A nagyváradi hévviz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsből
készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak.
Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák
fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta
maga előtt. Hanem azokat a letünt alakokat, a kik mellőle elmultak.
Visszagondolt azokra a fényes alakokra, a kik egykor a Zápolya-várban az
ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta
azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arczaikat. Hogy kaczagtak az ő
komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi
székbe emeljék, ottan maguk körül vegyék, – és azután onnan ledobják. –
Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak
Imre? Dobó Ferencz? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrincz? Frangepán Kristóf? –
És aztán Zápolya ellenségei, a kiknek a neveit emlékében megtartá, a
főpapok, a zászlós urak? az öreg király szép ifjú nejével, játszi
leányával, meg az idétlen szülött kis király? és a hatalmas brandenburgi
herczeg? a Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, előbb a hős, aztán főpap,
végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész czimboraságával? Mind, mind
elmultak mellőle! – ő maga maradt itt egyedül, mint a hogy megmarad
örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: «a régi magyar
nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése». Az történt, a mit
kivánt, a mit előre kigondolt, a miben munkás volt, a régi mind elmult,
egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! –
De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.
Mikor a vizi rózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új
bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar
nemzet? A míg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a
tóból: hát a míg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy
emberek faja a nemzetből?
Fráter György képzeletében az elvonuló kisértet-tábor közepett meg
kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok
vezérének. Ez is olyan kisértet volt, mint a többi. Az a délczeg, hős
Zápolya János, a ki a koronát merte követelni, a ki az országot
vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, a ki magát érdemessé tette a
koronára, ez a fényes alak is csak álomhozta fántom volt már, addig volt
királyi lélek, a míg királylyá nem lett. Élő testben nem az.
S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte
János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a
kilátását a fényes lótuszokra.
Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből s a királyt kinálta
meg az üléssel.
– Csak maradj te ülve, szólt Zápolya, majd én állok előtted. – S ezzel
visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. Ma én vagyok az instans,
én jövök hozzád kegyosztásért.
Fráter György elfogadta a megfordított helyzetet.
– Ime, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel, mondá a
király. Egy csapással két magas polcz megürült. Az egyik az erdélyi
vajda széke: ezt én Majláth Istvánnak szántam, a ki Grittivel szemben
oly erős lelket mutatott.
– Nagyon is erős ember, a ki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még
erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt
fogtál a szekered elé.
– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi
püspöki szék, ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, a
ki nem maga jár a főfő méltóságok után, de a kit a királynak kell kérni,
hogy azt fogadja el: «Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt».
Erre a szóra felállt a helyéből Fráter György.
– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapáturrá
felavatott, azt kérdezém tőle: «van-e szüksége ennek az én fehér
csuhámnak erre a te arany lánczodra?» – Mire a király nekem azt felelé:
«igen is van szüksége ennek az én arany lánczomnak erre a te fehér
csuhádra.» Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked:
Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel
alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját,
hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.
– Azt kivánom én is.
– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háboruskodások alatt
megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott
a hit és buzgalom mindenütt, még pedig a lelkek pásztorainál: a
papoknál. «Ha a só megsótalanodik, mivel izesítsük azt meg?» így kérdi a
szentirás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más
alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és
dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt,
ismeretes volt a hősi harczairól, ép oly ismeretes a jó konyhájáról,
derék pinczéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent-László
templomában, annak a kezében bibliát nem látott senki, se prédikáczióját
nem hallá. S a milyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem
tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a
létániáját, a mit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki s csak a
stoláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig épen
fészkei az erkölcstelenségnek, guny és szidalom tárgyai a nép előtt.
Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te
én nekem Szent-Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét
fogom vele levágni; hanem a Judásokét.
– Cselekedjél, a hogy jónak látod.
– De azután meg ne fogd a kezemet, mikor tenni jónak látnám.
– Bizonynyal nem fogom.
– Hogy csak egy példát mondjak. Ime itt van a nagyváradi dioecesis
legnagyobb hitközsége Debreczen. Derék tiszta magyar nép. Szorgalmas,
élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katholikusok, a kik templomaikat maguk
erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek
szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy
megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre.
Hisz az nem kolostor már, hanem karavánszerály, a melyben főurak, gazdag
korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok
assistentiája mellett.
János király nagyon fintorgatta az arczát.
– No no! «Ne legyetek fölöttébb igazságosak!» Azt is mondja a szent
irás. Krisztus szava volt, a mit a házasságtörő asszony védelmére
mondott: «A ki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.»
– No hát én jobb vagyok! mondá felemelt fővel a barát. S fogok követ
dobni e Belzázár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele?
A király tréfára fordítá a dolgot:
– No és ha épen engemet találnál megdobni azzal a kővel?
Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett
Debreczenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá
nézve. A mit este vétkezett, reggel az áhitatossággal kiegyenlíté,
kéznél volt mind a kettő.
Az édes méreg és a keserű orvosság – egy patikában.
– Uram király! mondá Fráter György. Te nem fogsz többet a debreczeni
kolostorban megszállni.
– Ki parancsolhatja azt meg nekem? A királynak!
– Te magad: a király.
– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, a kinek
engedelmeskedjem.
– Az is lesz bizonynyal.
– Szeretném én azt ismerni?
– A te királynéd.
Zápolya lecsüggeszté a fejét.
– Királyné? sohajtá fel szomorúan. Álomkép az. Mikor te veled legelőször
találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arczunkon, akkor
elkezdtem már e fántóm után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz
hajszálakat tépetek ki a fürteimből, újra jőnek. S az álomkép még mindig
fut előlem.
– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban te rád vár.
Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli
hajadonná fejlődött. A király és királyné te neked igérte. Csak a
násznagyaidat kell érte küldened, adva adják.
A király megölelte a barátot. A szemei megteltek könynyel.
– Eddig nem szóltam felőle, mondá a barát; mert eddig nem voltál igazi
király Magyarországon. De most már elmultak mellőled mind azok, a kik
trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld
takarja már! Csak hiveid maradtak s nyilt ellenségeid. S hiveid élén
ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét
magadnak! – Elküldheted a nászkiséretedet a menyasszonyodért, a
szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.
Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is
elfacsarta a szivét. – Elhallgatott.
– Te vagy az én egyetlen hivem, mondá János király.
– Ez az én föltételem, mely alatt elfogadom a nagyváradi püspökséget.
A Szent-László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király
hintaja hat lóval előjárt. Zápolya maga mellé ültetve a barátot,
hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter
György vendége ugyanabban a házban.
Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai
tiszthez, készíttetett a püspöki szakácscsal, a ki még Czibak alatt
tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új
püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt
a bevett szokás, hogy «elébb az estebéd, azután az országos dolgok».
Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket
kellett elintézni, azután került a sor a pokuláczióra; a mi valóban
ellene van a diététikának.
Valának pedig több uri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda
és Kun Gotthárd, főkapitány, azután Keresy Ferencz, hadnagy a király
testőrségében, meg Tóth Péter dulló; a kik ketten most érkezének fontos
kiküldetésből.
– No hát csak röviden mondd el Keresy, hogy végezted el a rád
bizottakat?
– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal
megérkezém Szeghre, a hol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János
alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden
kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét
ökör alig birt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a
kincsekkel Budára.
– Derék dolog! Helyeslé a király. Ez az én utasításom szerint történt.
Abból az ezüstből rögtön dénárokat fogunk veretni.
– Kár lesz beolvasztatni a remek ötvösműveket, mondá Fráter György, a
fukaroktól így több pénzt lehet értük nyerni.
Keresy csak a bajuszát rágta mosolyogva.
– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal
vivém Budára.
– No ez is az én utasításom szerint történt.
– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte
legszebb virágában van s igen módos, takaros menyecske.
– Csak nem lettél bele szerelmes? Keresy!
– Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sirt. Az ember szive megesik
rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a birám. Én biz elvettem
feleségül.
– No már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint
tetted.
– És már most instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit
hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül
vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény
ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.
A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig
nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket s az
özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.
– E szerint nem veretünk dénárokat a Dóczy ezüstjéből.
Ez a rezultátum!
– Hát kegyelmed Fóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a
pénzverőt?
– Igenis megkaptam Dobó Ferencz uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem
Ruszka-Bányán; a hová az erdélyi rebellió hirére elmenekült, szép jó
egészségben.
– Nem bánom én Dobó uram egészségét; de a kivert aranypénz?
– Az tészen kerek summában száztizenkétezer aranyakat.
– No az derék dolog! S hol van a pénz?
– Hát azt Dobó Ferencz uram arra a hirre, hogy Erdélyben rebellió van,
okosságból két huszárkalpagba bekötve, elásatta az erdőn. Minek utána
pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a
kormányzó úr ő nagyméltóságát lenyakazták s annálfogva az mindenbe
beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat.
Azonnal el is jött velem s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és
kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk
rá.
– No már ez gyönge dolog! És hát az egyik megtalált csákó tele
aranynyal, hol van? Itt van?
– Épen azért czáfoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy
bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy
kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás
kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat
pedig kormányzó úr ő nagyméltósága kegyeskedett egy fejjel
megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó
Ferencz uram ő kegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt,
s addig ott tartja lészen.
– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze
volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos
kincstartóm, a ki igazán megtartotta a pénzt s a kit ezennel
nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá, méltóságos és
főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovich György nagyváradi püspök uram!
Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára s hozza ide Dobó
uramat az aranyokkal együtt Nagyváradra.
A vajda nevetve szólt közbe.
– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal
együtt.
A királynak egészen elrontotta a vacsoráló kedvét ez a kellemetlenkedés.
– Ne epeszsze ezen dolgokkal magát fölséged, engesztelé őt Fráter
György. Ha már nyiltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet
róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos
uraknak való, a kontrolléria nem komám uram, bátyám uram hivatala.
– Jól mondád, szent atyám. Most ha a rablót biró elé állítom, akkor a
birónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa ni! Az
országos rablót, Móré Lászlót, én megostromoltatom a várában Laszkóval.
A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán
Laszkót árulásban találom, birák elé állíttatom, elitélik, akkor meg a
Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy
emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.
A vendég urak nevettek rajta.
– Ne nevessetek, urak! monda a király elszomorodva. Bizony inkább
sirhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó
barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megirta nekem
Thurzó Elek, de legalább víg czimbora volt, értett a mulatáshoz.
Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett irnom az itéletet.
Neked adtam át Utyessenovich, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne
vágják le a fejét, a míg én Budán vagyok. Csak másnap, «rorate» előtt.
Ugy-e bár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső
úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó
Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a
halálitéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed
ezt az én lelkem könnyebbségére?
Fráter György az egész uri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a
királynak:
– Nem! felséges uram. Én László Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se
csendeset, se fényeset.
– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen
atroczitásra?
– Két okom van rá. Az egyiket «még most» nem mondhatom el; a másikat
pedig «soha sem»; mert az gyónás titka.
– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki
székbe.
– Még nem foglaltam el azt, leszállíthatsz belőle.
– Kemény szivű ember! Így csak egy pap tud gyülölni; a ki még a
halottnak sem bocsát meg.
Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van
tálalva s ez a kellemes nunczium helyrezökkenté a már-már dülőre hajló
tanácskozási szekeret.
De az urak, a királylyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek,
hogy vajjon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra?
Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot
adott neki, a midőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.
Az egyik oka az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt és a feje sem fájt,
élő emberért pedig nem szokás halottas misét czelebrálni. Fráter György
a Laszkó halálos itéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogolylyal, s
aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem
aztán eldugta a halálitéletet a csuhája zsebébe s nem adta azt át
Amadénak az ekzekuczió végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd
megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást
fog szenvedni miatta.
Ezt «még most» nem mondhatta meg a királynak; mert ha «ma» buslakodik is
a király a végrehajtottnak hitt halálitéletén, «holnap», mikor kezébe
kerülnek Laszkó Jeromos levelei, melyeket Grittihez irt, s olvasni fogja
– hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást «Katalin
vajdának» (még vajdának) csufolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a
gunyolódót, ha még életben tudja. Fráter György pedig nem akarta, hogy
lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.
A második ok pedig, a melyért nem tarthatott requiemet Laszkó felett a
barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a
lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!
Gyönyörű világitást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főur
meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett, ezért, mint
kapitalis bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad
az új hitében továbbra is.
A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó
sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Sphinx találós meséjének
megoldását siettesse.
Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált
mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész
fenékig azt az örvényt, a melyen áthatolt, igazán az Alsziráth
borotvahidján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a
gunyos mókákért, a melyekkel róla megemlékezett.
– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! mondá Fráter Györgynek.
Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba huzatnám most a
csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az
ilyen gonosztevő! Exorcismust!
Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a
főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektoriumba, nagy lárma
támadt az utczán, trombitaszóval vegyest. Uri vendégek érkezének
Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint
nagy uti kisérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat
trombitások, a kik elől lovagoltak és fujták a kürtjeiket. Egy czifra
ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég czimerét
viselte.
A király mindjárt ráismert a czimerről, mert azon egy pelikán volt, a ki
a fiait saját vérével táplálja: «Ez Tarnovszky János!»
Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik
szekéren pedig szintén egy főnemes ült, a kinek farkasbőr subája volt; a
harmadikon ült egy rókamálos.
A király egész a tornáczig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a
Tarnovszky volt az ő házi gazdája, a ki őt Magyarországból kiveretése
után Tarnow várában szivesen fogadta, s sok időn keresztül egész
udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.
János király és Tarnovszky, a mint egymást meglátták, kiterjeszték a
karjaikat s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást
hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy
kicsit sárosi kiejtéssel: «Kedves barátocskám! drága királyocskám!
Jancsikám druszám!» mondá a királynak. «De régen kivántam, hogy
lássalak!»
Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a
markába. «Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!»
– Nagyváradi püspök! figyelmezteté a király.
– Pispek? Monda elbámulva a főnemes. Akkor hát kezet csókolt neki.
– Ő a mi házi gazdánk most. Mondá a király.
– Gazdánk? Akkor azt is nyalábra fogta, összecsókolta.
A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között,
hogy az az amabilis confusióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak
vallotta magát.
A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe
legkedvesebb vendégét: «Épen a hora regiára érkeztél. Most akartunk
asztalhoz ülni.»
Erre a vendég úr megvetette a lábát a küszöbben.
– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom
tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, a míg
nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a
Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.
A király nagyot sziszszent, mintha a darázs csipte volna meg.
– A Laszkó Jeromost mondád?
– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam
szegény czimboránk casusát. Ej, ej! már hogyan történhetett az?
A király kénytelen volt haragot mutatni.
– Megérdemelte a fátumát. Sokszorosan áruló volt.
– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem
kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak ráakarta
szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: «cum lupis ulula». Ha farkassal
beszélsz, akkor ugatnod kell. Tüzbe teszem a kezemet érte, hogy
ártatlan.
– De hisz épen ma olvastam a levelét, a miben arra ajánlkozik, hogy
engem éjszaka elfogat, lánczra veret, így küld el Sztambulba.
– Hahaha! kaczagott Tarnovszky, hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen
bolondot hogy irhatna valaki sério?
– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigunyolt, azt meg nem bocsátom! A
levelében folyvást «Katalin vajdá»-nak nevez. Ez fölségárulás!
– Nonono királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött
szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem
tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van
gúnyneve, a hogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond
királyt nem úgy hija-e minden ember, hogy «sztara baba»? Az előtted való
királyt nem «Dobzse Laczkó»-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovich
Martinuzzi György: hát nem úgy hiják, hogy «csontfülü»? Még sem
haragszik érte. Hát engem ezek a Kohanyicskák nem úgy titulálnak, mikor
nem hallom, hogy «Przsepiorka»?
– De a Katalin név asszonynév!
– No és hát édes királyocskám, azzal akarod bebizonyítani férfi
voltodat, hogy engesztelhetetlen boszut állsz egy gúnynévért, mint egy
asszony? Hát persze, hogy «Katalinnak» csufolnak; mert nem házasodtál
meg. Végy feleséget. Majd ha fiad lesz, nem fognak Katalinnak hini.
Leszek násznagyod! Nye Boj sza! No ide a kezed! Grácziát adsz a szegény
Laszkó Jeromosnak. Nézd, ez itt az öcscse: a Laszkó Kazimir.
Erre a kisérő lengyel úr (a róka prémes), odaveté magát a király
lábaihoz, s hangosan zokogva ölelte át a térdeit.
A király kegyetlenül meg volt szorítva.
– Édes barátim. Sajnállak benneteket. A szegény Jeromos pajtást is
sajnálom: jó czimbora volt. De hát nem én itéltem halálra; hanem az
országtanács. Az itéletet régen végrehajtották rajta. Szent-Mihály
napján vették fejét: azt én neki visszaadnám szivesen, ha tehetném.
Erre aztán a király előtt térdeplő Laszkó Kazimir elkezdett felugrani,
tánczolni, kaczagni, s a tenyereivel a térdét ütögetni: úgy hogy a
király azt hitte, hogy ez most egyszerre félnederes lett.
Tarnovszky nagyot taszított a király vállán.
– Sed non faciet sculptile! regiestas vestra; hiszen most jövünk
Budáról, negyednapja; ott beszéltünk a mi Jeromos pajtásunkkal a Haragos
István tornyában, a hová be van zárva. Dehogy van annak a feje levágva.
Inkább úgy meghizott a tömlöczben, mint egy makk-túz. A derék várnagy
Amadé azt ott marczifánkkal tartja.
A király bámulva fordult Fráter Györgyhöz.
– Mi dolog ez?
– Felséges uram! A fejem rajta! Én biz a zsebembe sülyesztém a
halálitéletet, s nem adtam át Amadénak. Tudtam, hogy időjártával meg
fogod bánni.
A király haragot akart mutatni: de Tarnovszky bevágta az utját.
– Igy van jól, kedves barátom. Bár minden király mellett ilyen derék
tanácsosok volnának, mint ez a fehér barát, a ki kámzsájába dugja a
halálitéletet.
Erre aztán a király is engesztelődve nyujtá a kezét Fráter Györgynek.
Látszott az arczán, hogy örül a lelke rajta, hogy ez igy történt. Még
ugyan volt a haragjának egy pár rakétája, a melyeket nem hagyott
kárbaveszni, s elpattogtatott.
