«No de most már gyere sorra Debreczen!»
János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése
épen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreczeni
refraktáriusokat a barátelüzésért s a schizmatikusok számára elkobzott
kolostor sacrilegiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy
veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének
tartá a debreczenieken példát szolgáltatni, hogy abból azután az egész
Alföld tanulhasson.
Egy kicsit Fráter Györgynek a truczczára is tette. Ez az ember olyan
fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a
nagy veszedelem elfordult a király fejéről. A helyett, hogy a dioecesise
dolgai után látna, minduntalan a magas diplomácziába ártja magát; a
békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki
állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az
elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor
barátokra, a miért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is ő
hozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk «Kardosné» asszonyról.) A
királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen
derék hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából
VI. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost excommunicálja, a
miért Szolimánnal szövetkezett, mint a hogy kihirdette az apátplébános
Debreczenben a nagy templomban.
Azért nem is szólt semmit az egész debreczeni dologról Fráter Györgynek,
hanem a mint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a
Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donatiot, s megtette új hivét
Enyingi Török Bálintot Debreczen földesurává. Ezt azután, kellő
instrukcziókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debreczenbe.
«Majd ránczba szedi jó Török Bálint civis uraiméket.»
A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle
észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon
járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit
követőinek a gyülekezetét felkeresse.
Épen nagypéntek napja volt, a midőn Debreczenben széttekinte. Ez a
kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás
szerint, az nap meszelik a házak elejét.
Török Bálint tehát elment a kolostorból alakított kálvinista templomba,
a hol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbyterek eléje
jöttek, bevezették s az első padba beültették. Azután zsoltárt
énekeltek; maguk a hivek, hármoniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak
igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgy hogy jó Török Bálint
egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja s
az utolját együtt énekli a gyülekezettel:
«Te voltál és Te vagy igaz Isten:
És Te megmaradsz minden időkben!»
Azután felhágott a kathedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi
magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú
haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos biblia. Először is
elmondá a miatyánkot, a mit állva hallgatott végig az egész közönség.
Azt Török Bálint is utána mondá. Mikor aztán az ima végén következett
az, hogy «mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!» akkor
felszólalt: «no ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi
istentelenség.»
Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos bibliát s kikeresé
belőle a textust, mely szólt e képen:
«Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené, és a császárnak a mi a
császáré.»
Az erre alapított prédikáczió természetesen arról szólt, hogy Debreczen
városa fizesse meg hűségesen, a mivel az ő koronás királyának tartozik;
mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szivére a megváltó ama
szavait, a midőn követői a keresztre feszítés ünnepén bőjtöléssel és
vezekléssel tanusítják az ő buzgóságukat.
– Hisz ez nagyon okos beszéd: mondá Török Bálint, a kiséretében levő
hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez: «kend derék,
becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.»
A prédikáczió bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a
mente zsebéből s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.
A közönség mind felállt; a min Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy
ilyenkor nem térdepelnek.
A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utána rebegte a
hitvallást.
«Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek
teremtőjében.»
– Hisz ez egészen olyan, mint a mi Crédónk, dörmögé Török Bálint.
«És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték
Szent Lélektől, született Szűz Máriától…»
– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! kiálta fel Török Bálint csodatelve.
… «szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítették és meghala. Szálla
alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe,
üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő itélni
eleveneket és holtakat.»
– Szórul szóra a mi Credónk!
… «Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén
anyaszentegyházat…»
– Hát nem egy kálvinista szentegyházat?
… «Szenteknek egyességét…»
– Még a szenteket is hiszitek?
… «büneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet.
Amen.»
– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, a mi az enyém, s az egész
katholikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket?
Aztán még egy zsolozsmára buzdult fel a közönség:
«A Sionnak hegyén Ur Isten,
Tied a dicséret!
Fogadást teszünk néked itten,
Tisztelvén tégedet!
Mert kéréseket az hiveknek
Meghallod kegyesen
Azért te hozzád az emberek
Jőnek mindenünnen.»
Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás
után a népség a legszebb rendben oszlott szélyel. Legelőbb bocsáták ki a
kis leánygyermekeket, azután a fiucskákat, akkor következének az
asszonyok az ő leányaikkal, majd a délczeg ifju legények, utoljára
maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem
lépett a nélkül, hogy a perzselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.
Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkészekkel és a kurátorokkal
beszéljen.
– Hallják kegyelmetek. Én katona ember vagyok. Lelki dolgokhoz nem
értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a
kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban
én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön
harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom
végig hallgatni a misét s a szerint fogok itéletet tartani, a hogy a
külömbséget megtalálom.
– «Erős várunk nekünk az Isten!» monda rá Bálint lelkész; és azonkívül
semmi egyebet nem szólt.
Husvét vasárnapján aztán Török Bálint jó korán felkelt: felölté az
ünneplő köntösét s csak várta, hogy majd beharangoznak. Azonban a
harangok csak nem szóltak, pedig már haza kellett kerülniök Rómából.
