A rákövetkező télen át a Budán maradt magyarok elég vígan farsangolának.
Télen nincs hadjárat, a Duna is végig be van fagyva; gályákkal nem lehet
járni. Az ember mit csinálhat ilyenkor okosabbat? Iszik, meg tánczol.
A mint kitavaszodott az idő, János király Fráter Györgygyel együtt
leutazott Erdélybe, Kolozsvárra, a hol a barátnak sikerült a nemzeti
rendeket, épen úgy, mint a székelyeket és szászokat János király
pártjának megnyerni. Ezzel egy hatalmas mentsvárat szerzett meg a
nemzeti ügynek. Erdély magában egy külön ország. Az alatt Bánffy János
kormányzott Pest-Budán a király nevében.
Időközben a Ferdinánd-pártiak, felhasználva a király távollétét, egy
merész kézcsapással megkisérték Budát elfoglalni, de biz ők Kászon vajda
török ezredeitől véresen visszaveretének s egész Esztergomig üzetének.
A nyár derekán aztán nagyobb készülettel jöttek vissza. Ferdinánd király
Roggendorf Vilmos tábornokát küldé le az ostromló sereggel Buda
visszavivására. Voltak abban a seregben németek és csehek, spanyolok,
Károly király segédhadai és a magyar németpárti urak ezredei: Török
Bálint, Báthory András, Bánffy Boldizsár és a Thurzók vezetése alatt.
Nagyszámú ostromágyúikat vitorlás gályák szállíták alá Ó-Budáig.
Ezekkel szemben állt János királynak a védelmére Momyn vajda és Kászon
vajda török dandára; egy pár ezer ember, Petrovich rácz zsoldosai s
Nádasdy és az Ártándyak mezei hadai. Mindössze három ezer harczos. Az
utolsó napokban szaporítá a védő tábort a Sztambulból visszetérő Gritti
négyszáz lovassal.
De a Ferdinánd-pártiak ostromló serege sem ment többre kilencz ezernél.
Valódi komédiának látszik, hogy Magyarország két ellenkirálya ilyen
hadseregeket állított egymással szembe.
De könnyen tragédia lett volna abból, ha Fráter György nem áll a résen.
János királynak senki sem volt igaz híve. Ezek az urak, papok, katonák
mind csak a saját szerencséjüket vadászták.
János király, a mint megtudta Roggendorf közeledését, megparancsolá
Czibaknak, a kit Erdély vajdájává nevezett ki, hogy jőjjön gyorsan
Budára segélyére. Czibak el is jött, de csak a hajduit hozta magával, az
erdélyi sereget otthagyta a Királyhágón túl, s midőn ezért a király
megtámadta, azt felelé neki:
«Hisz ezt sem tudod élelmezni, a ki már itt van.»
Egész Buda várában nem volt több nyolcz ágyúnál. De még az is sok volt,
mert pattantyus nem akadt hozzá több, mint kettő. Az egyik egy
Augustinus-barát volt: Fráter András, a másik egy László nevű
ezermester. Azon kívül volt még egy német pattantyus is, de az
szándékosan annyi puskaport tömött az ágyuba, hogy rögtön szétrepedt. El
kellett csapni. Golyójuk meg épen nem volt. A király tizenkét dénárt
fizetett a polgároknak minden behordott ágyúgolyóért, melyet a németek
belövöldöznek; azokat lövöldözteté vissza. Az ellenpártiaknak pedig
hatalmas ágyútelepeik voltak: egy nap száz lövést is tettek a
várfalakra. Azonban tüzes golyókkal nem lövöldözének s így a házakban
kárt nem tettek, különösen ügyeltek pedig arra, hogy a királyi vár
tájékára ne tévedjenek a golyóik.
Annálfogva a polgárságnak nagy mulatságára szolgált az egész
ostromjáték. A nemesség is részt vett abban, naponkint kirohanva lóháton
a várkapun, a midőn a szemben levő német táborból szintén előnyargalának
a magyar labancz urak a bandériumaikkal s ott aztán a mezőn előre-hátra
nyargalásztak, mintha lovagjátékos kontratánczot járnának, a kardjaikat
összecsapodták, de senkit meg nem vérezének, ellenben a János-párti
kapitányok a Ferdinánd-pártiakkal egész diskurzust folytattak, sőt egy
ízben Török Bálint Ártándy Balázsnak egy szatyorban két csukát is
ajándékozott, vigye fel Zápolyának, jó lesz tormával. Azoknak a halaknak
a gyomrában pedig levelek voltak elrejtve a János-párti vezérekhez.
Fráter György ismerte jól az embereit, de úgy tett, mintha semmiről sem
tudna. Hadd mutassák ki még jobban a foguk fehérét.
