A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya
kedélyét. Bezárkózott a szobájába s csak zárt ajtókon keresztül beszélt
mindenkivel, a kinek valami előadni valója volt nála. Kivételt csak két
emberre nézve tett: az étekfogójára, a ki az ebédjét felhordta, s a
kinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy
meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja
előtt, hogy misét mondasson magának vele.
Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat: –
az arcza teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas
történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek
által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán
vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, belefogja illeszteni
a falon támadt lyukba: s a mint így a levegőben függve ügyeskedék, a
német pattyantyusok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az
épen a hordót törte széllyel: a káplán lezuhant s mind összetörte az
ábrázatját, most annak a nyomorultja.
– Mondtam, hogy ne járj ott, a hová nem küldenek. Ilyen betapasztott
szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.
A barát ott volt a király előszobájában s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a
kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behivta őt a
hálószobájába.
A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a
hozzátartozó jelvények.
– Nézd! monda a király, megfogva a barát kezét. Ezeket őrzöm.
Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy
még harmadszor is ellopják.
Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.
– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most meg van. Hát mi
nyereségem belőle? Nem tudok miatta aludni.
– Uram, Te neked lázad van. Megcsömörlöttél. Hivass kenő asszonyt s
dömöczköltesd ki a hátadból a csömört.
– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A
lelkemben van az a mi bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.
– Hát talán majd én.
– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem
ezt a koronát? Hogy kimerjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy
nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok?
Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz s
eladja egy várért, egy dominiumért a koronámat.
– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy
kincstáram, a hol mind azt az aranyat halmozva tartom, a mit az ország
szükségeire összegyüjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár
pinczéjében. Egy nagy boros hordó, a többiek sorában. Ennek kettős
feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a
fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül
én birom. E tulsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a
korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.
A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. –
Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is. A barát előszobájából
egy csigalépcső egyenesen a boros pinczébe vezetett le.
A király és a barát a koronát és jelvényeket a számukra készült
érczszekrénybe rakva, maguk vitték le a pinczébe, a nélkül, hogy az
udvari cselédség észrevette volna.
A pincze gondja Fráter Györgyre volt bizva. A borkezelés az ő szakmája
volt. Már a budai pálosoknál is ő rá volt bizva a kulcsári hivatal. S a
mióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes
dolog volt őt a pinczekezeléssel elfoglalva látni.
Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős
fenekü hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak
az üregébe. Az ötven akósnak egy harmada külön volt rekesztve, s e
rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók,
melyeknek átlátszó szövetén keresztül csillámlott az arany.
– Ime uram. Itt vannak az országnak a kincsei; a melyekről a
kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az
országodat a magad erejével megvédelmezzed, akkor ezeket itt találod. A
koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És
most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.
A királynak egyszerre melege lett, a mint azt a tömérdek kincset maga
előtt látta. Milyen jó hideglelésüző az arany!
A pinczében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók,
borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri
bikavér volt), a mely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan
asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett s borozgatva
tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.
– Szomoru az én lelkem mindhalálig. Mondá a király. Nemde nem azt
mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s
nincs egy szolgám, a kiben megbizhassam. A ki erős és bátor, az irigyem
és áruló ellenem; a ki igaz hivem, az lágylelkü, gyáva. Czibak, Athinay,
Nádasdy, az Ártándyak, Bánfy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna
huszonkilencz ezüst pénzért, kevesebbért, mint Iskariot a mesterét.
Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de a mint a veszedelmet
megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt
Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom
alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket az ajtómon kopogtatni. Azt se
feleltem nekik, hogy «ott kinn tágasabb!» A ki pedig megszadadított: ez
a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez roszszabb az ellenségnél,
roszszabb az árulónál, ez egy versenytárs. Ugy viseli magát már is,
mintha ő volna az úr Budavárában. Pártfogóm, a török szultán, ugy
játszik velem, mint a szelidített oroszlánjával, a kit zsámolyul
használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a
saját népem kigunyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik
egymástul az apródok, a csatlósok: «ébren van-e már Katalin király?»
Asszonynak csufolnak! A miért nem tudok többé kegyetlen lenni: a mióta
Dózsa György halálra kinzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy
emberem az egész országban, a kire rá bizhatnám az ügyemet!
– Hát nem vagyok-e én itt?
– Igaz! Te valódi hivem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is
járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját
jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.
– Hát nem elég az neked?
Erre a merész fenhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király.
De az kiállta a szembenézést.
– Te mondád! Szólt Zápolya. Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit
tegyek, hogy mindazok, a kik ellenségeim, egyszerre hiveimmé legyenek?
– Vásárold meg őket. Minden ember ember. Minden ember megvehető; csak el
kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak
egy kis orczapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat
főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a
titkos ohajtásaikat. Én mind valamennyinek tudom az árát, a miért
megvehető.
– Grittinek az árát is tudod?
– Azt is tudom. S majd te is rájösz magadtól.
– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év mulva nem fognak még többet
követelni?
– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válaszsz ki
egyet közülök, a kit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak
Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy
majd aztán el fog bánni a többivel s a többi mind annak az egynek a
kigyófején fogja fujni a követ.
– S ki legyen az az egy?
– Az, a kit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.
– Gritti?
– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyenczének? Ez le
fogja gyürni mindazokat, a kik te ellened áskálódnak.
– De ki fogja aztán Grittit legyürni, ha egyszer az hatalomra kap? Kérdé
a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.
A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát s meggondoltan felelt a
királynak.
– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az
árnyékát s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.
– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?
– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.
– Jól van. Tehát vegyük rendre, kinek mit osztogassunk? Gritti lesz
Magyarország kormányzója.
– Dóczy János alkormányzó.
– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.
– Czibak lesz erdélyi vajda.
– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.
– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Igy majd
ki lesz elégítve ha két széken ülhet.
– Mi legyen Nádasdy Tamás?
– Kincstartó.
– Hiszen már te vagy az.
– De csak titokban. A mi pénzt én gyüjtök, annak az eredetéről nem tud
senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.
– Hát Athynay Diák Simon?
– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Artándy kapja meg a
harminczadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.
– Itt van még Laszkó Jeromos.
– Azt megtehetjük szepesi grófnak.
– Keveselni fogja.
– Adjuk neki még ráadásul Debreczen városát.
Ilyenformán az egész uri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták
nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi viczevajdának, Petrovicsot
temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kanczellárnak. Egy kancsó
bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás,
igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.
János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadását, s
aztán rábizta, hogy már most csak intézze el az egész dolgot az illető
urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön
felkerekedett a peczéreivel és sólymáraival s elment a velenczei tóra
kócsagot vadászni.
Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.
A szultán kegyencze fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király:
kapuját a testőrökön kivül két kerekes ágyu őrizte, mely mellett égő
kanóczczal ácsorgott két nagysüvegü komparadzsi.
A ki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy
nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk.
Dolmánya alatt finom pánczélinget viselt s oldalán mérgezett hegyü tőrt
hordott, a minek a markolatát folyvást kezében tartá, a mig az előtte
állóval beszélt; s egy széles asztal állt közöttük. Nem is volt magában
soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.
Gritti, a hajdani velenczei dogefiu, ha akart, tudott latinul, s ezen az
idiomán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györgygyel; de szokása
szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a
kérdést, megvárta, mig a tolmács törökül mondja azt el.
Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel,
országkormányzói kineveztetése dolgában.
A renegát arcza kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.
– Ezt vártam a királytól. Mondá hidegen. Tudattad már az
országtanácsosokkal?
– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.
– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön
válaszoljak. Elébb behivatom a lovasaimat a falvakból.
– Értelek.
– No hát értesz. – A hol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell
lenni, a ki helyette intézkedik, a mig ő az országtól távol van.
– Dóczy János lesz az.
Arra helyeslően bólintott a renegát.
– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?
Fráter György elmondta sorba, a mit a királylyal megállapítottak. Gritti
minden névnél boszusan dörmögött közbe s önkénytelenül kiszaladt a
száján egy-egy olasz mondás: «Kecskére bizni a kertet!» – «ugyanazok a
kutyák más nyakörvvel.»
Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül,
diákul:
– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?
Arról bizony megfeledkezének, a király is, meg a barát is, hogy
Grittinek van két fia is, a kik őt minden jártában kisérik, s az egyik
közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolcz
esztendős; nagy hire van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város
ifju hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami
tekintélyes állás Magyarországon.
Mit lehessen neki adni?
– Még üres az egri püspöki szék.
– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.
Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztyén vallásról? nem kérdezték: a
dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.
Erre aztán nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.
– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?
Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész
szinjátszói tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arczát
mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan
összehuzta magát, két kezét keblére téve.
– Óh uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony
szolgai állapotból emelt fel magához s én nekem ez is érdemeim felett
való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtől annál nagyobb kegyelmet
kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. Hanem te hozzád
volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi
szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem
után az én testvérhugomról, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi
várából. Adasd neki vissza a kastélyát, és egyéb földi birtokait, s
ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam,
szerzetesi fogadalmam szerint semmi világi birtokra nem áhítozom; de a
szegény véremet kivánnám megsegíteni.
– Ez meglesz, mondá Gritti. De engem te Fráter György ezzel az alázatos
pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged mint gondolod. Én
láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára,
mikor a királyt kiránczigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal
harczolni. Akkor láttam az igazi arczodat. Te büszke lélek vagy.
Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerül. Elővett egy
másikat.
– Hát az vagyok! szólt büszkén felegyenesedve. Nem tagadom, hogy vannak
magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy a midőn a király Czibak Imrét
megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi
püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta
Czibaknak.
Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.
– No hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb
megürüljön.
Gritti elhitte, hogy ő most egy czinkostársra akadt a barátban.
Dóczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arczulcsapás
tette hű czimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól
fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a szinjátszásban. Kortársai
(különösen az ellenségei) mind az irják róla, hogy ez az ember
mindenféle szerepet tud játszani és ugy, hogy azt mindenki igazba veszi.
Most aztán nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györgygyel
beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már ugy, a hogy akkori
időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest
nem ismerve s keverve olaszszal.
– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne
tudasd az urakkal addig, a mig a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón
nem leszek. Első furiájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a
természetöket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra s onnan sietek
teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot.
Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha
visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden
tekintetben. Te ird meg a kinevezési diplomát, ugy, hogy a pergamen két
részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A
török fordítást Memhet bég fogja beleirni. Mind a két szöveget irja alá
a király: az egyiken «Johannes Rex», a másikon «Jankó Král» névvel. De a
saját pecsétjén kivül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni.
Kinél áll ez a pecsétnyomó?
– Verbőczy kanczellárnál.
– Annak nem szabad erről megtudni semmit.
– Meg van nálam a párja az ország pecsétnyomójának, szólt mosolyogva a
barát.
(– Ez az én emberem! Gondolá magában Gritti)
Fráter Györgyről Szerémy is azt jegyezte föl, hogy nem restellte
használatba venni azt a tudományt, a mit Sforza Bona királynétól tanult,
s még magának Solimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, a
melylyel a szultán, János királyhoz küldött leveleit szokta
hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomácziai furfangjaihoz
tartozott. Grittinek tetszett az ilyen czimbora.
Memhet bég közbeszólt:
– Ugy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé, megértitek
egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.
(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)
S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.
– Majd jőjj fel hozzám Memhet bég, az irásért; monda neki Fráter György.
Ott lakom a királyi várban.
– Az az, hogy te jösz fel én hozzám az irásoddal György barát, veté oda,
félre sem tekintve, a tolmács. Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.
Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.
– Bolond fejü ez! Mondá Gritti. Igazi vakbuzgó mozlem.
Fráter György elhallgatta a mit gondolt: «jobban ismerem én Memhet
béget, mint te! Ez a te árnyékod, a kiben egyszer keresztül fogsz bukni
s nyakadat szeged.»
Azzal ő is bucsut vett Grittitől s sietett a várpalotába, a kinevezési
okmányt latin szövegben megirni.
A mint elkészült vele, az összegyöngyölt pergament a csuhája belső
zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálczáját, egy egyszerü vadkörtehajtást s
elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.
Memhet bég nem talált egész Budavárában s annak hostádjaiban sehol
magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok
lehelletétől. Hanem a «Rózsák hegyén» volt egy tuskóhajlék, melyet a
törökök tákoltak össze vastag faragatlan faderekakból, mikor az ozmán
felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő
németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács
elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól, a reggeli
ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát, pedig a Dunáról kellett hordania
a vizet.
A tuskókalyibának kertelése is volt, hegyes sánczkarókból, s azon egy
nehéz tölgyfaajtó.
A hegy alatt lapultak meg hosszu sorban a külváros utolsó házikói,
többnyire szőlőmivesek, kapások hajlékai, egy vizmosás árka képezte az
ösvényt fel a hegytetőig.
Már messziről lehetett hallani az áhitatos üvöltést a tuskóhajlék
udvaráról: «Lá illa, il Allah: Mohammed razul Allah!»
Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele
volt pajkos sihederekkel, a kik a sánczkarókra kapaszkodva, csufondáros
tréfákat üztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhivő pedig se
lát, se hall olyankor, a mikor ájtatoskodik. Nem törődik vele nézik-e,
hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? a nyelvöket öltögetik rá? Az
neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s
annak a gyönyöreit érzi előre.
– Eltakarodtok innen, léhütők! Kiálta Fráter György a pákosz
suhanczokra, s a pálczájával jó sort vert a hátaikra. Mit háborgatjátok
az imádkozót?
Lekergette őket a hegyről.
Maga pedig megállt a kerítés ajtajában s megvárta, mig Memhet bég végig
énekelte a szúrát. Egy a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az
ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az égfelé terjesztve,
hol arczraborulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán
csókot hintve nyugatfelé, a hol a próféta sirja van.
Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján;
hanem elébb lehuzta lábairól a faczipőket s betakarta a fejét a
csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török
előtt.
A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.
– Béke veled! monda a barát. Nem akartalak háborgatni, a mig imádkozol.
– Az izlámhivők nem imádkoznak soha, monda Memhet bég. Mi csak hitet
vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk
semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah
mindenttudó, meg is adja azt, a mit megérdemeltünk; mert Allah jósága
véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – ő nála van a bölcsesség, –
megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés.
Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, a ki őt
tanitani akarja, hogy mit cselekedjék s azt véli, hogy ember könyörgése
megfordítja az Isten akaratát. A mi öröktöl fogva meg van irva, az
örökké megváltozhatatlan.
– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlamvallásban.
– Ez az elismerés, téged mint keresztyén papot jobban ékesit a
drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztyéneknél a
pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a
papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az
izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában
kifogyhatatlanok. Ezekért a féregmarta papokért lettem én mohamedánná!
Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztyén vallást.
– Rajtam ím nem látsz semmi aranyosat, szólt a barát egyszerű fehér
csuhájára mutatva.
