újabb hadjáratra indul Ferdinánd ellen. Háromszázezer főnyi tábort
huzott össze, négyszáz ágyúval. Most már nem titok többé, mert a padisah
előhada immár Nándorfehérvár alatt táboroz.
«Szent Isten!» hangzott az önkénytelen sóhajtás a tanácsurak sorában.
– A szultán ezúttal teljesen össze fogja zúzni Ferdinándot, a
pártfogójával, Károly császárral együtt, s Magyarországot egészen
felszabadítja a németek uralma alól.
«No jaj nekünk szegény magyaroknak!» fohászkodék fel Nádasdy.
Meghallá ezt Gritti.
– Legyetek nyugodtak, magyar főurak. Ezúttal nem Buda felé hozza a
táborát a szultán. Az én könyörgésemre megkiméli a nagyúr a táborjárás
iszonyuságaitól Magyarország belsejét. Összes hadaival Horvátországon és
Stirián keresztül fog Bécs ellen felnyomulni s a döntő ütközetet Bécs
alatt vívja meg. Ez volt az, a mit én a leveleimben közöltem a
királylyal és ti veletek. Hogy ti is tegyetek magatokért valamit, ne
várjatok mindent a dajka kezéből, mint a pólyába kötött csecsszopó
gyerek. Ha nem tartjátok az országra nézve kivánatosnak, hogy török
martalóczhadak hódítsák be a németek által megszállt tartományt,
foglaljátok vissza ti magatok a tulajdon erőtökkel. Ez volt, a mire
leveleimben felszólítám a királyt és tanácsosait. Hogy addig, a míg a
fölséges szultán a cseh király és a spanyol király armadáival
diadalmasan megharczol, az alatt János király dandárai ostromolják meg a
magyarországi várakat, melyekben Ferdinánd vezérei parancsolnak;
különösen János király Esztergomot siessen elfoglalni a hűtelen
primástól, mert addig a hadihajókkal nem hatolhatunk fel Bécs alá.
– Sajnos, hogy ezek a levelek elvesztek, mentegetőzék a király.
(– Nagyon is jó helyre kerültek! gondolá Fráter György.)
Gritti tovább beszélt.
– Már most tudni fogja felséged az okát, miért sietek én most
nyakra-főre hadsereget toborzani? Idejövök abban a hitben, hogy egy kész
hadsereget találok Buda alatt, s az sincs, a ki halberdót kiáltson elém.
Azon csodálkozom, hogy egy éjszaka Móré László Palotáról ide nem ront,
Budavárába s az urakat, királyostul együtt mind el nem fogja. Mesének
vettem, mikor ezt a szándékát hallottam a rablóvezérnek; de most már
lehetőnek tartom.
De már ez még is sok volt János királynak! Hogy őtet Budavárában elfogja
Móré László, ez az éjszakai támadásairól, rabló portyázásairól hirhedett
martalócz kapitány! Méregbe jött.
– No hát majd kiforgatom én Móré László uramat Palota várából s kötéllel
a nyakán hozatom Budavárába. Manapság megindítjuk a hadsereggyűjtést s a
legelső dandárral Laszkó Jeremos fog Palota vára ellen megindulni és
földig rontatja az egész rongy kastélyt, élve nem hágy senkit a tolvajok
közül.
Ez az első kitörése a nemes dicsvágynak valami lelkesedést idézett elő a
főuraknál. Mindnyájan fogadkoztak, hogy sietnek hadakat gyűjteni.
Gritti vette észre a kedvező hatást s sietett azt felhasználni.
– Méltóságos főrend! Én nem avatkozom az ország igazgatásába. A törvényt
ti szolgáltassátok, az országgyülésen ti tanácskozzatok, a vármegyéken
ti parancsoljatok. Én csak az ország hadügyeiben viszem a kormányzói
tisztet, a hová kemény kéz kell a vezetéshez.
Ezzel a jó szóval mind valamennyit kiengesztelé maga iránt a kormányzó.
De még egy zárszó is volt hozzá.
– És azután az ország pénzügyeire nézve tartom fenn a kormányzói
felügyeletet, mert azok is nagyon kivánják a rendet.
Ezzel a rossz szóval aztán megint magára haragította valamennyit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A főnemesek között egyedül Nádasdy Tamás tartotta meg előkelő
büszkeségét Grittivel szemben. Nem is szemben, mert folyvást hátat
fordított neki.
Grittinek besugták azt a hozzászító magyar főurak, miszerint Nádasdy
azzal a szándékkal van ellene, hogy majd egyszer összevész vele s akkor
lovagias párbajra kényszerítve az olaszt, bizony le fogja őt kaszabolni
s ekkép egész tisztességes úton szabadítja meg tőle az országot. A
szultán sem haragudhatik meg érte, ha a kegyenczét és meghatalmazottját
vitézi párharczban ölték meg.
– Kár pedig úgy hátat forgatni Nádasdy Tamás uramnak, mondá Gritti,
egyenesen belekötve a főúrba. Mert ha akarom, tudom ám én kegyelmedet
arra kényszeríteni, hogy a szemem közé nézzen.
– Állok szolgálatjára az urnak, szólt Nádasdy, szemközt fordulva, s
kardmarkolatára téve kezét.
– Oh ezt nem karddal végezzük el. Mi olaszok nem nyúlunk mindjárt a
spádéhoz. Külömben sem szokás, hogy egy kormányzó az alattvalóival
verekedjék. Nekem van más fegyver a kezemben.
– Aqua toffana?
– Még annál is kellemetlenebb. Bizonyítékaim vannak rá, hogy kegyelmed
Ferdinánd királylyal levelezésben áll.
– Azokért a bizonyítványokért ugyan kár volt a pénzét vesztegetni
nagyságodnak. Családi ügyben fordultam a cseh királyhoz.
– De igen kényes családi ügyben. Kegyelmed szerelmes? No az egész rendén
van. Az urak nem is tudják még, hogy a kincstárnok úr házasodik.
Felhasználja a portyázásokat, hogy gyöngéd kalandokat keressen. Nekem
minden járásáról biztos értesítéseim vannak. Szigetvárat nem tudta
bevenni; hanem be tudta venni a szép Kanizsay Borbálának a szivét. Ez a
legujabb conspiratiója.
Az urak néhánya nevetésre fakadt.
Nádasdy ingerülten kiáltá:
– Erről pedig nem illik társaság előtt gúnyosan beszélni.
– Én nem beszélek gúnyosan. Ez félig szívbeli ügy, félig országos ügy, a
mennyiben Nádasdy uram épen a menyasszonya érdekében fordult már jó
ideje, még a Roggendorf ostroma előtt Ferdinánd királyhoz.
– Ezt nem tagadom. Mi bün van ebben?
– Semmi sincs. Még abban, hogy egy János-párti zászlós úr egy
Ferdinánd-párti grófkisasszonyba szerelmes, nem keresünk fölségsértést.
– Hát akkor miért hozta ezt kegyelmed az országtanács elé?
– Csak azért, hogy bebizonyítsam kegyelmed iránt való jó akaratomat. No
hát itéljétek meg urak, mi lehetne egy vőlegényre nézve
elviselhetetlenebb csapás, mint az, hogy ha az a minden szépséggel
megáldott hajadon, a kit menyasszonyának nevez – egy szép napon –
megszünne leány lenni és fiuvá változnék?
Ezt már egyszerre elérték az urak, s ezen még Zápolya maga is nevetett.
– Ahá! mondá János király, az én Nádasdym abban mesterkedik, hogy a szép
Kanizsay Borbálát Ferdinánd király által fiusíttassa, hogy így aztán
törvényes örökösévé lehessen atyja nagy birtokainak, a mik most még
Ferdinánd hatalmában vannak? No ez ellen semmi kifogásom. Ferdinánd ám
csináljon a Boriskából fiut, kegyelmed pedig asszonyt. A lakodalmán majd
együtt tánczolunk. S hogy alkalmat adjak a derék Nádasdynak szívbeli
ügyét előmozdítani, megbízom egy kellemetes követséggel – Bécsbe. – Én
egy szép nagy remekművű ezüst paizst készítteték ajándékul Ferdinánd
számára. Ezt vigye el neki, szives izenetem mellett. Azért küldöm neki
ezt a paizst, hogy legyen mivel betakargatnia magát, majd mikor meg
fogom támadni. Egy füst alatt aztán a menyasszonyát is fiusíthatja.
