Roggendorf serege tönkre verve menekült Komáromig. Elvesztett
halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyuját;
Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt
nehány nap mulva, sebeiben, bánatában, szégyenében.
Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, biborral bevont, aranyos
födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves
Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik,
kék posztóval bevont, ezüsttel czifrázott gályán jött utána Rusztán
basa, (Lufti bukása óta nagyvezér) s a szultán veje. Az is magával hozta
a nejét, Mirmah szultánát.
Rusztán basa mellékneve volt az «igaz szivű.» Igazi nemes ember a
nemzete között. Szavát megtartó, hűséget ismerő, nagylelkű török. Ezt is
elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg
nem tartott: arany edényt, ékszert, pénzes zsákot mind a szultán
kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat
vésette: «itt látjátok Rusztán becsületét!»
Mind családostúl jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás.
Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.
Harminczhat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú
volt mindegyiken.
A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával,
társzekereivel, tevéivel.
Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy
üvöltést kezdének s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az? a
csausz aga odamutatott a Duna tükrére.
– Nézd, minő fekete az egész folyam!
Egyik parttól a másikig.
A Buda alatti csatában megöltek hullái usztak csendesen lefelé a Dunán.
Azok voltak a legelső hirmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej:
egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztyének halottai.
A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcza borult,
hálálkodással: «Allah nagy és hatalmas!»
Egész nap eltelt, a míg ezeknek a szomorú hirhozóknak a serege a gályái
mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.
Hat nap mulva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén
fölütteté a sátorát.
Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat
be van végezve. A német sereg semmivé lett.
– Kár! Monda a nagyur. Hát most már a gyermekek semmit se lássanak
belőle?
De hogy mégis az ifjú herczegek meg ne fosztassanak a mulatság javától,
sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolczszáz német gyalogost. Kezükbe
adatta a dárdáikat, paizsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török
lovasságot, s ott a fiucskák szemeláttára kaszaboltatá le őket. Hadd
szokjanak hozzá a csemeték!
Török Bálinttal is igen nyájasan beszélt a szultán.
– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hivem
vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind
holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Urrá teszlek, midőn
szolgámmá teszlek.
– Aranyszavak ezek, fölséges császár! Monda Török Bálint. Méltók
volnának, hogy pergamenre irva, arany betükkel megörökíttessenek.
A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betükbe
foglalva irja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török
Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve
mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a
szultán által ajándékozott drágaköves aranyláncz, melyet maga a szultán
akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.
A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás
sátorát. Onnan küldte fel a csausz-agát (azt a bizonyost, a ki már a kis
király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga:
drága khinai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete
bársonyt Fráter Györgynek, (azért, hogy János királyt méltó pompával
gyászolhassa) a többi uraknak is pompás kaftányokat.
Azután elmondá a szultán izenetét.
A magyar vitéz urakat magasztalja a nagy úr a vitéz ellenállásért,
melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda
várába, ha az alkorán nem tiltaná a legszigorubban egy igazhivő férfinak
egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné Szolimán
szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagy úr védenczét,
pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a
magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá s valamennyien
jőjjenek a kiséretében.
Nagy lőn a megzavarodás a magyar úrak közt erre az izenetre. De még
nagyobb a királyné keserüsége. Kiadni a kezéből szivtől szakadt egyetlen
gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!
Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésü férfi, a
ki szavát megtartja.
Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást s beleegyezett gyermeke
elvitelébe.
Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az
elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt
vigye az ölében a dajka és kisérje a királyné két legidősebb
udvarhölgye, a kiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban
megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna herczegnő.
Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna
keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon: csak azt nem, hogy őt
«veszélyben nem forgó életkorú hölgynek» nevezte!
Kevésbbé volt megnyugtatható jó Török Bálint.
Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges
katonáinak.
– Bizony soha sem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer
Szolimán szultánt a sátorán kivül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg
többet Sztambul városát!
Legderekasabb volt Szerémy György véleménye, melyet Fráter Györgynek
tanácsképen adott:
«Legjobb volna Szolimánt meghini vendégségre Buda várába; aztán a logodi
kapúval szemben, a hol be kell neki jönni: a Szent-János kápolna
kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor
végre belép a kapún, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni
szultánt, basákat egyszerre mindenestül.»
Fráter György azonban nem találta elfogadhatónak ezt a jó tanácsot.
Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, a kik csak Buda várában
valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját,
meg a két «érett korú» udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint
kivételével, a ki lovon ült, (a többiek már mind felebédelték a
lovaikat) gyalog lekisérék a «kis urukat» Szolimán táborába.
A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit
Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már szinről-szinre
ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé,
hogy azokat a basák megvendégeljék.
Azután maga elé hozatá az egy éves királyt, kivette azt a dajka kezéből,
s megcsókolá az orczáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt,
szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt és fogadják
testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e
hölgyet száz aranyas erszénynyel s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja
a felséges urat.
Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Rusztán
basa neje, Mirmah szultána sátorába, a ki őket fényes vendégséggel
fogadta.
A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyilt meg Mirmah szultána s a
királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője
szolgált tolmácsul.
Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szivének egész
keserüségét a nagyvezér felesége előtt.
(Idős hölgynek neveztetni!)
Elmondta, minő kegyetlen, szivtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget
okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva
tartotta. Istentagadó ember ördögökkel czimborál. Soha jobbat nem
tehetne szultán ő felsége, mintha ezt a gyülölt embert rögtön
lánczraveretné és akár lenyakaztatná.
A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s a hol azok abban
hagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni
Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.
Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter
Györgyöt, s nagyon a szivére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását
elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért
sem kár!
Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje
sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki
mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az
a Fráter György, a fehér barát, egy földfeletti tökéletességű ember.
Jóltevője mindenkinek, a ki reá bizza a dolgát. Olyan főpap, a ki
nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A
királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb
visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, a kik az ő hű
tanácsadói.
Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta
át a férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a veleszületett
jóságból eredt-e ez? hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet,
üldözöttek megvédelmezését nem kérte? vagy pedig a török nőknél
kifejlett ravaszság, a kik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből
ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem
keresendő? annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán
basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.
Másnap Szolimán szultán a sátorában divántanácsot tartott, melyre a
török vezéreken kívül a magyar főurak is meghivattak.
A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, arab nyelven
folyt, tolmács volt közöttük Mehemet bég, Fráter György régi hive.
Fráter György maga jól értett arabul, de ezt titokban tartá. Ugy tett az
idegen nyelven folytatott vita alatt, mint a ki abból semmit sem ért, s
elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.
Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával,
Magyarországgal? A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?
Mohamet beglerbég és Rusztán fővezér között heves vitatkozás támadt.
A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el
kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába;
Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, a
kik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be
lesz fejezve mindenkorra a munka.
Fráter György értette ezt mind, de egy arczvonással sem árulta el magát.
Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délczeg hősi alak volt:
lelkesült beszédű. Eléterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta,
fogadását köté le, hogy Magyarország igazait megfogja védelmezni, a
magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti, az ide hivott
magyar főuraknak menedék levelet adott, Szolimán dicső nevét
hitszegéssel be nem mocskolhatja!
Rusztán vezér beszéde nagy hatással volt a szultánra.
Erre azonban nagy furfanggal felelt vissza a beglerbég.
– Ő felsége, a nagyur, igen is fogadását köté le Jánus Králnak. De csak
annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint a mit Jánus Králnak
fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most «Istifán»
a királyuk. Már pedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán
királynak semmiféle hűséget nem fogadának.
A beglerbég megfenyegeté ököllel a barátot.
– Mi a neve a kis királynak?
– «János!» felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mind
addig Istvánnak hitták.)
«Dobró!» Mondá rá a szultán.
S azzal arab nyelven kimondá, hogy a mire János királynak megesküdött,
azt János királynak megfogja tartani.
Ekkor a bég Fráter György felé fordult s arab nyelven egy kérdést
intézett hozzá, melyet Mehemet bég magyarul tolmácsolt.
– Hej, te barát! te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két
tenyered.
A szultán pedig kimondá.
– Tehát János a neve a kis királynak! Az maradjon![9]
Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba,
fáklya kiséret mellett.
Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A várkapuban a hajduk helyett
janicsárok álltak az őrhelyen, a piacz közepén volt felállítva két
sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok
fényénél.