– No hát! Fiat piscis! Gráczia a csélcsapnak! Non parlamus super eo
plus! Nem érdemes rá, hogy miatta elhüljön a jó tyukleves. Asztalhoz
urak! – Hanem azt kikötöm, hogy azt a haszontalan embert elém ne
hozzátok; mert sem én nem akarom őt látni, se ő ne lásson engem többet!
A lengyel urak nagyon beszédessé lettek, Tarnovszky elmondá, hogy két
püspökkel, meg a kanczellárral találkoztak az utban. Frangepán,
Brodarics és Verbőczy szintén ide igyekeznek a királyhoz; de mivel nehéz
bőrős hintókon járnak, a püspökladányi utban megrekedtek: jó szerencse,
ha holnapután idevergődnek. Hozzá tevé: «azok bizonyára a harmadik
püspök felszentelésére igyekeznek Nagy-Váradra. Nagy püspöki lakomában
lesz részünk!»
Fráter György felvilágosítá a palatinust, hogy püspökszentelésről addig
nem lehet szó, míg a pápa a királyi kinevezést meg nem erősíti. «Én
külömben sem várom be a nagy méltóságokat; mert holnap a dioecesisemben
canonica visitatióra indulok; egyébiránt a szakácsot és pinczemestert
itt hagyom s a püspöki lakoma addig tartson, a míg a vendégeink kedve
tart.»
– Ez már a kedvemrevaló püspök! Mondá a palatinus. Maga nem iszik a
borából, hanem a vendégeinél hagyja a pinczekulcsot.
Tudta azt jól Fráter György, hogy miért sietnek Váradra a méltóságos
urak. Ezek valódi hivei János királynak. De a mellett szeretnék őt
mindenáron kibékíteni Ferdinánd királylyal. Hadd kisértsék meg. Ne
mondják, hogy a «barát» akadályozta meg a békekötést. Fráter Györgynek
jól fizetett biztosai voltak mindenütt: Bécsben, Sztambulban, Krakkóban,
Toledóban. Futár állomásai voltak berendezve az utakon. Mindenről
értesülve volt, a mi az udvaroknál készülőben van. Ez volt az egyik
titka a hatalmának.
De meg azért sem akart a főurakkal még most találkozni, mert tudta jól,
hogy ezek a főnemesi családokból támadt országnagyok, őt, mint
feltolakodottat le fogják nézni. Tudta jól, hogy neki minden nagy ember
irigye: irigylik tőle azt, hogy ő valósággal a királynak «alter ego»-ja:
sőt több! «melior ego»-ja. Nem csak «második én»-je, hanem «jobbik
én»-je. A hajdani kályhafütő! A koldusdiák!
Elment előlük egyházfejedelmi kötelességeit teljesíteni.
A részrehajlatlan franczia életiró azt jegyzi fel Fráter Györgyről, hogy
első gondja volt megismerni és rendezni a dioecesisét, a nép érdekében a
szükséges könnyítéseket megszerezni e szerencsétlen korszakban.
Megvizsgálta a klérus magaviseletét és tudományát, felköltötte az
egyháziakban és világiakban azt az igaz buzgóságot, melytől saját maga
lelkesült a valódi evangeliumi erkölcs iránt; de még jobban hatott a
példaadásával, mint beszédeivel; minden kötelességét pontosan
teljesítve, püspöksége munkáit azzal a buzgalommal, kegyességgel és
felvigyázással teljesíté, melyért nem tagadhatták meg tőle a nagy
magasztalást még a legkegyetlenebb ellenségei sem.[2]
Ékesszólása csodákat művelt mindenütt. Ez a nép olyan régen nem hallott
már igazi papot szónokolni a templomban. Az elzüllött nyáj újra
összesereglett az «egy akolban» a mint az igazi pásztor megérkezett.
Férfiak, asszonyok siettek meggyónni: a gyermekeiket seregestül hozták
eléje a bérmálásra.
Mikor Nagy-Bányán a templomban prédikált, s beszélt a népnek Istenről,
királyról, hazáról, az erényekről, melyek a hazát megtartják, s a
mennyországot megszerzik, az isteni tisztelet után odajött hozzá egy
hevér, iszákkal az oldalán. Ez az ember töredelmesen bevallá Fráter
Györgynek, hogy ő lopta el a Dobó Ferencz uram által elásott
huszárkalpagok egyikét, tele aranynyal: s az egész kincset átadta a
gyóntatónak. A püspök megadta neki az absolutiot: azonkivül egy marok
aranyat az átadott kincsből; s aztán mint országos kincstartó, kinevezte
ezt az embert felügyelőnek az aranybányában.
Ötvenezer arany volt abban a bőriszákban.
Olyan pénz, a mely már el volt veszve, s megkerültéről nem fog beszélni
senki.
Fráter Györgynek az az ihlete támadt, hogy ezzel az Istenküldte pénzzel
lehetne valami jót eszközölni.
Senkitől nem kisérve, gyorsfogattal átment Lengyelországba.
Éjjel-nappal, pihenés nélkül, felsietett Krakkóba. Zsigmond királyhoz
ment. A király nagy örömmel fogadta s üdvözlé őt új egyháznagyi
méltóságában.
Fráter György elmondá a királynak, miszerint idejövetelének az a czélja,
hogy Zápolyának családi kincstárát, melyet negyvenezer aranyért zálogban
itt hagyott, visszaváltsa. Most már szüksége lesz e pompára a királynak;
mert királynét fog hozni a házhoz. Ime itt küldi a váltság dijat, forró
köszönettel.
Zsigmond király lovagias jellem volt; azt mondá, hogy Zápolya kincseit
azonnal visszaadatja: a negyvenezer arany, melyet Zápolyának adott,
annak sajátja volt; a szász fejedelem eltévedt küldeménye: csak vigye el
a püspök a kincseket, a pénzzel együtt János királynak. A mi pedig a
házasságot illeti: Zsigmond király azonnal nászutra ereszti a leányát,
mihelyt Zápolya Jánost, Ferdinánd király és Károly császár elismerik
királynak. Ez az egy föltétel.
Azt is megengedé a püspöknek, hogy a királyi jegyessel beszélhessen: a
ki viruló hajadonná nőtt fel, a mióta utolszor látta.
Ennek a tündéri alaknak ő volt a fátuma. Fátuma volt, mielőtt
megszületett volna s az maradt mindvégig.
S megtörtént, hogy a fátum kezet csókolt a választottnak.
Izabella (vagy a hogy Szerémy és Bechet nevezik: Elisabeth) szives
üdvözletét küldé vőlegényének, a kit most is «János bácsi»-jának
nevezett.
Zsigmond király aztán saját jelentétében nyittatá fel az ajtókat Tarnow
várában, melyek Zápolya itt hagyott kincseinek rejtekét őrzék s a
palatinus távollétében, maga adta át Fráter Györgynek; ki nagyobb
biztosság kedveért a sok drágaságot azokba az üres hordókba rejteté el,
melyek az ő számlájára utaztak vissza Magyarországba, miután a
lengyeleknél kifogyott belőlük a bor. Hordókat, melyek Lengyelországból
jönnek Magyarországba, nem bántanak a rablók: tudják, hogy azok üresek.
Ilyenmódon szépen elhozta magával a Zápolya-kincstárt Fráter György
Nagyváradig. Utközben prédikált magyarul, lengyelül, gyóntatott,
bérmált, misézett; úgy, hogy lassacskán két hetet eltöltött.
Egy kis szándékosság is volt ez időhalasztásban: arra gondolt, hogy ez
alatt a lengyel uraságok jól kimulatták magukat s ezóta bucsut vettek a
királytól, a ki nem gyakorolhatta ismeretes bőkezüségét ez alkalommal: a
kincses ládák kulcsai a kincstartónál lévén. Legfeljebb szép lovakat
ajándékozhatott a szeretett barátjainak.
Annál nagyobb volt aztán a meglepetése, mikor a hordókat szállító
társzekerekkel együtt megérkezett Nagyváradra a püspöki palota elé s
annak a nyított ablakaiból harsogó kürtzenét hallott riadozni.
– Mi van odafenn? Kérdezé a kapustól.
– A vendégurak bucsuvacsorát ülnek.
A Szent-László templom tornyában az óra épen reggeli nyolczat ütött.
A mint Fráter György fölfelé mendegélt, szemben találkozott a
pinczemesterrel, a ki után egy pár pintérlegény üres vedreket czipelt.
– Ilyen soká tartott a vacsora? kérdezé a püspök.
– Nem tudom én kegyelmes uram, hogy hol végződik itt a vacsora s hol
kezdődik az ebéd? mert ennek két hét óta nincs szünete. A vendég urak
megittak ez alatt százhat gönczi hordó érmellékit.
– Nem is sok: miután egy gönczi hordóban csak harmadfél akó van. Váljék
egészségükre.
– Ő felsége győzi ám vitézül. Ő vezeti még mindig az ivást.
– Csak az egészségének meg ne ártson.
Fráter György mindig attól féltette Zápolyát, hogy egyszer megüti a guta
a sok boritaltól.
Mikor belépett az étkezőbe, épen a «végtelen pohár» járta, a «widerkom»
kézről-kézre vándorolt, a karzaton a trombitás zenekar fujta egyre a
«tri sztó bdow tancz» nótáját; az urak danoltak volna, de már mindnek
rekedt volt a hangja.
