Ilyen messzelátó perspektivája valóban csupán Fráter Györgynek volt, a
többiek mind nem láttak tovább annál a tájhatárnál, a melynek a szélén
saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallás is eszébe
jutott, de az is csak a kardinális kalap miatt, a haza senkinek sem. A
király maga is csak a régi álomképét üldözte, királyleányt hozni haza
nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a
római király elébb elismerik Magyarország királyának.
Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, a miket követei
folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot,
papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s
hagyja békén megülni a lakodalmát ős Buda várában. Akkor aztán kész
átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak, szállja meg
azonnal, még János király életében német és spanyol hadakkal, halála
után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével
együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé.
Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna,
arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány
fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább
megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától
az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.
Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is,
mást is, a mi «utile és dulce» (hasznos és édes) uradalmakat, várakat,
fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a
jegyköntösét, kiváltképen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és
aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a
pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, a mit akar!
Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: «én azt kivánom Jánostól, a mi az övé,
ő meg azt kivánja tőlem, a mi az enyém!»
Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg
kell hát adni Zápolyának mindent, a mit csak szeme-szája megkivánt s még
azon fölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.
Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe,
Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel
Nagy-Várad felé! Statiléó, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott
s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hirnökét.
A német érseket aztán úgy jóltartották a diszlakomán, hogy rögtön
kilelte a hideg s két hétig nyomta az ágyat s itta az iszonyú sok
ipecacuanhát s addig nem is tért magához, a míg minden doktort,
mediczinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan
látogatta Fráter György, a kinek az érsek nagy fogvaczogás és didergés
között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait.
A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami
okosabbat talál mondani, a mivel az ő okosságukat fenakasztja.
A mint aztán az érsek fellábbadozott, az országtanács ülésében
felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György
szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arczára.
Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, a kinek több esze van, mint a
mennyi kivánatos.
Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között
ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem
erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak
arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban,
a míg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda
és Temesvár alá, mert ha elébb kitalálják ezt az egyezkedést hirdetni,
Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével s
elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török
szandzsákságot.
Erre a szóra minden arczról eltünt az öröm ragyogása. Erre az egyre
senkisem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.
– Méltóságos urak, a béke nem olyan olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára
igaz, hogy «si vis pacem, para bellum». Ha a két király meg akar
osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország
fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, a kinek mind a két
király hűséget fogadott s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én
nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó
hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás
rabigája alól, de akkor nyuljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz
alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van, csak fegyver,
jó ellátás és vezérség legyen. De a míg ez készen nem áll, addig ezt a
békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó
mándrucznak a szakállát megczibálni. Uram János király, tőlem, együgyű
szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél? ezután se kérdezd.
De azt tudjad, hogy a midőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod
ütni, elébb a kardodat kell kihuznod, mert annak a markolatán levő
zafirkőbe van vésve a pecsétnyomó czímered.
Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a
biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen
el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fentartani s
hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség
visszaverésére.
Ez a szó lángragyujtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra
fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi
fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják
állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt,
hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy
gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a
hajduságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rácz hadakat, ő
maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha
kell vére hullását sem bánja.
S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, a
miket Wese érsek Nagyváradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek
össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi
bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek,
Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét
a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.
Ez időköz alatt Nagyvárad nem csak Magyarországnak volt központja,
királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai
politikának.
S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni,
azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút
viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztyén
Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt
foglalva a német hitszakadárok elleni harczokkal. Öt protestáns
fejedelemség, azok közt a szász, porosz és würtembergi és tizenkét német
város kötött ligát a reformáczió védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen.
Ez volt a «smalkaldi szövetség». Attól függött a török elleni nagyszerű
hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abba hagyja a harczot, s maga is
egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén
megigérték a segédcsapatok küldését. Velencze hajóhadával ajánlkozott a
törököt megtámadni, III. Pál pápa lelkesítő szavakkal buzdítá a
fejedelmeket az egymás közötti békére s hadaiknak egyesítésére, sőt maga
is zsoldos ezredeket fogadott s azokat hajóra szállítva a dalmata
partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán
felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harczi
kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, a ki már
Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György
felhivására húszezer főnyi oláh harczossal igérkezett a magyarokhoz
csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.
Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bizva! Élére állani a
keresztyén Európának s a czivilizácziót, a szabadságot, a keresztyén
erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt
hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a lundeni
érsekhez intézett.
«Ha a fejedelmek teljesítik azt, a mit igértek, ezt a mi békekötésünket
Konstantinápolyban fogom kihirdetni!»
Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A
smalkaldi liga követelte a protestantismus hitelveinek elismerését saját
országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom
fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor
egy protestáns-üldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre
maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király
Nagyváradon időzve a szomszéd Debreczennek teljes reformaczióját.
Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be,
hogy Celestin apátot, a kit a debreczeniek ecclesián kívül «sub Jove»
hagytak, daczára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé
székesfehérvári apáturrá, a mit az, a pápa által rehabilitált király
kezéből el is fogadott. Egy esztendő mulva aztán Székesfehérvár egész
lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a
királyok sirját őrző város! Hét templomával, gyönyörű, ereklyékkel
teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva,
lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!
És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze
a smalkaldiak barátságos kézszorításától.
Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és
Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a
békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb
állítsák ki a szövetséges fejedelmek az igért hadilletményeket. Addig
nem fujjuk meg a trombitát, a míg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre
az urak erővel a kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy irja alá a
békeokmányt, Ferdinánd már aláirta.
Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a
király kezéből a tollat.
– Ne ird alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a
békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, a mit eléd tesznek,
hanem tőrvetés, a miben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza, még
nem olyan rég mult. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a
fellázadt nép megtorol, elitél, kivégez, megszabadítja vele az országot
egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és
magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdádba a török szultánhoz,
bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a
töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged
megsemmisítsenek. Ezuttal az Isten különös csodatétele megszabadított
téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt
lánczraverve hurczolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék
ki! Újból, másodszor is oda teszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali
koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rugja fel a hóhér. Hisz a
mint te ezt a békeszerződést kihirdetéd, melyben országod fővárosait és
koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem
várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt
a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid
hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített
hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem
hallod, hogy kaczagnak rajtad az ellenségeid, míg én, a ki egyedül
szeretlek a világon, én…
Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a
király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy
gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.
A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozó
asztal mellől.
– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben, én nekem hagyjanak békét. Én
most elmegyek vadászni, a míg visszatérek, süssenek ki az urak valamit.
Nekem már zúg a fejem a sok hercze-hurczában.
S ott hagyta az országtanácsot.
Akkor aztán Fráter György letörlé a könyeit s nyugodt orczával ült
vissza a helyére s szembe lévén a lundeni érsekkel, elkezdett a tervben
levő hadjáratról tanakodni vele, s e közben annyi sarcasmussal, oly
satyrai éllel bonczolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar
urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György
jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velenczében, Rómában, mint
ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly
császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labanczból és
háromezer szabad martalócz spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó
Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart
kifosztani nagyon sok.
Az érsek e tanácskozás után azt irja Fráter Györgyről nagy
elkeseredésében: «Ez az ember az egyik perczben sirni tud, a másik
perczben gúnyosan kaczagni. Valóságos daemon!»
Mindennap megujítá az ostromot Fráter György ellen és az mindennap
talált valami új gondolatot, a mivel az érseket zavarba hozza. Már azt
is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a franczia
királylyal, s e szerint haderejét a török ellen nem fordíthatja.
Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter
Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól,
melyben őt magához hivatja, annál fogva nem várhat tovább, ma, vagy
holnap kivánja a békekötés aláirását.
– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminencziádnak, akkor csak
méltóztassék még ma utra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a
római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a
szokását.
Wese látta, hogy a saját kelepczéjében fogta meg magát, s rögtön
utrakelt bucsúvétel nélkül.
De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy
soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, a ki még a
németet is, még a diplomatát is, még a pap társát is megtudja csalni.
Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy a hol
keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, a ki lamentál, hanem őtet
szidják.
A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a
békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az
elrepült bibornoki kalap után.
János király csak tizenkét nap mulva tért vissza a mármarosi
medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.
