Nem lévén többé a magyaroknak semmi bajuk külső ellenséggel, sőt a két
király közt létrejött békekötésnél fogva még a magyar váruraknak is
megtiltatván nagyobbszabásu rablókalandokat rendezni, ennélfogva semmi
sürgetősebb feladatuk nem lehetett, mint az egyetlen embert megbuktatni,
a ki az országukat rendben tartja. Megindult a hajsza minden oldalról
Fráter György ellen.
Irigyei voltak kicsinyek és nagyok. Azok haragudtak rá legjobban, a kik
hálával tartoztak neki. A hála férges gyümölcs.
Egész bünlajstrom volt, a mit összegyüjtöttek ellene s azt mind a király
elé vitték.
Hogy a buzát, bort, vágómarhát itt benn összevásárolja, külföldön eladja
s ez által azoknak az árát kétszeresre fölverte már a barát. (Akkor ez
halálos bün volt egy miniszternél: most próbálná meg!) Minden főispán
azon végzi panaszlevelét a királyhoz: «uram, éhen halunk! Drágaságot
csinál az országban ez a barát!»
Másik büne az volt, hogy jobbágyokat telepített ki Tisza-járta
mocsárvidékekről egészségesebb tájakra: holott az ország törvénye tiltja
a jobbágyoknak a költözködést.
Harmadszor: katonákat gyüjt, fegyverben gyakorol, ágyukat öntet; holott
nincs háboru.
Várat is épit, sok ezer emberre valót, Erdélyben, Uj-Bálványos név
alatt. Bizonyosan magát akarja királylyá emelni.
Szigoruan hajtja be az adókat.
És a mi legnyomatékosabb vád: hogy egész kincstárnoksága idejében még
soha számot nem adott az ország jövedelmeiről és kiadásairól.
De különösen fütötték alája a poklot a budai várban. A királyné udvari
környezetének ki nem szakadt a szájából a zokszó a barát
kegyetlenkedései fölött. Zsugori, kamuti! A pénzt számlálva adja. Soha
sem eleget. Mineróna kisasszony mindennap tudott valami új panaszt
előhozni.
A királyné különösen ingerült volt a barát ellen: hogy őt a megszokott
mulatságaitól megfosztja. Se karuszelre, se polikinelló-szinházra nem ád
pénzt; a királyi butorokat is itthoni mesteremberekkel gyártatja,
olcsóárban; nem hozatja Velenczéből. A királyné minden reggel sirt,
mérgelődött, már enni sem akart: undorodott az itteni ételektől; a minőt
pedig ő kivánt volna, abból nem adtak neki. Hogy még ez is mind a barát
machinácziója, az kiderült a következő esetből.
Izabella egy napon nagyon megkivánta a «lencsét».
A szakács felizent, hogy nincs az éléstárban lencse.
A királynál panaszt tettek, hogy nincs lencse!
– Hát hová lett a lencse? Hisz a kunságiaknak, a kik adó helyett
élelmiszereket küldenek a királyi udvarba, kötelességük lencsét is
küldeni.
Hivassuk a sáfárt.
Ez aztán visszaemlékezett rá, hogy az idén is küldtek fel a nagykunok
hatvan kupa lencsét, de azt Fráter György rögtön eladatta a piaczon,
azzal az okossággal, hogy a lencse zsizsikes lesz, mind elrepül
tavaszig. Ő tette annak az árát is zsebre.
– Ez a barát engem éhen akar megölni! sirt a királyné.
(De sokszor lehetett tőle ezt a szót hallani!)
Ez a lencse dönté fel a mérleget a király előtt.
A bün sulya több volt már, mint az érdemeké.
Rögtön levelet iratott Fekete Diákkal a barátnak, melyben az ellene
emelt panaszok felsoroltatának s megparancsoltatott neki, hogy azonnal
siessen fel Budára, sulyos vétkeiért számot adni.
Fráter György rögtön feljött Budára.
A király hideg szigorral fogadta. Követelte tőle az elmaradt
számadásokat, melyeket Verbőczy kanczellár dolga megvizsgálni; szemére
lobbantá egyéb nagy kihágásait és törvényellenes cselekedeteit. Mikor
végre a királyné themájára került a sor, akkor Zápolya, mint minden igaz
férj, egész haragba jött s végül ilyen dorgáló szókra fakadt: «én
tégedet, alacsony szolgai állapotból a legfőbb méltóságokra emeltelek, s
te rut hálátlansággal fizetsz érte? Az én feleségemtől a testén levő
ruhát, a mindennapi eledelét is sajnálod. «Esmég czipót hámozz György!»
azt mondom.[7]
Fráter György csendesen hallgatta végig a királyi dorgálást. Még az
arczán sem mutatott semmi keserüséget.