Mikor aztán a templomba menetel órája eljött, csak fölkerekedék a
hadnagyaival és a legényfiaival együtt, s elballagott a két tornyu
templomig. Nagy csodálkozva tapasztalá, hogy senki sem tart vele az
utczán a lakosságból. A templom kettős ajtaja be volt zárva; a
hozzávezető lépcsők közül kinőtt a fű, s még csak egy koldus sem ült a
lépcsőkön, husvét vasárnapján. Csak az öreg sekrestyés gunnyasztott a
sekrestyeajtóban egymagában.
– Mi dolog ez? kérdezé Török Bálint az egyházfitól. Hát kivesztek a
hivek Debreczenből? Vagy talán nincs pap többé a városban, a ki az Isten
igéjét hirdesse?
– Nem vesztek biz azok ki, kegyelmes uram, mondá az egyházfi. Pap is
van, veres öves, arany keresztes. Hanem a mióta az apátur kihirdette a
pápa ő szentsége bulláját, János király excommunikáltatásáról: azóta a
mi templomunk be van zárva.
– Hol lakik az apátur?
A sekrestyés elvezette az új patronust a parochiához, a mi szép téglából
rakott épület volt: a hogy a levedlett vakolat elárulta, a mi ott hevert
eltakarítatlanul a fal tövében, még pedig régecskén, mert már az árva
csalán is felverte.
– Hogy hagyhatják ilyen árván a plébánuslakot? kérdé az egyházfitól a
földesúr.
– Nem az én dolgom, instálom alásan, szabadkozék a templomszolga. Én
csak az udvaron, a kertben pepecselek.
Nála volt a paróchia utczaajtajának a kulcsa is: ő nyitotta fel az ajtót
Török Bálint előtt. Ez is feltünt a vitéz úrnak.
– Hát aztán mikor ki akar jönni a főtisztelendő úr a házból, hogy nyitja
ki az ajtót?
– Nem jön az ki, instálom alásan, soha az utczára.
– Talán a köszvény bántja a lábát?
Török Bálint belépett az ajtón; több embert nem bocsátott be a
templomszolga: bezárta maguk után az ajtót. Aztán egy oszlopos tornáczon
vezette végig a főurat, a melyből egy derékban kettéváló ajtó vezetett a
konyhába: annak a felső része nyitva volt.
– Most tessék egy cseppet patzientálni magát a spektábilisnek, a míg
bejelentem a reverendissiménél.
Addig ott hagyta a főurat a konyhában állni.
Török Bálint megjegyzé, hogy a pestesen nem ég tüz. Husvét vasárnapján
nem készülnek főzéshez a plébániában! Se szakácsné, se macska a
konyhában.
Kevés vártatva kijött az egyházfi s jelenté, hogy «dignetur besétálni
illustrissimének, reverendissime elfogadja».
S felnyitotta előtte a szobaajtót, a mi lepedővel volt letakarva a
legyek ellen.
A szobának remetei egyszerüségű butorozata volt. Egy triptica, egy házi
oltár volt az egész disze.
Másformának képzelte Török Bálint a debreczeni plébánost. Domború, jól
táplált termetű, piros ábrázatú plébánosokkal szokott ő találkozni
eddigelé mindenütt, a helyett látott festetlen fenyőfa asztal mellett,
kartalan szalmaszéken ülve egy szikár, csontváz alakot: kopott,
paszomántnélküli fekete talárban, a derekán levő vörös öv is szinét
hagyta, mintha már a viselőjével együtt huzamosb időt töltött volna a
kriptában. Az arcza sovány volt, aszú, sápadt, redőtlen,
szemöldökcsontjai kiülők, sűrű fekete szemöldökökkel; de beesett
szemeiben életerő lobogott: nagy sima homlokán csak egy redő volt,
hosszában a két szemöld között; egyenes orra, vékony, összeszorított
ajkai, előre nyuló kétfelé osztott álla az akaraterő és a zelozitás
kifejezését egyesiték ez arczon.
Nem állt föl a belépő előtt. Egy nagy könyv volt az asztalán, azon
tartotta a kezét, és abba nézett.
– Benedicat Deus! üdvözlé a plébánost a főúr.
Az úgy tett, mintha nem látna, nem hallana semmit.
– Christus resurrexit!
Még azt sem hallotta meg.
Akkor oda lépett hozzá Török Bálint, megfogta a kezét és megcsókolta
azt. A plébános fogta a selyem öve csücskéjét s letörülte vele a csók
nedves nyomát a kezéről. Azzal keresztet vetett magára, halkan mormogva:
«minden jó lélek dicséri az Urat» s csak azután fordult a főur felé.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Reverendissime páter. Én vagyok Enyingi Török Bálint, Debreczen város
új földes ura. Főtisztelendőséged üdvözlésére jöttem.
– Kinek a kegyelméből vagy te Debreczen földes ura?
– János királyéból.
– Ilyen király nincsen.
– De már megbocsásson, szent atyám. Én magam jelen voltam János
királynak a koronázásán, Székesfehérvárott, a holott az esztergomi
primás az angyali koronát a fejére tette, én vittem előtte az ország
almáját.