Azonban éktelen haragra gerjedt, a midőn meghallotta Verbőczytől, hogy
Wese, re infacta, elutazott. Rögtön hivatta Fráter Györgyöt, s heves
szemrehányásokat tett neki a miatt, hogy az alatt, a míg a király
vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.
– Én alá akarom irni a békeszerződést! mondá kategorikusan a király.
– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban
kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely
oldalon támadja meg a török szultán hadait? – Az alatt, a míg fölséged
távol volt, némi változások történtek a világban, a miknek közeledtéről
én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán
megtudta a franczia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene
egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást, ő
maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába!
Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy
ezt a várat meg tudja menteni. Velencze nem jön. A császár készül a
francziákra, a kik ujból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai
védik még Klisszát. Ő szentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a
fogadását.
A király hüledezett.
– Ez nagy baj!
– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a
mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az
ő ellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán
Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott s
ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély
határán s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt
lesz) azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyüjté össze Erdélyben a magyar
király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bizva a válasz.
Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s
akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon
álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több
százötvenezer katonájánál.
A király arczát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás.
Lerogyott egy karszékbe.
– Ne gyilkolj az ironiáddal! Lihegé elcsüggedten.
– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége.
Vagy a bécsiek, vagy a versaillesiak elárulják Szolimánnak a mi hadi
tervünket. A mikor aztán Szolimán megelőzi a támadást s ránk rohan,
akkor mindenki elugrik mellőlünk s engedik a magyart egy második
Mohácsba rohanni vakmerőn, egyedül!
– Igaz, hogy mondtad.
– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A
szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a
sor.
János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.
– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az
országot! – Tégy helyettem, a mit legjobbnak gondolsz.
– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.
– Mit tettél?
– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó
várában, a míg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég kérdezni,
ki ellen gyüjténk hadsereget? azt feleljük: a németek és oláhok ellen, a
kik bennünket fenyegettek.
Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.
– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg deczemberi hóban, fagyban!
Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!
– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva.
Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, a midőn a Ferdinánd-párti
parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Gönczre, a felesége
nevenapját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi
csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s
birjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a
cserbenhagyásért.
– Hát Csicsóvár ostroma?
– Az is csak a tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök
vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát, mert ha azok
kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, a minek a seprüje
a mi torkunkra forr. Igy azonban a mi Batthányi Orbánunk szépen
odaplántálta magát a Csicsó vár kapuja elé s nagy gondja van rá, hogy
valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy taraczkot el is süttet a
falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja
elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük
Csicsó várból Péter vajdát s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség,
a szultán Istvánt, Péter öcscsét tette meg helyébe hoszpodárnak.
Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot
cselekedék a barát, a midőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy
veszedelmet.
Másnap csakugyan ott volt Nagyváradon Junisz bég.
A királyt együtt találta Fráter Györgygyel.
– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a
sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyüjtéd
a sok ezernyi hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad
és császárod ellen-e?
Fráter György felelt a király helyett.
– Bizonyára nem ő ellene, hanem a németek és oláhok ellen, a kik
megtámadásunkra szövetkeztek.
– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hivtátok
fegyverbe a népséget.
– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt
hireszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.
– Ejh te barát! te olyan vagy, mint a kigyó, ha elől fognak meg, hátul
csuszol ki, ha hátul fognak, elől csuszol ki a markunkból.
– A megtörtént dolgok beszélnek. A mint arról értesülénk, hogy a
felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmácziában s ostrom alá
vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb
várát, Kassát, s erős harczok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük
azt, s ez által elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd
magaddal e fényes diadalnak a hirét a felséges szultánnak.
– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj
adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyüjtöttétek össze a nemest,
székelyt, szászt táborszámra?
– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda
nagy készülődése, a kinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt
megrohanni. Hadseregünk egyenesen ő ellene volt felállítva, s a mint ő,
hadserege maradványaival Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele,
hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó
téli időt, folyvást töretjük ágyuinkkal a falait, s bár ő
kétségbeesetten védelmezi is sánczait, mi nem irgalmazunk neki, de falai
alá fogjuk őt temetni!
János király e kegyes sohajtást szalajtá ki a száján:
– Az volna a legjobb.
– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem. Monda Fráter
György a tolmácsnak.
– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák
elégedetlenek, én is az vagyok. «Szót» várok tőled. A mit eddig mondtál,
az mind csak a szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető
szót!
– Azzal is birunk. Ő felsége János király már elrendelé, hogy a mint
megérkezel, a riskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, a mit
kegydijul igért neked.
– Ez már «szó» volt. Okos szó. – Mondd tovább.
– Azonkívül ő felsége meghagyá nekem, hogy azonnal, a mint az utak
járhatók lesznek, indítsam el ő felségéhez, a szultánhoz az ő követét a
hódolatul felajánlott százötvenezer aranynyal, mely Gyulafehérvárott van
letéve.
– Ez már szép «szó» volt! Ez épen elég lesz a nagyvezérek és a basák
felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt
gondolod a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? s
még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?
– Én azt gondolom, hogy az a százötvenezer arany…
– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, a mit a baromfiainak elszór. –
Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, mikor valamit el akarsz kapni,
s olyan lomha elméd van, a mikor adásról vagyon szó! Hát én nekem kell
téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges
padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön
ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett.
Nogarolának hivják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán
számára ajándékul egy pompás arany vedret, mely kivülről is
mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy
gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kivül a
holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szive ugrált
örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Oda
vitette a legbelső szobájába, a hol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta
velem Nogarolának: «még is csak Nándor király (így hivja a németet) az
én legkedvesebb fiam!» Most már tudod, hogy micsoda «szót» várok tőled,
barát?
– Végére tartottam, mondá Fráter György. Én is tartogatok János király
nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy
Uj-Bálványos várát elkezdém építtetni, a hajdani Sarmisegethusa helyén,
egy földalatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebal, utolsó dák
király sirját, a kit Traján, római császár elpusztított. Ott meglelék a
dák király arany pánczélját és sisakját. Nehéz barbárkori munka mind a
kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán
szultánnak, a mi régiségénél fogva bizonynyal többet fog érni a mai kor
minden czifra ötvösműveinél.
Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter
György, pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta,
hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még
kétszerte drágább órát Németországban, a mely órát is üt, kukorít és
csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.
Junisz bég is elismeré ennek a kincsnek a valódi értékét.
– No te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek «ugróit». Erre
azt fogja mondani a padisah, hogy «János király még is csak a legjobbnál
is jobb fiam én nekem». – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah
csak «egy» szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van
megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy «dobre!», ha pedig a magyarral
van megelégedve, akkor azt mondja, hogy «dobró!»
S e fölött nincs mért fejet csóválni. Mert a mikor Szolimán elé egy
németet vittek, az bizonyosan cseh volt, ha pedig egy magyart vittek, az
horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így ő felsége bizton
hihette, hogy «dobre» németül jelenti azt, hogy «jól van!» – «dobró»
pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy «dobró».
Ez pedig el lett érve ezúttal Decebál dák király arany fegyverzetével.
Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől: «még
visszatérek!» – Szives házi gazdájának nem nagy örömére.
Szavának is állt Junisz bég, mert új esztendő napjára ismét visszakerült
Nagyváradra. Ezuttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a
királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, a
miért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Már most csak dulakodjanak
vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a
szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbizással
küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég
katonája? Nem kell-e neki «segítség»?
Fráter György megfelelt a kérdésre, igen is van elég hatalmas hadserege
a királynak. Debreczen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben
Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovicscsal,
azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolczvanezer
harczos, a kikben lángol a harczvágy, csak az idő kiengedését várják,
hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha
Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.
Csak egy hadvezér kerestetik még, a ki az összes hadakat vezesse.
Megkináltatott e nagy hivatallal Török Bálint, de ő azt vetette, hogy
neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annál fogva ő az ellen
nem harczolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek
tiszteletreméltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is
húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget
Fráter György.
Nagyon csóválta erre a fejét Junisz bég.
– «Circumdederunt»-tal fog végződni az a háború, a hol püspök viszi a
fővezérséget.
Pedig hát Fráter György nagyon is jó generálisnak vált be.
Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kimélte
minden gyors menetektől. Mire Debreczentől a Tiszáig felvonultak,
akkorra kitavaszodott.