– De alatta pánczélinget viselsz s a pánczéling alatt arany láncz van, a
király képével. Azt hiszed te Fráter György, hogy engemet is olyan
könnyen elámíthatsz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével,
hogy neheztelsz a királyodra, a mért nem ültetett még egy püspöki
székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a
királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha
akarod biboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én
jól.
– Kölcsönbe esik. Én is épen oly jól ismerlek téged Memhet bég és pedig
még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem
felvigyázója, a szultán megbizottja. Te Memhet bég nap-nap után, minden
éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, a
ki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is
tudom, hogy te neked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy
kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó
megnyilik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az
álorczáinkat s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.
Memhet bég leült a földre, keresztbe vetve a lábait.
– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom
a tiedet.
– Te buzgó muzulmán vagy.
– Te pedig buzgó keresztyén.
– És még sem egymásnak vagyunk ellenesei, hanem egy harmadiknak.
– Ki az a harmadik?
– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, a kik csúfot
űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.
– Lelkemből beszélsz. Én hétszer elolvastam az alkoránt, kilenczszer a
bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevész, nem
egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk, tinálatok
már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földéről
engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a
prófétát szidná, mint a hogy szidja a messiást a magyar, a tót, az oláh.
Hanem aztán a mi felül van: a basák, a bégek: azok között nagy a
hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak és elmulasztják a
mosakodást, a szuraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.
– Mondsza csak Memhet bég, Gritti fiai izlámhiten vannak-e?
– A külső szertartás szerint igen.
– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztyén püspökké kineveztetni a
fiát?
Eddig csak nyugodtan ült a keresztbevetett lábain a tolmács, de erre a
szóra felugrott helyéből, az egész arcza meg volt dicsőülve a fanatismus
lángjától.
– A «morhud» vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsóbb pokolba
fog vettetni, a ki azt a csufságot elkövette úgy a prófétán, mint a
messiáson.
Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést s
azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arczát.
– Már most ismerjük egymásnak az igazi képét, mondá Fráter György.
Végezzük a hivatalos dolgunkat.
A tolmács meggyujtotta a függő mécsest; egy tuskó volt az asztal, a
melyen irni szokott, elővette az irószereit.
– Azonban én még ma nem ettem semmit, mondá a török.
– Magam sem. Mi a rendes vacsorád?
– Rizs, a mit magam főzök meg egy ibrikben.
– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet,
a mit magammal hoztam.
– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt izlelni, a mit keresztyén
sütött?
– Az enyimet az Isten maga készitette.
Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát s a tuskóra
tette. Így hiják a magyarok azt a körte és almaszeletekből álló
csemegét, a mi a napfényen aszalódott meg.
– Ez az én rendes eledelem.
Ezt a töröknek is szabad megenni.
S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a
nagy fontosságu okmányt, a mely korszakot képezett Magyarország
történetében: a Gritti-korszakot.
– Holnap viheti magával Gritti Sztambulba.
– Holnap? kérdé elbámulva a tolmács. Úgy tudom, hogy János király elment
vadászni s egy hétig vissza sem jő. A míg utána küldöd a kengyelfutódat
s az megint visszakerül, három nap beletelik.
– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert az alatt minden veréb
csiripelni fog róla. Sohsem kerestetem én ezzel az irással János királyt
a velenczei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.
S azzal Fráter György szép nyugodtan aláirta mind a «Johannes rex»-et,
mind a «Jankó Král»-t az okmánynak.
– Mit cselekszel? Hisz ez hamisság! rebegé elképedve a tolmács.
Fráter György nyugodtan törülte a sűrű hajához a tintás tollát.
– Ha csak ennyi teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom
úrnapján az elkövetett bűnt, de nem a király káplánjának, hanem a
királynak magának.
– Hallod-e te, barát, én még te tőled sokat fogok tanulni!
Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György
helyettesíté a névaláirását. A király nagyon szerette a kényelmet s
fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nem csak hogy a fejét nem töri
azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláirását is elvégzi
helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli
Bakonyerdőbe szarvasvadászatra s azalatt a barát megirta a nevében az
összehivó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is irta, le is
pecsételte s szétküldözte utánuk «ibi, ubi». A király azalatt sok
dámvadat összelőtt.
A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, a mi már
ősi szabadság a magyaroknál.
Erre a haladékra szükség is volt, hogy az alatt Gritti a fiaival,
Dóczyval, meg a hozzászegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó
egérutat nyerhessen Belgrád felé.
A mint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott
Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbizó levelét,
melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyilt
titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.
Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovics,
Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre
hiányzott, azt nem találta sehol a levél.
Fráter György sorba elmondá a királylyal megállapított kinevezéseket.
Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Kiki
megkapta azt, a mi után szive vágyott. A vége felé jött a sor a
távollevő Czibakra. «Erdélyi vajda!»
Ezt is elismerő susurratió követte. Egyik úr azt suttogta a másik
fülébe: «előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után».
– Hát a nagyváradi püspökség? kérdezé Diák Simon türelmetlenül.
Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: «ez pedig
az én szolgálataim jutalmát képezi».
Nagy volt a meglepetés, midőn a barát azt felelé.
– Abban megmarad továbbra is Czibak Imre.
– És te neked mi lesz a hivatalod? apostrofálá Diák Simon.
– Én megtartom azt a czimet, a mit ti adtatok nekem, méltóságos urak,
maradok «Fráter György».
Hiszen czímezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső
tanácsosának, hivathatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovich
Martinuzzi Györgynek, de ő neki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, a
mivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.
– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király, mondá a barát, a
melynek az ország szükségét érezi, egy kormányzói állást.
Az urak már az első hallásra is megbokrosodtak.
«Kormányzó? – Mi lesz az?
– Hát ugyanaz a hivatal lesz, a mi volt Hunyady János, I. Ulászló király
és V. László idejében.
«Hohó! Lassan a testtel! Az Hunyady János volt!»
– Talán ismét akad ember, a ki ezt a hivatalt betölti, monda a barát.
«Ki az? Halljuk a nevét! Hadd süvegeljük meg.»
Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: «az én
vagyok magam».
No lesz arra nagy gúnykiáltás! «Hátrább az agarakkal, barát!» Mindenki
készítette magát a nagy kaczagáshoz.
Hanem aztán lett a szándékolt kaczagás helyett általános felhördülés,
mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.
– A király Magyarország kormányzójául kinevezte Gritti Alajost.
– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt!
kiabáltak össze-vissza.
Verbőczy komolyan szólt a baráthoz.
– György apátur! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk:
országtanácsosokból. Ez a móka nem illik se a te reverendádhoz, se mi
hozzánk.
– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti,
kívül és belül? a fölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom,
hogy ő a szultán megbizottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget
kötött János királylyal, már akkor a király ott a padisah sátorában
megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte,
midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a
koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban
tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – A ki az ördöggel kezet szorít, ne
restelje, hogy kormos lesz a tenyere.
– De már azt, neadj Isten, hogy én nekem, Magyarország nádorának,
parancsoljon egy török pribék! kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az
asztalra a tollas buzogányát.
– Meg hogy én nekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy
tudatlan idegen! szörnyűködék Verbőczy, a kiben elfulladt a szó a nagy
indulattól.
– Hát ebre bízták a hájat! kiálta Nádasdy. Én egy tolvaj alatt legyek
kincstárnok? Még Petrovics Péter, a király rokona is ilyen szókra
förmedt: «gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?»
Leginkább fel volt gerjedve Frangepán György.
– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt
viseljem az érseki tisztséget?
Fráter György úgy tett, mint a ki oltani siet a tüzet, csakhogy (talán
nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.
– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy a
midőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a
keresztyén hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem,
mert Grittinek saját kivánata az, hogy az első szülött fiát, atyjának
kedvenczét, egri püspökké nevezze ki a király.
Nem is olaj, de puskapor volt az a tűzre.
Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! hogy ütötték ökleikkel az
asztalt.
– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek!
Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az
ebszülte fattya!
– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! fogadkozék Nádasdy.
– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! lihegé Frangepán.
– Csillapuljatok le urak! beszéljünk nyugodtan, mondá Fráter György.
Üljetek le helyeitekre.
Ártándy Balázs nem akart leülni.
– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! A kiben egy csepp magyar vér
van, az nem enged ilyen gúnyt az arczához vágatni! Ha tetszett a
királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz
belőle? Én magamhoz veszem a hajduimat, s konczokra aprítom az egész
Gritti familiát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a
darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort, vagy püspököt.
S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a
kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.
– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! csitítá az urakat a barát.
Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap
elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni;
azt most össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön,
azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni a felől, hogy mitevők
legyünk? Kár nekünk most e miatt felkeverni az epénket.
Az a szó, hogy Gritti elutazott az országból: egyszerre végett vetett a
fellobbanó haragnak.
– Hát elutazott? kérdezi Verbőczy. Akkor talán vissza sem tér többet.
– Az egészen mi rajtunk – ti rajtatok – függ, hogy vissza ne térjen,
mondá Fráter György. De már most arra kérlek benneteket, hogy miután
nincs a kezetek ügyében az, a ki ellen tüzeskedtek, hallgassatok ki
engem egész nyugodtan. Én azt épen nem tanácslom tinektek, hogy a török
szultán megbizottját gorombasággal illessétek. Szegény Lajos király
példája, nemzetünknek nagy veszedelme Mohács alatt eléggé megtaníthatott
bennünket arra, hogy a török szultán az ő képének viselőjeért rettenetes
boszút tud állani. Ellenben, ha megtartjuk a vele kötött szövetséget, a
hogy illik, akkor a török szultán nagylelkűségét meg lehet találni, a
vezértanácsosainak a hajlandóságát pedig meg lehet vásárolni. Én is azt
kivánom, hogy Gritti ne térjen többé vissza Magyarországra.
Ezzel a nyilatkozatával úgy a hogy lecsillapítá a felháborodott
indulatokat a barát.
– Tehát add elé a te szándékaidat, hivta fel Verbőczy.
– Olyan szót hallottam köztetek, hogy «gyermek-e a király?» A király nem
gyermek, hanem a nemzet az. A ki nem bir a maga lábán járni, hanem ölben
hordatja magát. Azt mondja az irás: «semmit sem utálok úgy, mint a
kevély koldust». Mi egyebet sem teszünk, mint koldulunk, egyik része a
nemzetnek a németnél koldul, a a másik a töröknél. Mind a kettő minket
gázol a lába alá. Hasonló a sorsunk a kutyáéhoz, a kinek az asztal alá
dobálják a konczokat; de ha az abroszra meri feltenni a fejét, az orrára
ütnek. Mit koldul örökké a magyar nemzet? Nem vagyunk-e mi még most is
erős, derék nép? Csak volna, a ki lelket öntsön belénk. Pattagó szóval
el nem verjük az ellenséget. Ha mi magunk a tíz körmünkre állnánk s
kivívnánk a hódoltság alul magunkat, a mivel Bécs leigázott, nem
szorulnánk a török segítségre. S ugyan mi kellene hozzá! Csak épen az a
buzgóság, a mit itt találtam, midőn Lengyelországból küldetve Zápolya
által, keresztül jártam az országot. Nem állíttattatok-e akkor fegyveres
dandárokat elő, ti Ártándiak, te Athinay Simon és a Drugethek? Nem
vertük-e széjjel azokkal a németek hadait? Hát a mit egyszer tudtunk, ne
tehetnők meg újra? Mindegyikünk magára vállalhat egy vidéket a melyben
ismerős s ott fegyveres erőt gyűjthet: Nádasdy a Dunántúl, Frangepán a
Szerémségben, Petrovics a Bánságban és Bácskában, Czibak az Alföldön,
Athinay, Ártándy a Felvidéken, Laczkó a Szepességben. Én magam Erdélyt
vállalom, a székelyekkel együtt. Magam jótállok hat-nyolczezer emberről.
Ha a többiek is így buzgólkodnak: fél esztendő alatt lesz ötvenezer
harczos a király zászlói alatt s akkor aztán egy kézcsapással
visszaszerezzük Kassát Serédytől, Trencsént Kacziánitól, Esztergomot
Váradytól, Palotát Mórétól, Szigetvárt Török Bálinttól s urai leszünk az
országnak. Akkor aztán azt mondhatjuk a török szultánnak: «csókoljuk a
kezedet az eddigi szép segítségért, de már most nem kérünk többet a
besliákból és jancsárokból s köszöntetjük Gritti uramat odahaza».
Ez a beszéd nagyon tetszett a főuraknak. Mind fellelkesülve fogadkoztak
rá, hogy elvállalják a feladatot.
Csak a sokat tapasztalt Laszkónak volt ellenvetése.
– Ez mind jó volna urak, csakhogy a mai világban már a régi hadi
praktikával nem lehet boldogulni. Én jártam Bécsben, ismerem Ferdinánd
hadi képességét. Ő neki, a Török Bálint-féle portyázó dandárokon kívül
derék rendes zsoldos ezredei is vannak, tábori ágyui, betanult jó
pattantyusokkal. Nekünk ezekkel hasonló sereget kellene szembe
állítanunk, a nagy szám, a vitézség nem győz; hanem a jó hadi rend és
fegyverzet. Ahhoz pedig először is pénz kell.
– Magam is rendes zsoldban tartott seregre gondoltam, szólt Fráter
György. Jól felfegyverzett, ágyúkkal ellátott csapatokra. A hozzá való
pénzért sem kell a szomszédba mennünk. Kitelik magunktól. Én a magam
részéről felajánlok ötvenezer aranyat, melyet fél év alatt a hadi
pénztárba leteszek.
Az urak egy része gúnyosan mosolygott.
– Honnan veszed te ezt az ötvenezer aranyat Fráter György? kérdé szelid
lenézéssel Verbőczy.
– Az az én tudományom. Ti is vegyétek elő a magatok tudományát s
hozzátok össze a másik ötvenezeret.
A pénzkérdés pedig mindig olyan thema volt a magyaroknál, a mi jelt
adott az asztalbontásra. Ez az olaj tengerre. Mind azt mondták «jó lesz!
meg lesz!» de elkezdték az óráikat nézegetni. Valamennyinek volt valami
sürgős mehetnékje. In theoria mindnyájan elfogadták a barát terveit, s
aztán azt határozták, hogy holnap fognak határozni.
Verbőczy jámbor gonoszkodással kérdé Fráter Györgytől:
– És te mikor szándékozol Erdélybe lemenni?
– Ma!
Azzal fogta a székéhez támasztott pálczáját s otthagyta az úri
társaságot.
Szavának állt. Még aznap elutazott Erdélybe. A királynak megizente, hogy
ott vár reá Kolozsvárott. Az is utána költözött. Zápolya ugyan őrizte a
lábait attól, hogy Buda várába belépjenek, s a sok felfortyant tanácsúr
mind az ő nyakába rohanjon, pogány zsinatot csinálni Gritti miatt.