Egy reggel azonban, a midőn a német táborból ismét előszáguldottak a
magyar leventék, kötekedő szóval hivogatva vitézi ellenkezésre a várbeli
magyarokat, a hirtelen felnyitott kapun Ártándy magyarjai helyett Gritti
török szarácsijai rohantak ki rájuk. Abból aztán komoly verekedés
támadt, mely nem maradt halottak nélkül.
És ezen gorombaság után a német tábor magyarjai helyett a spanyolok
álltak az első csatába, mint a kiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a
törökökkel verekedni. Néha egész rótákban, de egyenkint is kiálltak a
vitézek összemérkőzni. Egy izben egy spanyol lovag rugtatott ki a vár
előtti mezőre, párviadalra hivogatva a várbelieket. Erre egy gyalogos
janicsár jött ki a kis ajtón, egy szál karddal. A spanyol vitéz neki
sarkantyúzta a paripáját s halálos döfést mért felé a hosszú spádéjával.
A janicsár azonban félrecsapta a spádét a kardjával s oldalt ugorva,
balkézzel megragadá a hidalgó selyem palástját, mely arany skófiummal
volt kivarrva. A spanyol eleget gyakdosott feléje a spádéjával, de a
janicsár folyvást rángatta a palástjánál fogva s e miatt sohsem bírta
eltalálni. E közben folyvást forogtak egymás körül, mint Ezékiel próféta
viziójában a szárnyaiknál összenőtt kerubimok, a kétféle néző közönség
nagy mulattatására: a spanyol egyre szurkált, a török egyre ránczigált;
utoljára is az okosabb engedett: tudniillik a selyem palást, az
leszakadt a lánczáról s a török kezében maradt. Ekkor aztán a spanyol
lovag megfordult s hazament palást nélkül, a török is megtért a várba a
kezében maradt czifra palásttal.
Ilyen hiábavalóskodással töltöttek el heteket, hónapokat.
E közben három szökevény érkezett fel Budára a Ferdinánd-párti táborból:
egy magyar, egy spanyol és egy német. Ennek a neve volt Kristóf diák.
Megszökésének az volt az oka, hogy koczkajáték közben a pajtásának, a ki
a pénzét, palástját elnyerte, dühében levágta a kezét. Hogy az
akasztófát kikerülje, átszökött az ellenséghez. Szabadszájú, fecsegő
ficzkó volt.
Beszállásolták a várnagyhoz, a ki tudott németül s az jól megvendégelte
a diákot, ott volt a vacsoránál Nagy Gergely és Miklós lovász, Keresi
Ferencz étekfogó a káplánnal együtt. A király és Fráter György pedig egy
oszlop mögé voltak elrejtőzve. A bor nagyhamar felnyitotta a diáknak a
száját s a barátságos czimborák kérdezősködéseire híven elmesélte, hogy
a német táborban azért halogatják az erősebb ostromot, mert arra várnak,
hogy a János király melletti főurak beváltsák az igéretüket, miszerint a
királyt élve elfogják s megkötözve adják át a Ferdinánd-pártiaknak; a
hintót is készen tartják, négy fehér lóval, a melyen Bécsbe fogják
szállitani a fogoly királyt.
A várnagy nem akarta ezt elhinni: «Hazudsz diák! Te most
extemporizálsz.»
– De bizony magam szemével olvastam a levelet, a mit Roggendorfhoz
irtak; az uraknak neveire is emlékszem, a kik erre ajánlkoztak. Van
köztük egy Czibak püspök meg két Ártándy testvér.
A várnagy befogta a diák száját:
– Elhallgatsz, istentelen!
– De igazat mond ez! Állitá Keresi.
A király Fráter Györgygyel észrevétlenül hagyá el a várnagy szobáját s
aztán megparancsolá a lakomán jelenvoltaknak, hogy semmit abból el ne
mondjanak, a mit Kristóf diáktól hallottak. Ezt pedig felruháztatá
diszesen s Gritti Alajos mellé adta íródiáknak. Szegény Kristófnak
szomorú sorsa lett utóbb.
Maguknak az emlitett uraknak egy szemhunyorítással sem adta tudtul, a
mit róluk hallott, sem a király, sem Fráter György. De titokban úgy
intézkedének, mint a kik világosan látnak előre is, hátra is.
Roggendorf végre komolyan hozzáfogott a várvíváshoz. Ágyui négy helyen
törtek rést a falakon: az országpalotánál, a Szent Miklós kolostornál, a
boldogságos szűz templománál, s a Gellérthegy felőli bástyán. Egyszerre
indult meg az ostromló hadtömeg mind a négy rés ellen.
