kirohanásokat intézett ellene akárhányszor a Segelfossi Ujság és hogy az
ügyvéd ezeket milyen szépen eltűrte. Mindebből semmise látszott az
arcán. Még egy pohárkával, ügyvéd úr? Ilyen csekélység csak nem
keserítheti el az életünket! Mariane koccintott az apjával és a
következő beszédet mondta: Papa, hadd jelentsem ki összes jelenlevő
gyermekeid nevében, hogy te vagy a legjobb ember a világon!
Most arra terelődött a szó, hogy a zászlólobogtatást újabban mennyire
túlzásba viszik Segelfossban és ismét az ügyvéd vitte a szót: Itt
mindennap lengetik a lobogót, Isten tudja, hogy mért. Ma megint zászlót
tűztek egy házra, ahol az újonnan jött fényképész telepedett meg. Hány
lobogó van már egyáltalán a házainkon? És az ügyvéd mindjárt számlálni
kezdte a torz ujjain: Nyolc darab, kilenc darab… Segelfoss már szinte
vöröslik a zászlóktól. Hiszen annak csak van értelme, ha a magunkféle
ember zászlódíszt rak a házára, mikor valakinek a születésnapja van,
vagy másvalamilyen családi esemény történt, mert hiszen így szoktuk meg.
De képzeljék el, ha a boltos Theodor az öreg boltos Per születésnapján
tűzi a lobogót.
Vajjon a bor csakugyan őszintébbé és nyíltszivűbbé teszi az embereket?
Muus doktor azt mondta:
Maga az imént az orrom alá dörgölte, hogy nem is vagyok kristianiai. De
hátügyvéd uram, nincs-e magának ujságja, ahol síkraszállhatna az ilyen
visszaélések ellen? Ehelyett pedig mit tesz az az ujság?
Az ügyvéd hallgatott egy percig. Muus doktor közben körülhordozta a
tekintetét a társaságon, mint aki elismerést vár a kardos megjegyzésért.
Élete legboldogabb perce volt ez, mert hiszen a legjobb barátját
utasította rendre.
A Segelfossi Ujság nagyrészben az enyém ugyan, de nem én szerkesztem,
mondta az ügyvéd.
Amit a zászlókkal való visszaélésekről mondott, azt én tökéletesen
aláírtam, mondta Muus doktor, és a maga módján csak még jobban ingerelte
a barátját. Mikor én az orvoslakra tűztem ki a lobogót, akkor még csak
nekem volt zászlóm. Most van már mindenkinek, a harangozónak, a
kovácsnak, a segédjének, Jacobnak, a grönvoldi Oleának és mind
lobogtatják éjjel-nappal, – azért is vettem le én a zászlót a házamról.
Megragadom az alkalmat annak a tisztázására, hogy a Segelfossi Ujságot
nem én szerkesztem, jelentette ki Rasch ügyvéd kissé ünnepélyesebben,
mint kellett volna. Az arca közben őszinteséget mutatott, mintha
rámázolták volna ezt az őszinteséget, ezt a rendkívüli
igazságszeretetet. Én a hóna alá nyúltam annak a sápadt nyomdásznak,
ezzel voltak ugyan bizonyos személyi ambicióim is, de nem olyanok,
amikért bárkinek is számadással tartoznám. Szóval: egyengettem a
fiatalember útját és ő a lapot kiszedi és egyúttal szerkeszti is. Néhány
esetben aztán magam is írtam egy-két sort, vagy átfésültem, amit ő írt,
– ennyi az egész Magamnak se tetszik sokszor a lap modora, de minden
alkalommal igazán nem léphetek közbe, arra időm se lenne elég.
Persze, hogy nem, mondta Holmengraa úr. És azt remélte, hogy ezért az
engedékenységért az ügyvéd majd enyhíteni fogja a lap hangját. Hiszen
ezt a Rasch ügyvédet éppen a malomtulajdonos alkalmazta itt
Segelfossban, ő egyengette az útját, sőt még az uraságnak is bemutatta a
kastélyban, – csakugyan ne rejtőznék az ügyvédben semmi szemérem?
Megengedné, hogy az ő ujságja lázítson a jótevője ellen?
Eszembe se volt, hogy önt megtámadjam, kedves barátom, mondta a doktor.