Erdélyben bizton érezhette magát, oda nem terjedt ki Gritti
kormányzósága.
Erdély is tele volt Zápolya ismerőseivel, azok között voltak jók is,
rosszak is. De a jók igazán jók voltak, jó vitézek, jó barátok. A
papokkal sem volt annyi baja, mint Magyarországon. Statileo püspök
türhető kedélyű úr volt, a magyar urak között pedig nagyon el volt már
terjedve a protestantismus, templomaik is voltak már.
Fráter György pedig komolyan hozzálátott a hadszervezéshez és az
aranycsináláshoz.
Akárhogy nevettek rajta a budai urak, hogy Fráter György feltalálta a
«leo ruber»-t, melylyel alchymia útján aranyat lehet csinálni; – hát
persze, hogy feltalálta.
Ócska pandekták nyomán rájött, hogy a régi rómaiak idejében gazdag
aranybányamívelés volt Dácziában s addig kutatott, fürkészett és
turzott, míg szerencsésen rátalált a verespataki aranytermő hegyre.
Szerémi György irja a maga classicus latinságával:
«Deo adjuvante inveni vobis aureum montem Transilvaniam… Nunc estiam
illa «banya» aurea producit bonum aurum, attamen prius Rex Joannes
inceperat fodere, et Deus sibi commiserat sibi invenire.» (Isten
segítségével találtam nektek aranyhegyet Erdélybe… Most is terem az az
aranybánya jó aranyat; azonban János király kezdte el ásatni és Isten
megengedte neki, hogy magának megtalálja.)
Verespatakon mindjárt olyan gazdag telérre találtak, hogy tíz, tizenkét
fontos termésarany nem volt ritkaság. Az ekként nyert aranyat azután
Fráter György pénzül kiverette a saját titkos pénzverőgépein, melyeket
nagyenyedi házában egy mély pinczében tartott elrejtve. Azt a
ravaszságot is követte, hogy nem magyar, hanem lengyel aranyakat
veretett. Nagy gondjának kellett rá lenni, hogy semmit az urak ebből meg
ne tudjanak; mert különben a vajdák azt a bányát is lefoglalták volna: s
abból sem látott volna a király egy aranyat sem. A becsületes embernek
úgy kellett lopni a pénzt a király számára – a tolvajok háta mögött.
Ezenközben egy rendkívüli véletlen eset is a kezére játszott Fráter
Györgynek, a mi eképen történt.
Emlékezünk rá, hogy Budavár ostroma alatt egy Kristóf nevű német fiatal
ember szökött át a magyarokhoz a német táborból, a ki elárulta a János
király elleni áruló cselszövényét a magyar főuraknak. Akkor ezt az ifjut
a király jól megjutalmazá, s aztán Gritti Alajos szolgálatába fogadta s
Sztambulba utazván, oda is elvitte magával. Ez a Kristóf diák, a milyen
könnyű szívvel átállt magyarnak, ép olyan hirtelenséggel kitért töröknek
is; lett belőle muzulmán. Meg is kapta a jutalmát. A nagyvezér kinevezte
őt teszkeredzsinek, s a szultán fényesen felruházta.
Gritti Alajos, Sztambulban időzése hatodik hónapjában ezt a meghitt
emberét bízta meg azzal, hogy Törökországból titokteljes leveleket
hozzon be Magyarországba. Azok között volt egy János királyhoz is.
A fiatal pribék, a kit a török nevén Zülfikár bégnek hivtak,
ügyességénél fogva gyorsan megtanult ráczul s annálfogva igen könnyen
utazott mindenütt; mivelhogy mind Törökországban, mind Magyarországon
nem volt már falu, a hol ráczul ne értettek volna.
Midőn azonban Szegedre megérkezék, ott megtudta, hogy János király
Erdélyben van. Ő is azonnal útját fordítá s ellovagolt a Maros mentén
Erdélybe, s ott megszállt Nagy-Enyed városában. És úgy esett, hogy a
mely gazdához éjjeli szállásra betért, az épen szász volt. A török
vendég tiszteletére még több szász atyafi odasereglett, kiki hozott
magával egy czinkancsóban bort, mivelhogy a szászoknál az a dicséretes
szokás uralkodott, hogy minden vendég a maga borát issza; a házi gazda
elég ha a gyertyát adja ingyen a lakomához.
A szászok, a magok nyelvén beszélve, sajnálták, hogy a vidám török
ifjuval nem diskurálhatnak; de még inkább, hogy azt, török vallása
tiltván, egy ital borral meg nem kinálhatják.
Az ifjunak pedig ott állt a háta mögött a Belzebub, a ki beletaszította
a verembe. Nem tudta lakaton tartani a száját, csak kikottyantá, hogy
tud bíz ő a szászok nyelvén, s bortól sem iszonyodik.
Erre aztán még jobban megszerették, sorba kinálták a kancsóikkal, mind
addig, míg a legénynek a bor egészen feloldotta a nyelvét s bolond fővel
mind elmondá, hogy ő kicsoda, micsoda? hogy elébb Ferdinánd király
katonája volt, azután Jánosé lett, most a szultáné.
A pribék, kótyagos fővel mindent elbeszélt az atyafiak előtt s nagyokat
nevetett hozzá. Neki tréfa volt az egész élet. Egyik táborból a másikba
átszökni csak afféle diákkaland, mint mikor az ember a kocsmáros elől a
bor árával elillan; hitet, nemzetet változtatni nem ment nála nagyobb
számításba, mint maskarát játszani: Tyll Eulenspiegel volt a mintaképe,
a kit utol akart érni.
A szász atyafiak azonban nagyon kevés fogékonysággal birnak a tréfa
iránt.
A házi gazda becsületes czéhbeli mészáros volt. Egyszer csak
közbemordult.
– Gott sei bei uns! Te pernahajder pribék, te fukszsventzer! Hiszen te
rosszabb vagy a veresingeseknél. Hát elárultad a királyodat? Megtagadtad
a nemzetségedet? Eladtad a Jézusodat? No hát «ne» üssön beléd a mennykő,
a hogy megérdemlenéd. Nem kivánom, hogy beléd üssön, mert jó keresztyén
ember vagyok.
S azzal a jó keresztyén ember úgy vágta a fejéhez a pribéknek a nehéz
czinkancsót, hogy az menten lefordult a székről, s egyszerre
félrenyaklott a feje.
Az atyafiak aztán felszedték a földről a czimborát, s próbálták
helyreállítani a fejét; biz az csak félredült megint.
Elég volt annak az az egy ütés, a melylyel a mészáros mester megkimélte
a magas mennykövet attól a fáradságtól, hogy a hitehagyotton az itéletet
végrehajtsa.
– No ez tiszta munka volt sógor uram! mondták a hüledező vendégek a házi
gazdának. Ez nem eszik több piláfot a szultán bográcsából!
De mit csináljanak már most a szultán agyonütött kengyelfutójával?
Azt csinálták vele, hogy szekérre tették, szalmával betakarták, kivitték
a város végire, ott volt egy elhagyott ó kut, abba bele dobták.
A corpus delicti hát el lett volna takarítva.
De mi történjék a levelekkel, a miket a kengyelfutó magával hozott? s
melyek egy táskában voltak elzárva. Azok a királynak szólnak és más
főuraknak, a többek között Fráter Györgynek. Ha azokra a török szultán
választ nem kap, nyomoztatni fogja a küldönczét, hogy hová lett? Kisül,
hogy Enyeden veszett el. Akkor nagy baj éri nemcsak a várost, de az
egész királyföldet. A szultán rájuk ereszti a krimi tatárokat s végig
pusztíttatja az egész tartományt.