Az országpalota alatti rést a németek és csehek vivták, a kolostor
előttit a spanyolok, a templom előttit a magyarok, a Gellérthegyre nézőt
a naszádosok.
Ezek ellenében így osztá fel a király a várvédő csapatokat: a spanyol
ellen állítá fel a ráczokat, a németek ellen a tótokat, s a magyarok
ellen a törököket. A magyar csapatoknak, szégyenszemre, a
legártalmatlanabb hely jutott: a Gellérthegyre néző bástya, a melynek
magas párkányához csak lábtókon lehetett lejutni. Ezekhez legkevésbé
lehetett bizni.
Az ostrom megindulása előtt a király meghagyta a várban levő papoknak,
hogy összegyüjtve a koldusokat, rendezzenek nagy bucsujárást és létániát
az ég segítségének megnyerése végett. Azok énekelve és imádkozva
térdepelték körül a szent szobrot a piacz közepén. Maga a király is
együtt énekelt és imádkozott velük.
A harczi lárma minden oldalról növekedett. E közben egy lovas vitéz jött
nyargalvást a piaczra a királyhoz.
– Vizet uram! Vizre van szükségünk. Az ellenség felgyujtotta a
kolostort. – (Látszott a fekete gomolygó füst a vár végén.)
A király és a szerzetesek rögtön siettek a kuthoz, mely a Dunáról kapta
a vizét, s töltötték a dobosokat: a király maga adogatta fel a vedret. A
rabokat kiereszték a börtönből, azok vontatták a lajtokat a tűzoltáshoz.
Leghevesebb küzdelem folyt ott, a hol a Török Bálint magyar hadai
ostromoltak. Itt voltak Zápolyának legelszántabb ellenségei. De szemben
velük hasonló jó vitézek álltak: Gritti Alajos török besliái.
A beslia, mikor harczba indul, minden öltözetet levet magáról: nincs
rajta semmi fegyverzet, egyedül a férfiizmok rettentő pompája egész
meztelen dicsőségében kábítja el az ellenséget. Ördögi harczmód ez! Mind
a két kezükben egy kard, vérző homlokukba szurva egy sastoll.
Gritti Alajos maga, lóháton ülve, buzdította a harczosait. A résen már
gát emelkedett elesett magyar és török vitézekből. Az ostromlók erőt
kezdtek venni: mind többen hágtak fel a résen, már a bástya lépcsőzetét
is elfoglalták.
Ekkor Gritti a tarsolyába markolt s odaszórta tele kézzel a fényes
aranyakat az ellenség közé.
Erre a besliák, mint az őrült démonok rohantak az ostromlókra. A
vérszomjjal párosult az aranyszomj. Egy arany megér egy kardcsapást. A
magyar ostromcsapat vissza lett vetve. Hét hadnagyuk, a ki elől
harczolt, halva maradt, azoknak a levágott fejeit a diadalmas besliák
kopjahegyre szurták, s odatűzték a kövek közé. Az ostrom három oldalon
vissza lett verve. A tüzet is elolták.
Hanem a negyedik oldalon sikerült a roham. A hol épen a magyar csapatok
álltak. Azok elnézték tétlenül, hogy a naszádosok hogyan másznak fel a
lábtókon a bástyákra s rögtön hátat adtak, a mint kettő-három felkapott
a párkányra.
Fráter György megragadta a király kezét.
– Uram, ha király vagy, ne térdepelj most, hanem állj sarkodra, kapd a
fegyvert s öld az ellenséget!
Az utczán már jött rohanva a muskétás had és ordítozott:
«Végünk van! Az ellenség elfoglalta a tornyot, nem birjuk visszaverni!»
– No ha ti nem tudtátok visszaverni, nemes vitézek, hát majd visszaverem
én – és a koldusaim! Kiálta a király elkeseredetten. A fájdalom
egyszerre hőssé alakítá: kikapta az egyik futó kezéből a puskát.
Példáját követték a szerzetesek és a koldusok. Ezek is elhajigálták
bucsujáró görbe botjaikat, elszedték a katonák kezéből a puskát s
futottak a király után: az István torony felé.
A torony párkányán már akkor négy naszádos állt, négy Ferdinánd-párti
zászlóval.
A király hires vadász volt: lelőtte mind a négyet.
A barátok és a koldusok aztán visszafoglalták a tornyot s leverték a
naszádosokat a falakról. Ez a példa a budai magyar polgárságot is
magával ragadta. Most már ők is kardra kaptak s vitézül megállták a
helyet a bástyákon.
S ezzel Roggendorfék ostroma minden ponton kudarczczal lett visszaverve.