Turkovics Miklós főbiró a hintó elé jött s elmondá hirtelen az uraknak,
mi történt az alatt a várban, a míg az országnagyok a szultán hódolatára
jártak. – Az anatoliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a
városbirót, nyittatná fel a kaput, hogy nehányad magával megtekinthesse
hires Budavárnak ékességeit. – A nehány kisérőt mind több-több követte,
tizével, huszával jöttek látogatóba a jancsárok; de vissza nem ment csak
kettő-három. Mikor aztán már voltak valami három ezeren a törökök benn a
várban, akkor egyszerre sorakoztak az utczákon, elállták a kapukat,
elfoglalták az ágyukat s ezenben Szolimán basa trombita szó mellett
kihirdeté, hogy minden fegyverviselő férfi, a ki a várban van, hordja
oda a Szentgyörgy térre a fegyverét, kardot puskát halomra rakjanak,
maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város:
a neve «Dzsigerdilen». A szultán az úr!
A jancsár aga felállt a Szentgyörgy szobor talapzatára s onnan kiáltá el
háromszor: «Allah! Allah! Allah hói!» a mit az egész jancsárság utána
üvöltött.
És a szegény magukra hagyott harczosok, a kik annyi véres ostromban
visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harczias cseheket,
most nem lévén senki fölöttük, a ki őket vezesse, lerakták a fegyvert
egy csoport nyomorult janicsár előtt s azzal elszéledeztek. A várban nem
maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.
Ilyen tréfás csellel foglalta el Budavárát Szolimán szultán. S még
köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszott el ott, a hol
bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is
elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyuztatta ki, kimuzsikáltatta belőle a
magyarokat. Jószivű, tréfás úr volt!
A királyné kétségbeesés közt várta a viszszaérkezőket. A törökök a
királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága
szembeszállni a jancsár agával s kitiltani őt a palotából: «ez a szultán
palotája!» S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn
aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a
királyné keblébe. Mineróna, meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes
mendemondát tudtak elfecsegni, hogy a felett elfelejtette a nagy
veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket,
dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, a miben a
török háremhölgyek duskálkodnak, az udvarhölgyek által s megtanította
őket sorbethet készíteni, a mi szintén nagyon izlett a királynénak. A
szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának
alkalmat. A kis király is igen eleven volt, a kapott arany csörgetyűvel
játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy már most a
szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.
Kevésbbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky
János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az urias
szakállát, darócz ruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont le
reggel a várból s jól eltette magát a várpalotai kastélyába.
Másnap délelőtt hivatá a szultán a magyar urakat a sátorába.
Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a
divántanács határozatát.
A nagy úr birtokába vette Buda várát s annak parancsnokául kinevezte
Szolimán basát, vezéri méltóságban, a ki egyuttal szandzsákja lesz a
Duna és Tisza között eső Magyarországnak.
A főurak elrémültek erre a szóra.
Fráter György férfias szilárdsággal mondott ellent ez önkénynek.
– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyülés
határozhat, nem a török divántanács. Minket kormányzói állásunkban az
országgyülés erősített meg, s mi fölségedet, mint pártfogónkat fogadtuk
el.
A szultán kegyesen válaszolt a bátor tiltakozásra.
– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok s nem is nézlek, mint
leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak
foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony
visszabocsátom a kezére s e felől kezetekbe adom athnámémat. Addig
azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s
egy gyermek kezére bizni, a kitől azokat könnyen elvehetik. Eleget
tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen
kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész
Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával,
mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és
bányáival együtt. Azokat birja békével.
Fráter György keserüen felelt vissza.
– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy
gúnyt akarnál üzni egy sorsüldözte, magas lelkü királyné gyászával.
Pedig valóságos gúnynak látszik, a midőn a divántanács azt határozta el,
hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért
cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, a mint János király
meghalt s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről
Majláth István, a ki azóta magát Erdélyország fejedelmének
megválasztatta, a várakat elfoglalta, s a kitől most minekünk előbb
vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres
dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is
elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel:
gyalogsorban s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szoritását.
A szultán mosolygott s szakállát végig simítva, inte Rusztán basának, ki
megértve az intést, kiment a sátorból s rövid időn visszatért
másodmagával.
Az a másik egy magyar úr volt, szintén kard nélkül, mint a többi.
Akár csak egy kisértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az
alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.
A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, a kivel János király,
Török Bálint, Fráter György egyesűlt erővel sem tudtak birni.
De alig lehetett ráismerni.
János király kedves keresztfia, a délczeg, deli hős, meggörnyedve állt
ott; haja, szakálla féloldalt megőszült, tekintetében félelem, lemondás
kifejezése látszott.