Egészségére!
Egészségére! Nagyon hálás vagyok, amiért alkalmat adott, hogy
eloszlassak egy félreértést, mondta az ügyvéd szertartásosan. Én nem
tartozom a Segelfossi Ujság szerkesztőségéhez, jelenleg sem, aminthogy a
multban sem tartoztam hozzá.
Most aztán általánosabb beszédtárgyra terelődött a szó, mindenféle
helybeli és környékbeli hírekre. Landmarck lelkészről elmesélték, hogy
éppen most fejezett be egy csinos egyfogatú kocsit, az utolsó
kerékszögig mindent maga csinált rajta.
Mindez nagyon rendjén volna, mondta rá doktor Muus, de hogy egy
tisztviselő, egy lelkész ilyesmivel foglalkozzék, – hová vezet ez? Ha én
az apámat, vagy a nagyapámat az esztergapad mellett próbálnám
elképzelni!
A keleti kérdést, Port-Arthur elestét egy szóval sem említette senki.
És a szertartásosan hallgatag fárfiaknak is megeredt lassan a nyelvük,
nyilván a bor is megtette hatását. Az ifjú Willatznak is megjött a
kedve, a malomtulajdonosnak átadja Anton Coldevin üdvözletét, elmondta,
hogy nemsokára ideérkezik, sőt már útban is van. Apja, a konzul volt
beteg, különben már régen is lenne.
De jól emlékszem még Coldevin konzulra, mondta Holmengraa úr. Ő
közvetített, mikor a maga apja urától telket vásároltam, egy nyári
éjszakán kötöttük meg az alkut, és az északi fény ragyogott felettünk.
Nagyon szeretetreméltó ember volt a konzul, mindig volt kéznél egy jóizű
tréfája.
Az ügyvéd ismét visszanyerte a fölényét:
Kár, hogy akkoriban még nem voltam itt, mondja, akkor biztosan én
közvetítettem volna.
Kétségkívül!
Igen, igen, Holmengraa úr, ön által szereztem itt a birtokot és a
működési teret. Apropos, látta a ligetemet az utóbbi időben? Valami
pompás és csodás dolog, úgy-e, doktor úr?
Csakugyan nagyszerű. De, mint mondtam, még hiányoznak a pacsirták. Mikor
rendezi meg már a kerti ünnepélyét, ügyvéd úr?
Hamarosan. Csak ez a kánikula múljék már el. Addigra a fák még jobban
meglombosodnak és megnőnek néhány hüvelykkel. Most már van szökőkútam
is, Holmengraa úr, és egy vasöntődével is tárgyalok, néhány művészi
szobor dolgában. Tudja, mire gondolok? Arra, hogy tulajdonképen egészen
helyén van itt a fényképész. Legalább fotografálhat majd az ünnepélyen,
és meg is csinálja a maga kis üzletét, hiszen világos, hogy minden
résztvevőnek kell majd kép.
Mariane kisasszony összevonta a szemöldökét, ravaszúl nézett az ügyvédre
és úgy mondta:
Előbb azonban a bérmálkozókat kell lefényképeznie.
Mikor már felkeltek az asztaltól és megitták a feketét, Muus doktornak
sikerült rövid időre egyedül maradnia Mariane kisasszonnyal. A doktor
arról beszélt, hogy az ő csekély személyét illetőleg valami változás áll
be, mert a leghatározottabb szándéka elhagyni Segelfosst… Ilyen az élet,
az emberek egymásra akadnak, aztán szétválik az útjuk. Mi is egymásra
akadtunk, Mariane kisasszony, és most…
Cisz, há, é, doktor úr, csak lágyan és bensőségesen, így ni: cisz, há,
é…
A doktor a vastag szemüvegen át rámered:
Hát ez mit jelent?
Egy románc kezdődik így.
Vagyúgy, már megint gyerekek lettünk! mondta a doktor, és nevetett. Vagy
csak a hétfejű hidra bújt elő a bűvös szekrénykéből?
Legfeljebb a saját gyufaskatulyájából, doktor úr. Fölösleges mondania,
hogy az utóbbi időben gyakran fordúlt meg a lelkészlakban.