– Megálljatok csak, mondá a mészáros, a ki a bajt szerezte, fordítok én
ezen a veszedelmen. Most épen itt tartózkodik közöttünk az a fehér
barát, a kiről azt mondják, hogy János királynak a mindenese. Házat is
vett a városban, a minek a kapuja egész nap zárva van. Senki sem tudja,
mit mívelnek ott benn, csak azt hallják a szomszédok, hogy éjjel-nappal
zuhog valami a föld alatt. A barát minden vasárnap lejön a templomba és
misét mond, azután pedig gyóntat. A pápista templomban most nincs pap, a
mióta valamennyien az új hitre térünk. Hát én jövő Úrnapján felmegyek a
templomba s elviszem magammal azt a táskát. Azután meggyónok a barátnak.
Megvallom neki, hogy egy pribéket, keresztyéni felindulásomban
véletlenül agyoncsaptam, a leveleket pedig átadom neki. A papnak esküje
tartja, hogy a gyónás titkát megőrizze és tovább ne adja. E szerint én,
egy heti bőjtölés és kétszáz miatyánk elmondása mellett megkapom az
absolutiót, a mire különben, mint lutheranusnak, nincs is különös
szükségem; de hát ha megvan, nem árt. A levelek pedig eljutnak a maguk
helyére, hová a szultán által küldve voltak. S a szászok békében
maradnak.
– Nagyon okos ember kend, sógor! Nem hiába van az ökörfej a czímerében!
S a mészárosnak az okoskodása egészen helyes volt. A gyónás révén
megkapta Fráter György a Gritti által küldött leveleket. Az ő dolga volt
azután, hogy azokat rendeltetésük helyére elküldözze.
Csakhogy azt Fráter György nem cselekedte.
Három levél volt a táskában. Az egyik szólt ő neki magának, a másik
János királynak, a harmadik Laszkó Jeromosnak. Gritti czímeres
pecsétjével volt lezárva mind a három.
Legelőször is saját levelét bontotta fel.
Abban rövideden értesíté Gritti, hogy a szultán helybenhagyta
kormányzóvá kineveztetését, s mihelyt a szükségeseket megkapja, azonnal
sietni fog Budára. Pénzt tartson készen, mert sokra lesz szükség.
A János királyhoz szóló levelet minden aggság nélkül bontá fel a barát.
Erre rég fel volt szabadítva.
S ugyan jó, hogy az ő kezébe került ez a levél, nem János királyéba! Azt
tudatta Gritti a királylyal, hogy Sztambulban nagy események készülnek.
A szultán oly dologra határozta el magát, mely az egész világot meg
fogja rendíteni. Ebben a munkában János királynak is nevezetes
osztályrész fog jutni. Azért igyekezzék Budán az országtanácsot előre
elkészíteni rendkívüli cselekedésekre és hazafias áldozatokra. Sok
katonát gyűjtsön. Nem sokára ő is meg fog érkezni.
Ha a király ezt a levelet elolvassa, bizonyos, hogy nem megy vissza Buda
várába, hanem ott marad Erdélyben. Azt az örömnapot, a melyen Gritti
Alajos be fogja magát mutatni Budán az országnagyoknak, mint a szultán
által megerősített kormányzót, János király szivesen átengedte a
kalendáriumi «szökő napok» közé.
Ezt a levelet egyenesen a tűzbe lehetett dobni.
A harmadik levél szólt Laszkó Jeromosnak. Ez három pecséttel volt
lezárva.
De hátha a hét gelsei ördög ült volna azokon a pecséteken, nem nyitotta
volna-e fel a levelet Fráter György?
Tudta jól, hogy főbenjáró bűn a másnak szóló levelet feltörni; de a ki
politikát csinál, annak nem irtak törvényt a Sion hegyén.
S nagyon jól lett megjutalmazva – a bűne.
Csodadolgokat tanult meg Grittinek Laszkóhoz irott leveléből.
Hogy ez a két uraság már Laszkónak legelső sztambuli útja alkalmával
messzeható terveket koholt ki egymással.
«János király csak kitömött báb, a kit a népnek felmutatnak, s nevében
cselekesznek. Mikor betelik az ideje, akkor félredobják».
«Gritti egyenesen Magyarország koronájára vágyik, s Laszkónak a
nádorispánságot igéri».
«A szultán még ez idén rengeteg nagy táborral fogja megtámadni Ferdinánd
királyt, elfoglalja tőle egész Magyarországot, s ostrommal beveszi
Bécset».
«Ezzel egyidőben Zápolya Jánosnak Esztergom várát kell megostromolni s a
primástól elfoglalni».
«Fráter Györgynek oda kell igérni az érsekprimási széket, hogy a királyt
ösztönözze».
«Az ostrom hevében a kézrekerült primást a dühöngő katonák kivégzik.
Helyébe rögtön behelyezi a király Fráter Györgyöt».
«Ezért aztán a római pápa excommunikálni fogja mindakettőt».
«Az excommunikált királyt elhagyja az egész ország.»
«Akkor azután jöhet a földönfutó király helyébe Gritti.»
«Ennek az egész tervnek a keresztűl vitelére meg van nyerve maga a
nagyvezér, Ibrahim. Meg van nyerve szép asszony által, a kit viszont
Gritti fia tart meghódítva. Az a szép asszony a szultán leánya, Ibrahim
kedvencz neje».
«A szultán azt cselekszi, a mit Ibrahim mond neki. Szolimán csak egy
játékbáb a nagyvezér kezében, a minőt a persa szemfényvesztők dróton
rángatnak».
E levél olvasása után Fráter György a felhőkön ült s onnan nézett le a
földre.
Minő veszedelmes ármánynyal van átszőve ez az ország!
Két vakmerő kalandor hogy alkuszik meg egy nemzet sorsa felett!
Emlékezett rá, hogy még az ellentáborból is figyelmeztették János
királyt Laszkó megbizhatlanságára. Maga a Ferdinánd-párti Thurzó Elek
azt irta a királynak: «csodálkozunk rajta, hogy tudtad ezt az embert
olyan nagy méltóságra emelni? – a ki ugyan jó ivó, kurafi, részeges,
kártyás, csélcsap!»
Ezt a levelet elrejté a csuhája legtitkosabb zsebébe.
Valamikor lehet még ebből a levélből sok mindenféle: – fegyver, – paizs,
– halálitélet, – megszabadulás.
Ennek a levélnek a feltörését bizony nem gyónta meg Fráter György
senkinek: – jó cselekedet számba vette.
Mégis derék ember, okos ember volt az a szász atyafi, a ki a pribéket
agyoncsapta!
Tehát ez a sors vár jó Magyarországra! Egy Gritti-dinasztia. Alapítója
egy korcsszülött, a velenczei dózse törvénytelen sarja, egy hitehagyott
kalandor, törökké lett renegát; de töröknek is hitetlen: a szultánnak és
a nagyvezérnek kegyencze, a kihez feleségül adták a szultánnak
valamelyik bajrámünnepi háremhölgyét. Az lett anyja két fiúnak, a kik
méltó ivadékai nemzőiknek, az egyik tizennyolcz, a másik tizenkilencz
esztendős, romlott minden csepp vérük, istentelenség minden gondolatjuk!
verekedők, méregkeverők, nőcsábítók, iszákosok, a kik előtt nincs semmi
szent, se földön, se égben. Rablott templomi kelyhekből isznak az ördög
tiszteletére s apácza-kolostorokat fertőztetnek meg dobzódó
tivornyáikkal. S ezekre fog szállni Magyarország koronája.