Fráter György azzal a különös adománynyal birt, hogy egy tekintettel egy
egész társaságot szemügyre tudott venni. Azt látta, hogy a három lengyel
főnemesen kívül még a két erdélyi vajda is ott ül az asztalnál, három
karszék üres: azokat bizonyosan a két püspök és a korlátnok hagyta el; a
király az asztalfőn, tőle harmadiknak pedig ott ül Laszkó Jeromos.
Tehát e néhány nap alatt nemcsak szabadon bocsátá az áruló czimborát a
király, de még asztalához is ültette s egy pohárból ivott vele.
A mint azonban Laszkó megpillantá a belépő fehér csuhást, egyszerre azt
szinlelé, hogy elázott a bortól, félrenyaklott a feje s hátradült a
székében. Jó okai lehettek rá, hogy a gyóntatójának a szeme közé ne
nézzen. A hajduk felkapták s kivitték a teremből.
– Hozott Isten! kiálta a király az érkező püspök elé. Épen a Szent János
poharára érkeztél. Igyál te is velünk egyet!
– Köszönöm: monda Fráter György. Nem ihatom reggel bort, mert misét kell
mondanom.
– – Hát már reggel van? kiálta fel Tarnovszky. A bizony, besüt az
ablakon a nap! De már akkor csakugyan utra keljünk urak!
Azzal nagynehezen felkeltek egymás után az asztaltól, eldörmögték az
asztaláldást, keresztet vetettek magukra, s mindegyik kereste a maga
hajduját, a ki a süvegét, kaczagányját őrzi.
– Ugyan jó, hogy megjöttél már! Monda a király a püspöknek. Nehezen
vártalak!
– Szükség volt rám?
– Ugyan szükség volt. Magaddal vitted a kincses ládák kulcsait: nem
férhettem hozzájuk. Ajándék nélkül pedig nem ereszthetek el utra ilyen
illustris vendégeket.
Fráter György nagyot fohászkodott. Rossz fortély volt olyan sokáig
elmaradni. A király addig marasztotta a vendégeit, a míg a kincstár
kulcsai a kincstartóval együtt haza nem kerültek.
Most azután ki kellett nyitogatni a kincstár vasajtaját, s a
vasszekrények mesterséges závárait, hogy a király ajándékokat
osztogathasson bucsuzó vendégeinek. Tarnovszkynak kiválasztott a király
egy nagy arany lánczot, drágakövekkel kirakva, ezt saját kezével köríté
a vállaira. A láncz ezer arany márkát nyomott. Azonkívül neki
ajándékozta Gritti igazgyöngyös süvegét. Aztán még egy szinaranyból
készült buzogányt. Tallónak pedig ajándékozott egy gyöngyökkel kirakott
nyerget, takaróstul, szerszámostul, a hozzávaló arabs ménnel együtt.
Negyvenezer aranyra lehetett becsülni az ajándékait.
És Fráter Györgynek némán kellett nézni ezt az oktalan pazarlást. Mise
előtt nem szabad a papnak indulatoskodni. Nem is nézhette tovább,
sietett a templomba misézni.
Mire visszatért, már akkorra a lengyel vendégurak elkocsikázának,
fegyveres kiséretükkel és trombitásaikkal együtt. A király pedig
lefeküdt, s úgy elaludt, hogy ha három éjszaka összeragadt volna, azt is
végig aluszsza lészen. Az erdélyi vajdák is elutaztak, épen úgy a két
püspök és a korlátnok, a nélkül, hogy bevárták volna a püspököt, a kinek
a házánál szállva voltak, s legalább egy «Deo gratias»-t mondtak volna a
két heti vendéglátásért.
Fráter György a hallgatásból is értett.
Azonnal felbontatta a magával hozott hordókat s azokból kiszedetve a
Zápolya-család kincseit, felhordatta mind a kincstárba. Jó, hogy ezek ma
reggel itt nem voltak!
A király csak másnap reggel kászolódott fel a nagyszerü mámorából. Akkor
kedvetlen, fanyar volt: nem volt szája ize, s azon panaszkodott, hogy
minden hajaszála fáj. Fráter Györgyöt mégis maga elé bocsátá, mikor a
kubikuláriusától meghallá, hogy a püspök háromszor is ott volt már.
– Tudom, tudom jól, mit akarsz mondani! vágott eléje a király, mikor
Fráter György belépett a szobájába. Leczkét akarsz nekem tartani a
tegnap elkövetett nagy prédálásért: hogy olyan sok kincset
elajándékoztam Tarnovszkyéknak; hát csak essünk át rajta! – S nagyot
ásitott.
S azután, hogy Fráter György nem kezdett hozzá a leczkézéshez, a király
magától kezdé az önigazolást.
– Látod, György, ezzel én tartoztam Tarnovszkynak: azért az uri
vendéglátásért, a miben ő engem és kiséretemet részesített
lengyelországi számüzetésemben. De még más okom is volt rá. Én, mint
kérő akarok fellépni Zsigmond király előtt: Tarnovszky megigérte, hogy
násznagyom lesz, s a királyt és királynét szándékomról értesíti s
kedvező választ vesz tőlük. Azt is tudod, hogy én Zsigmond királynak
negyvenezer aranynyal tartozom, melyekért ott vannak zár alatt eltéve
zálogképen Tarnow várában összes családi kincseim. Szerfelett illetlen
volna az, ha egy leánykérő úgy járulna a leendő ipa elé, hogy annak még
nagy pénzzel adósa s zálogban van nála a családi kincse. Tarnovszky
barátom tehát, ismerve az állapotomat, felajánlá önkényt, hogy ő
lefizeti helyettem a lengyel királynak a tartozásomat, s a zálog alól
felszabadult kincseimből megtart magának annyit, a mennyi megér
negyvenezer aranyat, a többit pedig ide küldi nekem rövid idő alatt. No,
úgy-e ez szép barátság Tarnovszkytól?
– Csakhogy én már el is hoztam a Zápolya-kincseket Tarnow várából.
Erre a szóra egyszerre nagyra nyiltak fel János király szemei. Felugrott
a karszékéből.
– Az én kincseimet? Álmodol? vagy mesélsz? Hol volnának?
– Itt vannak a kincstárban. Jöjj át, és győződjél meg saját szemeiddel.
A király egyszerre virgoncz lett, mint egy gyermek, s aztán a püspökkel
átmenvén a kincstárba, a mint azokat a régi, jól ismert drága
remekműveket, miket atyja, anyja, Ujlaky Lőrincz nagybátyja gyüjtöttek,
maga előtt látta, úgy repesett, mint egy gyermek a karácsonyfa előtt,
odarohant hozzájuk, kezébe vette egyenkint, megemelte, az ablak felé
fordította, hogy jobban lássa: nevetett, sirt: «ez az apám kedvencz
órája volt! Ez az anyám gyöngyfüzére». Némelyiket meg is csókolá. Nem
birt velük betelni. Utoljára azoknak visszaszerzőjét ölelte meg s
hálásan megcsókolta az orczáját.
– Hát te azalatt, hogy nem láttalak, Tarnowban voltál?
– És Krakkóban is.
– A királynál?
– A királynénál.
– S honnan vetted te a pénzt az én kincseim kiváltására?
– Az Isten adta. Templomban kaptam egyházi szolgálatért; de nem volt rá
szükség. A király felszabadítá a zálogodat s nem fogadta el a váltságot.
Azt mondá, saját pénzed volt az, a mit kölcsön képében vettél át tőle.
Most már kaczajban tört ki a király.
– Hahaha! Milyet fog bámulni az én Tarnovszkym, ha meglátja az üres
kincstárt!
Egyszerre elkomorodott megint.
– De nem fog-e ezért megneheztelni? Nem rontja-e majd el a házasságomat
Izabellánál?
– A felől is légy megnyugodva, én beszéltem a királylyal és a
királynéval és a menyasszonyoddal is.
S aztán leirta egész költői ihlettel a tündérszép hajadont, arczát,
termetét, egész megjelenését, szemeinek tüzét, ajkainak mosolyát,
szavának csengését. Mint az «énekek énekében» szól a költő-király az
ideális aráról. – A király el volt ragadtatva.
– Hogy állhattad meg, hogy ezeket a kincseket mind oda ne rakd a
lábaihoz?
– Majd ide fog ő jönni, s akkor te magad rakd a lábaihoz.
– A király mit válaszolt neked?
– Azt, a mit első kérő szavamra mondott. Leányát hozzád adja feleségül;
rád fog várni. De egyetlen föltétele az, hogy Károly császár és
Ferdinánd király ismerjenek el tégedet az általad birt országrész
királyának.
– Az meglesz, szólt a király. Nem tartok titkot előtted. Mindenbe
beavatlak. A két püspök, meg a korlátnok azért járt itten, hogy
megállapítsa velem a békeföltételeket, melyek alatt a császárral és a
királylyal kiegyezhetem. Majd megmutatom neked.
– Már ismerem őket. A császár és király elismerik Zápolya Jánost fél
Magyarország és Erdély királyának a míg él, ellenben Zápolya János holta
után az általa birt rész is Ferdinándra fog szállni. – Zápolya János
rögtön átadja a szent koronát Ferdinándnak, ellenben Ferdinánd
visszaadja Zápolyának a tőle, mint szepesi gróftól elfoglalt várait és
uradalmait. Károly császár spanyol hadaival megszállja Budát és
Temesvárt.
