, hogy az olyan gyereket ledobja a hátáról, a ki nem tudja
elmondani az Úr imáját: a miatyánkot.
– Én pedig nem tudom. Péter bácsi azt mondja, hogy az embernek kipotyog
a foga az imádkozástól. Aztán minek nekem az a «miatyánk»? Az én atyám
király volt. A «mindennapi kenyerünkért» sem könyörgök én, mert én
kenyeret nem eszem: csak hust, meg tortát.
Fráter György kemény dorgáló szóval fordult gyámtársa felé.
– Uram, temesi gróf uram, ez nem jó nevelés! Nem így bizták kegyelmedre
a királyt.
Petrovich durván förmedt vissza.
– Ne tanítgass engem, te barát móresre! Én királynak nevelem az öcsémet,
nem papnak!
Azzal tele pofával fujtatva eltávozott a szobából, engedelmet sem kérve
a királynétól.
A barát aztán ölébe vette a kis királyt s elkezdett neki szép meséket
mondani: mig az annyira megszelídült, hogy össze hagyta tenni a kezeit,
s elmondta Fráter György után a miatyánkot végig. Másodszor aztán már
elmondta magától. Olyan tűz-esze volt – a gyermeknek!
Az egybegyült rendek várták ezalatt nagy gyürkőzéssel Fráter Györgyöt az
országgyülésen.
Nagy lehetett az elbámulásuk, a midőn érkezni látták a biborszínü hintót
a nyolcz fehér lóval: a hintóban a királynét a hátulsó ülésben, mellette
a kormányzót, Fráter Györgyöt, vezéri öltözetben, kardosan, szemben az
első ülésen Mineróna herczegnőt; a hintó mellett pedig a miniatur
paripán lovagolva a kis királyt, a szultántól kapott arany buzogánynyal
a kezében.
Az országgyülés termébe Fráter György vezeté fel a királyt és királynét
kézen fogva. Az esztrádon három baldakinos szék volt felállítva: a
középsőbe ült János Zsigmond, ő volt a főszemély, jobbról a királyné,
balról Fráter György. – Petrovich már nem fért el. Neki oda alant
Mineróna herczegnő mellé kellett ülni; a ki egyre azzal boszantotta,
hogy milyen derék ember ez a barát!
A felriadó üdvkiáltás után a királyné szólalt fel: előadva szép latin
nyelven, hogy a «főbiró» már ő neki teljes számadást terjesztett elő
kincstárnoki hivataláról. Ez előterjesztés világ elé nem hozható, mert
akkor az ellenségeink is megtudhatják; a rendek nyugodjanak meg abban,
hogy a királyné az ország és a király jóvoltára történteknek találta a
főbiró által tett kiadásokat.
Hát ha ilyen hatalmas szószólója akadt Fráter Györgynek, mint Izabella
királyné, akkor ki szólhatott volna ellene? A rendek egy lélekkel
kiáltának a királyné szavaira helyeslést; s Fráter György legmérgesebb
ellenfele, Batthyányi Orbán (lelkében igaz hazafi) állt fel azzal az
indítványnyal, hogy ha a királyné ily bizalommal ragaszkodik
Martinuzzihoz, akkor kiáltsák őt ki a rendek Erdély kormányzójának. Ez
meg is történt, s e naptól fogva Fráter György alkotmányosan
megválasztott kormányzója, valódi fejedelme volt Erdélyországnak.
A jó Petrovich mérgesen rugta ki a széket maga alól e választás után.
– Hát akkor én mi vagyok? A király lova?
Azzal nagy mérgesen ott hagyta az országgyülést, kocsijába vetette magát
s dúlfúlva vágtatott haza Temesvárra.
Az országgyülés e pillanat hatása alatt egészen megfordult. Irmagja sem
maradt annak a pártnak, mely Fráter György ellen szövetkezett, s mely
még egy nap előtt eltipró többséget számított.
Bizonysága ennek a csodaváltozásnak az, hogy ugyanazon országyülés, mely
az eddigi adók miatt a fejét akarta kérni Fráter Györgynek, a kormányzó
bölcs beszéde után új adót szavazott meg, a hogy Tinódi Lantos Sebestyén
diák énekli:
«Egy pénz héával egy forintot szörzének, Hogy török császárnak adót
szörzenének, Mert mindenkor ez törvénye Magyaroknak. Forintot héával az
adóban szednének!»
Hej, de okos törvényök volt a régi magyaroknak! Minden adóforintból egy
pénzt visszatartani magnak!
Nemsokára e nevezetes országyülés után megtartották Mineróna
herczegasszony lakodalmát, a jeles Zborniczky Miklós lengyel főurral, a
mely alkalommal az ország is hozzájárult az udvarhölgy kelengyéjéhez
(Tinódi szerint): «Mineróna asszony elházasításában, Zborniczky
Miklóssal törvényházasságban. Ott szép ajándékot az ország mutata.
Szegény köznemes nép kit váltiglan bána».
A menyegzői tánczvigalomban a királyné kezdé meg a tánczot: együtt
lejtvén el a szép palotást a kormányzóval. A barátról az irigyei is
elismerték, hogy még «dali tánczot járni» is jobban tud, mint valamennyi
fiatal leventék.
Mineróna nagyon meg volt elégedve, úgy a kelengyével, mint a
vőlegénynyel, ki őt magával viendő volt haza, Lengyelországba.
A vánkostáncz végzi a lakodalmat, mely abból áll, hogy egy
selyemvánkost, zeneszó mellett vándorolni küldenek, férfi viszi
hölgyhöz, hölgy viszi férfihoz; arra letérdepel: hölgy megváltja magát
egy csókkal, férfi egy aranynyal; kiki azt választja magának, a ki neki
tetszik. Ebből a tánczból a királyné sem vonta ki magát s bizony ő kapta
a legtöbb – aranyat váltságban. De a ki a legtöbb aranyat fizette, az
bizonyára Fráter György volt. Azért, hogy ősz szakálla volt. Mikor végre
Mineróna vitte a selyemvánkost Fráter Györgyhöz, s letérdelt a vánkosra,
az egész udvar gonoszkás mosolylyal nézte ezt a példát. Mindenki tudta
jól, hogy minő halálos ellensége Mineróna a barátnak, azt is tudta, hogy
a remete azért boronálta össze ezt a házasságot, hogy a viperamérgü
udvarhölgyet eltávolítsa a királyné mellől. Azért is a világ truczczára
olyan hangos csókot adtak egymásnak, hogy azt meg lehetett hallani az
egész teremben.
A csókváltságban Fráter György egy, a rendes aranypénznél nagyobb
aranyat adott Minerónának. Az egy KOZON arany volt, melynek egyik
lapjára a figura alá három X volt verve.
Mineróna elérté a czélzást: odasugott a barát fülébe.
– Ez a XXX jelenti a «harmincz ezüstpénzt». – Ez a Judáscsók dija. Ne
legyen igaza kegyelmednek. Én nyilvános ellensége voltam. De itt marad
utánam egy roszszabb ellensége, mint én. Nem visel asszonyruhát, de
azért még sem férfi. Ott van a Judás!
– Látom én azt, pedig nincsen itten. (Petrovichot érték.)
A vőlegény azonban megelégelte a vánkostánczot, s élt azzal a jogával,
hogy a táncznak véget vessen, a trombitásokkal a menyasszonykisérő nótát
zendíttetve rá takarodóul.