Szerémy György káplán le sem ment, hanem stante pede megfelelt a
királynak.
– A fehérváriak azért muzsikálnak a mai napon, mivelhogy ők lutheránusok
és nem viseltetnek semmi hajlandósággal sem a nagybőjt, sem a kisbőjt
megtartásához.
De már ezt János király nem hagyhatta megtorlás nélkül.
Még épen a királyné hálószobájának ablaka alatt mernek virginálni,
kornyikálni az Istentől elrugaszkodott eretnekek! Fel kell hivatni a
birákat, előljárókat a király szine elé azonnal, majd ő maga fog
beszélni a fejükkel.
Lesz kriminális inkviziczió!
Szerémy megvitte a parancsot a korlátoknak s Verbőczy (maga is nagy
inkvizitor és lutheránusüldöző lévén) sietett azt foganatosítani.
Nagybőjt első vasárnapján! reggeli mise előtt! világi nótákat énekelni a
király ablaka alatt!
Izabella királyné addig könyörgött a királynak, hogy ő milyen nagyon
szeretne egy ilyen kegyetlen inkvizicziót látni, míg az beleegyezett,
hogy legyen hát ott mellette, de semmiképen ne próbáljon a bűnösök
mellett könyörögni. A királyné ellenkezőleg azt fogadta, hogy még
szigorúbb lesz magánál a királynál is.
A megrendelt órára (a király elébb a szent misét végzé a házi kápolnában
Szerémyvel és azután kollácziózott a magyar és lengyel urakkal)
beállítának a felidézett előljárók.
A király kemény szavakkal támadt reájuk.
– Ti pártütő eretnekek! Azért idéztettelek benneteket királyi szinem
elé, hogy feleljetek meg nekem, fejvesztés terhe alatt, erre a két
kérdésemre: először is, mi kifogástok vagyon ti néktek a szent
katholikus vallás ellen? Másodszor, mi jót találtok a lutheránus
vallásban? Ha ki nem elégítő feleletet adnátok, majd következik a
«nyujtó» és a «vizital»!
A királyné nagyon meg volt elégedve királyi férjének e hatalmas
fellépése által, odatette a karját a király vállára s úgy nézte angyali
kegyetlenséggel, hogy mint fognak most mingyárt halálfélelembe esni a
pogányok.
Biró uram, a többiek által könyökkel előre tolatva, jobbra is, balra is
sandított, aztán felnézett a padlásra, végre csak megszólalt:
– Fölséges király uram, királyné asszonyom, nincs mi nekünk akkorka
kifogásunk sem a katholikus vallás ellen, mint a körmöm feketéje. Dicső
vallás! melyben idvezültek apáink s mi is szivesen idvezülnénk, mert e
szerint bizonyos a paradicsom, mig a lutheránus vallás szerint, Isten
tudja, hogy lesz, mint lesz? Tökéletes a pápista vallás az alfátul az
omegáig, csak pap ne volna benne!
A király nagyon akart haragos képet mutatni. Perényi Péter magyarázta
francziául a királynénak, hogy mit mondott a biró.
– Őrült beszéd! monda János király. Pap nélkül nincs ritus, nincs
ceremonia. Örök időktől fogva volt papotok, s meg voltatok vele.
– De ilyen tökéletes még nem volt, mint a milyent most küldött fölséged
a fejünkre. Nem vagyunk mi méltók, hogy ennek a nyomdokaiba lépkedjünk,
mert ennek csak az angyalok és a martyrok képesek kiállani a réguláját
hiba nélkül.
– Hát micsoda régulákat szabott rátok? Bőjtöt? Penitencziát?
– Ha csak azt tette volna! De interdictum alá vetette az asszonyainkat.
Törvényt hozott ránk, hogy addig nem szabad férjnek a feleségéhez nyájas
szóval közelíteni, a míg elébb meg nem gyónt a papnál. Már most, ha
czéhmester komám uram hazavergődött a vásárból késő este, szomjasan,
kifáradva, megázva, azzal a szóval: «kincsem, rózsám, adj frissen egy
pohár bort, meg egy csókot», az asszony azt mondta rá: «hol a
gyóntatóczédula?»
Az urak a markukba kezdtek nevetni.
A királyné, Perényi tolmácsolása után, arcza elé húzta a fátyolát s azt
suttogá: «c’est effroyable!»
Török Bálint valamit sugott az udvari káplán fülébe, mire az nagyon
vonogatta a vállait s a fejét félreszegte. A király is közel volt hozzá,
hogy királyi méltóságát elveszitse.
– De azért nem kellett volna mingyárt lutheránussá lennetek falustul!
– Hja fölséges uram, ember az ember, husból és vérből vagyunk. Mit
szólna hozzá fölséged…
– Az egészen más! Rólam ne varrjatok himet! Bolondok! A mi vizen Nagy
Kristóf keresztűl gázolt, abba Faraó népestül belefulladt.
Még javában leczkéztette a király a hittagadókat, a midőn megnyilt az
ajtó, s mint Deus ex machina, belépett a terembe Czelesztin atya.
A szigoru aszketa egy nagy pecsétes pergament szorított a kebléhez mind
a két kezével, úgy járult a királyi pár elé.
Az urak mind kárörvendő mosolylyal néztek Zápolyára.
A király megelőzte az exorcisatiót.