– Megengeded, hogy kegyes szavaidra válaszoljak fölséges uram.
Legelőször is, a mi a számadásokat illeti, én azokat régen átadtam
volna, ha lett volna kinek. Most, midőn megjelölte fölséged a competens
auctoritást, rögtön felhoztam az actákat és rubrikákat magammal; ha
kegyeskedik fölséged kitekinteni az ablakon, meglátja, hogy ott áll
három társzekér Verbőczy palotája előtt, a melyekről épen felhordják a
csatlósok a könyveket és irásokat a kanczellárhoz.
A király az ablakhoz ment s saját szemeivel győződött meg az igazságról.
Bizony három társzekér volt ott, tele aktákkal.
– No ennek bolondul meg fog örülni kanczellár uram! No de ő kivánta!
Habeat sibi!
– A mi a törvényellenes tettekkel vádoltatást illeti, arra majd meg
fogok felelni az országgyülés előtt, melyet egyedül competens forumnak
ismerek el: a hogy ebben fölséged maga is nagy részt vett a Rákoson és
Hatvannál.
A király a fejét csóválta: kénytelen volt igazat adni a barátnak.
(Országgyülés! Szép szó ez: csakhogy ahhoz kellene egy «közös» nádor, a
ki összehivja.)
– A mi pedig a fölséges királyasszony panaszait illeti, folytatá Fráter
György: azokból én arra a biztos és örvendetes meggyőződésre jutottam,
miszerint fölséges királynénk Istentől megáldott állapotba jutott.
A királyt úgy meglepte ez a szó, hogy hátrahökkent: öröm volt az, mely
megijeszté.
– A királyné áldott állapotban? Akkor te többet tudsz, mint én magam.
– Papi hivatásom hozza magával, hogy ezeket tudjam. Hozzám gyakran
jöttek asszonyok, gyónás, panasztétel, lelki orvoslás végett, meggyónták
bűnöket, a miket soha sem követtek el, magukra vallottak gonosz
indulatokat, a mik távol voltak a szivüktől; vagy panaszt tettek a
férjeik ellen, hogy kegyetlenek, szivtelenek, éhen akarják őket megölni:
olyan ételeket adnak nekik, a miket a gyomruk be nem vesz, s nem
teremtik elő azokat, a miket megkivánnak.
– Épen, mint Izabella.
– Vagy pedig ördögtől megszállottaknak vallották magukat, a kik
reggeltől délig sírnak, kétségbeesnek; déltől estig pedig kaczagnak,
danolnak, tánczolnak; mint a kiket a gonosz lélek gyötör.
– Így van a királyné is.
– A tapasztalt lelkiatya aztán ilyenkor penitenczia helyett okos
dietetikai utasításokkal látja el a hozzá folyamodó asszonyt; nem a rosz
lélek szállta azt meg, hanem az isteni teremtő erő csodájának tüneményei
azok, a miket tapasztal.
– György! Ha ez való, a mit mondasz, aranyba foglaltatlak érte! mondá a
király s már-már közel volt hozzá, hogy a nyakába boruljon a vádlottnak.
– Ne foglaltass te engem semmibe királyom, mert én a milyen bőrbe vagyok
kötve, azzal meg vagyok elégedve; hanem vigyázz a királynéd testi-lelki
mivoltára inkább. Mindenekelőtt hivass egy tudós asszonyt, hogy
tanácskozzék vele. Aztán óvd a nagy indulatoktól, a hidegviz ivástól, a
feszes öltözetektől; ne engedd lovagolni, tánczolni. Vigyázz rá, hogy
meg ne ijedjen: rosz hireket előtte el ne mondjanak. Magad pedig őt
szentnek tekintsd, a kihez csak imádkozva szabad közelíteni.
De már átölelve tartá a király Fráter Györgyöt.
– Aztán eltávolíts mellőle minden bohóczot, törpét, majmot, s egyéb
arczfintorgatót, hogy el ne bámulja magát rajtuk.
– Mind kergetem őket világgá azonnal!
– Aztán varrótűt ne engedj venni a kezébe: gombostűt inkább.
A király gyönyörtől csiklandva kaczagott. Megértette, mire való ez
intés.
– A mellett pedig minden indulatváltozatait tartsd természetes dolognak;
ha reggel sir, átkozódik, halni készül: az épen olyan természetes
tünemény, mintha délután dévajkodik, csintalankodik. Rá kell hagyni. Ha
nem szeret valami ételt, vágja tálastul az étekfogó hátához. S a mit
megkiván, azt hozni kell sebesen, ha mindgyárt kakastej volna is. A mi
pedig a lencsét illeti: hoztam hat zsákkal, a legjobbat a mi a
Bárczaságon terem: már a szakácsnak át is adtam.
