A szerencsétlenség nem marad vén leánynak: mindig akad párja. A német
ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most
már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behóditani.
Az erős Siklós vára, melyben Perényi Mihály deákja volt a várnagy, egy
szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a boszu a fogságra vetett
főuráért. Pécs városa alá érve, az «öt egyház» városának küldöttsége
fele uton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt
kérdezte tőlük, hogy kit kivánnak főispánul? azt felelték: «nem kell
nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!» Ezért az
illendőségtudásért marék aranyat adott nekik s ott hagyta Kászon basát.
Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól
kalauzolva. A parasztok szája tele volt panaszszal a földes uraik ellen.
Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemes uraikat. No csak
várjatok, majd ti rátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség
otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait s főispánjainak, Verbőczy
Imrének és Kápolnay Ferencznek vezetése alatt, két zászlóaljal
Székesfehérvárba menekült.
Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül
átgázolhatlan ingoványoktól védve, a homlokrészen pedig erős
bástyatornyokkal ellátva.
Szolimán elébb Budára vonult be, onnan Esztergom alá szállt s annak a
falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyuval. Spanyolok voltak a
várnagyok, Lascano és Salamanca: kilenczed napra feladták a várat. Tatát
első felhivásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát
a derék Arkay Mihály, a ki hat hétig állt ellent az ostromnak: a mi
alatt háromezer golyót lőttek a várába.
Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő
maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta
becsülni az akadályokat.
«Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült
várat megvivni nagy sor!» Ezt mondá a szultán.
Még is egy merész próbát tett. Azon az egy uton, mely járható, egy
hosszu hadoszlopot tolt előre: ráczokból, bolgárokból, tatárokból volt
összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették
előre buzogányokkal.
De a vártornyokat vitéz hajduk védték, onnan Borsodból, a kik nem
fáradtak ki az öldöklésben, s a hogy ember hátán ember nyomult fel az
ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pőröllyel
szekerczével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sánczárkok
között, s a kik felhatoltak a falakra s a városba betörtek, azokat az
utczákon vagdalták össze, s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű
mozsarakba tették s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.
Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen s rögtön abba hagyá az ostromot s
oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A
magyarok annak is vették s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferencz kapitányaik
alatt kirohantak a távozó törökökre s egész Siófokig vágták őket
kegyetlenűl. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s két oldalt
«mint a sárkány a szárnyaival» körül fogá a magyar lovasságot. Kápolnay
elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztül vágta magát a
szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva
az utja: a Vértesbe menekült.
Derék vitéz volt! A hány török lovas futtában utolérte, annak mind egy
csapással leütötte a fejét.
Ekkor aztán Szolimán szultán ujra visszatért Fehérvár alá; melyet most
már csak a hajduk és a talián, meg a német csapatok védelmeztek. Maga a
polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem a
helyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel boszanták a
falakról a törököket, a mikre a szultán azt mondta, hogy «szemtelenség!»
Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s neki
állította őket a Vértes erdőnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer
jármos ökör hurczolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles
hidat a mocsáron keresztül odáig, a hol a városnak csak igen alacsony
falai voltak, s ezen a hidon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a
vitéz hajduk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz
nap folyton megujították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak s azt
mondák a németeknek: «álljatok már egy nap ti a falakra, mi hadd együnk,
igyunk és alugyunk egyet.» És aztán úgy tevének. Jól ettek, ittak: aztán
lepihentek.
Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hidon át. A németek és
taliánok nem birták a rohamot fenntartani s hátat adtak. Az álmukból
felriadó hajduk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utczákba
tóduló törökökkel, jó hadnagyuk Varkocs György (a Tamás öcscse) vezetése
alatt s ugyan nagy vérontást követtek el: úgy, hogy mind a két harczoló
fél kifáradt a verekedésben.
A hadnagygyal együtt ott járt, a harczolókat buzdítva, a kemény szivű
pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék
vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite
és vallása mellett, a kinek az igazán a szivén fekszik.
Mig a hajduk jó bivalybőr pánczélokkal övezék fel a derekaikat, az
apátur vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére,
melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt excommunikáló
bulla. Ez volt az ő pánczélja.
A városi polgárok pedig, a mint azt látták, hogy az ellenség betört a
bástyákba, gyorsan bemenekülének a belső várba s feltekerték a felvonó
hidat.
A derék vitéz hajduk aztán, mikor már látták, hogy a török had
baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden
oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát
őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonó hidat; ők is hadd
meneküljenek a belső várba.
A polgárok azonban gunynyal felelének vissza.
«Vannak ti nektek Mózeseitek és profétáitok: kövessétek azokat!»
S nem bocsáták be a magyar véreiket a belső várba.
Sőt csufondárosan előhurczolák a templomból kitett szent szobrokat, a
fából kifaragott, és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait,
azoknak a nyakára kötelet kötöttek s eként egy gerendára függesztve,
előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.
«No hát, ti bálványimádok! Itt vannak a szenteitek, a kikhez imádkozni
szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk; segits Szent Pál, segíts Szent
Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!»[13]
E kegyetlen szavakra páter Celestin, a torony felé fordulva, megátkozá a
csufolódokat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz
magyar népet s akkor mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltással
«Jézus Krisztus: Szüz Mária» a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt
az első, a ki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig
harczoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem
adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán
szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári
diadal.
A belsővárba szorult polgárok aztán jobbnak találták egyesség utján
feladni a várat a szultánnak. Az egyességlevélben kikötötték, hogy a
szultán olyan pártolásban részesítse őket, «a hogy ő felsége szokta.»
A szultán azt mondá rá, hogy «dobró».
S aztán ott hagyta a városnak kormányzóul Dülbendár basát.
És annyi hires városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen
Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára
összegyüjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király
meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagy úr, dolgát
elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták,
hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és
harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. Száz
évig ott maradtak!
A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt
törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a
polgároknak semmiképen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár
basához, hivatkozva a szultán aranybetüs kegylevelére, a melyben
biztosítva van nekik minden pártfogás, a hogy ő felsége a szultán
szokta.
– No hát mit akartok? Igy szokta a szultán! Ez a török erkölcs!
S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a
basa megfogatott közülök egyet s levágatta a fejét; másnap levágatta
kettőét, harmadnap háromét és így tovább. Nyolczadnapon a polgárok
rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a
megnyugtatást.
– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva, monda Dülbendár basa, s még
folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig.
Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent-Péter és Szent-Pál
szobrait a templomba s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevü
prófétájukat szélnek eresztették s visszatértek a római katholikus
hitre.
– Most vagytok már megnyugtatva. Monda nekik Dülbendár basa. Igy járnak
azok, a kik a szenteiket megcsufolják.
Eként adja elő a dolgokat Szerémy.
Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, a ki lelkében hive maradt a
keresztyén vallásnak, s eképen visszatéríté a fehérváriakat, a miért
megérdemli, hogy a neve a hittéritők közé feljegyeztessék.
De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek
iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.
A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen
pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve,
hogy Zápolya János a pápa által excommunikáltatott: rögtön felhozatta a
királyok sirboltjából Zápolya sarcophagját s kiteteté a czimeterium
udvarára: «annak nincs helye a szent királyok között!» Aztán levelet irt
Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok
közül, s temettesse el máshová.
Eképen ama keményszivü pap még holta után is megtudta üldözni a halott
királyt, s végrehajtá rajta az excommunicatiót még alvó porában is.