A király ámult és bámult.
– Honnan tudtad ezt meg? Hiszen csak tegnap állapítottuk meg ezt a
békeszerződést Frangepánnal, Verbőczyvel és Brodaricscsal s azok rögtön
elutaztak, a nélkül, hogy velük találkoztál volna.
– Krakkóban tudtam ezt meg. – Zsigmond királynak több bizodalma volt
hozzám, mint János királynak. – Ő közölte velem e békepontokat, melyeket
neki is megküldtek – Bécsből.
Zápolya kezét nyujtá Fráter Györgynek.
– Bizony közöltem volna veled még ma. S kikértem volna a tanácsodat.
– A midőn már a követeid elmentek Bécsbe, s az én tanácsom nem változtat
a dolgon. Hát csak menjenek Brodarics és Verbőczy Bécsbe, Frangepán
Nápolyba a császár után. – Szép utazásuk lesz. – Tehát már most mondjuk
azt, hogy «fitymássánt». Nekem is van viszont egy tudomásom, a mit nem
közlök veled addig, a míg magától ki nem fakad. Addig ringattasd magad
boldog álmaidban.
Ez a titok az volt (Krakkóban tudta meg Martinuzzi), hogy a bécsi
kormányférfiak az alatt, a míg a két ellenkirály egymással a békekötés
felett alkuszik (mind a kettő sokalja az árt,) – tehát az alatt ők
követet futtatnak Szolimánhoz, a ki Bagdadban táboroz s a szultán
haragját szittatják fel János király ellen, a derék Grittinek, a
Ferdinánd által olyan nagyrabecsült Grittinek meggyilkoltatása miatt.
Űzze el Szolimán a lázadó Zápolyát az országból, vagy a mi még jobb,
fogassa el, zárassa a Jedikulába; vagy a mi legjobb, vágassa le a fejét.
S ez az alattomos cselszövény sikerrel biztat, a bécsi követ
megvesztegette Ibrahim nagyvezért s a szultán német tolmácsát Junisz
béget, hogy Szolimánt János király ellen ingereljék. Ez volna aztán a
legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldása a – békekötésnek. A
Ferdinánd-párti uraknál is megmaradnának a Zápolya birtokai.
És ezzel a hatalmas ármánynyal szemben nincs egyéb védő eszköze Fráter
Györgynek, mint egyetlen alacsony embernek a fanatizmusa. Az ő fegyvere
Memhet bégnél van, a szultán magyar tolmácsánál; de ez biztos.
Fráter György nem akarta ennek a titoknak a közlésével János királyt idő
előtt elrémíteni.
A király most egyelőre egészen boldoggá volt téve hazakerült kincseinek
szemléletével.
Mielőtt Fráter György elhagyta volna a királyt, még egy kérdést intézett
hozzá.
– Ugyan, felséges uram, mondd meg, hogy hát Laszkó Jeromosnak mit
ajándékoztál búcsú fejében?
A király kitérő feleletet adott.
– Nem adtam neki semmit a kincseimből.
– Lehetetlen, hogy a kibékített árulót minden ajándék nélkül bocsátottad
volna el szined elől.
– No, igen. Neki adományoztam Kézsmárk városát.
– No, ott nem sok kárt tehet. Azok már lutheránusok. És egyebet semmit?
– És aztán még Debreczen városa földesurává tettem.
Erre a szóra egészen haragra gyult az arcza Fráter Györgynek.
– Fölséges uram! Szólt indulattal lihegve. Debreczen városa az én
dioecesisemhez tartozik.
– Hát mit alterálja a te püspöki hatalmadat az, hogy ki a földesura
Debreczennek?
Fráter György nem mondhatta meg az okot a királynak. Azt ő a gyónás
szentsége alatt tudta meg Laszkótól.
– Fölséges uram. Inkább aranyoztattad volna meg Laszkó Jeromost
tetőtül-talpig, mint hogy Debreczen földesurává tetted. A következéseit
majd tapasztalni fogod e nagylelkűségnek.
Azzal magára hagyta a királyt.
Laszkó Jeromos nyolcz szekér kiséretében érkezék meg Debreczenbe.
Mindegyik szekérben ült három markos hajdu. Szokás szerint a jukundus
barátok kolostorába szállásolá el magát. Onnan izent fel a városházára,
hogy jöjjön fel hozzá a biró, nyolcz tanácsbelivel együtt.
Egyuttal elküldé a birónak János király függő pecsétes levelét, melyben
az ő kineveztetése Debreczen új földesurává foglaltatik.
Debreczen város, mely magát büszkén «respublicának» nevezte, mindenkor
nagy privilegiumokkal birt s a földesuri viszonyt csak annyiban ismerte,
hogy a király által kinevezett főuraknak, urszolgálat-váltság fejében
valami évdijat fizetett.
A biró neve volt Sike Péter, Krakkóban iskolázott baccalaureatus ember,
János király udvari káplánjának unokatestvére; azonkívül a legöregebb
senátor Hölgye László, a főnotárius Szűcs Tamás, a kiknek a neveik
följegyezve vannak, a nyolcz között, a kik Laszkó meghivására a
kolostorba felmentek. Még egy név említtetik, Szécsi György uramé, ki
szintén hivatalos volt, de a ki igaz debreczeni észszel ekképen
okoskodék:
– Ez a Laszkó Jeromos egy sokfából faragott ember, a ki ma itt, holnap
amott. Ennek se hite, se becsülete; mert különben a király nem csukatta
volna be a Haragos tornyába. Mézet hord a szájában, mérget a szivében.
Kilencz szekérrel jött be a városunkba. Mindegyiken három fegyveres
legény. Kilencz főfő czivist hivat maga elé. Ennek valami algoritmusa
van!
Azzal ő maga felkapott a szekerére s elkivágtatott a hortobágyi pusztára
a maga gulyásaihoz, a kik között egészen biztosan érezé magát. A többi
nyolcz azonban felment a kolostorba, a barátok biztatására.
Laszkó Jeromos csupa lépes méz volt a tanácsbeliek előtt, elmondá nekik,
hogy ő nem olyan földesur lesz, mint az eddigiek voltak. Ő nem kiván
tőlük semmi váltságot, vagy adófizetést, beéri a dicsőséggel. Ennek
nagyon megörülének az előljárók s háládatosságból megajándékozák a
nagylelkű földesurat egy szép felnyergelt paripával, meg egy aranyos
ezüst bokálylyal.
Ekkor aztán arra kérte őket Laszkó, hogy tegyék meg vele azt a
tisztességet, kisérjék el a tiszai révig. Arra is ráálltak szivesen, s a
hány, annyi szekérre ülve, elkisérték Laszkót a tokaji átjáróig. Ide
érkezve aztán már nem kérte, de parancsolta nekik Laszkó, hogy már most
egész Kézsmárkig kisérjék el. Ezt már nem szivesen, de mert kényszerítve
voltak rá, szintén csak megtették.
Mikor aztán Kézsmárkra megérkezének, akkor maga elé állíttatá őket
Laszkó s azt kérdezé tőlük:
– Hát igaz hivei vagytok-e ti János királynak?
– Minden bizonynyal azok vagyunk! Felelt, a többiektől rá hagyva a biró.
– Hát igazhitű katholikusok vagytok-e ti?
– Mind egytől-egyig azok vagyunk.
– No hát tudjátok meg, hogy én Ferdinánd király hive vagyok és
lutheránus vagyok! annálfogva a ti királyotoknak, vallásotoknak és ti
nektek ellenségetek vagyok. Ti pedig az én foglyaim vagytok s addig
szabadon haza bocsáttatni nem fogtok, a míg fejenkint ezer aranyat a
kezembe le nem fizettek.
E kegyetlen itélet nagyon megrémíté a derék polgárokat; de minden
könyörgés hasztalan volt: állt a szentenczia, hogy addig árestomban a
helyük, a míg nem fizetnek.
Egy közülök: Hölgye László, annyira szivére vette a dolgot, hogy ágynak
esett, s heted napra buvában meghalt. Ennek a váltsága is a többi hét
rovására marad.
Debreczen városa azután megküldé a harácsolt nyolczezer aranyat
Kézsmárkra Laszkónak, a ki azzal mindjárt tovább állt Bécsbe. A tuszul
letartóztatott tanácsbeliek aztán hazakerültek Debreczenbe.
Azok rögtön siettek a királyhoz Nagyváradra panaszt tenni.
János király még jól lehordta őket, hogy miért voltak olyan ügyetlenek s
elkergeté valamennyit. Máskor legyen eszük.
A debreczeni polgárok aztán hazamentek s akként fogadták meg a király
utasítását, hogy «legyen eszük», hogy szépen felmenének a többször
dicsért szerzetesekhez, a kiknek a biztatására jutottak ilyen
veszedelembe: – egy rossz szót sem szóltak nekik, csak felpakolták őket
egy szekérre (egy olyan debreczeni szekéren sok barát elfér), aztán
kifuvarozták őket a város kerítésén kívül, ott leszállították a
szekérről s jó utazást kivánva nekik «mind a vizig szárazon», becsukták
mögöttük a kaput.
