Itt volt tehát Zápolya János álmai megvalósulta előtt!
A korona és a szerelem utáni vágya beteljesült!
Most töltötte be életének ötvenedik esztendejét.
Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a
férje.
Izabella akkor huszonegy esztendős volt.
Sugár, amazoni alak, eszményi szép arczczal, melynek minden vonása
igérte a boldogságot s követelte az örömeket, kék szemeiben az olaszszal
vegyült lengyel vérmérsék lángja égett, arczszine azzal a tündéri
halványsággal birt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a
buslakodás még hidegebb szinnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra
álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették.
Kár, hogy olyan ritkán volt oka nevetni.
Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter
György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics, váczi püspök, a másik
Verbőczy, kanczellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország
főkapitánya.
Ez utóbbi főur nem régiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk
őt már, mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt
Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói
voltak.
Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s
csak azon feltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük
többet nem harczol, s ez igérete biztosításául magukkal vitték Péter úr
fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa
volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktől a fiát; de azok
azt kivánták tőle, hogy adja át nekik váltságdijjul a birtokában levő
magyar végvárakat, a mire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a
hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a
szultántól a fiát, el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó
Jeromos ez izenettel, a kinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak
már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi
patronusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég,
Zápolya baráti, azok orrát, fülét akarták levágatni Laszkónak, örült
bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György
ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkuszsza a szultán kezéből.
A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt,
hogy ez a hatalmas főur maga is áttért a Kálvin és Czwingli
hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a tulbuzgó Ferdinánd
udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformácziót, mint a
Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az
özvegy Anna királynét is azzal gyanusítják, hogy titokban Luther
vallását követte.)
Perényi Péter tehát, ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához
szított, a kinek a debreczeni zwingliánusok és a székesfehérvári
lutheránusok iránt tanusított kegyes elnézése azt a jó hirt szerzé, hogy
ő alatta a reformaczió hiveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan
nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.
De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére
visszavezérelte.
Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem
dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gunynevekkel ruháztak fel (a
mit még ma sem hagytak el).
Ha Zápolyát «Katalin vajdának» hivták még a hivei is, úgy Ferdinándnak
is kijutott. Őt pedig «Pelbárt»-nak nevezték a körülötte levő főurak is.
Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos
lett volna a nagyhirü tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért,
hogy épen olyan nagy görbe kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd
király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért s Pekry
Lőrinczet ezért záratta el örök börtönbe. Már pedig ennek a rossz
tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annál fogva
a Pekry Lőrincz példája őt végképen elvadította János király táborába.
Mind ezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a
megértetésére, hogy miért bizta meg János király épen Perényi Pétert
azzal, hogy legyen vőfénye a menyasszonyának Krakkóból Buda váráig
kiséretében.
Korona! Korona! Nem minden korona válik díszére a férfi homlokának!
Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal
és Fráter Györgygyel.
Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán,
hanem hogy mennyit bír el?
(Ez tendentiósus egy phrasis!)
Ezer lovas vitéz kisérte Lőcsétől Budáig a királyi menyasszonyt.
De volt is «mit» kisérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari
személyzetét, s azoknak a parádés czókmókját. A királyleány nyolczlovas
piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délczeg, amazoni termetü
«Mineróna» herczegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok
bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a
társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarka-barka szerzet
bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér,
czimbalmos, hárfaverő, bohócz, majomtánczoltató, még hat kutyapeczér is,
a kik ugyanennyi pár czorkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár,
kürtös, apród, csatlós, hajdu, kengyelfutó, törpe, lyüki és még a
gyöngébb fajtából apácza, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló,
kártyavetőnő, hajfonó leány, himző, varró-cselédek, egy szóval minden, a
mi egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkivántatik.
Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter
György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csunyául el volt hanyagolva a
török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az
orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban, hanem
aztán kiadta a pompát a Zápolya kincsek sokasága, a mihez foghatót
megint a lengyel udvarnál nem láttak.
A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes
bűbájjal nyujtá eléje félkeztyüs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel
értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve
menyasszonyához. Ellenben, a midőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a
király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal
üdvözölte, a királynak mondván:
– Ő az én lelki atyám!
(– Átkozott barátja! dörmögé János király Perényihez, hamarább kap
csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)
Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő, azonnal, a mint Izabella
pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent-György
templomában végzék, a hová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt
gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga czelebrálta, a kinek
ez a kitüntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán
és Brodarics elébbvalók voltak.
Elérte hát azt Fráter György, a mi után egész életét törte, hogy a
második sakramentumot is átadhatá annak a nőnek, a kit már a keresztelő
medenczénél kiválasztott, nem magának: az országának, hogy királynét
csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve!… Huszonegy esztendeig
következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy
embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját
kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a
fátummal, és leküzdte azt… És ime most kinyujtja reá áldó kezét, – «a mű
be van fejezve.»
… Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyult az éjszakába. A nagy
trónteremben a magyar és lengyel igreczesek felváltva hangicsáltak
szebbnél-szebb nótákat, a fiatalság tánczra kerekedett, járta a palotás,
a mazur, a minét, meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett
és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifju leventék egymással
versenyezve vitték tánczba. Minden tánczhoz más öltözetet váltott a
királyné. A táncz-szünetek alatt a bohóczok, olasz jonglőrök játszottak
komédiát.
De a király is helyt állt magáért, tánczolni nem szeretett, ellenben
reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.
Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást,
a király a bratinázást, s akkor mentek, kiki a maga szobájába, nyugodni.
Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot éjfélig. Akkor
elhagyta a vidámság termeit. Csak egyedül ő neki jutott eszébe, hogy ez
a lakodalmi nap épen húshagyó keddre esett. A hogy Szerémy följegyezé.
Farsang utolsó napja! Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság
órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazó szerda… Haza
ment a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a
fehér csuhát, a faczipőt, s botját kezébe véve, kiment a «német temető»
kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját, a pálosok
kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a táncz. A szép
kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s
azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy ujra betetőzze. Hanem a régi
carcerek megmaradtak. Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg
remete, a kiről az egész tájat «remetevölgynek» nevezték el. Ezt kereste
fel Fráter György a hires királyi lakodalom éjszakáján.
Talán épen abban a földalatti oduban térdepelt a remete lábainál,
gyónását végezve, a melyben egykor lángoló hallucinatióit végig álmodta,
Dózsa György fantazmagoriáját.
Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán,
friss hóban, mezitláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, absolutiót
keresni… egy erdei remeténél.
Valjon nem azt mondta-e a remetének:
«Megbántam, a mit egész életemben tettem, midőn a végére értem.»
Meggyónni lehetett volna azt más papnak is, de megvallani nem.
Másnap délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos
«kárlátó», «tyúkverő», melynek végeztével az egész királyi udvar
felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban
utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.
Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely
egészen megtelt a király nemesi kiséretével. A polgárság közül senki sem
lábatlankodott, külömben is hátul lett volna a helyük.
Itt is Fráter György volt, a ki a koronázási szertartást végrehajtá, az
angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. Ez volt a harmadik
sakramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási
körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.
A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecznek
hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, épen nagy bőjt kezdete.
Estenden figyelmezteté is az udvari apácza a királynét, hogy a táncznak
ezúttal békesség adassék, s kiki menjen szépen a vecsernye után nyugodni
az Úrban.
És eként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a
királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, a hol három nap és
három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat, az étekfogók
kivételével.
Annál sulyosabb megpróbáltatásnak volt kitéve Fráter György.
Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna
kisasszony, a királyné főudvarhölgye.
Ismeretes a legendákból Szent-Antalnak a megkisértetése a pusztában, a
csábító nőalakot öltött Azraël daemon által.
Hasonló kisértetnek volt kitéve Fráter György, hasonló eredménynyel.
Hanem, a mi a legenda iróknak nem jutott eszébe, a midőn Szent-Antal
visszaborzadását a daemoni csáb ellenében igazolták, az kijutott Fráter
Györgynek.
Mert mi férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve), az
erényességre hajlandók vagyunk, de főleg, a midőn a szép asszony
jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a «kontót», hogy ennyi kell
köntösre, ennyi butorra, kocsira, szinházra, fürdőre, ékszerre: summa
summarum, «kétszázezer arany!» ez sok embert egyszerre anachoretává
tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!
Fráter György egyuttal kincstartó is volt. Nála állt az ország pénze.
Mineróna kisasszony három napig czirógatta a barátot, lelkére kötözve,
hogy mennyi minden uj pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy
az egy lengyel királyleány által lakható legyen (rá ment volna az egész
adó, a mi a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter
György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a czimét sem
hagyta hátra, hogy hol keressék?
– De hát mit fösvénykedik úgy a barát, panaszkodék Mineróna kisasszony a
királynénak, hiszen János királynak vannak arany és ezüst bányái,
sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számu alattvalói, a kik mind adót
fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivel hogy a békét
mindenfelé megkötötte.
A királyné udvarhölgyei és udvaronczai aztán megállapodtak abban, hogy
ez a barát egy valóságos vámpyrja a királynak, a ki annak a vérét
szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget
világosítani.
A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a
palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és ének volt hallható,
kinn a piaczon.
A királynénak ez rendkivül tetszett, a király azonban szertelenül
felháborodott rajta. Hivatta Szerémy Györgyöt, a káplánját s azt mondá:
– Tudd ki, hogy ki merészel s hogy merészel nagybőjtben virginálni az
utczán?