A király előhozatá a szép vert munkájú ötvösremeket s megbámultatá azt
az urakkal. Erdélyi ötvös készíté azt.
– S már most Nádasdy uram, mehet ezzel a megbizatással hivatalosan
Bécsbe, mondá a király. S ott elvégezheti a menyasszonya ügyét.
Gritti orrolt ezért a megbizatásért.
– Kár lesz Bécsbe fáradni a kincstartó úrnak, akár a király, akár a
menyasszony dolgában. A király dolgában azért, mert ezért Szolimán
szultán könnyen megneheztelhet. A menyasszonya dolgában pedig azért,
mert az ő ügyét már én egészen megfordítottam.
– Kegyelmed megfordította az én ügyemet? kérdé Nádasdy.
– No nem olyanformán, mintha a menyasszonyát elraboltattam volna, sőt
inkább nagyon is meghagytam a leánynak, hanem a fiuvá lételét
akadályoztam meg. Köztudomású dolog, hogy néhai Kanizsay László grófnak
volt egy elsőszülött fia, a kit a dajkája, asszonya iránti boszuból
elsikkasztott. Ez az eltünt gyermek most, férfikorában, előkerült. Az én
szárnyaim alatt van, igen jeles ifju. Velem volt Sztambulban, a hol a
szultán megkedvelte s kinevezte őt teszkeredzsijének. Német nevelést
kapott. Dajkája Bécsbe vitte, ott rejtette el.
(Fráter György sejtett valamit: «ez a Kristóf diák – Zülfikár bég!»)
– Mesebeszéd! kiáltá fel Nádasdy.
– Majd meglátja kegyelmed, hogy nem mesebeszéd. Kezemben vannak az irott
bizonyítékok, melyek az ifju Kanizsay Kristóf eredetét igazolják. A
minap, hogy Ferdinánd követe, Jurisich Sztambulban járt, be is mutattam
neki ezt a nemes ifjut, ugyszintén a születését, eredetét bizonyító
irásokat is.
(– Kitelik tőle, hogy Kristóf diákkal összeczimborázva, hamis okiratokat
készíttetett Gritti.)
Nádasdy arcza lángolt a dühtől. Nem tekintve a király jelenlétét,
haragosan távozott el a teremből. Gritti utána kiáltá gúnyosan:
«nemsokára bemutatom kegyelmednek szeretetreméltó süvét!»
(– Ott fekszik az már a nagyenyedi ó-kut fenekén! –)
Tehát megindult a fátum. A kornak leghatalmasabb emberi alakjában
személyesítve. Ez volt Szolimán szultán. Egy olyan hatalmas hadsereg
közepett, a minőhöz hasonló alatt Attilla óta nem reszketett Európa
földje. Minden emberi számítás szerint el volt döntve a világrész sorsa.
Háromszázezer főre menő, diadalmas hadjáratban kitanult, a hadászat
minden eszközeivel ellátott, fanatizmustól lángoló, a halált gyönyörnek
tekintő hadsereggel szemben, az egymással való harczban kifáradt
keresztyén fejedelmek, hadsereg nélkül, pénz nélkül, lelkesedés nélkül,
egyetlen kiváló hadvezérrel nem rendelkezve; még csak egy közös
zászlóval sem birva, mely körül egyesüljenek! Ki volt már mondva az
itélet.
És ekkor támadt egy ember, csak egy ember! A ki belemarkolt a fátumnak
az üstökébe, «parancsolhatsz az isteneknek! parancsolhatsz Jupiternek,
az egész olympusi istentanácsnak, de nem parancsolsz a magyarok
Istenének!» S egy merész vonással keresztül húzta a fátum itéletét. Tett
olyan dolgot, a mi lehetetlen, a mi elhihetetlen, a mi absurdum! A mit
ha százszor elolvasunk, végig ruminálunk, nem tudunk megérteni,
felfogni, egész képtelen nagyságában végigtekinteni. Egyetlen magyar
ember hétszáz paraszttal megállítja Szolimán győzhetetlen hadseregét
diadalútjában s megzápítja az egész hadjáratát. Ez a mesebeli csodahős
volt Jurisich Miklós.
Végre valahára egy fénypont a rettenetes sötétség közepett. Egy maroknyi
parasztnép arkangyalokhoz hasonló honszerelme, melyért meg kell
bocsátania Istennek az egész magyar nemzet minden bűneit, hogy ne
juttassa ez országot Sodoma és Gomorrha sorsára!
Milyen jól esik az ember szivének, mikor Kőszeg ostromát és védelmét
lelki szemei előtt végignézi! Az maga a legszebb hősköltemény. Úgy, a
hogy megtörtént. Költőnek nem szabad egy vonást hozzáadni. Csak azt
mondhatja az olvasónak: «Keresd fel a történelemben Kőszeg ostromát s
olvasd el végig! Föléledsz benne.»
Huszonöt napig tartotta fenn ez a kis város, ez a hadnagy, ez a hétszáz
paraszt Szolimán szultán és Ibrahim rettentő táborát, minden ágyuik erre
okádták a tüzeiket, a janicsárok szine-virága ennek az árkait temette be
hulláival. Fele elhullott a hős parasztoknak, maga a vezérök is két
sebet kapott. A tizenkettedik ostromnál már a janicsárok a piacz
közepéről futottak vissza, ordítva, hogy nem emberek, hogy túlvilági
szellemek harczolnak ellenük, s utoljára is Ibrahim könyörgésre fogta a
dolgot, hogy csak egy éjszakára engedje Jurisich a török zászlót kitűzni
a várfalakra, akkor a szultán békén meghagyja a várában.
S ez a huszonöt nap elég volt Ferdinánd királynak és Károly császárnak,
hogy egy hatalmas hadsereget összpontosítsanak Bécs alatt. Spanyol,
olasz, magyar, cseh, német, morva, kilenczvenezernyi gyalog és
harminczezernyi lovas tömegben volt egyesítve, oly hatalmas sereg, minél
erősebbet a keresztyén világ nem látott régóta. Ha egy derék vezére van,
diadalmasan ütközhetik meg az ozman hadsereggel, mely már akkor a
szultán és Ibrahim vezérlete alatt alig volt számra erősebb. A sok
rendetlen török-tatár had szerteszét portyázott Styriában.
A szultán Kőszeg alól előbbre vonult egész táborával, Bécs felé
igyekezve.
Ekkor azonban a két tábor közé odaállt egy harmadik harczoló fél. A
«csuma». Így nevezi a népajk. Rém, a ki az arczát nem mutatja, csak a
keze nyomását érezteti. A lélekzete öl. Ott jár a nagy hadseregek
nyomában; ülőszéke a tetemhalmok, miket a csatatéreken emelnek, ágya a
mocsár. Mikor előjön a kaszájával, csak úgy dül előtte a «rend».
Egy napon azt jelenté Ibrahim a szultánnak, hogy a török hadsereget
tizedeli a csuma. A ki este borzongást érez a tagjaiban, éjfélre
tűzlángban van, reggelre hideg halott.
A Fertő mellett táboroztak.
A szultán maga meg akart győződni a való felől. Előjött a sátorából,
paripájára ült s vezérei kiséretében körüljárta az egész tábort. Nagy
volt a halandóság a katonák között. Akármerre lovagolt a szultán,
mindenütt sírásó, halotthordó rabszolgákat látott; a sátorokból keserves
kinordítás hangzott eléje. Néhol roppant nagy vermeket ástak, a mikbe
tömegestül hányták a hullákat, oltatlan meszet döntve föléjük. A halott
rabokat csak a tóba dobálták. Éjszaka roppant máglyákat gyújtottak meg,
s azok körül álltak a katonák dideregve. Az a kék köd, mely lassan
elterül a tó felől jövet, az a csumának a palástja. Jaj annak, a kit
betakar!