– Kié Erdélyország? kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.
– A tied, fölséges úr: és a kinek te ajándékozod. Rebegé vékony fisztula
hangon – a hajdan dörgő szavú férfi.
– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő
fiának, János királynak ajándékoztam.
A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely
kék és arany betükkel volt megirva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét
az irat előtt s megcsókolá azon a szultán aláirását.
Szolimán némán inte s Majláthot ismét kivezették a sátorból.
– Most látod, hogy nem férges dió az, a mit a királyodnak ajándékoztam.
Vidd fel hozzá ez athnámét, add hirül pártfogásomat és oltalmamat minden
ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden
udvarával és kincseivel, fegyveres kiséret mellett azonnal Lippára. Te
magad és Petrovich, mint a király gyámjai mellette maradtok s az
országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az
ország legfőbb birája fog igazságot osztani a magyarok között: naponkint
ötszáz oszpora fizetés mellett.
Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid percz alatt arra is gondolt, a
mi évek múlva eljövendő, és a mellett a legközelebbi órára is.
– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, a melyek a királyt
ide hozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.
– Hámos lovat nem adhatok, monda a szultán, kegyesen elnevetve magát,
azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, a mennyi kell, s a kocsik
elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha
jó messzire jártok.
Azzal inte nekik, hogy eltávozhatnak.
Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a
kezét.
– Te itt maradsz!
– Mit kiván én tőlem a felséges úr? kérdezé Török Bálint, bátran a
szultán elé lépve.
– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdezni valóm van. Te igen
nevezetes ember vagy, a ki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem
fogsz jönni Sztambulba.
– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik
egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos
szavakkal csalogattál magadhoz, aranybetükkel irott menedéklevelet
adtál, ebben bizva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim,
feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem
tettem volna, s most látom, hogy farkas verembe estem! Hát ennyit ér a
szultán irása?
Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta
török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török
Bálint a menedéklevelére appellál: az arany betüsre.
– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? szólt a nagy úr. Az, hogy
én te neked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy
magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is
engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig
gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod,
öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb?
Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: a ki hasonló
szójátékkal a saját vejét, kedvencz leánya férjét is, esküje daczára,
halálnak tudta adni.
Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán
menedéklevelét, de a Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét s
kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe sugta: «Qui habet tempus, habet
vitam!» Míg végre lecsendesedett. Akkor aztán elvezették egy kisebb
sátorba, melynek nyilását két beslia őrzé, oda bebocsáták.
Abban a sátorban találta már Török Bálint Majláth Istvánt.
A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült és kávét főzött magának.
Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta, nagyot kaczagott rajta.
Nem volt már az a bamba képe, a mit a szultán sátorában produkált, a
hangja sem fisztulázott: a régi bariton volt.
– Hahó! Czimborám! Hát te is ide kerültél? No legalább ketten majd
játszhatunk együtt sakkot a napok végéig, s most már igazán
fegyvertestvérek maradunk, egymáshoz lánczolva.
– De hát, hogy kerültél te ide? kérdezé Török Bálint.
– Elmondom rendén. Csak ülj le ide mellém a tevebőrre, szedd magad alá a
lábaidat, a hogy én. A töröknél nincs szék. Ehhez hozzá kell szoknod.
Aztán tölts kávét a csészédbe, ez a mi borunk, reggeltől estig.
Török Bálint úgy tett, a hogy a czimborája mondá, akkor aztán a
sátorkarónak vetve a hátukat, kedélyesen elbeszélgetének.
– Hát a mióta utoljára láttuk egymást, kezdé Majláth, – tudod a nagy
ágyuzás után, a mit Katalin király indított Fogaras alatt, a fölötti
örömében, hogy a felesége egy fiucskával megajándékozá. (Bolond beszéd!
Hogy ajándékozhat nekem a feleségem valamit, a mi az enyém? Ha pedig nem
az enyém, akkor köszönöm az ily ajándékot.) S rá azonnal megsimította a
guta a nagy paszitánál! Hát akkor én megegyeztem veled, hogy abba hagyom
az ellenségeskedést a Zápolya pártjával. Hát én meg is tartottam a
szavamat. Tehetek én róla, hogy a Zápolya hivei mind átpártoltak hozzám?