– Soha sem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a
Tiszáig, mondá Junisz bég, a ki mindenütt a nyakán volt Fráter
Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.
Tokaj alatt szintén összetalálkozott a két ellenséges hadtest. A németek
is magyarok voltak. S mivel hogy mind a két szemben álló ellenség
értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma,
fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult.
Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s
kegyetlen haraggal félre vonulának.
– Hallod-e Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyülés! mondá
Junisz bég.
– De most jön a bunkója. Lásd meg a várostromot.
Tokajt aztán egy hajrá kiáltással bevették János király katonái. – Derék
szomjuságuk lehetett!
Az ostrom után végig lovagolt Junisz bég, Fráter György kiséretében a
városon. A piaczon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.
– Hallod-e Fráter György, nem halottak ezek, hanem részeg emberek.
A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez.
Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy a míg ő szemben fogja
megtámadni Fels Lénárdot, az alatt ők oldalt és hátul üssenek rá,
Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derék hadat.
A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá, a baráttól parancsot
elfogadni s külön a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán
külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, a kinek Majláth
nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult
hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól
szaladtak. A Kőrösig meg sem álltak, annak a hidját is leégették maguk
mögött.
– Soha sem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagyváradig,
mondá Junisz bég, a ki maga is félpapucsban menekült el a nagy
hajczihőből.
Olyan háború volt ez, a melyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját
nem szerette, az ellenfelét nem gyülölte senki.
Ez alatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából s
Adrinápolyig meg sem állt.
A mint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban
ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a
várvédelemmel fárasztani magát, bátran kapitulálhat a királynak. A mit
az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagyváradra, a hol a
püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.
Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek,
hogy ime Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal
bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.
Junisz bég sunyi hizelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s
a mellett a kaftányja belső zsebéből előhuzott egy pecsétes levelet,
melyet régóta rejtegetett már, a levél pecsétjén megismerte a király
Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt
János királylyal levelezett volt.
A király elrémült, mikor a szultán levelét elolvasá.
Szolimán azt parancsolá, hogy a mint a király foglyul ejti Péter vajdát,
azonnal szolgáltassa ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő
haragos ura elé vezesse Sztambulba, a ki maga fog fölötte itéletet
tartani.
– Én tudom, mi van a levélben, mondá gúnyos alázattal a tolmács, s Péter
vajda lánczának a végét tartom a kezemben.
– Azt még nem tudod, Junisz bég, hogy tartod-e?
– A láncz végét tartom, hogy kinek a nyakán van a láncz örve, azt nem
tudom.
Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát
lekapni s az orczátlan követet két oldalt eldöngetni vele.
– Eredj dolgodra, bég! Majd az országtanács fog határozni ez ügyben.
János király rögtön összehivatta a főurakat.
Rendkívül súlyos volt a helyzet.
Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót
kiadni az ő zsarnokának, egy kapituláczióra lefegyverzettet, hit
ellenére, vérpadra vitetni! ez magában is olyan tett, a mi ellen a
magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület,
hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall
János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre,
hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel
Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.
Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése
lenne. A parancs határozottan szólt. A souverain uralkodó követeli
lázadó vazallját.
Verbőczy kanczellárnak akadt egy mentő gondolatja e nagy
szorongattatásban.
Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő
mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.
A főurak bizony helyesnek találták ezt a mentőszert.
Csak Fráter György tett ellenvetést.
– Ej, ej, kanczellárius uram. Nem te irtad meg a Corpus Juris
Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent-István király decretuma,
mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi s a méregkeverőt a megölt
rokonainak boszuállásra kiadatni rendeli?
– Hja! püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: «Salus
reipublicæ suprema lex esto». (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)
Ez előtt minden más tekintetnek el kellett enyészni.
Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsú lakománál Péter
vajda elé egy arany serleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom
méreggel van zománczozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító
hatását. – Szörnyeteg gondolat!
Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot
e nemzet történetéből!
Hogy ezt egy Verbőczy feltehette, egy országtanács elfogadhatta!