Mikor hajnalhasadásra visszatért a szultán a sátorába, azt látta, hogy a
sátora előtti őrök ott ülnek gubbadva, fejeiket térdeikre hajtva.
– Hát ti alusztok! rivalt rájuk a nagy úr.
Halálban aludtak azok.
Belépett a sátora pitvarába. Ott ült két testőr a tevebőr szőnyegen.
Azok is meg voltak halva.
Majd a kedvencz háremhölgye fülkéjéhez sietett. A hű eunuch ott feküdt,
görcsöktől összehuzódott tagokkal, eléktelenült arczvonásokkal a függöny
előtt. Azon is keresztül gázolt a rettenetes csuma.
Felrántá a kárpitot s ott látta a nyugágyon kedvencz tündérét,
diadaljárata megédesítőjét, a szép Semsz-Unnahárt, márványfehéren,
halottan.
– El innen! ordítá a szultán, kirohanva a sátorából, el ez átkozott
országból! S azzal paripájára kapott s megadta a jelt a visszavonulásra.
Az egész török tábor oly gyorsan kerekedett fel, hogy még a szultánnak a
sátorát is ott hagyták, s az előhad ágyuit, a melyeknek a lovait
elvitték a futó janicsárok, a komparadcsik a Fertő mocsaraiba ásták el.
Vége volt a hadjáratnak.
S ezt nevezték a török krónikások fényes diadalnak.
János király ez alatt Esztergomot vívta. Volt valami tízezer embere
hozzá: fele magyar, fele török. A száraz földről a király vezette az
ostromot, a Dunáról Gritti. Hatalmas török hajóhad állt a
rendelkezésére, mely öreg ágyúkkal törette a bástyákat.
Várday primás jó eleve elmenekült a várból. Őt Fráter György értesíté
Gritti pogány szándékáról s ezzel mindjárt meghiusította a renegát
tervét, a mit a primás meggyilkoltatására épített.
Esztergomot tarták a Ferdinánd-pártiak Magyarország második fővárosának
s a legjobb német és spanyol ezredeiket helyezték el benne védőseregül.
Azok harczoltak is emberül.
A két Gritti fiu, Péter és Antal (az egri püspök) ez alatt abban
tüntette ki a vitézségét, hogy a portyázó török csapatokkal bekalandozta
a szomszédos vármegyéket s a legszebb leányokat, fiatal menyecskéket
elragadozta. Valamennyit összehordták egy pompásan felszőnyegezett török
gályába, mely a Duna közepén horgonyozott. Egész hárem, egész
rabnő-bazár volt ottan már, melyet eunuchok őriztek. A két ifju vitéz
testvérileg osztozott e paradicsomban. A sok ártatlan szűznek keserves
sírása áthangzott nappal-éjjel a parton táborozó magyarokhoz szépen.
A király boszankodott ez istentelenség miatt; de nem tehetett semmit, a
hajókon Gritti parancsolt.
Derék naszádos flottilla volt a törököké. Vízi ütközetet is folytatott a
Ferdinánd-párti ágyus hajókkal s azokat a Piszke melletti hajósharczban
tönkre verte s egész Komáromig űzte.
Mikor aztán jött a rémhír, hogy Szolimán szultán visszafordult s olyan
gyors futásban igyekezik a Dráva felé, hogy Kaczianer nem birja
utolérni: az Esztergomot vívó seregnél nagy lett a riadal. A szultán,
Ibrahimmal együtt siettében elfelejté a szerteszét helyezett kisebb
hadtestek vezéreit értesíteni gyors visszavonulása felől: azok ám
lássák, merre meneküljenek?
Egy egész lovas hadtest, tizenötezer főre becsülhető, Veli basa
vezénylete alatt arra volt kiküldve, hogy Stiriát, Karantánt,
Felső-Ausztriát beszáguldozza, duljon és pusztítson. Ezek ellen a
Ferdinánd-pártiak Török Bálint és Bakics szabad csapatjait küldék, a
kiknek összevéve nem volt több háromezer lovasuknál, azzal a feladattal,
hogy a míg Kaczianer szemben fog rájuk támadni, vágják el a törökök
visszavonulási útját.
Mikor a magyar és rácz szabad csapatok a Fertőhöz értek, a tó tulsó
oldaláról átvezető halászok értesíték őket a nagy török hadseregnek
hirtelen történt visszavonulásáról. Török Bálint rögtön éjjel útnak
indult s hajnalra odakerült az elhagyott táborhelyre.
A török szultán biboros, aranyos sátora ott állt a lovak patkóitól
feketére gázolt sík mező közepett, a tépett zászlót rongyokban
lebegtette a kupoláján a szél.
A törökök annyira megrémültek a ragálytól, hogy senki sem mert a
sátorhoz hozzá nyulni, hogy azt szétbontsa. Ott hagyták veszni. A
magyarok aztán megosztoztak a selymen, bársonyon, a miből a szultáni
sátor tákolva volt.
Az is nagyon kedvükre esett, hogy a pákászok rávezették őket a
törököktől elásott ágyúkra, azokat kiszabadíták, lovakat fogtak eléjük,
lőpor, golyó szintén előkerült: most már pattantyussággal is el voltak
látva.
Ekkor ismét menekülő parasztok hírül hozzák a két kapitánynak, hogy jön
Ausztria felől egy nagy török tábor errefelé.
Ez volt Veli basa duló serege.
Ugyanazon az úton, a melyen bevonultak Ausztriába, vissza nem jöhettek,
midőn hírét vették a szultán visszavonulásának, mert útjokban minden
falvat, eleséget elpusztítottak, kénytelenek voltak magyar földre térni.
Bakics András jó vitéz volt, azt mondá Török Bálintnak: «eléjük megyek
én s majd kitudom, hogy milyen számmal vannak». A rácz vezér szokva volt
az ilyen merész kalandokhoz, török ruhát öltött, nyeregszerszámot,
kengyelt változtatott s egyedül egymagában beszáguldozott a török sereg
közé, ott mindent kikémlelt s estére visszatért Török Bálinthoz.
– Veli basa egész martalócz dandára jön erre felé; tizenöt nagy lófarkas
zászlót számláltam meg, iszonyú erővel vannak. Nem állhatunk velük
csatát.
De Török Bálint nem veszté el a szívét.
– Csak hadd legyenek ők baromsokasággal, mi ellenben rendezett
csapatokban vagyunk, ők összekeveredve, ha megütjük őket, Istené lesz a
dicsőség, szétzavarjuk őket.
Erre a magyar és rácz kezet adott, hogy megvívják egymáshoz ragaszkodva
az egyenetlen harczot.
S a vakmerő hadi fortély fényesen sikerült. A bozótban elrejtőzött
magyar és rácz csapatok elébb engedték a martalócz sereget jól előre
haladni, addig jelt nem adtak, mikor aztán már a török had dereka vonult
el előttük, akkor egyszerre kisütötték ellenük a zsákmányul elfoglalt
ágyúkat s azzal rájuk rohantak nagy «Szűz Mária» rivallással.
A török martalóczhad szétbomlott tömegben vonult előre, hasonlatos a
vándorpatkányokhoz: a magyar és a rácz úgy dúlt benne, mint az oroszlán
a tulkok csordájában. A török lovas elől-hátul meg volt terhelve
zsákmánynyal, a mit idegen országból elharácsolt, az is gátolta a
harczolásban. Fővezérük, Veli basa, mindjárt a csata elején elesett
Török Bálint kardcsapása alatt; a mint ennek a dárdára tűzött fejét
megpillanták a szarácsiak, elveszett a szívükböl az erő, leugráltak a
lovaikról, gyalog menekültek az erdőnek. Ott meg a menekült parasztok
fogadták őket fejszével, kaszával. Egy faluban három asszony nyolcz
törököt vert agyon dorongokkal. A Veli basa dulár hadából egy szakasz
sem menekült meg épen. Csak úgy ötével, tízével érkezének meg Budára az
erdőkön keresztül, gyalog, fegyvertelen.
Ezek hozták meg a «jó» hirt Esztergom alá is.