– Én pedig ott voltam, a hol ezt a koronát a fejéről levették, a hol a
szent chrysmát a homlokáról ledörzsölték! Én hirdettem ki az anathemát,
melylyel VI. Kelemen pápa ő szentsége Zápolya Jánost excommunikálta, a
miért, hogy az kezet csókolt az Antichristusnak Mohács vérmezején, s
szövetséget kötött a kereszténység ősellenségével, a török szultánnal.
Itt a debreczeni nagytemplomban olvastam fel a szent atya bulláját, a
«perhorrescunt animæ» bullát. S azóta Zápolya János nem király.
– Hát én nem bánom: tartsa főtisztelendőséged Zápolya Jánost királynak,
vagy ne tartsa, de én valósággal Török Bálint vagyok, Debreczen földes
ura, s engem Kelemen pápa nem excommunikált.
– Téged is excommunikált! Mint valamennyi hiveit Zápolyának, a kik ő
hozzá ragaszkodnak. És te sem vagy már Enyingi Török Bálint. Az voltál,
a míg becsületes keresztény voltál, a míg a keresztény királyt
szolgáltad, a míg a hitetleneket paskoltad: addig minden kathedrában
imádkoztak érted; de a mióta megrontottad a hitedet, nem vagy többé
Török Bálint; hanem Valentinus Turcus de eadem: valóságos török,
muzulmán, istentagadó, pokol szolgája, ördögök adeptusa, Belzebub
czimborája. Téged is sújt az anathema ex consequentia.
– De szent atyám! Hiszen tisztelendőségedet Czibak Imre püspök tette meg
apáturnak, a kit szintén János király nevezett ki püspöknek, még pedig
azután, hogy az excommunicatio érte.
– De Czibak Imre nem is volt soha hive Zápolyának, mindig cserben
hagyta. Tokajnál is elhagyta, Budán is elárulta. Szivében mindig a
keresztény király hive volt. Ezt neked, ha Török Bálint vagy, nagyon jól
kell tudnod. Azért én elfogadhattam Czibak suprematiáját in
ecclesiasticis. De nem fogadom el Fráter Györgyét: a mostani magamondja
püspökét. Menjen ő Zápolyának a kályháját füteni. Ki erősítette meg a
püspökségében? A sztambuli főmufti? Még én hozzám pásztorlevelet mer
irni, a Jézus nevében! Mért nem ir Mahomed próféta nevében? Pogány vagy,
királyoddal, püspököddel együtt! Apage satanas!
– Hát hagyján! Legyek én pogány; de a debreczeni közönség igaz hivő
katholikus keresztény: ennek a népnek tartozik vele tisztelendőséged,
hogy a Megváltó feltámadásának napján a templomot megnyittassa előtte s
az isteni tisztelet malasztjában részesítse.
– Ne taníts te engemet a kánonokra, publikánus! Ez nem excommunicatio
medicinalis, hanem excommunicatio mortalis,[4] a mi Zápolya János fejére
lesujtatott. Ez feloldja a jobbágyot az ura iránti engedelmesség alól,
eltiltja a fiut az apa iránti tisztelettől, s ha egy város közönsége
tovább is megtartja a hűséget az excommunikált fejedelem iránt, maga is
anathéma alá esik. És mindaddig, a mig Debreczen városa tornyaiból le
nem dobatja a Zápolya-czimeres zászlókat, nem fognak a harangok
megszólalni a toronyban, nem fog a templom ajtaja megnyilni, nem lesz se
ünnep, se bucsújárás. Kereszteletlen maradnak az újszülöttek, temetetlen
a halottak, összekötetlen a mátkapárok. És a szentképek megfosztatnak
csodatevő erejüktől. Ez így tart mind azóta, hogy én az anathémát
kihirdettem. Én markomba zárva tartom a mennyei malasztot. Ez a kemény
nyaku nép azzal tromfol vissza, hogy megtagadja tőlem a dézsmát, a
párbért, a világi javakat, a temporaliákat. Én évek óta úgy élek itt,
mint Illés próféta a pusztában: – még ugyabban! Mert nekem a holló sem
hord kenyeret. Abból táplálkozom, a mit a kertem és az udvarom terem.
Ide nézz! És lásd meg, hogy mi a husvéti lakomája a debreczeni
apátplébánosnak!
Azzal kihúzta az asztala fiókját s kivett belőle egy cserép tányért.
Abban volt három tojás és egy fekete retek.
– Ez a debreczeni apáturnak mindennapi eledele, s az ő kalendáriumában
nincsen ünnep! Nincs páska! A míg a nép meg nem töri kemény szivét s a
keresztény király hűségére nem tér.
Török Bálint meg volt rendülve. Ez a pap, a ki a kánon és hitelvek
iránti hűségért önmagát is ily kástélyozásnak veti alá, ez a pap egy
hatalom!
– Engedje meg, szent atyám, hogy közbenjárója lehessek az egyház és a
közönség kibékülésének.