Tehetek én róla, hogy magyar, székely, szász és oláh mind egyszerre azt
kivánta, hogy én legyek Erdély fejedelme? Én csak azt tettem – a mit az
ország rendei kivántak. Ha ez a szerencsétlen Roggendorf hagyta volna
Budát budának, s jött volna, a hogy én tervezém, seregestül Erdélybe,
most Ferdinánd volna ott a király: én a fejedelem. De hát Szolimánnak
gyorsabb esze volt. Hirtelen beküldé ellenem Musztafa basát és Péter
moldvai vajdát ötvenezer emberrel Erdélybe. – Én a jó hűséges
ezredeimmel ismét bevettem magamat Fogaras várába, s minden ostromot
visszavertem emberül.
– Tapasztalásból tudom, hogy Fogaras vára bevehetetlen.
– Ekkor ezt a ravaszságot gondolta ki a török. Összehivatta az erdélyi
rendeket, mind a három nemzetet, s az országgyűlésnek eléterjeszté a
szultán akaratát. Engemet meghágy Erdély vajdájának, csupán azt kivánja,
hogy Ferdinánd király helyett János Zsigmondnak ismerjem el a
fensőbbségét. Azontul szelid hat ezer forintokat kiván hűbérül a
szultán, melyért minden pártfogásával biztosítja Erdélyt, a kit azután
soha semmi ellenség nem fog háborgatni többé.
– Irásba adta ezt?
– Irásba is adta; de még annál többet is tett a basa. Nekem
menedéklevelet küldött Fogaras várba, hogy jöjjek le hozzá a
kiegyezésre.
– Aranybetüs menedék levelet?
– Még annál is többet. Négy tuszt küldött fel a várba, a kik kezesül
szolgáljanak értem, hogy semmi bántódásom nem lesz. – Az a négy tusz a
török sereg legelőkelőbb bégjeiből lett kiválogatva. Ilyen biztosítás
mellett én a hadnagyaimmal együtt leszálltam Fogaras várból a basa
táborába, a hol a legnagyobb tisztességgel lettem fogadva. Musztafa
sátorában mindent apróra megrostáltunk, s a szerződést aláirtuk,
megpecsételtük kölcsönösen. – Ekkor a moldvai vajda, az a bizonyos
Péter! nagy ölelkezések között meghiv a saját sátorába barátságos
lakomára. Én azt elfogadtam, s a hadnagyaimmal együtt vigan hozzá
láttunk a borozáshoz. A poharazás közben előhozakodik vele a vajda, hogy
milyen karakán dáridóban vett ő részt egyszer Nagy-Váradon, a midőn a
király asztalánál meg akarták mérgezni egy arany pohárral a
Ferdinánd-pártiak. – Én az asztalra ütöttem az öklömmel mérgesen: «az
nem igaz! Az én pártom nem volt méregkeverő soha!» Erre Péter vajda még
nagyobbat ütött az öklével az asztalra: «De bizony igaz! Ha akkor a
jámbor Fráter György meg nem kapja a kezemet, ki nem önti a bort a
földre, – a bor egybe füstöt vetett a pallón, – hát holt ember vagyok!»
– «Akkor ez a barát gonosz praktikája volt!» Kiálték én. – «De pedig a
barátot ne sértegesd; mert az igazlelkű ember!» – «Mit? Igazlelkű? Pokol
szövétneke! Gyehenna fajzatja!» – E közben úgy összevesztünk a baráton,
hogy immár nem az asztalt, hanem egymásnak a fejét ütögettük ököllel,
kancsóval. Az én hadnagyaim s a vajda bojárjai mind belekeveredtek a
verekedésbe: a sátor oldalát is kidöntöttük s egymáson hemperegtünk.
Ekkor loholt oda nagy sietve a szomszéd táborból Musztafa basa a
jancsárokkal. Azok meg hirtelen szétválasztottak bennünket egymás keze
közül. Csupa karmolás volt mindegyikünknek a képe. A basa előadatta a
versengés okát, a mi fölött hajba kaptunk? – Azt megértve, keményen
lehordta Péter vajdát, hogy minek sértette meg a vendégjogot? Azután
magára vállalta, hogy mint egyedül illető biró, a szultán elé fogja
bocsátani ezt az egész keveredést. A padisah most Belgrád felé jön. Az
csak egy bakugrás Fogarashoz: ott igazságot fogunk találni. Én kaptam a
szinlelt pártfogáson, Musztafára biztam a lelkemet, s most itt vagyok, a
hol te vagy: a szultán örökös oltalma alatt; van holtig való ételem,
italom, czifra öltözetem; de a mellett rab vagyok.[10]
– Hát a Fogarasban hagyott túszok?