Gritti elébb megtudta azt, s már ki is adta a parancsot a naszádosainak,
hogy fel kell szedni a vasmacskákat és aláevezni a Dunán Buda felé.
Hanem a két ifjú levente ekkor is kinn portyázott, szép szűzeket
vadászni, a Mátyus földén.
Mikor aztán a futó siserahadtól megtudták a nagy veszedelmet, mely a
török hadat érte, (a vert had rendesen tízszeresnek hireszteli a
megverőjét), akkor a két ifjúnak is az inába szállt a bátorsága:
ugyancsak igyekeztek visszafelé czafolni a táti szárnya alá. – Az pedig
már akkor evezett Buda felé: meghagyva a fiai hajóján kormányzó
eunuchnak, hogy ha előkerülnek a drágák, szedje fel őket és vigye utána
Budára.
Fráter György azonban, a midőn látá, hogy az az egy czifra gálya ott
marad a Duna közepén, midőn a többiek éjnek idején aláfelé eveznek,
hirtelen dereglyére szállt egy csapat hajduval s odaevezett a gályához.
Ott semmi ellentállás nem fogadta. Az őriző eunuch felnyitá előtte az
ajtókat. A barát előhívta a hajóterembe elzárt leányokat s mondá nekik,
hogy szabadon bocsáttatnak s mehetnek haza busuló családjaikhoz. Volt
nagy öröm és hálálkodás! A leányok vígan énekelve szálltak a dereglyébe,
mely őket, többször fordulva, kiszállítá a partra, a hol szekerek vártak
reájuk, a melyek rögtön hazájukba vitték.
Csak egy fiatal menyecske nem akart kimenni a hajóból; azt mondá, hogy ő
jobb szereti azt a törököt, a ki elrabolta, mint az otthon hagyott urát;
ő csak a rablójánál marad.
– Hejh! Te beste lélek! Kiáltá elszörnyedve Fráter György, hát te akarsz
példát tenni a magyar asszonyok becsületében?
S fogá a körtefa pálczáját s istenesen végigvert amaz asszonyi állaton,
a kit az ördög megszállott, mindaddig, a míg az ördögöt ki nem verte
belőle. Akkor végre ezt is a dereglyébe lökte.
Mikor aztán a két Gritti-fiú nagy loholva megérkezék Esztergom alá s
átviteté magát a horgonyon álló hajóhoz, csak az árván maradt háremőrt
találta ottan: a paradicsom üres volt.
Az eunuch elmondá, hogy biz’ a szép hurikat kiszabadítá valamennyit az a
fehér barát: a szőrös fülü.
– Hát a szép Katicza, a ki engem úgy megszeretett? kérdé Péter, az
ifjabb fiú.
– Az váltig maradt volna, de a barát jól rávert pálczával, erővel
elhajtotta.
Erre a levente keservesen sírva fakadt, a mi bizony nem illett egy
deli-béghez.
– Megállj barát! Kiáltá dühösen Antal, a nagyobb fiú. Ezért a véredet
iszom meg!
Ez pedig nem illett egy egri püspökhöz.
Szolimán és Ibrahim egész Sztambulig meg sem pihent. A Grittiek is velük
futottak. János király után senki sem kérdezősködött. Ő is Erdélybe
huzódott, a hadai maradékát ott hagyva Budán, a hűséges vezérei alatt.
Egyedüli sikert Laszkó Jeromos vívott ki, a ki két hónapi ostrom után
elfoglalá Palota várát a rablólovag Moré Lászlótól. Magát Moré Lászlót
ugyan futni hagyta, váltságul a kincseiért, a melyeket a hires dulár
összerabolt. Azokon aztán a győztesek megosztoztak. A király és az
ország kincstára nem kapott belőlük semmit.
Ferdinánd király egyedül maradt a csatatéren. Volt százhúszezer
katonája, vitéz, rendezett hadcsapatokban. Elég nagy haderő, hogy azzal
Magyarországot elfoglalja Jánostól, a ki maga is félt már a kardja
markolatától. – A tenyerén volt Ferdinándnak egész Magyarország, csak a
markát kellett összeszorítania.
Nem úgy jegyezte fel Clio.
Ez a kisasszony, a ki a történetirásra van hivatva, nem ismeri se a
mathesist, se a logikát.
Ha egy regényíró, egy poéta merne kifundálni olyan képtelen mesét, a
minőt Clio kigondolt, olyan vesszőt futtatnának vele! Ilyen csekélységen
fordult meg a világtörténet!
Török Bálint, Bakics Antal, miután Veli basa dulárhadát pocsékká verték,
természetesen összeszedék a török-tatár had által a csatatéren hagyott
zsákmányt; a mivel azok, Ausztriát bekalandozva, kastélyokat,
templomokat kirabolva, megtölték az általvetőiket.
Erre a szüretre azonban megérkezék Kacziáner a maga hadaival, mely
németekből, csehekből, olaszokból és spanyolokból volt összeállítva, s
azt mondta, hogy az a zsákmány őtet illeti meg, mert a törökök azt a
németektől rabolták el. – S ebben Kacziánernek igaza volt.
Erre Török Bálint azt felelte, hogy mikor már a zsákmány a törökök
kezében volt, akkor az a törököké volt. Annak van tehát joga hozzá, a ki
fegyveres kézzel elvette tőlük. S ebben megint Töröknek volt igaza.
De a midőn Kacziáner ezzel szemben a «lex Bajovariorumra» hivatkozott,
melynek erősségénél fogva az ütközet megnyerése mindig a fővezérnek az
érdeme, és nem az alvezéré, az pedig bizonyos, hogy Veli basa dulárhadát
ő maga, az öreg, kergette ki Ausztriából, annálfogva a diadal, a
zsákmánynyal együtt, őtet illeti meg, – hát ebben megint a lex
Bajovariorumnak volt igaza.
Úgy, de ezzel szemben Török Bálint egy másik törvényre, még sokkal
régibbre appellált: a vadásztörvényre, melynek alapján hajtásba került
dúvad, medve, farkas, mint vadászzsákmány, nem azt a lövészt illeti meg,
a ki az első sebet ejtette a vadon, hanem a melyik az utolsó lövéssel
földreterítette; – már akkor megint Török Bálintnak volt igaza.
Míg aztán fővezér, alvezér eként ungorkodék a principiális kérdés
felett: Kacziáner olaszai és spanyoljai átvitték azt a praktikus térre s
hozzá láttak, hogy ők maguk induljanak el rabolni, ott, a hol zsákmányt
kapnak, a németektől. Úgy, hogy utoljára Ferdinánd királynak a német és
cseh ezredeit arra kellett fordítani, hogy a fosztogató idegen
segédcsapatokat kiveresse velük az országból. Végesvégül a sok idegen és
hazai harczosnép úgy összeveszett egymás között, hogy a bécsiek Te Deum
laudamust tartottak, a mikor a nagy ármadia végkép otthagyta őket s kiki
hazament a maga országába.
És így a két rengeteg nagy ellenséges tábor, a török és osztrák
szétbomlott, elpusztult, a nélkül, hogy egymást bár csak látta volna.
Folytatását lelte ez a nagyszerű háború-parodia a rákövetkezett
békekomédiában.
Mind a két ellenkirály átlátta, hogy fegyverrel nem tudják egymást
legyőzni. Hátha szép szóval lehetne.
Elkezdődött a verseny-térdencsúszás a szultánhoz.
János király részéről maga az országkormányzó, Gritti csúszott-mászott
Szolimán trónjához, Ferdinánd részéről pedig a két teljhatalmú követ,
Wese és Nogarola. Elhozták a szultánnak Esztergom vára kulcsait selyem
vánkoson. Könyörögtek, hogy fogadja a szultán fiául Ferdinánd királyt,
hagyja meg az elfoglalt országrész birtokában, engedje lábaihoz rakni az
ajándék-adót. A szultán azonképen fiául fogadta az ellenkirályt is s
engedte (a kezeit nem véve elő a palástja alól) a követek által a
térdeit csókoltatni.