– Hasztalan fárasztod vele magadat! Ha eddig megálltam szigoruan az én
törvényem mellett, ezután könnyebben megállok. Eddig tudtak magukon
segíteni a filiszteusok. Itt voltak nekik a veresbarátok. Méltó
satellesei a derék János királynak! Belzázár az ő Bál papjaival! Azokat
meg lehetett világi javakkal vesztegetni. Azok tartottak ünnepet,
kereszteltek, temettek, eskettek: a pápai anathema ellenére. Utol is
érte őket az ég boszuja. Ime, a saját czimboráik kihordták őket a
városból. Most azután husvét ünnepén nincs templom, nincs harangszó
Debreczenben. Ez az Isten itélete fölöttetek. És én összeszorítva tartom
a kezemet és ki nem nyitom azt áldásra mind addig, a míg titeket,
pogányokat ki nem vernek e város falain kívül. Ez volt az utolsó szóm.
Most távozz innen. Itt az én templomom: az én oltárom. Egyedül fogok
misét tartani az oltár előtt a szobámban, s itt se farizeusnak, se
filiszteusnak nincsen helye.
Az a sovány csontalak úgy magaslott fel az erős hadverő vitézzel
szemben, hogy ez verve érezte magát.
Farizeusnak, filiszteusnak nevezték szemtül-szembe!
A pap csengetett az egyházfinak s meghagyta neki, hogy hozza elő a
misemondó öltönyét. Azzal hosszú, száraz kezét eltiltó mutató ujjával
Török Bálint felé kinyujtva, kemény hangon mondá:
– Procul este profani! A mai prédikáczió textusa: «Jézus pedig fogá a
kötelet és kikorbácsolta vele a templomból a kufárokat!» Fugias
cacodæmon!
Török Bálint büszke, makacs lelkű ember volt. Sohasem türte el a
megbántást, bizonyítja ezt gyakori elpártolása hol az egyik, hol a másik
királytól. Püspökökkel is vivott ő már harczot. Nem türte el azt a
megszégyenítést. Sietett ki a parochiából.
A kulcs benne volt az ajtózárban: kimehetett.
A piaczon már több polgár gyülekezett össze, azok között volt nemzetes
Sike uram is, a városbiró.
– Kegyelmességed számára egy levél érkezett kengyelfutóval Nagyváradról.
Mondá a biró Török Bálint elé járulva, levett süveggel.
A főur megismeré a pecséten a püspökség czimerét. Felbontá a levelet s
elolvasá. Fráter György irta, így szólt az irás:
«Kegyelmes főkapitány úr! – Ámbátor ő felsége velem nem közlé
kegyelmességed kineveztetését Debreczen város földes urává, mi pedig
engemet, mint főkincstartót, a kire a donatiók tartoznak megilletett
volna: mégis tudtomra esvén ez a dolog, sietek kegyelmességednek a
szükséges informátiókat citocitissime utána küldeni. Miután
kegyelmességednek a refractáriusok és schismaticusok ügyének elintézése
köttetett szivére a király által, szükségesnek tartom kegyelmességeddel
e veszedelemnek a kutforrását megismertetni. Hogy Debreczenben a
hitszakadás termőföldre talált, annak az eredete ott keresendő, hogy
VII. Kelemen pápa anathemája a Czibak püspök által installált
apátplébánus által kihirdettetvén, excommunicatio óta a főtemplom zárva
tartaték s minden egyházi szertartás felfüggesztetett. A debreczeni
apátplébánus pedig egy erőslelkü anachoreta, a kit se világi
javadalmakkal, se fenyegetésekkel meglágyítani nem lehet. De lehet igen
is helyes okokkal és felvilágosításokkal. Jelenleg új pápa ül a római
szent széken, III-ik Pál, a ki János király iránt sok jó akaratot
tanusít. Követünk Frangepán Ferencz, kalocsai érsek, Károly császár után
járva Nápolyba, egyuttal utasított, hogy a Vatikánban eszközölje ki az
elődje által kibocsátott excommunikáló bullának visszavonatását.
Frangepán már útban van hazafelé s mint előresiető kengyelfutóm által
értesültem, magával hozza a kivánt absolutiót és tökéletes amnestiát. –
Azért ime szájába rágom kegyelmességednek, hogy mely okokat hozzon fel a
debreczeni apátplébánus előtt, hogy őt a schisma terjedésének véget vető
egyházi tilalom megszüntetésére s a templomnak a nagy ünnepek alatti
megnyitására rábirja. – Legelőször is tudassa vele kegyelmességed, hogy
III. Pál pápa mind Frangepán érseket, mind a többi János király által
kinevezett püspököket, azok között alázatos személyemet is egyházi
méltóságaikban megerősítette s János király fejéről az anathemát
visszavette. – Jól tudom, hogy erre az anachoreta azt fogja felelni,
hogy János király azért még is a hitetlenek szövetségese s a
kereszténység ellenségeinek barátja: erre felelje kegyelmed neki azt,
hogy sokkal inkább ellensége a római pápának Károly császár, mint
Szolimán szultán; mert csak nem rég ostromolták meg Károly császár hadai
Rómát, a pápát is futni kényszeríték s a Vatikánt és a Szent-Péter
templomát kirabolták, és így gonoszabbul cselekedtek a törököknél.