– Azokról kisült, hogy mind a négyen basa ruhába öltöztetett komisz
tevehajtsárok voltak.
Ez is a rendes tréfájuk közé tartozott a török hadvezéreknek.
Bizony együtt maradt holtig a szultáni pártfogás czifra rabságában a két
magyar főúr. Rövid ideig egy harmadik is került közéjük: Laszkó Jeromos,
a kit mint Ferdinánd követét tartóztatott le a szultán.
A nagyeszű és sámsoni nagyerejű ember a török rabságban annyira
összeroskadt, hogy a midőn Majláthtal, Török Bálinttal összekerült, már
csak két mankón tudott járni s ő, a ki tiz nyelven szónokolt
folyékonyan, most már csak egyen tudott beszélni: csak lengyelül, azt is
akadozva, a többit egy szélhüdéstől elfelejté.
A szultán megtudva foglyának nyomorék voltát, odavitette őt maga elé s
nagylelküen megadta neki a szabadságát.
Mire a nyomorék ember azt mond a szultánnak nyavalyás tréfával:
– De fölséges uram, ha megetted a husomat, csak edd meg már most a
csontomat is.
Ott is halt meg a szultán kenyerén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fráter György Verbőczyvel, Petrovichcsal és a csausz agával visszatért
Budavárába.
A csausz aga adta át a királynénak az athnámét, melyet Fráter György
titkára, Pesty András latin fordításban olvasott fel a királyné előtt.
Verbőczy sírt keservesen, Petrovich fujt dühében, Fráter György hideg
vért mutatott. Izabella keserűen mondott köszönetet a szultánnak az
iránta és fia iránt való gondoskodásért, a főuraknak pedig azt mondá:
– Én ezt tinektek gyarló asszony létemre előre megmondám; már most ti,
férfiak levén, lakjatok abban, a mit ti magatok kerestetek.
Ezzel Fráter György ismét visszatért a szultán táborába, a hol még
többen voltak visszatartva a főurak közül, azoknak a szabadonbocsátását
kikérni.
A szultánnal azonban három napig nem lehetett beszélni. Nagy
ájtatosságra készült.
Szolimán basa, a budai helytartó e három nap alatt a budavári
«Boldogságos szűz» német templomát átalakíttatá török mecsetté. A
harangokat leszedette a toronyból, az oltárt, szent szobrokat kihordatta
a templomból, a szent képeket, a remek frescokat levakartatta a falakról
s aztán az egészet bemeszeltette világoskékre, a párkányzatokra arany
betűkkel mázoltatva alkoráni mondatokat.
Mikor ez készen volt, akkor a szultán fellovagolt a várba a két fiával
együtt s leszállva az új mecset előtt, leveté a saruit s mezítláb ment
be az új mecsetbe s ott végzé az ájtatosságát teljes két óráig. Mikor
visszatért, épen a déli szurát éneklé a müezzim a mecset tornyában.
A többi templomokban a harangozás meg volt tiltva. Reggel, délben, estve
csak az egy szó hangzott a toronyból: «La illah il Allah, Mohammed razul
Allah!»
Történt vala ez «Keresztelő János fejvételének» ünnepén, tizenöt évvel a
mohácsi néptemető ütközet után, ugyanazon napnak keserves évfordulóján.
Másnap délelőtt megjelent a nisandzsi-basi a királyné előtt. Még egy
czifra irással tele pingált levelet hozott a számára. Ez volt a király
kinevezési athnáméja.
Azt is felolvasák latin fordításban a királyné előtt. A végén ez volt.
«Esküszöm neked, János király, Alláhra, az én hitemre, az én nyeldeklő
gégémre, az én kardom pengéjére, az én mindennapi kenyeremre, hogy a
mint felnősz bajuszos, szakállas embernek, azonnal visszaadom neked Buda
várát és a Dunától a Tiszáig terülő tartományt. Addig is légy az én
árnyékomban bizodalommal.»