Azután pedig irának egy levelet Martinuzzi Utyessenovich György
püspökhöz, efféle tartalommal:
«Minekutána a város nagy veszedelme egyenesen a barátoknak a tolvaj
hazaárulóval szőtt csélcsapsága miatt történt, s mivelhogy király ő
felsége odautasítá a debreczenieket, hogy ezentul legyen eszük, tehát
ezennel kicsukják a kapun az esztelenség okozóit, a barátokat. A
kolostort pedig, hogy üresen ne maradjon, átadják az új vallás hiveinek,
a kik abba már be is helyezének egy Melanchton tudománya szerint
prédikáló lelkipásztort: tiszteletes Bálint Áron uramat. S minekutána az
új vallás követőinek semmi külső pompa nem kivánatos, a kolostor arany
és ezüst edényeit, monstrantiáit, thuribulumait, melyek a város
tulajdonai, a város archivumába emlékül megőriztetés végett deponálják,
a szentszobrokat azonban nehogy azokat holmi éretlen durva nép
megcsúfolja, szekérre rakva, elküldik a püspök urnak, mély
tisztelettel.»
A levél átadásával és a szent szobrokat szállító szekér vezetésével
megbizták az éjjeli őrt, a ki külömben félkegyelmű vala s hivatalát
éjjel viselvén, nappal aludván, emberekkel soha nem érintkezék.
Minden olyan szép rendben ment, mint a karikacsapás.
Mikor Fráter György elolvasta azt a debreczeni levelet, az első
indulatja az elégtétel érzete volt. Úgy kell azoknak a barátoknak! Rég
megérdemlették, hogy a debreczeniek kikergessék őket a városból. Hanem
azután a hitbuzgóság megfeddé ez elsietett indulatért. Rémeset volt az,
hogy egy kolostorból Melanchton tanai számára alakítsanak át imaházat és
épen az Alföld hatalmas nagy városában.
Rögtön sietett a levéllel a királyhoz.
Az elfogadóteremben már oda voltak szépen egymás mellé állítva a szép
aranyos, bibor karmazsin, zöld és ultramarin köntösű templomi szobrok, a
kiket a debreczeniek ide küldtek. Csak alig lehetett külömbséget tenni a
faragott szobrok, meg egy eleven alak között, a ki szintén aranyos,
biboros és zöld kaftányban salaváriban állt egy szegletben, arcza épen
oly mozdulatlan, mint a faragott képeké, két keze egy irástekercset
tartott.
A király rettentő haragra lobbant, a mint a debreczeni levelet
elolvasta, kirohant a szobájából. Még magasabb fokra hágott haragjának
heve, mikor az audiencziás terembe lépve, meglátta azt a sok profanált
szobrot a fal mellett.
A terem közepén állt a hülye küldöncz, szájtátó mosolygással.
– Ki hozta ezeket ide? kiálta a király, haraggal.
– Hát keed a király? kérdé a bamba ficzkó. – Hát hol hatta keed a
koronáját?
A király akkor vette észre, hogy egy félkotyót küldtek ide követnek.
– A fejeiket üttetem le a gonosz eretnek lázadóknak!
Ekkor előlépett a szegletből az a czifraruhás idegen alak s aztán mondá
tompa ércztelen hangon:
– Ne keresd te a mások fejét, hanem védelmezd a saját fejedet. – Én
vagyok Junisz bég, a ki te neked parancsolatot hozok az én uramtól és a
te uradtól, a felséges Szolimán szultántól.
Azzal oda nyujtá a királynak az irattekercset.
A király felgöngyölítette a tekercset s beletekintett.
– Nem ismerem ezeket a betűket. (Arab jegyekkel volt irva.)
– De a «nagyur» aláirását ismered és a pecsétjét is ismered szólt a
török követ; s nem törne el a kezed, ha azt az arczodhoz emelnéd.
A király arcza holthalvány lett. Fráter György attól tartott, hogy még
képes lesz Zápolya a mindenféle instans nép szeme láttára megcsókolni a
szultán névaláirását. Kivette azt a kezéből s ő válaszolt a király
helyett.
– Junisz bég. Te a fölséges szultán követe vagy. Téged megillet az a
tisztesség, hogy a király magánszobájában fogadjon; nem itt a könyörgő
pórnép társaságában. A követek megbizó leveleit a király oldalán álló
országtanácsos szokta átvenni. Most én vagyok az. Én át fogom olvasni az
athnámét s közölni fogom a királylyal a tartalmát. Ő felsége majd
tudatni fogja veled, hogy mikor jöjj a szine elé? Addig foglald el a
követek számára rendeltetett szobát, az ajtónálló oda fog vezetni.
Azzal meghajtá magát a király előtt. Zápolya elérté azt, s visszavonult
az elfogadási teremből, véget vetve a kinos helyzetnek.
Junisz bég felfuvalkodott gőggel mondá a püspöknek a király eltávozta
után:
– A te királyod az a királyok között, a mi a koldusbiró a birák között.
– Én is azt mondám, hogy miért nem teszi fel a koronáját? kiálta a
szavába a debreczeni bakter. Igy nem tudhatja az ember, hogy ő király.
S oda állt a rüpők egy sorba Junisz béggel.
– Lódulj, pimasz! förmedt rá a bég. Én a szultán követe vagyok.
– Én meg a debreczeni biró követe vagyok! A kinek van kétszáz ökre, meg
száz tehene. Nem tudom, a szultánnak vannak-e olyan nagy ökrei, mint
Sike Péter uramnak?
Erre még az ajtónállók is elkezdtek nevetni.
Fráter György karon fogta a béget, s arab nyelven szólt hozzá: «jöjj
innen a csürhe nép közül, beszéljünk egymással háborítatlanul».
S azzal átvezeté a béget a másik szobába. Ott is emberek voltak. Végre,
mintha nem találna másutt csöndes helyet, fölnyitotta előtte a kincstár
ajtaját. Oda vitte be magával a béget.
– Te tudsz arabusul? kérdé a követ. Akkor megértheted, hogy mi van az
athnáméba irva.
– Már megértettem. A «nagyúr» megparancsolja neked, mint teljhatalommal
felruházott biztosának, hogy indíts vizsgálatot a szultán által
megerősített kormányzó, Gritti Alajos megölettetése dolgában, s a kit e
bűnben legfeljül találsz, mint annak főfő okozóját, annak a fejét vidd
el Sztambulba.
– Jól tudsz arabusul.
– Hát nézz itt széjjel magad körül. János király nem koldusok királya.
Mondd meg magyarán, mennyi pénz kell?
– Rosszul tudsz arabusul. – Majd én jobban tudok magyarul. Engem te és a
te királyod semmiféle kincsekkel meg nem vesztegethet, mert én olyan
igazságos biró vagyok, miként a másvilágon a «Monkár» és «Nakir»
angyalok, a kik a lélek mellett állnak jobbról és balról, s itéletet
tartanak, hogy a paradicsomban, vagy a pokolban lesz-e helye? Nekem nem
kellenek a kincseitek, hanem a bűnösnek a feje.
– Tisztellek érte. Tehát te igazságos biró vagy. E szerint meg fogod
itélni, hogy az volt-e a bűnös, a ki Grittit megölette; vagy Gritti volt
a bünös, a ki megöletett?
– E felől nincs kérdés. Ogli bég a nagyúr kegyencze volt. Az ő
fermánjával jött be az országba s ha annyi bűne lett volna is, mint a
hajaszála, azért egy hajaszálát nem volt szabad meggörbíteni.
– Értelek. Ez magyarul van. Tehát az itélet ki van mondva, mielőtt a
védelem meg lett volna hallgatva. Te engesztelhetetlen vagy és
megvesztegethetlen. Ezt is értem: magyarul is értem, arabusul is értem.
De legjobban értem németül, már most nem szükség a királynál tovább
alkalmatlankodnod, a ki külömben is nem tudós semmiben. Ogli béget
Erdélyben fejezték le. Az ügy az erdélyi vajdákra tartozik. Nekik vannak
főkapitányaik, királybiráik, dullóik, a kik szónak állnak. Bizonyosan
igazat fognak neked mondani.
– De én nem válogatok sem a főkapitányok, sem a királybirák fejeiben,
még a vajdákéban sem, én a legmagasabb fejek után járok. Tudd meg, hogy
az Atmeidan-piaczra nyiló erkélyen már ki van téve az arany tál, a
melyre csak királyok és hoszpodárok fejeit szokták a nép látványául
helyezni és a főpapokét.
– És a nagyvezérekét! tevé hozzá Fráter György. No, hát csak indulj a
dolgodra és járd végig az utadat. Bizonyára rá fogsz találni arra az egy
emberre, a ki a saját fejét fölteszi a hazája szabadságára. De a
királynak a feje szent és sérthetetlen. Azt nem fogod a kezeddel elérni,
Junisz bég. Itt az athnaméd. Nem tartozik a királyra. Magyarországon az
itélet a biró dolga: a királyé csak a kegyelmezési jog. Isten
vezéreljen!
– Allah veled. Ha visszatérek, nagy szót fogok neked mondani.
– Hires nagy fülem van: befogadja.
Azzal dolgára ereszté a béget.
Maga pedig átment a királyhoz, s megnyugtatá. Csak hadd járjon a
vizsgálat után Junisz bég, majd az alatt lesz mód a szultán haragját
megfordítani.