A trón mennyezete mögött csak úgy fogta az oldalát nevettében Ibrahim és
Gritti. Ők rendezték ezt a komédiát a saját tervükre s nagyokat nevettek
Ferdinánd király, János király rovására, a kik, mint két durczás fiú,
ketté repesztették a szép Magyarország mappáját s a kezükbe szakadt
résznek szomorúan örültek. De a kit legnagyobban kinevetett a két
cselszövő, az maga Szolimán szultán volt. Ezzel a kibékítési
színjátékkal most már egész Magyarország Ibrahim és Gritti hatalmába
lett adva; csak az alkalomra vártak, hogy a birtokot egész brutális
őszinteséggel átvegyék.
Háborúról azután szó sem volt többé – nagyban; – hanem kicsinyben szépen
megmaradt az a két ellenkirály várurai között, mint nemes mulatság.
Hát az országnagyok ugyan mit míveltek ez alatt jó Budavárában? János
király nagy vadászatokon járt, a barát aranyat ásatott, borral, buzával
kereskedett, a többi vígan gazdálkodhatott.
Hushagyó kedden azzal végezték a farsangot a budai főurak, hogy
felnyittatták a Gritti palotáját Budán (egykor a Fuggereké volt) s abban
rendeztek egy a római saturnáliákra emlékeztető tivornyát; a melyben
fő-fő mester volt Athinay Diák Simon. Ő válogatta ki a lakomára
meghivandó szép menyecskéket Pest-Budáról, a kiknek a férjeiket a
vacsoránál leitatták s aztán kedvük szerint mulathattak a szépségekkel.
Végre mindannyit gazdagon megajándékozták.
Az ilyen dinom-dánom azonban tudvalevőleg sok pénzbe kerül s Diák
Simonnak a ládája feneke is kongott már: a sóbányák jövedelme mind
elfogyott rendén. Odament hát Nádasdy Tamáshoz pénzt kérni. A kincstartó
felnyitogatta előtte az ország ládáit: nem volt azokban egyéb, mint
afféle rosszpénzek, a miket senki sem akart már ajándékban is elfogadni.
– Hát a harminczadok jövedelme hol van? kérdé Diák Simon.
– Azt Bogadi Diák János őrzi, a kit Gritti nevezett ki harminczados
tárnokmesternek. – Ártándyt elcsapta a hivatalból, a kit a király
nevezett ki azzá.
Bogadi János Diák épen a Gritti palotájában lakott. Athinay Diák Simon,
maga mellé véve társul Dalkay Pozaka Pál czimboráját, rajta hajtott a
harminczadoson s követelte tőle, hogy adja át neki vagy a kincstárnoknak
a harminczadokból begyűlt pénzt.
Diák János kereken megtagadta azt a kivánságot, kijelentve, hogy ő neki
csak Gritti Lajos, a kormányzó parancsol; ha az megjön, annak fogja
átadni a summát.
– Dejsz’ azt hiába várod már; monda neki Diák Simon; megölette azt a
török szultán, a fölötti boszújában, hogy a hadjáratot elvesztette; le
is húzatta a bőrét, kitömette szalmával, úgy húzatta fel karó hegyébe az
Athméidán piaczon.
– Hazugság ez! monda Diák János. Épen ma kaptam a kormányzó levelét,
hogy három nap mulva megérkezik Budára. Én kegyelmeteknek nem tartozom
számadással, engem a kormányzó nevezett ki harminczados tárnoknak. Annak
fogom a pénzt átadni.
Ekkor az urak erőszakkal megragadták Diák Jánost, megkötözték, bedugták
egy sötét kamrába. Aztán a kulcsokat megtalálva, felnyitották a vasládát
s a mi pénzt aranyban ott találtak, több, mint kétezer márkát, elvitték
magukkal. Diák János feleségét ott hagyták egy szál öltözetben.
Ők maguk is elhitték a kósza hír meséjét, hogy a szultán megnyúzatta s
kitömette Grittit.
S harmadnapra ott volt Budán Gritti Alajos.
Palotája szobáit felnyitva találta, a tivornya minden undok nyomaival.
«Ki garázdálkodott itten?» A kulcsár megmondá: «Diák Simon, meg az
urak». – Kereste Diák Jánost; azt megtalálta a rázárt kamrában, csaknem
éhen halva. Megtudta tőle, hogy mi történt itt a távolléte alatt.
Erre Gritti, kétszáz janicsárt maga mellé véve, maga ellovagolt
Zsámbékra, a hol Diák Simon kastélya állt; berontott hozzá; nem is vonta
vallatóra; csak megkötöztette, a szekrényét felnyittatva, abban
megtalálta a harminczadtárnoktól elhozott erszényeket, az ország
pecsétjével volt ellátva valamennyi: csak egy volt felbontva s félig
kiürítve.
Azzal Gritti Alajos, minden törvényszék nélkül, kiviteté Athinay Diák
Simont a kastélya elé s ott saját házának a kapubálványára
felakasztatta.
Azután a másik főúrra került a sor, Pozakára: Gritti azt is felkötteté.
Hallatlan eset volt ez! Hogy magyar főnemeseket felakaszszanak! Birói
itélet nélkül! Appelláta nélkül. A király kegyelméhez sem engedték
folyamodni! És még akasztással kivégezni. Holott ez a pórok büntetése, a
nemes embert megillető díszszel szokták pallos által kivégeztetni!
Bánffy nádor és Verbőczy cancellár e miatt erélyesen fel is szólaltak a
kormányzó előtt s tiltakoztak az ország törvényeinek flagrans megsértése
ellen.
– Jól van! Mondá Gritti; tehát ezentúl az ország törvényei szerint fogok
nyakaztatni.
S rögtön elfogatta az Ártándy-testvéreket és a csonka toronyba záratta.
Diák Simonnál, az elharácsolt közpénzeken kívűl még egy csomó levelet is
találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és
Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal s
csakugyan való az, a mit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a
János király fő-fő tanácsosai aljánlkoztak, hogy Budavárát, a foglyul
ejtett királylyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.
Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész
titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsai
Boriskához, Csákvárra, ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbiróság
elé állíttatá a két Ártándyt, nagy hamar elitélteté s le is ütteté a
fejeiket a «csatornakut» melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán
többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával
vivén a hegedüsét is, Tinódy Sebestyén diákot, ki e gyász esetnek
szemmel látott tanuja volt: ő is vitte meg annak a hirét a patronusa
után. Nádasdy ezzel nyiltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.
János királyt elrémíték e négyes kivégzés hirei, melyeket Fráter György
által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.
– Ezt nem vehetem a lelkemre, a mit a kormányzó elkövet, monda a
barátnak. Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket
átkergeti Ferdinándhoz.
– Összeesküvők, árulók voltak, mondá a barát.
– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak
hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harczoltak, győztek
az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt, meg Athinay Simoné.
S most porba hull a fejük én miattam!
– Elvégre valakinek rendet kell csinálni az országban. Te, uram,
királyom nem tudsz, nem akarsz[1]; Gritti tud és akar. Nekem is a
szivemet szorítja, hogy ilyen két derék magyar főúrnak, mint az
Ártándyak, meg kellett halni; Athinayt nem sajnálom. Az Ártándyakat
nagyon szerettem, de jobban szeretem fölségedet és a hazámat. Athinayt
és Pozakát közönséges rablásért végezték ki. Ezekből nem lett
prédikácziós halott. A két Ártándyt a törvényszék itélte el. Aktáikat
leteszem fölséged elé. Csak azt a négy levelet olvassa el belőlük, a
melyeket Ártándy Pál írt Athinaynak.
A király csak egy levelet olvasott el, attól is könybe lábadt a két
szeme.
– Milyen ocsmány árulás! Hadsereget gyűjtött alattomban a Tisza mögött,
hogy engemet elfogjon, mikor Erdélyből visszatérek, s aztán
kiszolgáltasson Ferdinándnak! – Milyen kedves komám volt. Két fiát én
tartottam a keresztvízre! – Most azok árvákká, földönfutókká lettek.
A király igazán nem tudta, hogy magát sirassa-e, vagy az áldozatul
esetteket. – Ismét más tárgyra ugrott át az esze.