Ha ezt megtörténhetőnek hitte volna Fráter György, kétségbe kellett
volna esnie az isteni gondviselés fölött.
De hát van egy régi közmondás: «jobb az Isten száz papnál.» Még ez mind
nincs elvégeztetve.
Most már azon volt a barát, hogy János királyt visszaédesgesse Budára.
Aranyosvidéki székelyekből válogatott ki a számára udvari ajtónállókat,
a kik mind óriások, herkulesek: s a nagy testben hűséges lélek lakik.
Tizenkét ilyen székely legény meg tudja védeni a királyt minden
orgyilkostól, ha sereggel jönnének is.
A királynak elébb ott kellett lenni Budán, mint Gritti Sztambulból
visszaérkezik.
Fráter György a kivert aranyakat is magával vitte, jó őrizet alatt. Egy
átalagban elfért az egész: sok arany kis helyet foglal el.
Mikor Budára megérkezének, sok hintóval, szekérrel és vezeték lovakkal,
melyek mint a király kiséretéhez tartozók, a királyi palota istállóiban
lettek elhelyezve: csak jön ám hirtelenében Fráter Györgyhöz a
lovászmester jelenteni, hogy nincs se egy szál széna, se egy szem zab az
egész istállóban és félszerben.
Nyomban utána jön az udvari szakács, lamentálva, hogy üres minden
éléstár, s a konyhában nincs egy hasáb fa, a melylyel tüzet rakjanak.
Egyidejüleg a pinczemester is szörnyűködött, hogy a hordók mind üresek:
nincs bor! A királynak nem lehet Budavárában ebédet főzni! Épen, mint
dicső emlékezetű Dobzse László és II. Lajos király idejében.
Fráter György kérdőre vonta a várnagyot.
Még mindig Szente uram viselte ezt a hivatalt, még inkább megviselte ez
a hivatal őtet. Nyolczvan éven túl volt már a derék ember, egy foga sem
volt már, ha megszólalt, az sirás volt inkább, mint beszéd. (Szerémy, a
ki minden alkalmatos magyar nevet latinra fordított: «Tranquillus»-nak
nevezi a jó urat.)
– Jaj szent atyám! pogány gazdaság folyt itten, a mióta a király elment
Budáról. Elhordtak innen mindent, a mi csak megmozdítható volt. Nyilván
azt hitték az urak, hogy a király sohasem tér vissza Erdélyből. Egyik
nap a nádorispán rontott rám, másik nap a kincstárnok, aztán meg a
főkapitány; a Vojvodics (Laszkó) épen beplántálta magát a királyi várba,
olyan lakzit csaptak itt az Ártandyakkal, meg a Diák Simonnal, mindent
felzabáltak, torkukra eresztettek: énekeltettek, virgináltattak, a
hegedüs diákkal verseket mondattak, leányokat sikongattattak, hogy az
csupa lélekkárhozat volt. Addig odább sem mentek, a míg az utolsó ejtel
borban tartott. Ha én felszólaltam, kilöktek, leszidtak. Magam sem
láttam már két hét óta színét sem a főtt ételnek, csak úgy lóg a lábam a
csizmaszárban.
– Jól van öreg. Azért ne sírj! Majd segítünk ezen.
Fráter György felment a királyhoz jelentést tenni a talált állapotokról.
Ezt már mégis megsokalta a király s első indulatában rögtön egy új
hivatalt teremtett: Budavár főtiszttartóságát, s erre kinevezte Fráter
Györgyöt, a mit a barát el is fogadott.
Volt tehát már egy nyilvánságosan bevallott hivatala, a mit nem kellett
titokban tartania. Meg is felelt annak erélyesen. Rövid időn úgy el volt
látva a királyi vár élelmi szerekkel, az istálló szénával, abrakkal, a
pincze jó borokkal, mintha nagy megszállás elé készülnének. Az urakat
nem érte semmi szemrehányás a furcsa gazdálkodásért. Nagyobb dolgokat is
el kellett tűrni a királynak a híveitől.
A mint a konyha és a pincze rendben volt a királyi várban, rögtön meg is
jelenének az ország tanácsosai a királynál. Együtt voltak valamennyien a
minapi tanácskozás részesei.
A lakoma után, midőn a király délutáni álomra visszavonult, áthívta
Fráter György az urakat a saját szobájába.
– Hát, urak, én elvégeztem, a mit magamra vállaltam. Erdélyben készen
áll hatezer zsoldos katonám, a derék Kun Gothárd vezetése alatt, a hadi
költségekre pedig elhoztam magammal az igért summát. Itt van ötvenezer
arany. Abban a kis hordóban ott az ágyam mellett. A ki nem hiszi, hogy
arany van benne, próbálja felemelni.
A ki csak megpróbálta, egy sem birt vele, az a kis hordó többet nyomott
három mázsánál.
– Hát már most mondjátok el ti is, hogy hát ti mit fundáltatok ki ez idő
alatt?
Az urak egymás szeme közé néztek s aztán unisono nagyot nevettek.
De bolond ez a barát, a ki azt hiszi, hogy a mit az ember szörnyen
felfogad, azt szépen meg is teszi.
Ki sem tették azóta a lábukat Budavárából. Se pénzt, se katonát nem
szerzett senki.
– Hiszen nincs a török a hátunkon! mondá Athinay.
– De majd mingyárt a hátunkon lesz, szólt Fráter György. Hát még nincs
hiretek róla, hogy két-három nap multán itt lesz Gritti Budán?
– No hát csak hozza ide a borotvált fejét, hetvenkedék a
harminczadbérlő. Majd megtudja, hogy mire jó a gerezdes buzogány.
– Hát egy szóval, ti urak semmi egyébben sem serénykedtetek, minthogy
János király pinczéjéből kiittátok a borokat? – No hát váljon
egészségetekre. Most megint tele a pincze. Én vagyok a tiszttartó.
Szivesen látlak benneteket lakomára.
S aztán nem beszélt velük többet országos dolgokról.
Pedig azok most már szerettek volna rátérni a komoly tárgyra. Faggatták,
hogy mit tud? Mi hir érkezett Sztambulból? Mit hoz Gritti? De Fráter
György nem volt okos beszédre birható.
– Nem tudok semmit. Én barát vagyok. Én csak imádkozni tudok. Annyit
tudok, a mennyit a királytól hallottam, hogy Gritti jön.
(Pedig a király nem tudott arról semmit. Dehogy mondá ezt meg neki
Fráter György.)
Laszkó Jeromosnak nagyon furta ez a dolog a fejét.
– Igen csodálkozom rajta, hogy engem sem értesített senki Gritti
jövetele felől.
– Olyan jó barátságban vagy te Grittivel? kérdé ártatlan képpel Fráter
György.
Laszkó akkor vette észre magát, hogy rossz szot szalajtott ki a száján,
s elkezdett ötölni-hatolni.
– Nem Grittivel egyenesen, hanem a tolmácsával, Memhet béggel, az még
Lengyelországból ismerősöm.
Fráter György megvakargatta a szőrös fülét, a miről nevezetes volt s
mosolyogva nézett Laszkóra, a mitől az egész fülig vörös lett. Ha tudta
volna, hogy Gritti levele ott fülel a barát csuhája zsebében!