A királyné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát (ilyen az
asszony!) s gúnyosan mondá a magyar uraknak:
– E szerint most már semmi egyébre ne legyen gondunk, mint hogy a király
mentül hamarább felnőjön s bajuszt, szakállt erszszen; s a Mindenható
addig a szultán nyeldeklő gégéjét épségben megtartsa. Most pedig
induljunk útnak. Az ökrök itt vannak.
Fráter György a királyné és az ország kincseit társzekerekre rakatá. A
szultán ötven ökröt küldött előfogatúl: azokat a szekerek és hintók elé
fogták s felülének. Csak a királyné hintóját vontatták lovak.
Izabella, mielőtt királyi várát elhagyná, egy fali tükörre felkarczolá
gyűrűje gyémántjával ez emlékezetes mondatot: «sic fata volunt» (Igy
akarja a sors.)
Budáról, Pestet kikerülve, kompokon szállíták át a királyi udvart a
tulsó partra. Ott várt reá egy aga háromszáz lovas szpáhival, a kik
kiséretül voltak rendelve. A magyaroknak fegyverük sem volt.
Az ökörvontatta hintókkal bizony nagy lassan lehetett előre hatolni. Az
éjszakát a mezőn felütött sátorokban tölték el az urak és hölgyek. Távol
a sátoroktól tanyáztak őrtüzek mellett a szpáhik. A farkasok üvöltöttek
szerte a nádasokban.
S még egy rém járt velük egy uton mindenütt. A keleti pestis. Ezt a
kisérő szpáhik hozták magukkal. A hol ezek éjjel tanyáztak, ott reggel
temetőt hagytak maguk után. Mikor Tisza-Varsányba megérkeztek, már akkor
csak fele volt meg a szpáhinak. – S e rettenetes mirigy a királyné
kiséretét is meglepte. Varsányon az öltöztető frajját temetteté el és a
felolvasó mesterét; s valahány városba megérkezett, mindenütt hagyott
hátra egy siremléket, valamelyik kedves cselédje fölött.
Végre utólérték a királyi udvart a bivalyos szekerek, melyek a magyar
urak és hajduk fegyvereit szállíták. Akkor azután, a mint kardot érzett
az oldalán Fráter György, megköszönte szépen a szpáhi agának az eddigi
kiséretet; már most visszamehet a csapatjával Budára.
De az aga azt felelé, hogy ő neki parancsolatja addig kisérni a királyt,
és az anyját, a míg a várába meg nem érkezik.
Fráter György aztán úgy mesterkedett, hogy a mint Tisza-Varsányban az
udvari had, a nagy koplalás után, a vendégszerető nép asztalánál jól
kiette magát, a hintók elé fogott ökröket kicserélé jófutó alföldi
lovakkal; s egy éjjel, a midőn a szpáhik a mezőn elfeküdtek, úgy
elvágtatott előlük, hogy reggelre kelve a szpáhik nyomát sem látták a
királyi udvarnak: a tengert mutató délibáb nem mondá meg nekik, merre
mentek?
Igy azután, Gyulán, Kun-Szent-Mártonon temetést, rekviemet tartva,
eljutott tizednapra a királyné a számára rezidencziának kirendelt Lippa
városába. Az egy hatalmas sánczokkal védett város volt a közepén egy még
erősebb fellegvárral: abban volt a királyi palota; vastag kőfalú
boltozatos épület, jégverem hidegségű nagy termekkel, a királyné
szobájában szalmából fonott ágyak, festetlen szekrények; az ablakok üveg
helyett hólyaggal behuzva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ferdinánd király is jelentette, hogy él még.
Megint küldött szép remekművű órát a szultánnak követei által s szépen
megköszönve neki, hogy a hadseregét Budánál tönkre verte; azon
reménykedett, hogy ő neki békét fog hagyni. A jó barátságért ajánl a
szultánnak negyvenezer arany évenkénti adót.
Erre a szultán azt felelte a német követeknek:
– Köszöntetem a királytokat! örülök, hogy olyan jó indulattal van
irántam. Én sem vagyok ő iránta rosszabbal. Nem is akarok az idén nála
látogatást tenni Bécsben. Ellenben a czifra órát vigyétek vissza; mert
más ajándékot várok tőle, a mit megkapván, atyai pártfogásomat fejére
borítom. Ezen ajándékok Visegrád, Tata és Esztergom várai. Ezeket kérem
szépen a királyotoktól.
A követek hüledezének e kivánság hallatára s azt mondák, hogy ilyen
ajándékok megadására nincsen semmi igazság a tarsolyukban.
