A János király által Sztambulba küldött követ is egyike volt azoknak a
magyaroknak, a kik eredetükre nézve horvátok. A neve is Horváth volt.
Fráter Györgynek hű embere volt.
Mielőtt útra kelt volna a követ, felkereste a minisztert.
– Itt hagyom nálad a testamentomomat, uram. Engem a király Sztambulba
küld, Majláthék dolga felől tudakozódni. Hogy én onnan ez élő testben
nem térek vissza, annyi szent. A király Török Bálinttal is közölte
Majláth összeesküvését s a szerint kétszerkettő négy, hogy Majláth is
megfogja tudni az én sztambuli utamat. Visszatérőben engem bizonyosan
elemésztenek az úton. Gondoskodjál az árváimról.
– Ne félj, atyámfia, monda neki a barát. Csak te indulj az útnak rögtön;
de Szegedre érve, vess egy vargabetűt, – kerülj fel Nagyváradra: – ott
várj be engem. Én aztán majd megjelentem neked azt az utat, a melyen
visszajöhetsz Sztambulból, hogy még a talpadat sem ütöd meg.
Még azután néhány napig Budán maradt Fráter György, s az alatt
gyönyörködött a királyné szeretetreméltó rigolyáiban, ki majd olyan
mérges volt, hogy a légycsapóval kiporolta a baráton a reverendát, majd
meg olyan dévaj, hogy kényszeríté azt vele palotást tánczolni, majd
olyan ájtatos volt, hogy óra hosszant gyónt a fülébe – lehetetlen
dolgokat. Ehhez a gyönyörüséghez járult a derék Verbőczy
kétségbeesésének látása, a ki a számadások labyrintusában nem tudott
hová lenni; de legnagyobb öröme telt János királynak felébredő harczi
kedvében, a ki most már naponkint hadcsapatokat egzeczéroztatott a
Rákoson s egész animóval hozzálátott a hadrendezéshez.
Mikor aztán Fráter György mindezt megelégelte, visszament Nagy-Váradra.
Ott találta a püspöki palotában Horváth Györgyöt.
Nagy vendégszeretettel fogadta, kiszedette a kocsijából a kerekeket,
hogy el ne mehessen, s traktálta reggeltől estig. Ha üres ideje maradt,
leültette sakkozni s egész délutánokat eljátszott vele.
Egyszer aztán Horváth megsokallta a jó tartást: «uram, vegyük már elő
azt a mappát s mutasd meg rajta az utat, a melyen visszatérhetek
Sztambulból a nélkül, hogy az agyonüttetést szerencséltetném».
– Hiszen már vissza is jöttél Sztambulból jó ember.
– Én jöttem vissza Sztambulból?
– Te bizony. A szultánnal is beszéltél, a kitől ismételve hallottad e
szót: «dobró! dobró!» Lufti nagyvezérrel együtt ebédeltél; s az
kérdezősködött «Jánus král»-ról. A királynéról nem: mert a törököknél
nem szokás asszonyokról beszélni. – De valahogy Ajász basával, a másik
nagyvezérrel együtt ne találj vacsorálni, mert az már «Pilátusnál van
vacsorán» hirtelen meghalálozván. A szultántól aztán kaptál egy
lepecsételt levelet János király számára; azt ime fogjad, tedd a
tarsolyodba. Még mulass itt egy hetet, hogy az útra megkivántató
időhaladék kiteljen: Budán pedig, ha kérdezik tőled, hogyan tudtál
visszakerülni észrevétlenül Magyarországba? adj felvilágosítást, hogy
Belgrádtól csónakon eveztél fel a Tiszán, s aztán a Kőrösön egész
Nagy-Váradig.
Hát bizony a barátnak minden ravaszság ellenében volt fortélya. A
franczia példabeszéddel tartott: «a un rénard – un rénard et demi.» (Egy
róka ellenében másfél rókát.)
Az ellenségei minden utat elálltak a határon, hogy a Sztambulból
visszatérő követet elfogják s megöljék, és ez által János királyt az
erdélyi összeesküvők elleni fegyveres föllépéstől visszatartsák. Fráter
György túljárt az eszükön.
Ki sem bocsátá tizennégy napig a palotájából a követet, s az alatt egy
oláh diákkal, a kinek szép talik irása volt, ilyen tartalmú levelet
iratott a szultán nevében János királyhoz:
«Szerelmetes barátom és testvérem. Csodálkozom rajtad, hogy nem tudsz a
pásztorságod alatt levő nyájakra vigyázni. Nem tudod a farkasok honnan
akarnak rád rohanni és téged felfalni. Megmondom neked, hogy mit
ajánlott nekem Majláth vajda, hogy Erdélyországból adni fog. Tudniillik
évenkint háromszáz suhancz gyereket, és tizezer márka aranyat. Azért
tehát, a mint ezt a levelet látod, azonnal rohanj be Erdélybe egész hadi
készülettel, és korigáld meg őket. A mit ha megtettél, ki fogod mutatni,
hogy tied a királyság.» Aláirva: Solimán padisah, török betükkel.