– De hát, mondsza csak, hogy lehetett Ártándy Pált fogságra ejteni, ha ő
egész hadcsapattal vette magát körül a Tisza mögött, a hova csak réven
keresztül lehet jutni?
– Nagy praktikával. A kormányzó Laszkó Jeromost bizta meg Ártándy Pál
megfogdosásával, a ki ezt igyen hajtá végre. Csak négy szekérrel utazott
le a Tiszához s csak tizenkét hajdut vitt magával. Három szekeret a
hajdukkal együtt elrejtett a nádasban, maga egy szekérrel lehajtott a
Tiszához, csupán egy puskafeltekerője kiséretében s ott elkezdett
kacsákra vadászni. A durrogatásra odajött a tulsó parton sátorozó
Ártándy, s a mint egymásra ismertek, átkiabáltak egymáshoz a vizen
keresztül. «Mit csinálsz itt czimbora?» Kérdé Ártándy. «Kacsázok, gyere
át, van jó borom, egri vörös, nagyot igyunk». Ártándy látva, hogy Laszkó
csak másodmagával van, nem tartott semmitől; ő is maga mellé vett egy
csatlóst s azzal átevezett a jó pajtáshoz, s aztán együtt vadászgattak.
Egyszer aztán leültek falatozni. «Ugyan bizony jó volna egy kis borsos
halászlé!» Mondá Laszkó. «Eredj szolgám a szekérhez, hozd ide a
pendelyhálót». Az alatt a két úr tűzet rakott, felakasztotta a bográcsot
a szolgafára, a melybe Ártándy beleaprította a horoggal fogott
kecsegéket. «Ejh, lassan megy ez így!» Mondá Laszkó, midőn a a hajdu a
hálóval megérkezett. «Majd mingyárt csinálok én egy jó fogást ezzel a
hálóval: tudom, hogy fogok vele egy nagy csukát!» S azzal neki kerekítve
a pendelyhálót, olyan ügyesen hajítá azt a tűz mellett guggoló Ártándy
fejére, hogy az egészen belekeveredett a háló szövevényébe. Erre a
lesben álló hajduk előrohantak a nádasból, Laszkó kiáltására. Ártándy
eleget kiabált a tulsó parton levő katonáinak, hogy jőjjenek
segítségére; de míg azok átusztattak a vízen, Laszkó a négylovas
szekerével, a melyre Ártándy Pált feldobták, nagy egérútat vett.
Üldözték Egerig, sarkában nyomulva; de ott nyomát veszték s egész éjjel
futtatva, reggelre felhozta Budára Laszkó Ártándy Pált s rögtön bedugták
a Haragos tornyába.
– S mi történt Ártándy gyülevész hadával?
– Vezér hiján ki szétugrott, ki pedig Czibakhoz ment; boszut esküdni
Gritti fejére vezérük halála miatt.
– Rosz aspektusok ezek! Szólt a király csüggeteg kedélylyel. A
csillagokban van a hiba. Megjövendőlte ezt nekem a káplán, mikor a mult
nyáron a hosszú farkú csillag megjelent az égen, a milyent ember nem
látott még az én emlékezetemre. – Én azt álmodtam a múlt éjjel, hogy
kibékültem Ferdinánddal – és azután, hogy fölébredtem is, sokat
gondolkoztam rajta. Mi a te tanácsod?
– Fölséges uram! Ez az én papi köntösöm megmondja az én tanácsomat.
Nekem hitemben áll a békesség az emberek között. Tégy próbát vele. Csak
arra kérlek, hogy Laszkóra ne bizd a Bécsbe járást, a hogy már egyszer
tevéd; mert annak sokféle húr van a hegedüjén; s ha Gritti megtudja a te
békülési szándékodat az ellenkirálylyal, bizony rád uszítja a török nagy
vezért, mert az ő buzájuk nem virágzik a béke napja alatt.
János király megbizta vele Fráter Györgyöt, hogy fundálja ki a
föltételeket, melyek alatt Ferdinánddal megköthetné a békét. Bele fáradt
már teste-lelke az uralkodásba, a melyben a király nem más, mint egy
koronás rabszolga, a kinek a szultán minden csivasz cselédje parancsol,
az ő parancsolatjait pedig úgy fogadják, hogy a levelét leköpik,
széttépik, csizmával tapossák.
Fráter Györgynek ez a békekisérlet is beleillett a messzelátó tervébe.
Először időt nyert vele és alkalmat a kábító zürzavarban valami rendet
csinálhatni; – azután pedig tudta jól, hogy nem lesz annak a
békekisérletnek semmi befejezése. A két király szivesen elfogadná a
kibékülést: de az apró emberek, a kik körülveszik őket, azok
meghiusítják azt.
Rossz vigasztalás ugyan: de mégis elégtétel, hogy azok a magyar főurak,
a kik Ferdinánd királyt támogatták, még a János-pártiaknál is önzőbbek
voltak, s a német tanácsosok még tultettek rajtuk. Egyik fél sem
szégyenlheti magát a másik előtt; maga előtt mind a kettő.
Jánosnak legalább volt «egy» hive, a ki egy magas czélért ragaszkodott
hozzá; de Ferdinándnál mindenki csak azt kérdezte, hogy «mit adsz?» s
mentül jobban tömte őket, annál éhesebbek voltak.
Hát még ha valami «konczot» ki kellene adni a kezükből? Mi lesz akkor?
Pedig a béke-ajánlat erre nagyon alkalmas volt.
Ferdinánd a koronát követelte vissza Jánostól; János viszont cserébe
követelte a maga ősi birtokait, várait, uradalmait, melyeket atyjától
örökölt. Ez a legigazságosabb, a legbecsületesebb föltétel volt.
Ámde azok a várak, uradalmak mind ki voltak már osztva Ferdinánd által a
hozzánőtt magyar főuraknak: a Thurzóknak, Báthoryaknak, Serédyeknek,
Bebekeknek s inkább ég föld összeszakadjon, mint hogy azt ők
visszaadják. Azt mondták, adja oda Ferdinánd Jánosnak inkább az özvegy
királyné birtokait, az pedig testvére volt a királynak. Senki sem akarta
kiadni a maga prédáját a kezéből.
Végre találtak ki egy jó megoldást.
Itt van Török Bálint! Az is sok birtokot kapott már Ferdinándtól. Azok
mind a Dunán túl feküdtek. Ezeket lehetne cserébe adni Zápolyának a
szepesiekért.
Török Bálint ugyan hatalmas, derék vitéz, sok szolgálatot tett
Ferdinándnak; de a hadizsákmány ki nem adásáért a német vezérek előtt
ingratissima persona, különösen Kacziáner dühöng ellene, s szitja a
haragot az udvari körökben.
Kedvező alkalom jött a megoldásra.
Gritti, összeszedve minden pénzt, a mit az ország különböző ládáiban
talált, (ezt nevezte ő kormányzásnak,) a fiaival együtt ismét visszament
Sztambulba. Az itt maradt uraknak megigérte, hogy küld maga helyett még
rosszabbat.
Ezt az időt felhasználta Aszszán basa, a belgrádi alvezér, hogy egy erős
hadsereggel betörjön Horvátországba.
Ferdinánd leküldé ellene Kacziánert, derék haddal, a kinek előhadát
Török Bálint vezette.
A mint a derék magyar vezér a Muraközben tábort ütve, farkas-szemet
nézne Aszszán basával, odavetődik hozzá Tinódy Lantos Sebestyén, a kinek
énekes verseit mindenha kedvelte a magyar főur.
Ezuttal azonban a verses kronikák helyett valami mást énekelt a lantos.
Pártfogója Nádasdy Tamás asztalánál hallotta a vendégeskedő főuraktól,
midőn a bor feloldotta a nyelveket, azt a tréfás kabalát, a miben a
pozsonyi és bécsi urak megegyeztek. Hogy János királyt kielégítsék, de
még is a felső vidéki főuraktól semmit el ne vegyenek, hát (a hogy a
népmesében van) feláldozzák maguk közül azt, a kinek a neve legrutabbul
hangzik: jó Török Bálintot. Annak a birtokait ajánlják fel Zápolyának.