Minden esetben pedig erőltesse meg kegyelmed vasból levő derekát
meghajlásra az apátplébánus előtt s a mit előtte mond, mondja fiui
alázattal és proselytai áhítattal; mert a hitbuzgóság, még ha túlságba
vetemedik is tiszteletreméltó s kétszeresen az a mostani hitetlen
korban.
A ki egyébiránt maradok kegyelmességednek, pásztori áldásom mellett stb.
stb…»
A dölyfös főurat ez a levél épen ellenkező indulatba sodorta, mint a
milyenre az indítva volt. Most már nem csak az apáturra volt dühös; de
még jobban a püspökre.
– Ez a barát! Ez a mezítlábos, faczipős monachus! Még én utánam
instructiókat küldöz, hogy azokhoz tartsam magamat! Még aprehendál érte,
hogy a király nem kérdezte meg elébb ő tőle, valjon kegyeskedik-e
beleegyezni, hogy én Debreczen földes ura legyek! Szájamba rágja, hogy
mit mondjak, mint a szeksta gyereknek az egzamenti gratulacziót. S most
én menjek vissza szép alázatosan a plébánushoz, a ki csaknem kivert a
szobából, azzal a szóval, hogy kérem alássan, elfelejtettem valamit
megmondani s akkor beszéljek neki Frangepánról, III. Pál pápáról, Károly
császárról egy czifra mesét, a minek se fülét, se farkát nem birom. – Eb
ura fakó! – Ha ti pap urak gubanczra fojtottátok a texturát: majd leszek
én Nagy Sándor, a ki azt kettévágom! S azzal odaadta az apródjának a
püspök levelét, hogy takarítsa el.
– Van-e kendteknél a templomajtót felnyitó kulcs? kérdezé a birótól.
– Igenis, nálunk áll a kulcsok mássa, hogy tűzi veszedelem idején, a
kitől az Isten őrizzen bennünket, a harangokat félreverhessük.
– No hát nyittassa fel kend a templomot és huzassa meg a harangokat.
Három verset huzasson, a hogy ünnepnap szokás!
Azután Török Bálint a fiát, Jánost elküldé a kolostorhoz, egy csoport
alabárdos kiséretében azzal a peremptorius parancsolattal, hogy Bálint
uraimék az isteni tiszteletet addig meg ne kezdjék, a míg ő engedelmet
nem ád rá.
A harangszó egyszerre felzavarta az egész várost. Évek óta nélkülözött
drága hang volt ez. Évek óta nem hivta a harang az élőket, nem siratta
el a halottakat, nem törte meg a villámokat, a hogy a körirata szólt:
«vivos voco, mortuos plango, fulgura frango». Minden utczából özönlött a
nép a nagy piaczra. Csak a férfiak: az asszonyt, gyermeket otthon
hagyták. A «debreczeni szem» előre lát! Zürzavart sejtettek a harangozás
mögött. A néptömeg egészen ellepte a roppant nagy fahidat, mely
Debreczen piaczát végtül-végig beboltozva tartá. A templomba azonban még
nem mehetének be, mert annak az ajtaja zárva volt.
Mikor aztán a harmadik verset is elzúgták a harangok, Török Bálint
előhozatta a templomi zászlókat, a főpapi baldachint, a csengetyűket és
a nyeles lámpásokat s azokat processióval odaviteté a parochia elé.
E közben odaérkezék hozzá Bálint Áron tiszteletes uram, kezében a
bibliával, s bátor lélekkel megállva a földes úr előtt, számon kérte
tőle, mi okból parancsolá meg, hogy az ő hivei az ünnepi ájtatosságot
meg ne kezdjék?
– Majd megtudják kendtek! volt rá a rövid válasz. Most álljanak félre,
maradjanak oldalvást veszteg!
Akkor odament a parochia elé levett sisakkal, s féltérdét meghajtva az
apátur ablaka előtt, ujja hegyével bekopogtatott az ablakán: a nép mind
letérdelt körülötte.
– Reverendissime páter! Szólt be az ablakon a főur. Egész Debreczen
városa hiveinek nevében, kérlek téged, alázatosan supplicálva: öltsd fel
a te casuládat, tedd fel a te infuládat, vedd kezedbe a pásztorbotot és
jőjj fel a mi templomunkba, Krisztus urunk dicsőségét hirdetni, a hivek
lelkét malaszttal eltölteni.
Semmi válasz nem jött rá.
Akkor a főur fölállt a térdéről, leverte róla a port, feltette a fejére
a sisakját, felhúzta a harczi keztyüjét s ezzel a vaskeztyüs ököllel
zörgeté meg a főpap ablakát, harsány hangon hiáltva:
– A király nevében! Én! Enyingi Török Bálint! Magyarország főkapitánya,
János király teljes hatalmú biztosa! mondom és meghagyom te neked, az
Egyház szolgájának s a király alattvalójának, hogy jőjj elő és
teljesítsd a te pásztori kötelességedet a szentegyház ceremoniái
szerint! Nec secus facturus!