A főurak annyi tekintettel még is voltak a király iránt, hogy őt ebbe a
rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera charitatis. A
pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a
mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek
is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb
erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de épen azért,
mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbűntette, soha
többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a
birkát, melynek husából saját utazó katlanában készíti el a piláfot és
senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velenczei
pohárból iszik s azt maga meríti a kútból.
A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két
első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén
uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbról volt Fráter György
helye.
A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem
szolgáltattak fel italokat, csak a lében főtt ételek után hozták a
pohártöltögetők az idei új bort, s akkor kezdődött el az ivás.
Mikor épen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter
Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy
azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.
A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az
arczán, hol az irásba, hol a vajdára nézett s midőn Péter vajda éppen a
serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen
megragadta a vajda kezét s rémülettől reszkető hangon kiálta.
– Vajda! Ne igyál abból a serlegből! Az meg van mérgezve!
S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a háta mögé. Rémség
volt azt látni, mikor a márvány padlón szétlocscsanó bor, a benne levő
gyilkos méregtől, elkezdett sisteregni s gőzt bocsátott magából. (Ezt
külömben a márványra, mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)
A vajda hanyatt esett a székében a réműlettől; de még az urak is
megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket
elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből s haragos tekintetét
végig villantva az asztaltársaságon, kiálta fel:
– Ki cselekedte ezt?
– Légy nyugodt, felséges úr, mondá a püspök. Nem a te hiveid
cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban
adott kezembe az ég. Bécsi megbizottam irja: «Vigyázzatok és őrködjetek
a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a
vajdát Sztambulba küldetni kivánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki
fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő
méreggel akarják őt elnémítani, a mit a király asztalán levő kelyhébe
zománczoltak.»
Péter vajda halálsápadt lett a düh és rémület miatt.
– Engem akartak a bécsiek megöletni! Kiálta rekedt hangon. Azért, hogy
ellenük ne valljak! No megálljatok németek: ezt keservesen fizetem
nektek vissza!
Verbőczyék kezdtek könyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit
főzött ki ez a barát?
A király a saját serlegét nyujtá a vajdának.
– Igyál az én poharamból vajda.
– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle király. Én több bort arany
pohárból nem iszom.
Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velenczei karafinák vizzel
tele, s hozzá kristály poharak (a tisztesség végett). Egy ilyen
palaczkból tele töltött egy poharat tiszta vizzel a vajda és azt emelte
föl áldomásra.
– A milyen igaz az, hogy én mai napon legkedvesebb barátomat, a bort,
megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, a vizet, megszerettem, olyan
igazán fogadom neked János király, hogy e pillanattól fogva te veled
fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.
S azzal körömpróbáig üríté ki a vizes poharat. A mi nagy eset a magyarok
között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy
ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!
– Hivasd ide, király, Junisz béget azonnal, mondá Péter vajda. Mentül
előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az
ellenségeimtől, a mióta a barátaimtól rémledezek.
Junisz béget előhivták.
– Azonnal indulunk Sztambulba! Mondá Péter vajda a követnek. Óhajtok az
én uram szine elé jutni s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi
ellenségei? Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.
Azzal megölelte Zápolyát, s megcsókolta az orczáit.
Fráter Györgynek pedig hűségesen kezet csókolt.
– Az ég jutalmazzon meg azért, a mit velem tettél. Üdv veletek urak!
S azzal kemény léptekkel hagyta el az ebédlőtermet.
Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt
minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől bucsút vett, azt mondá neki:
– No, te barát, ha én valamikor hegedüs leszek, te tőled kérem el
kölcsön a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon
húrozva.
Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a
társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban
felkelt az asztaltól s kiment az erkélyre, még egy Istenhozzádot
kiáltani a vajda után, kit hat lovas hintó vitt magával, a török
küldöttel együtt, egy osztag huszártól kisérve.
A míg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy
kanczellár.
– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, a mit te most
elkövettél; csak hogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni
mint mi.
(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az
lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét
kegyébe fogadta s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király
ellenében pedig mind végig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János
királyt ezentúl békében hagyta s mindenfajta ellenségeitől
megvédelmezte.)
A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; ugy, hogy a
testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behivja: az urak óhajtják,
hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az
áldomáshoz.
A király aztán gyors léptekkel tért vissza.
De nem ült le a székébe.
