«A hölgy megragadá a szultán köntösét mind a két kezével és azt mondá,
«te nem öletheted meg az én férjemet Ibrahimot! Emlékezzél rá, a midőn
engemet feleségül adtál a nagyvezérhez, menyegzőm napján, én azt
könyörögtem tőled, hogy férjemet soha meg ne ölesd, a mi a sorsa minden
nagyvezérnek. Bármit vétsen is ellened, bármilyen nagy csatát veszítsen,
bármivel vádolják ellenségei, férjemet soha halálnak ne add! És akkor
te, Szolimán szultán, megesküdtél nekem, Gülgüz leányodnak, megesküdtél
apád sirjára, hogy a míg élsz, Ibrahimot meg nem öleted. Emlékezel-e
esküdre szultán?» Erre a padisah azt mondá a leányának: «Bizonyára
emlékezem rá, menj haza békével, a mig én életben vagyok, férjedet,
Ibrahimot meg nem ölik.» Az asszony megvigasztalva távozott el.»
Junisz bég most már hinni kezdett. Szeme szája felnyilva leste, mi lesz
a vége ennek a regének?
«A kedvencz leány eltávozásával ismét összehivatá a szultán a
divántanácsot, Lufti basát, a kit szeraszkiérré nevezett ki és a
Sheik-ul-Izlámot, eléjük terjesztve, hogy őt erős esküvése tartja kötve,
miszerint kedvencz leánya férjét, Ibrahimot, a míg él, halálnak ne adja.
Ekkor a Sheik-ul-Izlám előhivatta a főmuftit Abul-Nahnumánzádét, a ki az
egész alkoránt könyvnélkül tudja. S a főmufti, megértve a nehéz dolgot,
kikereste az alkoránból a 122-ik szúrát, melyben ez olvastatik: «a ki
aluszik, az nem él.» Ezen szent mondásra hivatkozva kimondá a
divántanács, hogy e szerint Szolimán szultán kivégeztetheti Ibrahimot az
alatt, a míg maga alszik, mert akkor nincsen életben. S a szultán ebben
megnyugodott.
Junisz bég üvöltött a harag és rémület miatt.
– Gyaúr! Ha te most hazudsz!
– A levél beszél, nem én:
«A padisah ekkor arra kérte a divántanácsot, hogy Ibrahimot az ő saját
görbe késével végezzék ki, melyet mindig öve mellé dugva visel,[3]
melynek markolatja drága piros kláris, zafirkő pecsétnyomóval a végén.
Damaszk aczél pengéjén arany betükkel a halottbucsuztató mondás: «Dámeh
Allah, hu teála remaéti.»
Junisz bég görcsrángatta reszketéssel támaszkodott a falhoz,
érthetetlen, szótagolatlan ordítást hallatva.
«És a midőn a muezzim az éjféli szúrát éneklé, a minarében a szultán
alvásának ideje alatt, levágta a khankiár Ibrahim basának a fejét a
szultán saját görbe késével és elvitte azt a Demir kapuhoz s kitette a
királyok és nagyvezérek számára rendeltetett arany tálra. Én is bele
mártottam az ujjamat a vérébe, s irám neked ezen levelet azon véres
ujjal. És most megyek az Abdesztán mosakodást végezni.»
«Allah nagy és hatalmas! Allah kérim!»
Junisz bég meg volt dermedve a rémülettől, majd görcsös zokogásban tört
ki.
– Oh barát, te rettenetes vagy! Ne szólj meg érte, ha uramat, barátomat
megsiratom.
– Pedig ez még a kisebbik okod a sirásra, Junisz bég. Magad mondád, hogy
megszokott dolog ez te előtted. Nagy emberek feje, arany tálon
felmutatva. A ki szolga, urat is talál egy helyett másikat. Hát csak
bizd te a sirást az asszonyokra. Nálunk magyaroknál az olyan férfinak, a
ki sirva fakad, asszonynevet adnak. Beszéljünk a te saját ügyedről.
– Az én ügyemről? kérdé bámulva Junisz bég.
– Arról bizony. A kivégzett Grittinél megtalált irások között te neked
is volt egy leveled. S erre a levélre is én tettem rá a kezemet. Ebben
az irásban te ajánlkozol Grittinek a titkos szándékait a szultánnál
előmozdítani, ha ő viszont a te czéljaidnak megfelel. Elismered, hogy te
a római király sztambuli követének lekötötted a szavadat, hogy János
királyt megrontsad s ezért te néked a német követ ezer arany évdíjat
igért.
Junisz bég fakósárga lett az ijedtségtől.
– A mit a leveledben igértél, hogy a bécsi kormánynak jó szolgálatokat
fogsz tenni, azt itt jártod-keltedben ugyan be is váltád. Egész Erdélyt
eltérítetted a János király iránti hűségből s áthajtottad a római király
zászlója alá. Mit gondolsz, Junisz bég, ha ez a te leveled a padisah
kezébe kerül, és az nekem, ha élek, egy szavamra, ha hirtelen halok, a
hallgatásomra megtörténik, mi vár te rád akkor a tsiragán palotában?
Junisz bég széttépte a köntösét a mellén.
– Barát! Add vissza az oszporámat! S vedd meg te rajta most az én
fejemet.
– Én pap vagyok és nem khankiár.