Erre a felhivásra kitárult az ablak s megjelent abban az apátur, teljes
ornátusban, fején az infulával. Kezében tartá a pápai anathemát, s újból
felolvasta azt, csengő, messzehangzó szóval; átokverő kezeit
kiterjesztve a sokaság fölé.
«Singulis et omnibus anathema esto!»[5]
Azzal ismét bezárult az ablak.
Ekkor Török Bálint odafordult Bálint Áron lelkészhez s megfogva annak a
jobb kezét, így kiálta:
– A király nevében! Én, Enyingi Török Bálint, átadom te neked és a
Melanchton hitvallást követő hiveknek ezt a két tornyú templomot.
Hirdesd benne te az Ur igéjét. És legyen mátul fogva ez a templom a te
ekklezsiádnak a szentegyháza.
Azzal maga kezénfogva vezette fel a nagy templom lépcsőin a prédikátort.
És az egész összegyült nép tódult utána. Úgy hogy még a zászlókat őriző
strázsának sem maradt künn senki: azokat oda támogatták a templom
falához.
Csak a férfiak voltak ottan. Azokkal telt meg a templom. S mikor ez a
négyezer férfi rá zendítette a zsoltárt abban a viszhangos nagy
templomban, teljes szívből és tüdőből: ez a rémzengés magát a főurat is
magával sodorta.
Gyönyörüek a katholikusok zsolozsmái, azok az áhitat keltő lágy olasz
melódiák, a Beata Virgóról, az Agnus Deiről, a dicsőült szentekről,
angyali hangok harmoniájával vegyülve, közbe a csengetyűk szólnak,
oböék, hegedük zengedeznek! De a kálvinista zsoltár dallama egy riadó,
egy harczi ének, Clemens Marot franczia rithmusaira, a mely ostromolva
tör fel az égbe, a boszuálló erős Jehovához kiáltva! Mikor négyezer
férfi hangoztatja egy szivvel és szájjal:
«Te Benned biztunk elitől fogva!
Uram, Téged tekinténk hajlékunknak,
Mikor még hegyek és vizek nem voltanak,
Mikor sem ég, sem föld nem volt formálva.
Te voltál és vagy igaz Isten!
És Te megmaradsz minden időben!»
A zsoltárt ülve énekelték a népek: a hogy szokták a kálvinista
imaházakban. Az utolsó vers is elfogyván azonban, egyszer csak a kántor
rázendíté az orgonaszót odafenn a pompás aranyozott chorusban, s a «veni
sancte Spiritus» melodiáját kezdte el játszani, s fenn a karban
megszólalt a diákok éneke, összehangzó harmoniával.
Ez is olaszjellegű ária, mint a katholikus ritusé.
Az első hangjaira e zsolozsmának az egész gyülekezet felállt, s úgy
hallgatá az éneket.
De nem az eddig hallott latin szöveget, hanem a nemzet nyelvén
megérthetőt.
«Jövel Szent Lélek úr Isten
Töltsd bé lelkeinket épen.
Mennyei szent ajándékkal,
Szivbéli szép tudománnyal,
Melynek hatalmas ereje
Lelkeket vezető hitre
Lelkesítsen sok népeket!
Kik, mondván így énekeljenek:
Halleluja! Halleluja!»
A halleluját az egész nép dörgő szózata visszhangozá, hogy a boltozat
zenget bele.
Azután felment Bálint Áron a kathedrába és beszélt Jézusról, a szeretet
vallásáról, a Megváltó szenvedéseiről, kínhaláláról, feltámadásáról,
isteni felmagasztaltatásáról. Bölcsen összeköté az Isten fiának
feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett
hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között
bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus
halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső
feltámadása példáját lássa és kövesse.
Az egész férfi sereg sirt. Hát hogy ne sirna a szegény magyar, mikor
hazája megostoroztatásáról, eltemettetéséről, feltámadásáról beszélnek
előtte? Talán még a mai kor férfiai is sirnának azon!
Maga Török Bálint is sűrűen zokogott, még a fiát is biztatta: «ne
szégyeld fiam! Jézus vére hull a férfi szeméből! Jézus vért sirt mi
érettünk».
S mikor a prédikáczió után az Úr vacsorájára került a sor, Török Bálint
az első volt, a fiával együtt, a ki odajárult az úr asztalához s
elfogadá kettős alakban a szent sakramentumot. Kenyér és bor, melyet a
lelkész osztott: «Vegyétek, egyétek, ez az én testem».
Másnap, húsvét hétfőjén ismét megszólaltak a harangok, megnyiltak a
templomajtók: most már a nők és gyermekek is feljövének, hozták magukkal
a zsoltáros könyvet, rozmaringszálat téve bele. Délután ismétlődött mind
a két napon az ájtatoság.