Budavára összes harangjai Te Deum laudámusra zugtak.
Az ostromló sereg bontotta a sátorait. A megszállás a balsiker után
véget ért.
A diadal után a király nagy lakomát adott a palotában.
A várőrség utolsó lovai szolgáltatták hozzá a sültet.
Hanem azért volt egy pompája a lakomának, a minő ritkán szemlélhető.
Annak a hét előkelő hadnagynak a fejét, a kik a magyar dandárt vezették
az ostromnál: odaállíták sorba, egy-egy virágvederbe téve a lakoma
asztalra. A király ismerte valamennyit személy szerint.
Elmondá a nevüket, beszélt hozzájuk.
– No te Lőrincz! Jó barátom! Hát így jöttél a látogatásomra?
Ellenségképen? Mennyi jót tettem én veled! Milyen nagyon szerettelek!
Emlékezel még rá?
Azután a másik fejhez fordult.
– Jarosláv pajtás! Nézzétek ezt a jó barátomat. Gróf volt
Morvaországban, tiz vára volt. Még is az én váramat akarta elvenni.
Majd a harmadikhoz.
– Ez is kedves pajtásom volt. Hányszor poharaztunk egymás barátságára.
Hét vára volt otthon. És szép felesége. Kire maradnak az apró árvái? Igy
jösz hozzám Gotfrid?
– Ez meg itt templomos lovag volt. Vig czimbora! Rá ismerek a szétálló
füleiről. De sok tréfánk volt egymással néha napján. Ugyebár Tibáld?
És a király evett és ivott a mellett. Folyvást beszélgetve a rémséges
vendégekhez, a levágott fejekhez.
És a magyar uraknak ott kellett sorban az asztalnál ülni látva maguk
előtt a halott czimborák kőmerev arczát, üvegfényü szemeit a vádoló
ajkakat…
Czibak Imrének híres evőtehetsége elmaradt ezen a lakomán. Egy falat nem
ment le a torkán. Annál többet ivott.
Ellenben Gritti Alajos egész falánksággal látott a lakomához, török
létére bort is eleget ivott. Azt mondá, hogy az efféle asztaldiszítéshez
hozzá van már szokva, felséges urának, a szultánnak ünnepélyes
lakomáiból.
Czibak Imrével szemkőzt ült Dóczy János kapitány. Ez is derekasan hozzá
látott a gyömbéres tokányhoz, a mit lóhusból veres bor mártással
főzetett a király szakácsa. Megszolgált érte. Ő vezette a paraszt
zsoldosokat – onnan a szigetből – a czifra ruhás, de lágybélü spanyolok
ellen: el is üzte ezeket a falról.
Czibakot boszantá ez az érzéketlenség. Nem hagyhatta észrevétel nélkül:
– Ej ha Dóczy kapitány uram. Bizony ugy hozzálátsz a sült konczhoz, hogy
a kutyának sem hagysz belőle.
Dóczy csipősen viszonzá.
– Már hiszen te veled, Czibak Imre, evés dolgában nem mernék kikötni;
mert te nyolcz tyuknak megfelelsz egy ülő helyedben; de azt az egyet ma
is elvállalom, hogy mind azt az ellenséget csutkástul megeszem, a kit te
a mai dicsőséges harczunkban levágtál.
Erre a megbántásra Czibak Imre olyan haragba jött, hogy székéről
felugorva egy hatalmas ökölcsapást adott a szemben ülő Dóczy fejére.
Dóczy is felugrott az ütésre s a handzsárját ragadta. Jó szerencse, hogy
Fráter György és Frangepán, a két barát ott volt a közelben. Azok
közbevetették magukat s csititák a két összekapott főurat, hogy hagyják
ezt a vitát máskorra: ne sértsék vele a jelenlevő királyi felséget.
Dóczy ajka tajtékzott a dühtől.
– Rá emlékezzél, Czibak, erre az ütésre! Ezért megfizetek neked!
– Csak legyen hozzá elég kongó pénzed. Vágott vissza dölyfösen a vajda.
– Bizony pengővel fizetek meg érte. Csak te győzd számlálni! Hörgé a
kapitány.
Gritti Alajos hideg vérrel ropogtatá az olasz mogyorókat, megkinálva
vele János királyt.
S János király ugy tett, mintha jobban érdekelnék az olasz mogyorók,
mint annak a két főurnak a czivakodása.
Gritti hét darab felroppantott mogyorót kinált oda a királynak, de volt
a tányérján még több is.
– A többi, a mi még nincsen felroppantva, talán még jobb lesz!
Ha értette ezt valaki.
Mogyoró! Emberfej! Mindegy az!