– Te csak egyszer ölsz meg, ha visszatérek Sztambulba, száz halál vár
reám. Azzal a pénzzel fizetsz nekem, a melylyel én fizettem te neked. Ez
az igazság a földön.
– Nem Junisz bég! A keresztyének Istene nem boszuálló. Az én vallásom
azt tanítja, hogy «a ki engem kővel hajít meg, azt én kenyérrel hajítsam
vissza.» És ismét azt tanítja, hogy «nagyobb öröm van az égben egy
megtért bünösön, hogy sem mint száz igazakon, a kik soha sem
vétkeztenek.» Én téged nem akarlak elveszíteni, hanem meg akarlak
nyerni. A bécsi követ te neked ezer aranyat igért azért, hogy János
király ügyét megrontsad: én nem igérek neked, hanem adok ezer aranyat
azért, hogy a mit elrontottál, javítsd helyre.
S azzal kitett a csuhája zsebéből egy piros selyem erszényt, melynek
hálószövetén átcsillogott az arany pénz.
Junisz bég odaomlott térdre a barát elé, s annak a fehér csuhája
szegélyét s a mezítelen lábait csókolta.
Ebben a pillanatban lépett ki János király a kápolna ajtaján.
Mikor ezt a jelenést látta: a czifra, aranybogláros török béget az
egyszerű szerzetes lábainál heverve, a király háromszor keresztet vetett
magára:
– Itt Isten van közel! Ő míveli ezt a csodát!
Fráter György pedig lehajolt és fölemelé karjánál fogva a béget.
– Kelj föl testvér. Isten fölvilágosította a te lelkedet, hogy
megismerjed az igazságot. Ime mondjad meg a királynak, hogy őt tisztának
és minden büntől ártatlannak találtad.
Junisz bég hátrafordult s a király előtt mellén összetett karokkal
meghajtá magát.
– Uram, a te igazságod a napfénynél világosabb. A te hű tanácsosod
meggyőzte arról az én lelkemet. Hájraddin sah óta nem volt igazságosabb
fejedelem náladnál.
– És most vissza fogsz térni Erdélybe, derék Junisz bég, monda Fráter
György. És ujra eljárod azokat a várakat, kastélyokat és városokat, a
melyeket előbb meglátogattál, hogy az igazságot kitanuljad; és elmondod
mind a vajdáknak, mind a királybiráknak, a kapitányoknak és
tanácsbiráknak, hogy a felséges padisah igazságot szolgáltatott, a midőn
Gritti Alajosnak pártfogóját, Ibrahim nagyvezért lefejezteté, Bég Ogli
nevét pedig a bitófára szegeztette s azt a török krónikákból
kitörülteté! És hogy János királyt a fölséges szultán palástjával
betakarja, és minden trónja előtt térdeplő szolgafejedelmeknél nagyobbra
becsüli, s ellenségeit vaskézzel fogja lesujtani.
– Valóban ezt fogom mondani.
– És aztán midőn Sztambulba visszatérsz, s a padisah fölséges szine
előtt megállsz: azon kezded, hogy nincs a széles föld népei között, a
kiket a nagyúr árnyéka betakar, hivebb testvére a töröknek a magyarnál.
– Bizony azt fogom mondani.
– És nincs szeretőbb fia a padisahnak János királynál.
– A mivel csak igazságot fogok mondani.
– És most távozzál békével. Az ég angyalai őrizzék a te lábaidat a
megbotlástól, a te elmédet a megfeledkezéstől.
Junisz bég a térdéig hajtotta a fejét, az elbucsuzásnál három izben a
királynak kezet csókolt, Fráter Györgyöt pedig megölelé s megcsókolta a
szakállát.
Fráter György az eltávozónak arab nyelven mondá:
– Üdvözlöm Lufti basát, az új szeraszkiért. Ugyanazon barátságot fogom
vele éreztetni, a melyet Ibrahim basával éreztettem.
Junisz bég ravaszul csóválta a fejét.
– Annak az kevés lesz.
– Tehát még többet.
(Az a «barátság» tudniillik tízezer arany évenkinti ajándék volt.)
– Hja bizony barát-barátom, a szeretet drága virág, a mit öntözni kell;
– ingyen terem a gyülölet, a mi dudva.
A szultán követének eltávozta után János hirály áhítattal sóhajta fel:
– Szent László tehát még most is tesz csodákat az ő magyar nemzete
oltalmára.
Valóban tesz. Még több csodát is tett. Azt, hogy egy hónap mulva
valamennyi erdélyi főúr, a kinek már kengyelben volt a lába, hogy
lovagol Bécs felé, szépen megfordítá a lovát s odajött Nagyváradra János
királynak a hódolatát bemutatni, s Fráter Györgyöt lelkesen üdvözölni.
És Nagyszeben város, melynek bástyáit két hónapig sikertelen vivta
Majláth István vajda: odaküldé a biráit önkényt János királyhoz, a kik
városuk kulcsait piros bársony vánkoson hozták eléje.
Aztán a bécsi urak is felhagytak egyszerre azzal a nagy nevetéssel s
küldték nagy sietve a lundeni érseket Nagyváradra a békekötés
föltételeivel. Magyar urak, Bebekek, Perényiek, a pécsi püspök, Zápolya
pártjára keltek. Egy nagy hadjárat meg volt nyerve s csak egy ember
esett el benne: a nagyvezér, Ibrahim.