Odavágta a gyöngyös süvegét az asztalhoz.
– «Eheu, jam satis est!» Megtelt a keserű pohár! kiálta oly indulatos
hangon, a minőt régen nem hallottak már tőle. Úgy jöjjön még egyszer a
szinem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én bele
fojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom,
hogy a ki magyar, a ki becsületes ember, jőjjön utánam s vágja ki a
kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a
koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a
saját szivemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet
kivánják is a koronával együtt; de csuf bábja a hitetlennek nem leszek
többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint
egy lánczra kötött kutya!
Arcza izzott, termete kiegyenesült, hangja zengett. Nem lehetett rá
ismerni.
De Fráter György épen most ismert rá.
Megragadta a király jobb kezét s szivéhez szorítá.
– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak,
így ismertelek meg, mikor legelőször találkoztam veled. A mikor azt
mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká
aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom,
lelkünkből beszéltél! S a mikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz
találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az
egész nemzetet.
S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten
csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva: «éljen János
király!»
Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára
tette a kezét.
– Milyen jó sors, hogy te épen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben
a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd
király…
– Ki ne mondd rá a «pereat»-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi
mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király
machinacziója volt az. Ellenben igen örvendetes hireket tudtam meg e
levélből. Értsétek meg urak, mi történt Bécsben?
Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról
értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János
király ellen folytatott háboruskodás megszüntetését. A lundeni érsek
útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik
egész Magyarország királyának s meghagyatik az általa birt országrész
birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a
királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kivánják
Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s vissza adják az
elkobzott birtokokat, olyan békekötést ajánlanak, a minőt Fráter György
diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös
erővel, békét kötve francziákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik
haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a
hitetlenek elleni megvédelmezésére.
Az volt aztán az üdvrivallás, a mi ezt a tudósítást követte! A
billikomok behorpadtak az összekoczintástól; tele torokkal kiáltá
mindenki: «éljen Magyarország!»
S ez a kiáltás kihangzott a tornáczra, a tornáczról az utczára, az
utczáról az egész városba. Mind, egész Nagyvárad kiáltá egy szivvel és
szájjal: Éljen Magyarország!
A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a
serlegét s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta s
előre bocsátván, hogy «háromszor iszik a magyar», poharát emelte
fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely
áldomást a főurak csendes «vivát»-tal viszonzának, ámbár lelkükben
bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.
Egyszerre vidám kedv pezsdült fel a társaságban.
Az örömzaj csillapultával odafordult János király Fráter Györgyhöz.
– Hanem már most arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan
tudtál te az alatt, a míg ezen szivvidámító hireket olvastad ebből a
levélből, olyan rémüldöző, haragos arczot csinálni hozzá? És hogyan
tudtad ugyanakkor, a midőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot
nyujt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hirrel Ferdinánd
király ellen felbőszíteni? s a szultán haragját Ferdinánd ellen
lobbantani?
Verbőczy is szekundált ebben a királynak.
– Erre felelj barát.
Fráter György vállat vont.
– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a
szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda,
akármit mondjon is Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között
megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok
urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem
mehetett messze, hivassátok vissza s világosítsátok fel róla, hogy csak
tréfa volt az egész.
– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hirével! Ez volt az egyhangú
vélemény az asztalnál.
Fráter György aztán még egyszer teletölteté a serlegét.
– Nem csak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a
királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a
férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt
érdemel. A kinek szive van, ne szánja a kivánságát, kiáltsa lelke
szerint: éljen a mi leendő királynénk «Lengyel Izabella».
Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, a mi kitört. Az
urak kirugták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz,
össze-vissza gratulálták: mindenkinek kinyilt a szive, s azt mondta a
szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! egy szeretett
királyné!
A trombitások és török siposok a terem karzatán rázendíték a palotás
nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a «háromszáz özvegy asszony
tánczát», a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar
tánczra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott
minden ember, kiabálva «vivát Izabella regina!» Még a jó Verbőczy István
is, elfeledve az in-zsábáját tánczra kerekedett, s megragadva Fráter
Györgyöt, azzal járta el a Kállai-kettőst. – Mikor besötétült,
fáklyatánczot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót
Nagyvárad!