– Akkor ma a királynéval együtt fogsz ebédelni, meghivlak a lencsés
torra, a mi a közmondás szerint «a barátban vérré válik».
S ezzel a nyájas tréfával azt hitte a király, hogy elvégezte Fráter
Györgygyel a dolgát.
A barát azonban még nem kezdett bucsuzni.
– Van még ellenem valami panasz, fölséges uram?
– Nem emlékezem rá.
– Talán Uj-Bálványosvár dolga.
– Igaz, hogy azt is felhozták előttem; de én azt nem tartom érdemesnek
tovább üzni-füzni.
– Annyival inkább, mert fölséged maga rendelte el, hogy azt a várat,
melyet Majláth vajda kezdett el építtetni, én foglaljam el.
– Te tanácsoltad.
– Okom volt rá, a mely azóta megerősödött. A míg te itt Buda várában a
házas élet örömei közt megistenülsz, az alatt a te vajdáid Erdélyben
azon vannak, hogy belőled közönséges embert csináljanak. Egész Erdélyt
feltámasztották ellened. Ime olvasd el Bethlen Farkasnak a levelét,
melyben értésemre adja, hogy Majláth István a szultánhoz küldé a
követét, nagy ajándékokkal; felajánlva neki, hogy az ő pártfogása alatt
kész elszakítani Erdélyt Magyarországtól, s mint Moldvát, Oláhországot a
török vazalltartományává tenni, rendes adófizetés mellett.
A királynak köny gyült a szemébe, mikor azt a levelet végig olvasta.
– Lehetetlen az! Nem hiszek ennek a levélnek. Majláth az én keresztfiam.
Én emeltem őt fel a vajdai székbe.
– Mégis ellened fordult, s csak a szultán jó akaratán mult, hogy ezt a
szép országot, melyben aranybányáid, sóaknáid s legjobb adófizető népeid
vannak, el nem veszítetted. A szultán azt kérdé Majláth követétől: «él-e
még János király? No ha él, akkor ő a ti királyotok s neki tartoztok
engedelmeskedni.» Ekkor aztán Majláth Ferdinándhoz fordult s most azzal
alkuszik; most már többre, mint Erdélyre: egész Magyarországra, a te
elüzetésedre.
– Ez olyan őrült gondolat, hogy nem lehet elhinni.
– Van még őrültebb is, mely ezt majd hihetővé teszi. Majláth
összeesküvése nem áll magában. Ez csak egy lánczszeme annak a nagy
ligának, mely Magyarországon túl Ferdinánd tartományaira is kiterjed. A
népnek egyik király sem kell már, se János, se Ferdinánd. Csehek,
morvák, sziléziták gyüjtik a parazsat Ferdinánd trónja alatt. Magyarok,
szászok, székelyek a tied alatt. Nem kell nekik trón: respublikát
akarnak, a milyen Helvécziában van. S a királyokkal együtt menetnek a
papok; nem kell se püspök, se barát, se diaconus: beérik
prédikátorokkal. Nagyon tetszik ez a tudomány! Nem adni dézsmát, nem
tartani katonát, nem fizetni adót. A respublika megváltja magát évi
adófizetéssel a töröktől, kitelik abból, a mit eddig a királyoknak
fizetett, s a papi birtokok jövedelméből kikerül az ország
adminisztrácziója. Az egész republikánus mozgalomnak a vezére a
liegnitzi herczeg. Majláth csak annak az egyik szövetségese. S a néppel
együtt tartanak a főurak. A republikánus és protestáns összeesküvésben
részt vesz Thurzó, Ferdinánd király helytartója és Hofmann a bécsi
kanczellár; itt Budán Török Bálint, a czwingliánusok és Perényi Péter, a
lutheránusok feje.
– Te engem agyon akarsz rémíteni!
– Nem! Csak tettre akarlak ébreszteni. Még most egy vaskeztyüs ököllel
el lehet fojtani az egész tüzet; de ha lángra hagyod lobbanni a füstöt,
akkor aztán jöhetsz velem együtt czipót hámozni!
– Tehát senkiben sem bizhatom?