De az aláirásnál még inkább hitelessé tette a levelet a szultán
pecsétje.
Szolimán és János király között titkos egyetértés volt arra nézve, hogy
ha egymásnak levelet küldenek, azt kívül is, belül is pecséttel látják
el, oly módon, hogy a szultán levele kívül Zápolya pecsétnyomó
gyürüjével záratik le; mely a szultán birtokában van, belül pedig a név
alá a szultán titkos pecsétje nyomatik, az ujján viselt gyürü
czímerével. Megfordítva a királynál.
Mind a két titkos pecsétnyomónak a párját megtudta szerezni Fráter
György, a király pitvarnoka Bozza Benke által, kimetszetve azokat Budai
Balázs aranymives praktikájával.
Ezzel a fortélylyal készíté el a költött levelet, a minek a szövegét hű
Memhet bég leveléből vette. Ezek valósággal a szultán szavai voltak, a
tartalom igaz volt; csak az irás meg a pecsét volt hamis.
Az ilyen fortély hozzá tartozott ama korszak diplomátiai apparátusához.
(Vajjon csak «ama» korszakéhoz tartozott?)
Ezzel a levéllel tért vissza Budára Horváth György. Martinuzzi védelme
alatt járt, a ki őt kétszáz huszárral kisérteté.
A király sirva fakadt, mikor ezt a levelet elolvasá.
– Ki hitte volna ezt az én kedves keresztfiamról?
A titkos pecsétek kétségtelen hitelességre vallottak, ez a levél a
szultántól jött.
Most azután itt volt a gyors elhatározás ideje.
A király félretette a kesergést s rögtön kiadta a rendeletet, hogy
Petrovich temesi bán és Fráter György dandárai foglalják el az erdélyi
szoros utakat. A hadsereg zöme pedig, mely Buda alatt volt összegyüjtve,
ágyukkal együtt, gyors iramban induljon Erdély felé. A fővezérséggel a
király Török Bálintot ruházta fel.
Török Bálint azt mondta, hogy ő neki Majláth István régi esküdt
fegyvertársa, annálfogva ő az ellen nem hadakozhat.
Már erre Zápolya kifakadt.
– De már, édes barátom Bálint! Kétszer csak megjárta ez a tréfa, hogy te
nem hadakozhatsz az én ellenségemmel, mert az neked esküdt
fegyvertársad; de már harmadszor ismételve kezd unalmas lenni ez a móka,
hogy az ország főkapitánya válogat az ellenségben!
A király becsületbiróságot hivott össze; az döntse el, hogy lehet-e
Török Bálintnak fegyvertársi esküje ellenére Majláth István ellen hadat
vezetni.
A becsületbiróság, melyben volt két püspök: Martinuzzi és Eszéki, meg
egy tábornok, Batthyányi Orbán, azt az itéletet mondta ki, hogy Török
Bálint minden scrupulus nélkül vezetheti a király seregét a
fegyvertársa, Majláth István ellen. Erre aztán Török Bálint elvállalta a
fővezérséget.
Az egész erdélyi lázadás fegyveres elnyomása azonban egy csepp vérbe sem
került, a mi akként lesz érthetővé, hogy a mint az erdélyi nemes urak
neszét vették, hogy az összeesküvés kipattant, egyszerre szélnek
ereszték a hadaikat s jöttek nyargalvást hódolni a király elé; a
székelyek épen seregestül csatlakoztak Fráter György dandárához; a
szászok pedig nagy hirtelen más zászlót tüztek a kopjanyélre s követeket
küldének a királyhoz, azzal a bölcs mentséggel, hogy nem akartak ők a
király ellen fellázadni, hanem csak a barátra haragusznak, a ki ellen
százezer ökörnek a kiontott vére kiált, melyeket hadi adó örve alatt
tőlük elekzekvált. A király börtönbe csukatta a követeket s azután
országgyülést hirdetett Tordára, feleletre vonva a két vajdát, Majláthot
és Balassát. Ezek azonban érezve ludas voltukat, nem jelentek meg az
országgyülés előtt, hanem bezárkózának Fogaras várába. Az országgyülés
aztán, kiderülvén a perduellio, mind a két vajdát halálra itélte; de
csak úgy, mint a nürnbergi törvény tartja, ha megfoghatják őket.
Ekkor aztán Török Bálint a királyi sereggel ostrom alá vette a két
pártütő vajdát Fogaras várában. Jó szerencse, hogy Fogaras vára olyan
messze esett Török Bálint ágyutelepeitől, hogy egymásnak se emberében,
se marhájában kárt nem tehetének.