Az ebédnél Kún Gothárd is megjelent, Török Bálinttal együtt.
Gothárd úr egy kevés rossz hírt hozott. Erdélyben zavarognak a szászok.
Nagy-Szeben kitűzte Ferdinánd király zászlóit s nyiltan rebellállt János
király ellen. De nyomban ott termett a vajda Majláth István a hadaival s
ostrom alá vette a várost: majd ránczba fogja szedni a lázadókat.
Aztán Junisz bégre került a discursus sora, és annak a küldetésére.
János király nem titkolhatá el az aggodalmát, hogy ez az egész az ő
személye ellen szőtt ármány, a mit Bécsből intéznek.
– Sohase aggódjék miatta fölséged, szólt Kún Gothárd. Hiszen ezer ember
tudja, mindenki azt fogja vallani, hogy én, Kún Gothárd hordattam meg a
véres kardot a székelyek és szászok között; én fogtam ostrom alá a
renegátot Medgyesben, én fogtam el, a trónusából kihúzva, én diktáltam a
bakónak, hogy üsse le a fejét. Piacz közepén történt. Itt áll Kún
Gothárd, s nem bujik el a borzlyukba, ha keresik. Engem nem utasított
erre sem a király, sem tanácsosai: magam lelkétől tettem. És ha bűn volt
a szultán előtt, hogy a rablót, a gyilkost lefejezték: töltse ki én
rajtam a boszúját. Kún Gothárd feje nem drága, ha a királyáért, a
hazájáért kell odaadni.
Ez a nemes áldozatkészség egészen feléleszté a királyt. Megölelte az
ifjú nemest, legjobb hivének nevezte. – Az is volt ő bizonyára.
Rövid idő mulva hire jött, hogy Ferdinánd király Bánffy Boldizsárt egy
dandárral útnak indította Erdély felé az ostromolt Nagy-Szeben
felszabadítására. Boldizsár úr a helyett jobbnak látta Szathmár városát
felprédálni és elhamvasztani.
– Szépen haladnak ezek a mi békealkudozásaink! mondá iróniásan a
királynak Fráter György. – Azonban a mellett komolyan hozzá látott a
visszatorláshoz. Itt volt Török Bálint harczkész dandárral.
Ez a vitéz hadvezér azonban nyiltan bevallá, hogy ő Bánffy Boldizsárnak
ifjúkortól kezdve hűséget esküdött fegyvertársa; nem jó lesz őt küldeni
a jó barátja ellen, nem jól fogna verekedni.
Elég becsület volt tőle, hogy ezt őszintén megmondta.
No, hát ha Török Bálint válogatós volt az ellenségben, nem volt az Kún
Gothárd. Ez az ifjú hős, a ki már Gritti hadával szemben bebizonyítá
hadvezéri tehetségét, átvette a vezetését a király dandárának s rajta
ütve Szathmár-Németinél a labancz seregre, úgy szétverte, hogy hírmondó
is alig maradt belőle.
Az ifju hős vezér nagyon is jól harczolt: maga vezette a rohamot. E
közben oly nehéz sebeket kapott, hogy a vett diadal után harmad napra
meghalt.
A király egyszerre kapta meg a győzelmes csatának és Kún Gothárd
elestének hirét.
Keservesen sóhajta fel: «bár inkább verték volna meg Gothárdot, csak
maga maradt volna élve».
Így elveszté csendes álmainak vánkosát feje alól. Eddig azzal a
megnyugvással hunyta le estenkint álomra szemeit, hogy hiszen itt van
Kún Gothárd, a ki a fejével áll jót a királyért. S most ezt a drága
fejet ott hagyja a csatatéren!
Junisz bég ez alatt keresztül-kasul járta Erdélyt. Annak az örve alatt,
hogy ő a szultán teljhatalmu biztosa, a kinek küldetése a Gritti
megöletésének okozóját kinyomozni, mindenfelé elhiresztelé, hogy a
szultán haragja engesztelhetetlen Zápolya iránt, boszuját vagy a
királyon fogja kitölteni, vagy Erdélyországon, ha ez János királynak
fogja pártját. Ennek a rémhiresztelésnek az lett a következménye, hogy a
mely főnemesi várban csak megfordult Junisz bég, annak a tornyából
azonnal behúzták a Zápolya-czímeres zászlót s kitűzték helyébe az
oroszlános lobogót, magyarok, székelyek ugyancsak versenyeztek a
szászokkal, hogy melyik tud szebb hódoló levelet irni Thurzóhoz
Pozsonyba. Gyönge szivű emberek szokása kiugrálni a szekérből, melyet a
lovak elragadtak, a helyett, hogy a gyeplübe markolnának.
Egy pár hét alatt egész Erdély elveszett János királyra nézve. Sem a
vajdák, sem a főkapitányok nem voltak a pártján többé. Halálra volt már
itélve szegény király. Ez mindig így járta! A harmadik kakasszóig
megtagadja a veszélybe jutott mestert a tanítvány, s Junisz bég
ugyancsak telekukorította Erdélyt.
Mikor visszakerült a török biztos Nagyváradra, alig lehetett ráismerni,
úgy ki volt hizlalva, de még jobban felcziczomázva aranylánczokkal, ékes
boglárokkal, minden ujján drágaköves gyűrűk, az övében két zsebóra is
ketyegett. Tele rakták a főurak és birák becses ajándékokkal, a hol csak
vizsgálatot tartott, hogy bőrüket mentsék.
Zápolyát még ott találta Nagyváradon a bég. Egyenesen ő hozzá ment be; a
püspököt elmellőzte.
A bég lenéző arczkifejezéséből kitalálhatta a király, hogy mi vásárfiát
hoz számára erdélyi útjából.
– Voltam Erdélyországban, minden vizsgálatot megejtettem. Ezeknek
folytán annak a biztos tudására jutottam, hogy a kormányzó, Ogli bég
megöletésére Budáról jött az erdélyiekhez az utasítás, a király
legbensőbb tanácsosától, a fehér baráttól, Fráter Györgytől.
A király arcza idegesen vonaglott a bég kigyó szemeinek igézete alatt.
– Én nem tudok róla semmit, hebegé, megfeledkezve királyi méltóságáról,
még a férfiui büszkeségről is.
– Szeretem, hogy mosod kezeidet ettől a vértettől. Mert bizonyára, ha
azt mondanád, hogy te voltál, a ki erre a parancsolatra utasítottad a
barátot, akkor a padisah tégedet sújtana a büntetéssel.
– A kincstárnok igazolni fogja cselekedetét. Állítsák őt törvényszék
elé.
– Ne kivánd magadnak ezt a törvényszéket. Egyszer már megmutatta a
padisah, hogy milyen törvényszéket tud tartani azok fölött, a kik az ő
képének viselőjét, a követet meggyalázzák. Megmutatta Mohácsnál, hogy
milyen itéletet tud tartani? Te akkor nagy eszesen elmaradtál az itélet
napjáról. Remélem, hogy most is megtartottad azt a jó eszedet, s ha
akkor veszni hagytad azt az egyik barátot, Tomoryt, ezért a másikért sem
égeted meg a kezedet. Gondold meg, hogy mit cselekedjél. Ez az ember
csak egy ember. Ha ennek a fejét leütteted, én azt szépen viaszkba
mártva, elviszem Sztambulba, a szultán kiállíttatja a Demir kapu elé
arany tányérra a nép látványául: «így bünhődik, a ki a padisah küldöttét
megsérté!» s ezzel a harag lecsendesül, a szultán arcza ismét feléd
fordul. Ha azonban ezt sajnálod megtenni, akkor a szultán azonnal
rábocsátja az országodra a moldvai és oláh vajdákat, a Ghirai khámot és
Begler bégeket s tűzzel-vassal pusztítja el a tartományaidat, nyomorult
hadaidat levágja, váradat ledönti s tégedet magadat lánczra verve
hurczoltat el Sztambulba s ott fejeztet le az Athmeidán-piaczon. Tehát
gondold meg, hogy kinek a fejével fizess meg? A barátéval-e, vagy a
magadéval? Egy embert áldozz-e fel, vagy egy országot?
A király kétségbe volt esve. Azon idő alatt, hogy Junisz bég a
vizsgálatot tartotta Erdélyben, sok gyönge dologra rászánta magát
Zápolya. Követeket küldött Ferdinándhoz, hogy védelmezze őt meg Szolimán
haragja ellen. Hogy Ferdinánd védelmezze meg Jánost Szolimán ellen!
Milyen nagy nevetést támaszthatott ezzel Bécsben!
De azt még is előre gondolhatá, hogy ha rá engedi magát arra a
gyávaságra biratni, hogy leghívebb tanácsosát, Fráter Györgyöt (egy
püspököt, felszentelt papot!) kivégeztessen, igazságtalanul, egy
országos rabló, egy renegát halálának kiengeszteléseül, hát akkor
megérdemli, hogy valamennyi híve mind itthagyja, s az utolsó jobbágy is
bezárja előle az ajtaját.
– Beszélj te magad Fráter Györgygyel, mondá Junisz bégnek.
– Jól van. Hivasd elém. Beszélni fogok vele.
A király a püspökért küldé az apródját.
