Félesztendeig eltartott ez a kedélyes várostrom. Tréfára vette azt
minden ember: maga a király is. A feleségére most nem volt gondja, egyik
szász városból a másikba járhatott mulatni. Az egyetlen erős kezű
embert, Fráter Györgyöt valami különös tréfára fogták. Azt már a verebek
is csiripelték, hogy a szultán levele a királyhoz apokrif volt. Azért jó
sikere volt; mert ennek közvetkeztében lett elnyomva az erdélyi lázadás;
tehát János királynak nem lehetett ellene panasza. De ezt a szultán is
megtudhatta, s ez a milyen nagy úr, bizonyosan haragszik érte, hogy az ő
nevében egy barát levelet irogat, s a gyürüs czimerpecsétjét is
rányomja. – Sürgetős volt az évi adó és ajándékok elvitele Sztambulba.
Ötvenezer arany márka, tiz arany serleg, száz ezüst billikom. – A főurak
Fráter Györgyöt küldeték ki János király által, hogy vigye el e
kincseket Sztambulba. Előre nevettek rajta, hogy fogja a szultán rögtön
a Jedikulába csukatni a barátot. – Fráter György azonban csak nem
kezdett hozzá az utazáshoz.
E közben az történt János királylyal, hogy szélhüdés érte. Csak a
féloldalát legyinté; de ez által az egész arcza eltorzult: a szája félre
húzódott. Doktorokat hivatott és kuruzsló asszonyokat. Az utóbbiaknak a
tanácsát követte.
Fráter György irigyei őt vádolják, hogy megmérgezte a királyt. Szerémy
azt mondja, hogy Perényi Péter küldött egy olasz doktort Fráter
Györgyhöz, a ki gyógyszer helyett mérget adott a királynak; Tinódy pedig
azt énekli, hogy Fráter György megmérgezett cseresnyékkel rontá meg a
királyt. Oktondi mesék!
A királynak erőteljes életszervezete volt. Rendes életmód, hideg vizkura
javára lett volna, s ha valakinek érdekében állt János királyt életben
tartani, úgy az Fráter György volt.
Ez első intése után a «sötét angyalnak», a király nem is bocsátá el
többé Fráter Györgyöt maga mellől. A sztambuli uttal, az ajándék
szállítással Verbőczy kanczellárt s Eszéky püspököt bizta meg, azok el
is indulának.
E közben a budai királyi vár istállóiban éjjel nappal nyergelve valának
a paripák. A király száz arany jutalmat igért annak a csatlósnak, a ki
meghozza a jó hirt. Lóhalálában vágtatott a hirmondó a királyhoz e
szóval: «a királyné szerencsésen fiat szült!» A nyomában érkező hirnök
már azt is meghozta, hogy a királyfit megkeresztelték, az első szent
király nevére, Istvánnak és nagyatyja nevére Zsigmondnak.[8]
A királyt egyszerre csoda módon helyreállítá ez az örömhír. Karjából,
lábából elmult a béna zsibbadás, az arcza újra visszakapta rendes
formáját, talpra állt: egész emberré lett.
– Fiam van! Vajha megláthatnám mihamarább!
Erre az örömhirre nagy áldomásnak kellett következni. Az ostromló
hadsereg bort kapott, az ágyuk háromszoros üdlövéseket dörögtek. A
király maga lóra ült, mintha semmi baja sem lett volna, s
tanyáról-tanyára ellovagolt a vigadozó hadcsapatokhoz. Megtekintette az
ünnepi hadijátékokat, párviadalokat, azután pedig a vezérekkel és
főurakkal együtt lakomához ült s fogadta a felköszöntéseket. – Ekkor
aztán halálos gutaütést kapott. A lakoma-asztalnál rogyott össze.
Hát ez is szép halál! Az újszülött fiu fölötti örömben agyoninni magát.
A király érezé, hogy halála közel van, a mint az asztalnál összeroskadt.
Az ágyához hivatta az ország nagyjait.
– Ne hagyjátok el a feleségemet, a fiamat. Koronázzátok meg. Tegyétek
királylyá én utánam. Ez volt az első szava hozzájuk.
Egészen eszméleténél volt. Papot, iródiákot hivatott, végrendeletét
megiratá s a szultánnak azt izené, hogy még haldokolva is az ő iránta
való hűségre gondol.
Majd Fráter Györgyhöz fordult.
– Te pedig Utyessenovics György, a kit én alacsony sorsból legfőbb
méltóságokra emeltelek, s mellőzve sok nagy nemzetségű, hatalmas, hires
férfiakat, csaknem testvéremmé fogadtalak, légy nőmnek és kedves fiamnak
gyámja, gondviselője.
Azután Petrovichot és Török Bálintot szólítá fel, hogy fiának gyámságát
Fráter Györgygyel oszszák meg.
Még valamit beszélt ifjú nejéről; de a szava elakadt, tagjai
megzsibbadtak s még kilencz napig élt azután, mint félhalott; szótlanul:
csak a szemei beszéltek még a főurakhoz. Végre azok is elhallgattak.
A holt király teteme fölött aztán Fráter György tartott egy lelkesült
beszédet a főurakhoz, összetartásra, hazaszeretetre buzdítva őket.
Beszédének megrázó hatása volt. Versenytársai mind kezeiket nyujták,
fogadva, hogy hivek maradnak az elhunyt király özvegyéhez, csecsemő
fiához.
Sok napig eltitkolták János király halálát. Holttestét viaszk közé
burkolák s vaskoporsóba helyezék el. És mindennap összegyülének nála,
mintha még élne s vele együtt tanácskozának az ország jövendője felől.
A király halálát főkép azért kellett eltitkolni, hogy a Fogaras várban
ostromolt vajdákat kiegyezésre lehessen birni. Az ostromra nem lehetett
többé gondolni; mert Budára kellett sietni az egész országtanácsnak.
Majláthot tehát felszabadíták az ostrom alól, lovagi szavát véve, hogy
lázadást nem kezd többé Magyarország kormánya ellen.
Erdély többi váraiba aztán elhelyezve a biztos hadcsapatokat, a királyi
holttesttel és az ország kincseivel megkezdték a szomorú utazást Erdély
szélétől Buda váráig. Nagy hire futamodott különösen a társzekerekre
halmozott kincseknek, a miket Zápolya minden utjában magával hordott,
mint szokták a barbárkori királyok.
Fráter György és Török Bálint kisérték fegyveres haddal a gyászvonatot,
s ugyan jó volt a fegyverről gondoskodni. Útközben oláh és rácz
búcsújárók kezdtek csatlakozni hozzájuk. Egyszer aztán, a mély völgybe
érve, eldobálták a bucsujárók a templomi zászlókat, s elővették a
fejszét, handzsárt, megrohanták a kincses szekereket. Azonban Török
Bálint lovasai szétkergették a rabló hadat. Olyan gyorsan utaztak, hogy
mire Fels Lénárd, Ferdinánd vezére utjokat akarta állni, már akkor el is
temették Zápolyát Székesfehérvárott a királyok kriptájába, s Budavárát
megszállották.