És hogy ezért Török Bálint meg ne haragudjék, arról is nagyon szépen
gondoskodtak. Úgy tesznek vele, mint Dávid király Uriással. Kacziáner
parancsot ad Török Bálintnak, hogy kezdje meg az ütközetet Aszszán basa
ellen. Mikor aztán a harcz javában folyik, akkor Kacziáner takarodót
fuvat; de Török Bálintot elfelejti értesíteni a visszavonulásról. Azt
azután a törökök mindenestől lekaszabolják.
A poéták mindig becsületesek! Lantos Sebestyén nem birta ezt a
cselvetést elnyögni; ott hagyta a borozó társaságot s késő éjjel neki
vágott az útnak, gyalog felkereste Török Bálintot s elmondta neki, a mit
megtudott.
Török Bálint e miatt szertelen haragra gerjedt, hogy így jutalmazzák meg
azt a sok diadalmas harczot, a mit ő Ferdinánd javára megvivott: most az
ő vérével és vagyonával akarják kifizetni János királyt. A barátai
esküsznek össze ellene.
Rettenetes boszut állt ezért.
A midőn Kacziáner fővezértől megkapta a parancsot, hogy kezdje meg az
előhaddal az ütközetet Aszszán basa ellen, Török Bálint a helyett egy
oldalsétával kihuzta a maga dandárát az ellenség és Kacziáner hadserege
közül. Ekkor aztán a belgrádi basa a német hadsereget egész
készületlenül lepte meg s a nem várt ütközetben úgy szétverte, hogy maga
Kóczány vezér is alig menekült meg belőle, kevesed magával. Otthon
Bécsben aztán Ferdinánd király, mint árulót, börtönre vetteté.
A halálosan megsértett Török Bálint pedig derék csapatjaival együtt
egyenesen felment Budára s felajánlá a szolgálatát János királynak.
A barát meg volt elégedve a kimenetellel.
Ime a békealkudozásnak az lett az eredménye, hogy Ferdinánd király
elvesztette a számbavehető hadseregét, János király pedig kapott egy
derék, begyakorlott dandárt s ahhoz egy kitünő hadvezért, eddig
legerősebb ellenségét, a kinek hűsége a legbiztosabb fundamentumon
nyugszik, az elhagyott párt elleni engesztelhetlen gyülöleten.
És mindez nem került neki semmibe.
Most már jöhet vissza Gritti!
(A korszak jellemzésére azt is jegyezzük fel, hogy ezen viszontagságos
idők alatt országgyülések is tartattak Magyarországon: még pedig
Babocsán, Bélaváron, Zákányon és Kenesén. Mindezek ma is létező
helységek. A kinek jó szeme van, megtalálhatja őket a térképen. Ezekre
az országgyülésekre mind a Ferdinánd-párti, mind a János-párti urak
felgyülekeztek, a mennyi épen a faluban elfért; indítványaik között,
melyek határozatra soha sem emelkedtek, legderekasabb az, hogy nekik sem
Ferdinánd, sem János nem kell királynak, mert ők inkább a töröknek
magának adják oda az országot.)
Gritti ismét visszatért Sztambulból, de ezuttal nem Belgrád felől jött
be; hanem Erdély felől. Hozott magával a kétszáz rendes jancsár testőrön
kívül még kétezer török és görög lovast és puskást.
Hatalmasodó szándékát már a Dunán átkelésnél elárulta, a hol a
szilisztriai kormányzó bojárt, Illést, azért, mert nem rendelt elég
hajót az átszállításra, a parton felakasztatá.
Memhet bég előre tudatá Fráter Györgygyel Gritti szándokait, hogy
királylyá akarja magát tenni Magyarországon, Zápolyát elfogatja s
lánczraverve Sztambulba küldi, Dóczy Jánost kinevezi nádornak, Batthányi
Orbánt temesi bánnak Petrovics helyett, Laszkó Jeromost erdélyi
vajdának.
Fráter György nem szólt a királynak erről semmit; hanem a saját zsoldos
csapatjait Kun Gothárd vezetése alatt összegyüjté Erdélyben.
Gritti Brassó felől jött be, a hol a határon a nagyobbik fia, Antal
fogadta egy magyar lovas ezreddel s a pártjához tartozó magyar
főurakkal. Brassóban mind a János, mind a Ferdinánd-párt vezérei jöttek
eléje üdvözlésére; amaz volt Kún Gothárd, emez Majláth István Fogaras
kapitánya.
De nem jött üdvözlésére Czibak Imre. – Pedig ő volt az erdélyi vajda.
Grittinek elmondta azt már Dóczy János, hogy minő szép czimekkel szokta
őt Czibak emlegetni. Szabadszájú ember volt a vajda, a ki mindenkit
megsértett a szavaival s e miatt volt legtöbb ellensége. – Dóczy
azonfölül nem tudta neki elfelejteni a királyi asztalnál kapott
arczulcsapást. – Most itt volt az ideje a visszafizetésnek.
A jó ürügy megvolt rá. Czibak Imre, a kinek szintén soha sem volt elég,
a mivel birt, addig zsarolta János királyt, hogy adományozza neki
Vajda-Hunyadot, míg Zápolya beleegyezett. Ugyde annak a várnak Ferdinánd
volt a névszerinti ura, Czibak tehát ostrommal foglalta azt el. Ezért a
kormányzó maga elé idézte őt a béke megszegése miatt, melyet a szultán
Ferdinánddal kötött.
Czibak Imre, a mennyire egész ember volt test dolgában, annyira
fél-ember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy
szapu buzát egy maga feltöltött a garadra; sőt nem volt az a kovács
üllő, a mit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra
nem volt elég lelki adománya.
Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy
kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyunak; gyüjtött is maga körül
elég jó dandárt, a melylyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna; de
mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A
testi erejében még bizott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe
fogja a tollas buzogányát, a másikba damaskusi szablyáját, nincs az a
török tábor, a kin ő keresztül ne vágja magát.
Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi
arany, ezüst ékszerekkel, többek között egy szinaranyból készült s drága
kövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt
megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog
következni.
Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat s megvesztegeté a papot;
adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza s mondja
Czibaknak, hogy szivesen látja a kormányzó, jőjjön bátran.
A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy
kisérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez
érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté
fel a sátorát s abban aludt éjszakára.
Nagy testű, vérmes ember lévén, soha sem aludt szobában, félt a
gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt huzta ki az éjszakát,
farkasordító hidegben is. Ekkor pedig épen nagy kánikula volt.
Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy
Jánosnak, az pedig Batthányi Orbánnak, hogy menjenek eléje s fogják el
útközben.
Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok s
mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt
felhúzva.
Dóczy elkiáltá magát:
«Kelj fel Czibak Imre! Itt vagyok a tartozást megfizetni.»
Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyilásán. Az
egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a
kétszáz janicsárt, azt mondá: «Hát csak ennyien vagytok?»
Arra a janicsárok, Dóczy jelszavára, megrohanták a vajdát, fegyveres
kézzel. De Czibak jobb és balkezével osztogatva emberölő csapásait,
nagyhamar egész sánczot emelt maga körül holttestekből. A hányszor
odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.
Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit s
erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz
embert a ráröffent janicsárok s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy
lovas hadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe
s ott eltemették.
Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a
helyen, a hol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a
csillaghullás csodájából s azok nagyhamar be is következének.
Gritti Alajos (vagy a hogy a törökök hitták «Ogli bég») ez alatt vigan
mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres
hadai közepett. Oda hivta meg a lakmározásra a magyar urakat. A
kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána
a drága szőnyegeket, arany, ezüst edényeket, bőrkereveteket, akár csak a
szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, a kik
tánczaikkal, tagficzamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Épen
szüret ideje volt, s az alkorán a törököknek is megengedi, hogy must
korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek
torkig lakhattak a jóból. Kun Gothard és Majláth István is ott voltak a
lakomán.
A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden
világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli «fukarok».
«Fukar» volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, a ki
nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az
uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön s aztán ő látta, hogy kivel
fizetteti vissza? – négyszeresen, ötszörösen.
Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti körül: egy
zsidó, egy görög, meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött.
Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban
sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést
elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona, bor,
gyapju és bőr kivitelre.
Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el
törökül az ajánlataikat, úgy hogy a jelenlevő magyar urak nem értettek
azokból semmit. Memhet bég azonban mind azt a legelső találkozásnál
elmondta Fráter Györgynek, innen nem tudta meg Szerémy.
Csoda dolgokat igértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy
Grittinek az egész udvartartását egy maga ellátja, ha a kereskedelmi
monopoliumot megkaphatja s azonfelül tizezer aranyat fizet évenkint. A
görög arra vállalkozott, hogy Budavár utczáit veres réz tetővel födi be;
az örmény pedig valamennyi budai héviz fürdő pompás átalakítására
igérkezett; a melyekhez a várból egyenes tornácz vezetne, gyantáros
födéllel.
Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést, meg a verespataki
aranybányát még most a «barát» tartja a kezében.
– Lehet azon segíteni, mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. A
barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, a milyennel a nyemeczek
a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.
A miroboláns igéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok.
Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájából a
«foglalót». Arany dobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek
a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafir, meg a csodálatos
macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott
kincs láttára, a mi Gritti előtt összegyült. Valjon mi lesz ennek az
ára?
Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a
fekete kávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvencz itala volt a török
uraságoknak. Azt Arábia termé.
Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget
vett elő.
Ezt izleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristálylyá vált méz. Az új
világból hozták, a mit a portugállok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz
ottan a nádban terem, azért nádméznek hivják. Ez még a török császár
asztalán sem volt, te izleled meg először.
S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gáliczkő az, a mit kinál, a
késével letört belőle egy darabot s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra
a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a
megkóstolására s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépes
méznél s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt
mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek hiják Erdélyben a
czukrot.)
– Ilyennel ellátom én a te asztalodat. Pedig drágább az aranynál.
Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy arany dobozkát
felnyitva, abban tíz szem – kukoriczát tett a kormányzó elé.
– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az uj világból való búza, a melynek a
szára olyan magasra nő, hogy a lovas katona nem látszik ki a vetésből,
egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültedheted. Még
most senkinek sincs, én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te
kezedben, mint Faraónak a hét kövér tehene.
Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. A mit az egy bőrzacskóból
előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra
összevagdalva, a mi olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt
egy eleven parázszsal töltött medenczére hinté, olyan fölséges zamatú
füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte
magát az ember.
– Ezt is az újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. A ki ennek a
füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja,
elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szivet kap tőle.
Ez elüzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna
Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvencz kadinája. Én
egész gályával fogok neked ilyent szállítani.
A kinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis
Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szitták be
a füstillatot. Ez a fukar fölülmulta valamennyit a kedveskedésben.
Dóczy János is ott volt az asztalnál.
Ő előre vágtatott a szebeni erdőből, hogy a Czibak meggyilkoltatásában
részes voltát eltagadhassa, s vigan megebédelt Gritti sátorában, mint a
ki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy
étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.
A lakomának vége is volt már, a midőn Batthyányi Orbán megérkezett a
lovas csapatjával a táborba.
A mint a lováról leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A
pánczélja fölött egy hosszú meggyszin köpönyeg volt rajta.
A midőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába:
bámulva és haraggal förmedt reá:
– Nos! Hát nem hozod magaddal Czibak Imrét?
– Ugyan hozom! mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy
bőrtarisznyát, belenyult s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az
üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüst tál, tele
mogyoróval: abba letette a vajda fejét: «itt van neked Czibak Imre!»
Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, a
mint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, a
kinek megjöttére vártak, így jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, a
kinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, a kire úgy emlékezett,
mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete czártól, másszor a
rablóvezér Balikától mentette meg a szorongatott lakosságot, s a
zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még
vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek,
tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely
sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.
Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király
lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta eltitkolni az örömét.
Azt tette az ellensége levágott fejével, a mit Lollia tett Ciceroéval.
– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te
rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a
szemembe!
De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s
észrevevé a két főúr arczán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést
színlelt, sírva fakadt, «miként Julius Cæsar Pompejus feje fölött».
– Nem ezt akartam én! zokogá. Nem akartam én őt megöletni. Azt
parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a
vajdát?
Batthyányi Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének:
rámutatott Dóczyra.
– Nekem az alkormányzó uram parancsolta, hogy vágjuk le a vajdát a
sátorában.
Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel: «az nem igaz! Én
ott sem voltam a vajda sátoránál».
Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra
kadencziát találni, mikor egy fő-fő uraság, az előljáró mester még azt
is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, a mit ő maga
intézett.
A kapitány megfordult a sarkán s elhagyta a sátort.
A két főúr, Kun és Majláth, szintén felkelt az asztaltól és kiment.
– Hová siettek, urak? kiálta utánuk Gritti.
– Hadd őket menni! szólt dévánkodva Dóczy. Csak rókát vadászni mennek.
Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az
asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.
De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok
rögtön lovaikra kaptak s addig meg sem álltak, a míg Brassó kapuján
belül nem voltak.
– Mit tegyünk most? kérdezte Majláth.
– «Halált halálért!» felelt rá Kun Gothárd. Innen el nem viszi az
irháját többet ez a taliánba ójtott török!
Brassóban épen vásár volt, a piacz tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön
körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a
népséget.
– Mi baj, uram?
– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli
bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk,
hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat,
Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!
S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak
unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a
Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a
hadaikat.
S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával:
«édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy
«elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»
Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül
van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka
egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt
otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták neki
az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz
ellen fordult a haragjuk.
Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték.
Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még
az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára
Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába.
Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az
asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették
magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái,
szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és
lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség
közé volt szorítva.
Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott
izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.
A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz
köszönte be.
A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek?
János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem
fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó
Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a
főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól.
Csupán Fráter György volt a király mellett.
De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék
táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti
felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.
A király nagy zavarban volt.
– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De
hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni
hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a
mezei hadaival Erdélybe küldeni?
– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György.
Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik
ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz
írt Sztambulból a renegát.
Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el
Nagy-Enyeden.
A király elszörnyedt e levél olvastára.
– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben
fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.
Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.
Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel
megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a
Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.
Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak
annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva
itt terem Budavárában.
A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a
hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött,
előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya
haragjától.
Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy
fogadta, az ifjú Amadé István.
– Hová, nemes uram?
– A királylyal akarok beszélni.
– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép
kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.
S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István
tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.
Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok
belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A
legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Épen
olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide
szerezte Ártándyt.
Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a
válaszokat mind a két részre.
– De ne az én nevemben irogass.
– A magam fejével játszom.
Majláthnak ezt irta – a saját neve alatt – a barát:
– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én
fogom a király kezét.
Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja
sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».
A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek s útnak ereszté őket.
Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék
ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.
János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát
intézkedéseiben.
– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem,
mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a
falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.
A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját.
Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult
vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.
Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a
király szándékát, sietett útját állni.
– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy
elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de
nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó
fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.
Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a
saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés,
meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.
Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere,
puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom
bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott
egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda
lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.
Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két
fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték,
a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.
Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a
városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is
kezet fogának.
Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét
elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos
trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára
öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János
alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint
egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán
urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket,
mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.
– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok
van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak
pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.
Azt felelé erre neki Kun Gothárd:
– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen
mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!»
Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg,
hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak
Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.
– Batthányi Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.
– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott:
a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most
már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.
Gritti mellét verve szabadkozék:
– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.
– Ekkor Dóczy kiálta fel:
– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.
– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E
földön nincs kegyelem.
Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután
Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel
Szerémy.)
A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az
igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis
ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent
János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva
mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak
végig nem szalad a kettős katonai soron.
Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát.
Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet
történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas
fellobanásával.
János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta
ezt így, messziről, előre számítva.
Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét
háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle
egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben
nagy gyönyörűségét lelte.
De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben,
melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt
volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen
szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a
barát kezében.