Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új
rezidenczia nyomoruságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, a ki
a kincses társzekereket kisérve, nem tarthatott lépést a királyék
hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.
– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára
való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult
János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.
S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari czókmokot s felvitte
őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által
igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is
ideszállították. Solymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tünik fel
Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn
emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben «Koazta Bea» nevet
viselt. A piacz közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.
A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden
élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani
várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, a
kitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e
hazában, a míg ő Buda várában be volt zárva?
… Tehát ismét Lippán volt! A hol ez előtt tizenkét esztendővel. Ismét
ott volt, a hol akkor – Magyarország visszafoglalásának a
kezdőbetüjénél. Magyarország ismét romba volt dülve, a nemzet
tetszhalálba sülyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak
Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz
az óriási munkához, a mi egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy
ne lett volna most?
Akkor ő semmi sem volt, mint «iste monachus Georgius.» Előtte, mellette,
körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen
torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban
ingadozó, elpártolásra mindig kész főur, püspök, kapitányok, püspökségre
áhitozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő
kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga
maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint
fogságba vitelével ő maradt a «királyi gyám» czimén az ország
kormányzója. Itt volt még Petrovich is; de az nem vetett számot. Mint
Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott s dohogott
is néha, mikor a ráczai között volt, hogy neki kellett volna János után
a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba
volt, gazdag és fösvény és mindenekfelett tohonya rest. Ezzel nem is
közölte a dolgát soha Fráter György.
Előtte állt a nagy «semmi» és abból neki nemzetet, országot kellett
teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi
lejárta magát. Ehhez kellett tíz esztendei békés munkálkodás. Sem pénz,
sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy
egész évtizednek a munkatervét.
Egy vezéreszméje volt: azt a részét az országnak, mely az ő
kormányzatára volt bizva, elvonni a harczokból; folyvást fegyverben
gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a
németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyüjteni
haderőt és kincseket az ország számára; hogy a mikor egyszer a sors
kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.
Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János
Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni, ők önálló fejedelemséget
akartak alkotni saját vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt
Kolozsvárra sietni, a hol az egybegyült rendek előtt egy hatalmas
beszédet tartott, melyben leirta az ország veszedelmét, felmagasztalva
az erdélyiek hazafiuságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország
ujjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről,
testi szépségéről, lelki erejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről
s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szivét, hogy egy szivvel
és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond
királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.
Petrovichnak megint volt min morogni: «ez a barát már meg az erdélyi
vajdaságot is magához kaparintotta.» Fráter György nem nevezte magát
vajdának, csak országos birónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák
megnyiltak előtte, ép úgy az iparos szász városok kapui s a székelyek
szivei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.
A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú
kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt
meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát
elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak,
melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép rendezett városok,
(miket még a török nem látogatott meg), a derék főuri kastélyok, a
pompás népviseletek, a jól mivelt földek, a jámbor, jószivű népek. Mikor
pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint
az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délczeg magyar fiatalság, a mit
Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az
egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak
művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, a kik
könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccacio regéit, a
miket anyja, Sforza Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak tánczolni is
tudtak. A mellett, hogy verekedni is jól tudtak.
Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter
György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani
Magyarországot: egy magyar király alatt.
Ez a terve azonban mindjárt az elején nagy megpróbáltatás alá került.
Ferdinánd király, a török szultán visszataszító válasza után komolyan
hozzáfogott egy ujabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól
felszabadítására. Összehivta a magyar országgyűlést s a hű vármegyékkel
megszavaztatá a hadilletéket, a mit azok ki is állítottak. Perényi
fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyült össze. A német
fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár
spanyol ezredeket küldött, Medicis herczeg és Sforza Pallavicini olasz
csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e
hadviseléshez, a kiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolczvanezer
főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyuval s támogatva egy
hatalmas hajóhaddal.
Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére,
s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna
Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának
a szarva.
Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő
maga Bécsben maradt.
A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi
határgrófot, Joákimot; a kit «fekete herczegnek» csufoltak, azért, hogy
egy testőrezredet tartott, melynek fekete pánczélja volt, fekete
sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor
az ezredet egzeczéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s
olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott,
mint Joákim fekete légiója.
S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé
odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német
generálisból.
S mikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor
a haditanács összeült kiczirkalmazni, hogy mitevők legyenek? E fölött
eltanakodtak egy álló hónapig.
A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete
herczeget, hogy mozduljon már, vigye őket Budavára alá: ott most nincs
több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér Szolimán
basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban
hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget, a
haditanácsosok nem hallgattak rájuk.
Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is
Szolimán szultánhoz küldtek követet, a kinek az volt a feladata, hogy
Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jó akaratáról, békés szándékáról s
ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy
nyolczvan ezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett
volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar
urakat, a kik a királynénak fölajánlják a szepesi herczegséget,
fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez
ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor
aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán
ellen, a szultán főhaderejét maga ellen vonva, a mikor végtére Joákim
őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előre nyomulni.
Csak hogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A
szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai
vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, a
ki aztán az alatt, a míg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával,
a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyukkal megrakta s készen várta a
támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vaslánczot huzatott
keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s
a hajóhíd elfoglalását.
A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét
vette a királynéval folytatott cselszövénynek s sietett azt széttépni,
megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta
nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háboruba bele sodortatni,
készületlen hadaival bizonyos áldozatúl.
Végre megállapodásra jutottak a hadi tanácsosok. Kisütötték, hogy nem
Budavárát kell a hatalmas armádiának megtámadni; mert az kemény falat,
abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak;
hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas
hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a
Bosporusig meg sem áll.
Nagy lassan alászállának a pesti sikságra. A magyarok és olaszok a város
falaihoz közel ütöttek tábort a «királyi kert» tájékán, a német
birodalmi sereg jó távol az ágyuktól a Rákos mezején.
Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy izben az
olaszok, magyarok és Zrinyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot
emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herczeg,
hogy hozzányul az «ultima ratio regum»-hoz: az ágyukhoz, s elkezdé
hatvan ágyuból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagyhamar össze
omlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá
alatt beveszik a várost. – De a fekete herczeg azt mondá, hogy «elég
volt az mára»; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg,
minő rendben, milyen echelonban történjék meg a csapatok rohamra
vezetése? Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ez
alatt Jusszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött,
azt meghordatta rözsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, az ágyuit
pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állítá fel.
A bölcs hadi tanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a
rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva
a magyar lovasok.
A fekete herczeg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a
fekete pánczélos légióját.
– No ördöngős ficzkók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány
török fejet hoztok haza?
Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, a hol nem ázik fel a lábuk
a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik
hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyiró ollóval nyirták
volna egyenletesre. Három strucztoll volt a sisakja mellett
mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.
A jeladó ágyulövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, a kik könnyű
szerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott
árok fölé jutának, akkor Jusszuf basa meggyujtatá a lőporos zsákokat,
azok felrobbantak s lángba boriták az egész sánczárkot. Ámde a derék
olasz vitézek azért még is bátran előrenyomultak s egész a főtorlaszig
hatoltak. Itt azután a Jusszuf basa ágyui fogadták őket emberirtó
kartácstűzzel.
A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette
azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól s kivont karddal rohant Vitelli
harczosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták
velük szemközt s a harcz elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül.
Száz somogyi gulyás legény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város
piaczáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan
kiabáltak: «jertek utánunk! nyitva a város!» De biz azokat magukra
hagyták s ott levágatának.
A fekete légió mind ezt nézte, nagy lelki nyugalommal.
Perényi maga oda nyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy
trombitáltasson már, rugtassa neki a katonáit az ostromnak, most az
ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett
főtiszt azt a választ adta, hogy ő neki nincs a haditanácstól utasítása
adva az ostromban tettleges részt venni.
Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hivja hát össze a hadi tanácsot, s
adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és
olaszoknak segítségére az ostromnál.
Ez alatt azonban az emberséges Jusszuf basa megszánta a szegény fekete
pánczélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani
kapú köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast s azokból
egyszerre kilövette rájuk a lánczos golyóbisokat, úgy hogy huszonnégy
fekete pánczélos rögtön túlvilágra szenderült.
No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól, de
úgy eliramodának, hogy Jusszuf basa ágyui többé utól nem érték őket.
Elől szaladt az óriás a nagy standartéval.
Nagy lett az elszörnyedése e rémeset fölött a fekete herczegnek.
«Huszonnégy fekete pánczélost kilőni a sorból! A kik bele sem ártották
magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is
agyonlőtték! A ki igazán nem bántott senkit. – És még a Kunczot, a
fligelmant, a ki félkézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez
istentelenség! Ilyen pogányhaddal keresztény vitézeknek harczolni nem
illik!»
A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva,
elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.
Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve,
visszaverettek, s a győzhetlen ármádia, a nyolczvanezer vitéz ezt nézte,
vállra vetett dárdával.
Vissza kell vonulni! Ez volt a haditanács bölcs határozata.
Még pedig szép rendben. Fődolog az ágyukat megmenteni!
Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elől Joákim herczeg a fekete
légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!) utána az ágyuk. Azok után
jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Épen, mint
Roggendorf! Ugyanaz az az okos taktika.)
Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt s a
főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.
Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy
a hadjárat be van fejezve, az rögtön elpárolog.
A mint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a
magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi
mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, a kiknek nem volt sarkantyu
a saruján.
Ekkor aztán Jusszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas spáhival s
ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi
gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, a ki
ezredeit zárt sorokban állítá a török elé, az egész hatalmas ármádia
nyomorultul szétveretik.
Egy török lovag odakiáltott Vitellinek:
«Ugyan te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi!
Állj félre előlünk!»
De a pápa vezére és csapatja hiven megtartá a kötelességét s
önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.[11]
Maga Ferdinánd azt irta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: «A
kárról, a veszélyről nem is szólok, a vezérek agyában volt a hiba.
Nagyobb gyalázat még soha sem érte a német birodalmat.»
A milyen sötét folt ez a kudarcz a történelemben, olyan fényes igazolása
ez Fráter György hazaszerető elméjének. Hogy ő nem vette ki belőle a
neki és Erdélynek szánt osztályrészt.
(A jó Szerémy György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a
német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak s azok
közül Szász Móricz magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta s azzal
prédikáltatott a sátorában).[12]
Valakinek azonban meg kellett lakolni e világraszóló kudarczért.
A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt
keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi
Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.
Mit árult volna el? Azt, hogy nyolczvanezer derék vitéz kész elszaladni
négyezer török szpáhi elől?
Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba s azzal fujta a
követ a németek ellen. A mint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták
a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé
állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére s
elitélték életfogytig tartó fogságra.
Azt a Perényit, a ki legtöbb sikert vivott ki Ferdinándnak s legnehezebb
csapásokat mért János királyra; a ki Izabellát Buda várában ostromolta,
a ki a Ferdinándpárti magyar hadsereg bálványa volt!
Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága s sokan voltak, a kik meg
akartak rajta osztozni.
Ez a vérlázitó erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd
kártyavárát Magyarországon.
A leghivebb főurak otthagyták: maga Thurzó Imre is letette az ország
pecsétjét s haraggal vált meg a bécsi udvartól.
És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze
dolgozott.
Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhuzva azon a hosszu
lajstromon, melyre az utját álló hires emberek voltak feljegyezve.
Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.
Ujaknak kellett támadni a jó barátokból.