No ugyan! A doktor szabadkozni kezdett és igyekezett magát fehérre
mosni. Hogy vajjon hova gondol Mariane? A papné rendkívüli asszony,
közösek a hajlamaik, közös a kultúrájuk és ne felejtsük el, kérem, hogy
a kislányokat csak nemrég bérmálták, a fiatalabbat éppen tavaly. Ne
vessük el hát a sulykot.
Tehát a bérmálkozás, mint akadály! És mind a két lány nagy és csinos.
Nem tagadom, mondta a doktor. Természetes, hogy jó szemmel néznek a
családban és hogy már jó néhányszor megfordultam ott. A két fiatal lány
és az édesanyja csak maguknak élnek, a lelkész kevés időt szentelhet
nekik, őt egészen leköti a műhelye. Így aztán érthető, hogy szegénykék
örülnek, ha néha művelt társaságuk akad. De attól még nagy ugrás van
odáig…
És maga inkább megugrik, kedves doktor úr, mondta Mariane.
A doktor erre meghajolt és így szólt:
Ez úgy hangzik, mintha egyenesen tanácsolná nekem. Szóval nem érdekli,
hogy feladom-e ezt a tervet, vagy sem?
Cisz, há, é…
A doktor újra meghajol és otthagyja a gyerekes kisasszonyt.
Holmengraa úr kikísérte a vendégeit az útig és ott azzal bucsúzott, hogy
a malomba megy. Szabad elkisérnem? kérdezte Willatz. Vajjon Holmengraa
úr ezt az ajánlkozást csak elvárta-e, vagy pedig elő is idézte? Mert
elég okos és éleselméjű volt hozzá. Meg volt az oka, hogy szeresse ezt a
fiatalembert, örült, hogy visszatért és most együtt lehet vele, az ifjú
Willatz eszébe idézte a régi időket, mikor ő még mint a mesék királya
jött el Segelfossba, bejáratos volt a hadnagyékhoz, itt építkezett és
megtelepedett. Micsoda napok voltak azok! Azóta megváltoztak az idők és
a királynak le kellett szállni a trónjáról. Hátha még egyszer
szerepelhet az életében egy Holmsen, aki följebb viszi őt!
A két úr lassan haladt föl az úton, szép meleg idő volt, néha-néha
találkoztak Holmengraa úr valamelyik munkásával, mert éppen ilyen
időtájt csináltak szabad órát maguknak a munkások. Talán szándékosan
tette mindezt Holmengraa úr, meg akarta mutatni az ifjú Willatznak
ezeket a felforgatott állapotokat?
Willatz azonban egyelőre nem látott semmit. Furcsa két emberke ez!
mondta az ügyvédről és az orvosról. Ha beszélni hallom őket, azonnal
megértem, miért eszik a kinaiak a rizst kis pálcikákkal!
Ugyan mire célzott ezzel? Hogy szűkkeblűek, korlátoltak és kicsinyesek
voltak? Az ügyvéd kétségkívül nagy stréber volt, de a Muus doktor
fölényeskedése még jobban visszataszította a fiatalembert. Lehet, hogy
Willatz lelkében megragadt valami előkelősdi, valami dsentri-tempó még
az angol iskola idejéből. Vagy az ősei elkótyavetyélt földjének utolsó
maradványa bizsergett a vérében: egy kis heraldika? Az nem volt inyére,
hogy a doktor, bár jó családból származott, mindig talpalt cipőt viselt,
és hogy a kabátján meg lehetett látni a karosszék nyomát. És milyen
furcsa ingeket tartott finomaknak! Mindez azonban még tűrhető lett
volna, ha a jó doktor – önmagáról is fölényesen tud gondolkozni…
S hát ő, Willatz Holmsen, ismerte-e a maga ereje mértékét.