A harmadik napon, húsvét keddjén, megint megülték az ünnepet. Ezuttal az
Úr vacsoráját Török Bálint uram által ajándékozott aranykelyhekből és
ezüst tálakról szolgáltatták. Isteni tisztelet után pedig Bálint Áron
uram kathekizálást tartott, a hivek közöl kiszemeltektől kikérdezve, mit
tartottak meg emlékezetükben a meghallgatott prédikácziókból?
Délután pedig a város tanácsa nagy emmaust tartott a nép számára:
ökröket süttettek, bort folyattak a mezőn s szabadon bocsáták az
igreczeseknek a virginálást, de a tánczolást tilalom alá veték, mint a
melyet Melanchton elmélkedései a bünök bölcsőjének neveznek.
A negyedik nap pedig szerdai nap lévén, úgymint munka napja: a biró uram
meghagyásából felgyülekezének a nagy piaczra az ácsok, kőmüvesek és
talyigások s hozzá látának a munkához.
Elébb leszedték a zsindelyt és léczeket a parochia tetejéről, azután a
gerendákat: meg volt parancsolva mindeniknek, hogy egy szót a száján ki
ne bocsásson. Nagy némaság közt felszedték a padozatot, a szarufákat és
szelemenfákat, azután téglát tégla után a falból; s valamennyit
áthordták az átellenben levő Kiss Péter uram telkére, ki azt önkényt
felajánlá lelkészi laknak a prédikátor számára. S eként szépen csendesen
eltakarították az egész házat a szigoru főpap feje fölül, a nélkül, hogy
őt magát egy illetlen szóval megbántották volna. (Debreczen krónikáiban
ismételve megtaláljuk ezt a szokást: a házat elhordani valakinek a feje
fölül, a kit különben egy szóval sem akarnak megbántani.)
Jó Török Bálint pedig megköté a szerződést birák uraimékkal, a melylyel
minden részről meg valának elégedve.
Akkor aztán levelet irt a királynak, tudatva vele, hogy Debreczenben a
nagy vallási villongásnak bölcsen és okosan véget vetett; az
előljáróságot a király iránti hódolatra megtérítette. Debreczen város
ötszáz tulkot küld ajándékba a királynak a hadai élelmezésére, s kétszáz
huszárt állít ki teljesen felszerelve a saját költségén, a kiket nehány
nap múlva maga fog a király elé fölvezetni a főkapitány.
Ennek a levélnek az elvitelét pedig rábizták a legjobb postára, – kire
is bizták volna másra, mint a már minden utakban járatos bakterre, a ki
már egyszer vitt fel izenetet János királyhoz. A küldöncz ezuttal annál
is könnyebben ráismert a királyra, mert az ez alkalommal, szép
igazgyöngyökkel kivarrott süveget viselt a fején, míg a körüle levő urak
levett süveggel álltak, kivéve a püspököt, a kinek volt egy bársony
kapuczium a tarkóján.
Mikor a király Török Bálint levelét olvasta, nagy örömre gerjedt.
– Ez aztán az én emberem! Ilyen az én Török Bálintom! Tudtam én azt!
«Veni, vidi, vici!»
Azzal odanyujtá Fráter Györgynek is a levelet; dicsekedve.
Fráter György bele sem nézett a levélbe; vállat vont rá.
– Órrol az öreg: súgá a király Verbőczynek. Nem szereti, hogy Török
Bálint valamit helyesen csinált, s hogy azt az ő tudta nélkül sütöttük
nyélbe.
Aztán (ismerve már az emberét) tréfásan szólítá meg a levél hozóját.
– No hát, Okos Ferkó! Mondsza csak, mit csinált Török Bálint főkapitány
Debreczen városában?
– Hát biz ő kelme azt csinálta, hogy kálomistává tette az egész várost
és maga is kálomistává lett.
Hah! Mekkora kaczagás támadt erre a bolondériára! A király a vékonyait
fogta a két tenyerével nevettében.
Ilyen bolondot csak az a félkotyó képes kigondolni a felfordult eszével.
«Bolond lyukból bolond szél!»
Csak Fráter György nem nevetett, ő már tudta, hogy mi történt vala
Debreczenben.
A király adatott egy darab aranyat a bohó postásnak, a mit az a markában
megköpködött, ráolvasva: «apád, anyád idejőjjön», ezzel «jó etyepetyét»
kivánva a királynak, elkotródott.
Nyomban másnap megérkezék Török Bálint, magával hozván a kétszáz
debreczeni huszárt, a kiket a király ablakai előtt felállított.
János király nagy gyönyörűségét találta az igazi ősmagyar vitézekben, a
kik úgy oda voltak nőve a lovaikhoz, mint megannyi Centaurusok. Majd a
felhajtott gulyát is megtekinté: azok is mind czímeres ökrök voltak.
Nagyon meg volt elégedve Debreczennel.
Délben aztán a püspöki asztalnál ülve, ebéd vége felé, (okos ember nem
beszél, a míg jól nem lakott) a király kivánatára előhozakodék jó Török
Bálint a Debreczenben viselt dolgairól.