– Csak Istenben és magadban. Ha erős tudsz lenni, akkor az ellenségeid
lesznek gyöngék; ha gyöngeséget árulsz el, akkor ők lesznek erősek. Ha
bátor vagy, az ingadozók melléd állnak, ha félénk vagy, elpártolnak
mellőled. A liga terve ez: Ferdinándot rábirni, hogy spanyol ezredeit
indítsa Erdély felé Majláth lázadását támogatni. A míg azok távol
vannak, Ferdinánd tartományaiban kitör a lázadás; cseh huszsziták, német
protestánsok rendezett dandárokban gyülnek a zászlók alá s egy füst
alatt elüzik a királyokat és papokat mind a négy országból, s akkor egy
választás alá kerülő elnök alatt egyesitik valamennyit egy respublikává.
Zápolya nem birta felfogni ezt a nagyszerü rémeszmét, mely őt és a többi
hozzá hasonlókat eltaposással fenyegette, egyre csak Majláth István
fölött kesergett, hogy az lehetetlen, hogy az ő kedves keresztfia ilyen
istentelenségen törhesse a fejét!
Fráter György folytatá:
– Ezért szálltam én meg Uj-Bálványos várát biztos katonasággal, egyetlen
hűséges hadvezérünk, Batthyányi Orbán vezetése alatt, hogy a mint a
vajdák egyet mozdulnak, a fejükre csaphassak s mi előtt azoknak idejük
volna a hegyi szoros utakat elállni, ott teremhessek Erdélyben a derék
haddal.
Zápolya nagy lelki küzdelmet állt ki.
– Engedj időt, hogy bizonyosságot szerezzek magamnak.
– Mi felől akarsz bizonyosságot szerezni?
– Hogy csakugyan való-e az, hogy Majláth a szultánhoz küldött követet,
ellenem árulkodva.
– Bethlenen kívül saját sztambuli ügyvivőm is ezt bizonyítja.
– Én csak a saját követem tudósításának adhatok hitelt.
– Tehát küldd Sztambulba követedet.
– Jó lesz Horváth György?
– Ő már többször járt a magas portán, ismeri a basákat, a szultán előtt
is volt. Nagyon alkalmatos lesz. De arra kérem fölségedet, hogy ezt
tartsa titokban: mert az összeesküvők hálója meszsze kiterjed, s a
fonálvégei itt futnak öszsze Buda várában.
… Ebéd idejére feljött a királyi palotába Fráter György, miután
látogatást tett Verbőczynél a számadások végett.
A király Izabella jelenlétében fogadta.
A királyné már akkor tudta a nagy titkot. A tudós asszonynyal való
értekezés egész bizonyosságot szerzett. A barát diagnosisa helyes volt.
A királyné arcza sápadt volt és átlátszó. Méltóságos szomoruság volt
egész tekintetében. Felséges hivatásának érzete átszellemülőt
megnyugvást zománczolt e szomorúság fölé. Kezét nyujtá a barátnak, s
meghagyta azt csókolni.
Fráter György átadta a királynénak a számára hozott ajándékot. Ez volt a
Dominica in albis napján szentelt viaszból készített «Agnus Dei», alatta
aranybetűkkel V-ik Orbán pápának e verse: «Prægnans servatur, simul et
partus liberatur».
A mint e szent ereklyét meglátta, elérté a királyné annak jelentését és
akkor egyszerre lángvörösre gyulladt ki az arcza. És aztán ilyen piros
is maradt az egész ebéd alatt.
Mineróna kisasszonynak pedig egy kristály födélzetű órát ajándékozott
Fráter György, melynek átlátszó fedelén át lehetett szemlélni a
mesterséges kerékművezetet. A királyné is örült kedvencze örömének.
Az asztal fölött azután Fráter György vidám adomákat mondott a
királynénak, Mátyás királyról és mulatságos meséket, a mikkel egészen
derült kedvre hozta Izabellát. Jó étvággyal evett, mint már régóta nem.
S minden jól izlett neki.
Csak a királynak jutott eszébe a fődolog:
– Hát azt a lencsét nem hozzák már?
Bizony hozták, felékesítve hozzá való diszszel, hagyma karikákkal,
malaczfülekkel és farkokkal.
– No végre valahára hát kapok lencsét! triumfált a királyné s az egész
tálat maga elé vette. Jó, hogy a tudós asszony levetteté vele a
vállfűzőjét. Most aztán kedvére duskálkodhatik a vágyva vágyott drága
eledelből.
Egy késhegygyel belekóstolt. Összehúzta szemét, száját, megrázta a
fejecskéjét. «Beh!»
– Bizony csak barátnak való eledel ez! S azzal odatolta a tálat Fráter
György elé. A min aztán a király hahotával nevetett, az udvarhölgyek a
legyezőik mögé rejték az arczukat, úgy vihogtak, csak Fráter György
mondá egész nyugodtan, hogy az ilyesmi rendben levő és megszokott dolog.