Az erős mindig egy még erősebbre ütközik. A negyedik Willatz Holmsen
gondolt-e már arra, hogy kicsoda ő voltaképpen? A társai bizony már nem
egyszer emlékeztették erre. És ő maga is gyakran tréfálkozott róla: ő az
utolsó sarj a családfáján, olyan, mint egy ócska kép, ha már széttörték
a keretét. Egy kevés külső dísz, egy kis dandység, valami öröklött
vagyonka, törpe falusi birtok, – hát azért már banális egyéniségnek kell
neki lenni? Az való, hogy kerek kétszáz esztendős múltra tekinthet
vissza. És a fajtája? Ősei még szolgák és lakájok voltak és az uraságok
széke mögött sorakoztak föl, így kezdték el a karrierjüket, aztán
házgondnok, felügyelő lett belőlük, megszerezték a hatalmat,
fölcseperedtek és gazdaságra jutottak. Ez volt az első stáció. Aztán
négy generáció következett, a fényűzés, kifinomodás, – most pedig ki
kell halnia a fajnak. Ez az élet sorja. Mi különös van benne? Nem jó-e,
ha ilyen búvóhelyek keletkeznek a társadalomban, búvóhelyek, ahova új
törtetők és ingyenélők ugorhatnak a helyükbe?
Bizony, a bor megoldja az ember nyelvét, Willatz most már belemerült a
beszédbe és elmondott mindent, ami a szivét nyomta:
Ezek seholse vernek gyökeret, mindig csak délfelé törekszenek, mondta,
megint csak az ügyvédre meg a doktorra célozva. Micsoda emberek ezek!
Hivatalnoknépség! Csakugyan mind jobban belátom, mennyire igaza volt az
apámnak, mikor azt mondta, hogy a hivatalnoktípus ér a legkevesebbet egy
népben, – az csak olyan embergyártmány. A kereskedő, az üzletember mégis
csak vállal valami kozkázatot, megalapítja a létét, egy kártyára teszi
mindenét, néha semmi biztosítéka sincsen, csak várja minden pillanatban
a nyereséget. A munkának, a spekulációnak és az eredménynek szenteli az
életét, harcba száll a sorssal: a pajzzsal, vagy a pajzson. De ugyan mit
él meg egy hivatalnok? Ha elhelyezik, akkor is csak a régi szárazmalmi
munkát végzi egy új taposómalomban.
És az urak? Nekik abban rejlik az erejük, hogy megvolt a biztos talajuk:
az ősi föld volt hazájuk, egy kisebb-nagyobb világ, ahol övék a hatalom.
Kényes paripájukon kivágtattak a kapun a birtokra, amely egész sereg
embernek adott kenyeret. Nemcsak megalapítottak egy nemzetséget, hanem
be is ültették mélyen a talajba. Mikor aztán kihalóban volt a nemzetség,
a hivatalnokok igyekeztek a helyébe ülni. És vajjon mi jogon? Már béna
volt a kezük, semmihez se kezdhettek vele, csak ültek az intézőségben és
írtak, írtak. Lassankint elhitték, hogy ez az élet, – ez a cselédmunka,
amint a betűket rótták, egyet a másik után. A hivatalnokcsaládokban az
apát akárhány fiú követhette a pályán, ez nem járt semmi kockázattal, ők
csak egy veszedelmet ismertek, ha valaki későn tett le egy vizsgát.
Nekik csak azt kellett folytatni, ami kivihető, érthető és megszokott,
amit örököltek és amiért – fölvették a maguk kis évjáradékát. Amint az
előd távozik, az utód nyomban elfoglalja a helyét, a múltja vezérfonala
a jövőnek, ismert úton jár és csak az a kérdés, végigjárja-e?
Úgy-e, a kiváló embernél ez is egészen másképpen van, a gazdagság nem
öröklődik át a végtelenségig, hanem kimerűl a harmadik vagy negyedik
generációnál, a zsenit a sírba viszi a tulajdonosa és aztán – vagy
föltámad, vagy nem. A nagyemberek kimerítik a nemzetségük minden
őserejét. Ha lehetne, szabállyá kellene tenni, hogy a nagyembereknek
csak lányuk lehessen, fiuk nem. Ennek törvénnyé kellene válnia az igazi
arisztokratáknál. Bezzeg, a hivatalnoknép minden veszély nélkül hozhat a
világra annyi fiat és annyi középszerűséget, amennyit csak akar.
Ó, milyen jól fejezte ki magát az ifjú Willatz, mennyire megoldotta a
nyelvét a bor és milyen folyékony volt ilyenkor az előadása.