– No hát menjetek vissza Bécsbe és hozzátok el; de siessetek vele; mert
ha késlekedtek, addig el találom foglalni mind a három várat.
S ezzel Szolimán szultán visszatért Sztambulba; Budán hagyva druszáját
Szolimán basát helytartónak, Verbőczy Istvánt ország birájának.
A jó öreg Verbőczy bizony nem sokáig biráskodott Buda várában. Az is
keserves hivatal volt. A Budán és Pest városában őrségül hagyott
janicsárok, besliák, delik csunya, rakonczátlan nemzetségek voltak: a
kik miatt örökös volt a lakosság panasza.
A derék főbiró serény volt a panaszok megorvoslásában, s ha valakinek a
marhájában kárt tevének a török katonák, törvényt látott fölöttük s az
itéletét Szolimán basa hiven végre hajtá. Hanem ha a törökök valamely
keresztyénnek a feleségével, leányával gonoszul forgolódának, ebben a
basa csak nevetni valót talált: hisz nem tettek neki kárt! A töröknél
nincs tizparancsolat. Az asszony nem megy lélekszámba; sőt még marhának
sem számít.
Igy történt egy izben, hogy a janicsárok és szpáhik egy pestvidéki
kastélyból elraboltak egy fiatal uri asszonyt; a kit, minthogy
rendkívüli szépség volt, a szultán háremébe küldeni szándékoztak. Mikor
az elrabolt nőt, a nyeregbe vetve, hurczolta magával a város utczáin
végig a szpáhi; szembe jött rá Márkus Deák, az országos biró tollfogója.
A magyar nő rimánkodva kiáltá neki, hogy szóljon mellette az országos
birónak, szabaditsa meg attól a veszedelemtől, hogy őt elküldözzék a
szultán háremébe. Szabadulásáért mind átadja egész birtokát az országos
birónak.
A jó Márkus Deák rögtön futott fel Verbőczyhez, elmondani a mit látott
és hallott.
Az országos biró azonnal előhozatta a nyerges lovát, s a déákja
kiséretében ellovagolt a jancsárok kaszárnyájáig.
A mint a kaszárnya előtt ácsorgó jancsárok meglátták Verbőczyt a lován
ügetve közelíteni, elkezdék a kiabálást:
– Ihol jön az a gyaur, a ki minket megszokott botoztatni, ha valamit
lopunk! Nosza most megfogdossuk s levágjuk a fejét!
Márkus Deák azonban tudott törökül s nagyon megrettenvén, megrántá a
principálisa mentéjét.
– Kegyelmes uram, ne menjünk mi oda, mert ha mi azt a nemes asszonyt ki
akarjuk szabadítani, bizony a magunk feje szakad oda!
Erre a kanczellár keservesen fohászkodék fel:
– Jobb lett volna nekem az ostrom alatt meghalnom, mint ezt a
nyomorúságot megérnem.
Azzal megfordult, ott hagyta a jancsárokat és az úrhölgyet s visszatért
a várba Szolimán basához.
A basa ott tartotta magánál ebéden s könnyű vérrel vette Verbőczy
panaszát az elrabolt nemes úrhölgy miatt.
Ebéd után nagyon elbusultan tért vissza a házába Verbőczy s elkezdett
valami levelet irni a szultánhoz. De a közben elővette valami fájdalmas
bágyadtság.
– Fiam, úgy fázom, mondá a körülötte forgolódó Imre fiának.
– Borbélyt hivassak?
– Nem fiam. Papot inkább. De az nincs Buda várában. Mig Zsámbékról
idejő, addig én meghalok.
Az ifjú látta a jelekből, hogy atyját a pestis lepte meg. Erre a hirre
szétszaladt a palotából az egész cselédség.
Csak az egy legényfia a kanczellárnak maradt az atyja mellett mind
halálig. Az is tevé a koporsóba s eltemetteté minden harangszó és papi
beszentelés nélkül, a mi meg volt tiltva a török városban.
– Megállj, hitetlen pogány! mondá Verbőczy Imre. Keservesen megfizetek
neked az apám haláláért, de még inkább a temetéseért.
Jó Verbőczy Imre nem sokat kapott örökségbe az atyja szörnyű nagy
tudományából, de annál többet birt a jó karjában a fegyverforgatás
mesterségéből. Bizony hekatombával rótta le később az apja gyászolását.