Fráter György az ország tanácsurainak elejtett szavaiból, czélzásaiból
azt vette ki, hogy ők az egész Grittit nem veszik valami komolyan, azt
hiszik, hogy ugyanazt a tréfát produkálhatják majd vele, a mit Lajos
király idejében, a rákosi és hatvani országgyűléseken rendeztek, a hol a
nádort, országbirót megugratták s a kertek alatt menekülni kényszeríték,
meg a mikor Szerencsés Imrét az ablakon át való bucsúvételre
ösztönözték. Mit nekik ez az olasz kalandor? – Csak úgy fitymálva
beszéltek róla.
No, de hát saját kárán tanul a magyar! Ha ugyan tanul?
Rövid időn János király megérkezte után Gritti Alajos is elkövetkezett
Buda alá.
Tizenkét gályával jött fel a Dunán, melyeket bivalyok vontattak víz
ellenében. Mind annyinak az árboczán az ozmán félhold és csillag
diszítette lobogó.
A Kelenföldön kötöttek ki s ott partra szállának.
De Gritti nem úgy tett, a hogy a magyar főurak számítának reá, nem ment
fel a várba, rendes palotájába, hanem odalenn tábort üttetett s sátor
alatt maradt. Kétszáz janicsárt és besliát hozott magával kiséretül.
Még ez nem olyan nagy haderő, hogy a várban lakó főurak hajdui és
huszárjai meg ne birkózzanak vele.
Azonban Gritti, a megérkezése utáni reggelen, dob és trombitaszó mellett
kihirdetteté, hogy minden embernek, a ki az ő zászlói alá rendes zsoldba
akar állni, előre megfizeti a hópénzt: három forintot a gyalogosoknak,
négyet a lovasoknak.
Rendkivüli hatást idézett elő e hirdetéssel. Özönlött a sátoraihoz a sok
kiéheztetett, elzüllött nép, a kifosztott, kizsarolt földönfutók.
Ezerével álltak a zászlói alá. A káplárok görnyedő termettel hurczolták
a zsákba rakott piasztereket a katonáik számára. Csak úgy dült a pénz! S
a pénz komoly dolog!
És Gritti rögtön hozzáfogott a zsoldos katonák felfegyverzéséhez,
puskát, kardot, kopját hozott eleget a burdzsellákon s a zászlóaljakba
osztott csapatokat ott gyakoroltatta a tágas Vérmezőn, a király és a
magyar főurak szemeláttára.
Egyszer aztán a király megsokalta a dolgot: leizent a sátorban tanyázó
Grittihez, hogy jőjjön fel hozzá a várba egy szóra.
Gritti azonnal engedelmeskedék a király parancsolatának s visszaizent,
hogy még ma déli harangszóra megteszi a látogatását a királynál.
De ugyan furcsa parádét csapott ennél a tisztelgő látogatásnál!
Ő maga pánczélingbe öltözve, sisakosan, lóháton: előtte, utána kétszáz
janicsár, puskával, karddal; közben két kerekes-ágyú, melyet
komparadzsik követtek égő kanóczczal a kezükben.
A jó Szerémy, ezt a felvonulást látva, ijedten mondá az országtanácsba
összehivott uraknak: «vigyázzatok, mert bizony ott hagyjátok a fejeteket
a királylyal együtt ennek a pogánynak a kezében».
Gritti Alajos, a két fiától, Dóczytól, Batthyányitól és a többi
hozzászegődött magyar főuraktól környezve, azonkívül testőrtiszteitől
kisérve, ment fel a király elé.
A király a trónteremben fogadta őt, a főméltóságok gyülekezetében.
Már az első megszólalásnál meglepé Gritti a jelenlevőket az által, hogy
minden tolmács nélkül, magyar nyelven beszélt a királyhoz. – Azon idő
alatt, hogy távol járt, minden könyv segítsége nélkül, csupán a kisérő
magyar főuraktól megtanulta a magyar nyelvet. Ezzel bizonyítá, hogy
komoly szándéka megöröködni ebben a hazában.
Megadta a királynak a teljes tisztességet, két tenyerét mellén
összetéve, török szokás szerint, háromszor meghajtá a fejét egész
térdig, azután büszkén kiegyenesedék s az övébe dugott függőpecsétes
levelet átnyujtá Zápolyának.
– Üdvözöllek trónusodon, felséges király, I-ső János! Isten tartson meg,
s növelje meg az árnyékodat. Ime, kezedbe teszem a fölséges Szolimán
szultán, a mi kegyurunk, athnáméját, melyben az általad történt
kineveztetésemet, Magyarország kormányzójává, megerősíti.
Az elégedetlen főurak mind a királyra néztek, tőle várták, hogy mit fog
erre válaszolni.
Zápolya zavarban volt. Fráter György tudatá ugyan vele, hogy a
kinevezési dekrétumot az ő nevében aláírta s átadta Grittinek, ez az ő
hallgatag beleegyezésével történt. De mégis a király tekintélyét fenn
kellett tartania.
– Én a felséges szultán athnáméját hódolattal fogadom; de mégis azt
kívánom tudni s ezért idéztelek ide, hogyan van az, hogy a midőn én, a
koronás király, Budán vagyok, te nem jösz fel a várba hozzám,
megérkezésedet bejelenteni, hanem hadakat toborzasz, pénzt, fegyvert
osztogatsz s gyakorlatokat tartasz a vár alatt? Akarom tudni, hogy
király vagyok-e én Magyarországon, vagy nem?
Ez a férfias beszéd tetszett a magyar tanácsosoknak.
– Bizonyára te vagy a király, felelt nyugodtan Gritti, és én térdet,
fejet hajtok előtted. Ámde én nem tudtam, hogy te jelen vagy budai
váradban.
– Hiszen fel van a vár tornyára húzva a czímeres zászlóm, s a király
takarodóját fúvják a trombitások reggel, este a bástyákon.
– Én nem a zászlókból és a trombitásokból tudom meg a király hollétét,
hanem az őt körülvevő hadseregből. Hát hol van a hadsereged?
Erre a király nem tudott mit felelni.
– Itt látom körülötted az ország főkapitányait mind egy gyülekezetben;
de hol vannak a dandáraik? a bandériumaik? a csatáik? Egyetlen
zászlóaljat sem látok, se gyalog, se lóháton. Hol vannak?
Erre meg az urak nem tudtak mit mondani.
Ekkor aztán Gritti fordult támadóra.
– Hát már most én kérdezem tőled, János király, mire használtad fel
királyi hatalmadat azóta, hogy én megírtam neked sürgős levélben a
szultán elhatározását?
– Én nem kaptam semmiféle leveledet, hebegé a király.
– A mit Zülfikár bég, kengyelfutó által küldtem?
– Én nem láttam a te Zülfikárodat.
– Az egykori Kristóf diákot, Roggendorf táborából.
– Úgy éljek, hogy Kristófról sem tudok semmit.
Gritti Alajos Laszkó Jeromosra nézett; az némajátékkal mutatta, hogy ő
sem kapta meg a levelét; Fráter György pedig áhitatosan fölnézett az ég
felé, mind a két kezét csuhája alá dugva.
Most már aztán haraggal tört ki Gritti: «De hát gyilkosokkal van-e tele
ez az ország? Hogy a szultán kengyelfutóját elemésztik, a királyhoz írt
levelet elfogdossák?»
Olyan jól tudott haragudni, mint egy megsértett becsületes ember, a
kinek igaza van. A jelenlevő urak csakugyan meg voltak szeppenve; csak
Fráter György nézett féloldalt igazi szerzetesi fitymálással a
hatalmaskodóra.
És Gritti egyre magasabb hangon kiabált.