Végül azt mondta:
A hivatalnoknak nincs származása. Ő csak egy irányt követ: dél felé
törekszik valamennyi. Soha sincsen saját otthonuk, mindig idegen telken
laknak, a más házában. Képzeljük csak el, hogy nemzedékről-nemzedékre
hajléktalan volt az egész családunk, mintha szünet nélkül az Isten átka
függött volna felettünk. A gyermekek nem otthonosodnak meg azon a
helyen, ahol születtek és fölnevelkedtek, hanem elviszik őket az első és
a második és a harmadik helyről, ahol gyökeret eresztett a szivük, mert
hát a szülők délre vágynak, mindig tovább dél felé, és ha elhelyezik
őket, elvágnak minden gyökeret maguk mögött. Fáj a szívem az ilyen
gyerekekért. Hosszú, hosszú évek múltán talán ismét elvergődnek egy
ilyen meghitt helyre. Talán utazás közben elnézik a lelkükbe vésett régi
nyomokat, és nem jön könny a szemükbe többé. Talán emlékeznek még
valamelyik élményükre, ez a kő, az a nyárfa talán juttat valamit az
eszükbe, igen, és ott, annál a pataknál forgácsot úsztattak a vízben.
El-elnézik egy kis ideig, – aztán elmennek onnan. Utaznak tovább.
Nézze csak meg ezt a két embert! Annyi ideig hajoltak már egy asztal
fölé, hogy belegörbült a hátuk és a kezük már nem alkalmas semmi rendes
munkára. Az orrukon is gyakran ül szemüveg. Ez annak a jele, hogy a nagy
tudomány, amely az agyukat elöntötte, elvonta a szemtől minden
látóképességét és ők szegények, már nem látnak semmit. És ezekből az
emberekből váljon új arisztokrácia! Nézze csak meg őket, ahogy ott
baktatnak ketten.
Az ifjú Willatznak nem volt nehéz dolga, hogy mindezt kifejtse, hiszen
most nem ellenkezett vele senki. De mikor a pajtásaival üldögélt együtt,
biztosra vehette, hogy valaki majd nyersen leinti: hohó, az utód beszél,
a nemesi sarj! És milyen jól tudja már a leckéjét, az apja meg a négy
őse ugyan alaposan betanították! Az én apám bíró volt, az övé még csak
nem is aktív tiszt, nos, melyik ér többet? És mit ér ő maga, a
trónörökös úr? Van a vidéken egy kastélya! És mi lehet belőle? Azt egy
jóstól kérdezzétek! Igy persze könnyű dolga van az embernek, ha nem
sikerül valamelyik vizsgája, akkor otthagy csapot-papot és hazatér a
vidéki birtokára. Ott mindig akad valami öreg szolgáló, az majd ellátja.
Az utódnak, a nemesi sarjnak semmi gondja, megvan az öreg szolgálója,
akit örökölt és a szolgálónak csinos főkötője van és jóságos szeme. Ha a
nagyságos úr reggel sokáig hever az ágyban, akkor bejön s megkérdezi,
hogy nem beteg-e, ha sokáig ül a nagyságos úr egy széken, ő ráveszi,
hogy keljen fel, nehogy a hosszú ülés meg találjon ártani. És aztán
meghal. Akkor a szolgáló virágot ültet a sírjára. Ez a nóta vége. És
bizony, ők a legjobb utódok és nemesi ivadékok, ők: – a halottak. Azok
rezignáltak és szerények! Bizony, Willatz Holmsen úr, csak amelyik
jelentéktelen és haszontalan, az dacol a halállal és akar továbbélni
mindenáron!
De hát mindenkinek megvannak a maga szempontjai, és Holmengraa úr is a
maga gondolatait követte. Lehet, hogy a fiatalember beszédében az
apjára, a hadnagyra emlékeztette valami, annak is hasonló nézetei
voltak, ez meglátszott minden szaván és cselekedetén. Holmengraa úr
fülében még mindig ott csengett az egykori hadnagy hangja, de annak
minden szava keserű volt és igaz, a fia szájában viszont valahogy
veszélytelenül hangzott. Lehet, hogy volt valami igaz abban, amit
mondott: a nagyembereknek nem szabad fiút nemzeni.
Holmengraa úr csak rámondta, hogy igen, igen, bólintott és
odahallgatott, gondolni azonban csak önmagára gondolt. Vajjon az ifjú
Willatz nem vette észre a lebzselő munkásokat, és a sok rendetlenséget?