– Jól van jól, szent atyám, tudom, miért méltóztatott jönni, a gyóntató
czédula? Igen is. Az udvari káplánom az én gyóntatóm, tisztelendő
Szerémy György uram, megmondhatja…
Szerémy György azonban, nehogy hamis tanubizonyságot kelljen tennie,
hirtelen kiosont az ajtón.
– Nem azért jöttem ide, fölséges uram, monda nyugodtan az apátur. Tudom
jól, hogy az esketési szertartást megelőzi a gyónás és az absolutió.
Hanem azért jöttem, hogy fölségedet egy törvény megtartására
figyelmeztessem, melyet fölséged megszegett.
– Én szegtem meg törvényt? Hiszen három nap óta kinn sem voltam a
rezidencziából s jónál egyebet nem cselekedtem.
– De ez már a negyedik nap. Fölségednek tudnia kellene azt, hogy Gergely
pápának van egy rendelete, mely megtiltja a királyoknak az olyan
székvárosokban való mulatást három napon és három éjszakán túl, a mely
városokban szentek és királyok vannak eltemetve. Ezt a brévét, különös
pásztorlevél mellett, alkalmazá Alberik érsek Magyarország királytemető
városára, Székes-Fehérvárra. Felséged már a negyedik napot üli itten.
– Ez azt teszi, hogy már most én kerekedjem fel asszonyostul, udvarostul
s hagyjam el a várost?
– Azt.
– De édes szent atyám. Lássa főtisztelendőséged, a királyné nagyon
megszerette ezt a várost, olyan jól érzi magát ebben a palotában. A
budai királyi várlakban mindent ujra kell bútorozni, a török rútul
elpusztított mindent. Itt pedig a legjobb kényelemben vagyunk. Nagy tél
van. Iszonyú hófuvások betömték az utakat. Gyönge asszonynéppel most
utra kelni istenkísértés volna.
Az apátur négyfelé nyitogatta a pergamenlevelet s odamutatott az aranyos
kezdő betűkre, a megfakult aláirásra.
– A törvény – törvény. Az egyház nem alkuszik.
A királyné boszusan dobbantott a lábával.
– Én nem értem ennek a törvénynek az okát! monda Zápolya.
– Nem érti fölséged? Azt a magasztos gondolatot, hogy a hol egy
Szent-István és vele együtt annyi dicsőült királyok aluszszák örök
álmukat, azt a szent helyet ne háborgassa senki világi mulatozással.
Ünnepélyekre három nap elég: a többi már csak hivalkodás. – Nem jut-e
eszébe fölségednek, hogy itt temetteté el a szerencsétlen II. Lajos
királyt, s most annak a sirja fölött tartja menyegzőjét? Nem gondol-e rá
fölséged, hogy maga is ide fog jutni egykor, a többi királyok sorába, s
akkor az utána következő király itt fog tombolni a sarcophagja fölött!
– Rettenetes ember! Kiálta föl a királyné. Így beszélni a királylyal!
– Én nem a királyokat szolgálom, hanem az Istent. A törvényt
felmutattam. A király megszegheti. – A mit mondanom kellett, megmondtam.
Lelkemet kimentém…
Azzal, több szót nem vesztegetve, megfordult s üdvözlés nélkül elhagyta
a termet.
– Lássa fölséged, ilyen pap ez a pap, monda a városbiró. Midőn a
királylyal is így bánik, hát akkor mivelünk, szegény kékbeli emberekkel
hogyan végez! Azért, hogy megfeleljek fölséged kérdéseire, azt mondom,
hogy tökéletes vallás a katholikus vallás, csak azok a papok ne
keveredtek volna bele, a kik fölségedet innen, a saját rezidencziájából,
ilyen hóförmeteg idején ki akarják üzni. Mi ellenben, szegény
lutheránusok, a kik nem tartjuk se Gergely pápát, se Alberik érseket
magunkénak, szivesen látjuk fölségedet a mi városunkban, akár egy álló
esztendeig s mi felőlünk énekelhet, muzsikálhat, tánczolhat az egész
násznép; mert mi a bőjtöt nem tartjuk: Urunk Jézus szavait követvén,
melyek szerint «nem az viszi az embert kárhozatra, a mi a száján bemegy;
hanem a mi a száján kijön.» Legyen fölségtek a mi városunk vendége, mig
kitavaszodik. A mint az idő megnyilik: szép erdőink vannak, tele
dámvaddal, szarvassal, tudjuk, hogy királyné ő felsége mennyire kedveli
a vadászatot: nagy örömét fogja itt találni. Maradjanak itt közöttünk:
nem lesz semmi botránykozás.
Azzal mind valamennyien odatérdeltek a király és királyné elé.
Perényi félnevetve monda:
– No már most megtudta fölséged, hogy mire jó a Luther vallása?
– Eredj! Te is közéjük való eretnek vagy.
Hanem azért bizony csak ott maradt János király a szép fehérvári
palotában egész udvarostól egy álló hónapig, vagy még tovább, nem
törődve pápai brévékkel s királyi dekretumokkal.
Kútforrásunk megjegyzi, hogy abból a királyra nem jó, hanem rossz
származott, hogy a törvényt kinevette.
De a székesfehérváriakra nézve is szomoru vége lett ennek a történetnek,
a hogy majd meglátandjuk, s akkor majd tisztelettel fogunk adózni pater
Celestinnek, a kiről kisül a végén, hogy igen derék férfiu volt: pap
létére igazi férfi ez elasszonyosodott nemzedék közt.