– Én addig a kápolnába megyek, imádkozom Istenhez, hogy adjon kedvező
kimenetelt a ti értekezésteknek.
– Jól van! Eredj imádkozni. – Majd meglátom, milyen csodákat tud tenni a
keresztyének Jehovája.
A király a kápolnába vezető ajtón kiment. Egyedül az oltár előtt tudott
még oltalmat keresni. Midőn nincsen, ki segítsen, jövel Jézus! jövel
Szent László hős király, védszentünk, segíts te Beata Virgo, patrona
Hungariæ!
A püspök ott várt az elfogadási teremben, megtudva Junisz bég idejöttét,
s nyomban a király eltávozta után belépett a szobába.
Az arany kaskétás, ékszerektől ragyogó muzulmánnal szemben nemcsak az ő
egyszerű, fehér papi talárja képezett merev ellentétet, de még inkább az
a merev aszkétai arcz, mely semmi indulatot el nem árul.
– Légy üdvöz, kezdé a szót a barát. Megérkeztél erdélyi utadból
szerencsésen. Örülök rajta.
– Kevésbé fogsz örülni, ha elmondom, hogy mit hoztam magammal.
Bizonyosságot Ogli bég megöletésének okozójáról.
– Azt könnyen megszerezhetted. Mindenki tudja, hogy Kún Gothárd kapitány
fogta el és az is végezteté ki Gritti Alajost.
– Szivem barát! Ilyen olcsón meg nem szabadulsz a Morhut verméből. Jó is
volna az egész vétket egy embernek a sarujába dugnod, a ki már nincs
ezen a világon. Nem Kún Gothárd a vétkes, hanem a ki ezt neki
parancsolta. Te voltál az.
– Mivel bizonyíthatod?
– A te saját leveleddel, melyet Paksi által küldtél a vajdának,
Majláthnak.
– Annak a tartalmát te nem tudhatod, mert Majláth István nemes lovag, a
ki árulást nem követhet el.
– Nem is árulásképpen tudatta velem, hanem egyszer borozás közben mondta
el mámoros fővel; leveled így szólt: «bánjatok el a renegáttal érdeme
szerint, én fogom a király kezét».
– Tehát te, igazhitű muzulmán létedre, bort ittál, hogy titkokat kicsalj
egy nemes lovagból?
– Hja szivecském: a czél szentesíti az eszközöket.
– Ezért Allah meg fog téged büntetni!
– Az ne legyen a te gondod. Védelmezd te csak a magad üdvét.
– Jó. Tehát én irtam azt az erdélyi vezéreknek.
– A király tudtával.
– A király akarata ellen, a ki elég gyönge szivű lett volna az áruló
Grittinek dandárával segítségére menni. Én tartóztattam vissza.
– Akkor az egész bűnvád a te fejedre háramlik.
– Viselem.
Erre a török biztos kihúzta az erszényét s kiválasztva belőle egy kis
rézpénzt, azt odadobta az asztalra.
– Akkor azt mondom én teneked, Fráter György, hogy látod-e ezt az
oszporát? Ez a legkisebb rézpénz a török birodalomban. Én ezért az
oszporáért megveszem a te fejedet.
Ezt olyan jó tréfának tartá, hogy elnevette magát rajta.
Fráter György felvette az asztalról a «kis pénzt», beletette a kis
zsebbeli breviariumába s azt visszatette ismét a zsebébe.
– Köszönöm, Junisz bég. Megtartom az oszporádat. S majd meglátod, hogy
milyen drágán fogod te ezt tőlem visszaváltani.
– A váltságot már megmondtam. A szultán haragszik. Ibrahim nagyvezér
boszut követel. A kormányzó megöletőjének lakolni kell. Ha te vállalod
el a bűnt, a te fejed hull a porba; ha a királyra hárítod, az övé.
– Talán még nem.
– Szivem barát! Itt nincs alkudozás. Te okos ember vagy, pap vagy, jó
hazafi vagy, János királynak nagy híve vagy. Megitélheted, hogy az egész
országodra vészt, pusztulást, királyodra futást, trónról leesést idézz-e
elő azért, hogy ezt a te borotvált fejedet megtartsd? Kire támaszkodol?
Ha kihirdetem a szultán itéletét, saját katonáid fognak megölni. Vess
számot magaddal és térj a lelkedbe. Önfeláldozásod hőstett lesz, a mivel
hazádat mented meg. Én sok ilyen esetet láttam már, a minő a tied.
Derék, nagy emberekét! Te is az vagy. Nem tagadom. Látod, az ilyen
esetekre, nálunk ozmanoknál minden magasban ülő nagy ember el van
készülve. Basák, helytartók mindig ott viselik a mutató ujjukon a
pecsétnyomó gyűrűjökben a gyorsan ölő mérget, mely az itélet
végrehajtása elől megszabadítja őket. Látom, a te ujjadon is ott van a
talizmán-gyűrű. Ismerem a formájáról. Ilyen az. Meg akarom mutatni, hogy
milyen nagy tisztelettel vagyok irántad. Megengedem neked, hogy bemehess
ezen az ajtón, mely a kápolnába vezet, s imádkozhass. A királyod is ott
van. Bemégy, mint élő ember s kijösz, mint holt ember. A többit elvégzi
egy kés. Te azt már nem érzed. Eredj a kápolnába.
A barát arczán különös mosoly vonult el.
– Tehát Ibrahim basa, a nagyvezér, olyan nagyon kivánja az én fejem
levágatását?
– A királyét jobb szeretné; de a tieddel is megelégszik. – Ibrahim
nagyvezér követeli ezt – s Ibrahim karja hosszú.
– No hát az én karom még hosszabb! Levágattam én már Ibrahim
nagyvezérnek a fejét!
– Megőrültél, te barát? Az iblisz szállt beléd? Vagy hashiszt ettél,
attól beszélsz félre?
– Ott áll biz az, a Demir kapu előtt, arany tálra fektetve. Ha nagyon
sietsz, még ott találod, tizenkét napig lesz közlátványra kitéve.
– S ez a te parancsolatodra történt, jámbor barát?
– Az én intézkedésem következtében történt. Én adtam át Memhet bégnek, a
szultán magyar tolmácsának Ibrahim basa leveleit, melyeket a kivégzett
Grittinél találtak, s melyekből kitudódott, hogy Ibrahim és Gritti egy
húron pendültek, összeesküvést koholtak a szultán ellen. Ibrahim magát
akarta magyar királylyá, Grittit Erdély fejedelmévé emelni; sőt egy
levélben még azzal is fenyegetőzött, hogy ha Szolimán ennek útjába áll,
Szelim szultán sorsára fog jutni.
– Ezt te mind most fundáltad ki.
– Memhet bég gyűlölte Ibrahim basát istentelen magaviseletéért, hitetlen
voltáért, átadta a szultánnak a nagyvezér leveleit. A vége halál lett.
– Nevetnék rajtad, ha nem szánakoznám inkább fölötted.
– Hát majd talán ennek a levélnek inkább hinni fogsz, melyet az éjjel
kaptam gyorsfutár által Sztambulból. Meghallgathatod, nem titok.
Fráter György elővette a zöld erszénybe kötözött pergamen tekercset.
«Én, Memhet bég, Csendereli, a padisah szolgája – irám ezen levelet te
neked Fráter György Utyessenovich, a király szolgájának,
Dzsemadi-el-avvel hónap huszonkettedik napján, csillagfeljövetele után,
Abdesztán mosakodás előtti órában, a tsiragán palotában».
«Allah akbár! Szelám az olvasónak!»
«A hogy kivántad, én rögtön megérkezésem után átadtam a szeraszkiér
leveleit a padisahnak. (A kinek dicsőségét hirdesse ég, föld és minden
élők, a kik ezekben laknak!) A midőn a nagy úr elolvasá a leveleket, a
két kezével a szakállába markolt és azt megrázta erősen, a mi haragjának
és elkeseredésének jele. Azonnal elküldé a csausz-agát Ibrahim basáért.
Midőn a szeraszkiér belépett, a nagy úr azt parancsolá neki, hogy álljon
meg az ajtóban. Két bosztandzsi (mivelhogy a padisah kerti kiöszkjében
volt) keresztbe tett kardokkal állt mögötte. Akkor a nagyúr felmutatá
Ibrahimnak a legutolsó levelét, melyben az ő urát Szelim szultán
sorsával fenyegeti, e szavakkal: «te irtad ezt a levelet?» Erre a
nagyvezér, mint a kit villám ütött meg, arczczal a földre borult, e
szavakat kiáltva: Allahnál a kegyelem! Jash Allah!»
– Hazugság az egész! dörmögé közbe Junisz bég.
Fráter György tovább olvasá a levelet.
«Ekkor a szultán parancsára a csauszok megragadták Ibrahimot, s
legelőször is az ujján levő pecsétnyomó gyürüjét huzták le, melyben
halálos méreg vagyon, azután levetkőztették mezítlenre, s adtak rá
világossárga selyem köntöst, mely a halálnak színe, a kezeire pedig
elefántbőr keztyüket huztak, hogy magában kárt ne tehessen.»
– Ezeket a szokásokat hallhattad másoktól. Szólt közbe Junisz.
«Ez alatt a szultán előhivatta Lufti basát, az anatoliai béget, a ki
Ibrahim basának esküdt ellensége.