Ott voltak az asztalnál Verbőczy István főkanczellár, Frangepán kalocsai
érsek, Brodarics veszprémi püspök, Verancsics egri püspök, Eszéky pécsi
püspök, Fráter György és több világi urak. Azonkívül Wese, lundeni
érsek, Ferdinánd követe, ez azonban nem tudván magyarul, nem értette
Török Bálint előadását.
Annak pedig igen külömböző hatása volt. Ott, a hol az anachoreta papról,
s a király elleni anathemáról volt szó: a király jött nagy haragba; a
hol a püspökök iránti tisztelet felmondásáról beszélt Török Bálint, ezek
gerjedtek fel: mindenki korholta a lázadó apáturat s egyházi
disciplinát, deficientiába helyezést emlegetett. Midőn azonban a vége
következett, a nagy katasztrófa, akkor csak elhültek valamennyien. Török
Bálint pedig kérkedő hánykódással mondá el a nagyszabásu intézkedéseit,
s mikor végre oda jutott, hogy az apáturnak a feje fölül elhordták a
házat, akkor már a kaczagástól alig tudott beszélni. – De már akkor csak
maga kaczagott.
Az egész asztaltársaság Fráter Györgyre nézett; különösen a király
látszott a püspök szájából várni a szót.
Fráter György pedig nagy hidegvérrel szólt oda halkan Verbőczynek, úgy,
hogy a király is hallhatta:
– Ő Felsége most azt szeretné, hogy ha én haragudnám ő helyette. De
engem már ez nem lep meg, én már tegnapelőtt tudtam az egész debreczeni
dolgot. Az én perspektivám messze ellát.
– Hát ha Debreczenig ellátott a perspektivád, mondá a király, nem tudtál
közbelépni?
– Nem! Mert az én perspektivám messzebb is ellát Debreczennél: egész a
«smalkaldi szövetségig».
Erre a szóra egyszerre lehült mind a királynak, mind a püspököknek a
haragja.
– Habet rectum! Monda Wese érsek, kinek megmagyarázták a dolgot.
A király is leönté a boszuságát egy pohár aszuval.
– «Il faut donc fair bonne mine au mauvais jeu».
Török Bálint látva, hogy ő az ura a helyzetnek, tovább fejtette a
præpotenskedését, s a püspök asztalánál, annyi főpap jelenlétében,
elkezdé magasztalni a kálvinista zsoltárokat, hogy azok milyen szépek.
Sőt felhivatá a magával hozott debreczeni kántáló diákokat, kik
harmoniás kántusban énekelték a mulatozó conviváknak a templomi
énekeiket.
Majd behivatta a Debreczenben szegődött hegedüsét, Tinódy Lantos
Sebestyén diákot s azzal énekelteté a históriás énekeket Zsigmond
királynak és császárnak az ő cselekedeteiről, különösen Tar Lőrincznek
pokolban járásáról. A poéta lant pengése mellett énekelt.
– Énekbe hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrincz, hogy pokolban
járt volt. Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt. Négy szeginél négy
tüzes ember állt volt.
– Szózatot ott Tar Lőrincznek adának: Az nyoszolját tartják Zsigmond
királynak. Érsek, püspök két paraszt urak voltanak. Az négy ember hamis
urak voltanak.
– Érsek hamis dézmáért kárhozott. Kanczellárius levél váltságért
kárhozott. A két nemes úr dulásért kárhozott. Hamis vám szörzésért egyik
kárhozott.
– Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt. Egy tüzes kádferedőt ott
látott volt. Zsigmond császár, hogy benne feredett volt. Mária király
leányával ott forgódik volt.[6]
– Ezt Császárnak Tar Lőrincz megmondja. Ezt felelé: leszen arról nagy
gondja. Mint ő ágyát pokolbul kiiktassa, És hogy menyországra
igazgathassa.
Az ilyen nótákért már egyszer Lantos Sebestyén diákot kikergette a
házából Fráter György. Ellensége is volt azóta a poéta mindvégig. És
most püspök korában türnie kellett ezt a profán virginálást a saját
rezidencziájában. A Lantosnak jó Török Bálint volt a patronusa.
Ez a szó: a «smalkaldiak» kötve tartá kezét és nyelvét a magyar
főpapnak: kényszeríté hidegre tenni a haragját.
És még azonfölül Török Bálint egyetlen hadvezére volt Zápolya Jánosnak
ez idő szerint, a kiben ész és tapasztalat van nagyobb hadmivelet
vezetésére. Sokat el kellett tőle tűrni. Tehát csak hadd énekelje a
debreczeni kántus a zsoltárt, Tinódy Sebestyén a Cancionalét.
Igy történhetett meg, hogy a legkatholikusabb király s a legerélyesebb
püspök és miniszter szemeláttára, úgyszólván a szárnyaik védelme alatt
megalakulhatott a magyar Alföldön a «kálvinista Róma». Hanem e naptól
fogva Enyingi Török Bálintnak a neve oda lett fölirva Fráter Györgynek
abba a lajstromába, a melyben minden név veres plajbászszal van
keresztül húzva.