Apja, a hadnagy, rájukmeresztette volna a szürke szemét és lett volna
hozzájuk egy rövid kérdése.
A két úr némán haladt egymás mellett még egy darabig.
Az ön munkásaival találkoztunk odalent? kérdezte Willatz.
Igen.
Nem szoktak azok köszönni?
De igen, néha, felelte Holmengraa úr. Némelyikük köszön.
Hogy lehet az, hogy nem mind köszön, hiszen ön végre is a főnökük.
Hát ez csak úgy lehet, hogy a természet, mikor úrrá tesz valakit, nem
mindig adja meg neki az úri föllépés kellékeit, mondta Holmengraa úr.
Ön így magyarázza? kérdezte Willatz.
A maga apja, az bezzeg úr volt. Gyakran gondolok rá, – meg a lovára. Ha
csak a kezével intett, már szót fogadtak az emberei.
Próbálták volna csak meg szót nem fogadni!
És azért mégis helyén volt a szíve. Keményen állt a lábán, mert tudta,
hogy sok ember sorsa függ rajta, és tudta jól: ha ő meginog, akkor
százan zuhannak a porba.
Bizony, úgy volt az, mondta Willatz. Na, itt jön egy másik, – lássuk
köszön-e ez.
Holmengraa úr feltekintett, mintha csak most venné észre az emberét, és
azt mondta:
Ez Konrad, – ez biztosan nem köszön.
Miféle Konrad? Az, amelyik elvitte az ön cipőit?
Holmengraa úr szomorúan mosolygott.
Igen, ez csak egyike a sok gonosz csinyjeinek.
És ön mégis megtartja a szolgálatában?
Igen, meg kell tartanom, különben a többi társa összefog vele és
sztrájka lép.
Hát hadd sztrájkoljanak! mondta Willatz.
Konrad elsomfordált a két férfi mellett. Begombolta a mellényét és ez a
foglalkozás szemmelláthatólag tökéletesen lekötötte a figyelmét.
Csakugyan nem köszönt, állapította meg Willatz. De hova mennek ilyenkor
sorjában az ön munkásai?
Nem tudom, munkaszünetet tartanak, ők maguk honosították meg így.
Néhánya úgy látom, ott szemben üldögél az erdőben.
Willatz Holmengraa úrra nézett és egyszeriben megértette, hogy a
mesebeli király mennyire megroskadt. Látta, amint az ajka könnyen
megremeg és az írisz a szemében fénytelen és színtelen lett. Bizony,
megvénült már ez az ember.
Ifjú Willatz megállt és azt mondta:
Ugyan hívja vissza azt az embert! Kérdezze meg tőle, hová megy!
Holmengraa úr engedelmeskedett és nagyot kiáltott:
Konrad! Gyere csak ide kérlek, egy pillanatra!
Willatz meglepődött ezen a kérő formán és azon is, hogy a
malomtulajdonos néhány lépést tett a munkása felé. Azt gondolta talán,
hogy ezzel könnyít a dolgán? Ettől ugyan Konrad nem szaporázta a
lépteit. Mikor végre nagynehezen odacammogott, nem várta be a parancsot,
hanem maga kérdezte meg:
Tessék?
Hová mégy?
Hova megyek? mondta Konrad. Sehova.
Hát nem munka ideje van most?
A többiek elmentek, hogy egy kicsit kiszuszogják magukat. Hát én is
elmentem.
Menj vissza a munkádhoz! mondta Holmengraa úr.
Konrad nagyon furcsállotta a hangot és szokatlannak találta. Valami
különös történhetett, egy egész váratlan fordulat, mert a
malomtulajdonos visszanyerte a hangját, nemcsak néhány szót vetett oda,
hogy aztán elfordúljon, mintha el akarna rejtőzni. De meg aztán nem is
volt egyedül, hanem a kastély tulajdonosa ment az oldalán, – hét ez
ugyan mit jelentsen?
Én is visszamegyek majd, mikor a többi, mondta Konrad és megfordult.
No, mi baj, Konrad? hangzott az erdő széléről.
Hogy álljunk rögtön munkába, felelte Konrad.
Gyertek, fiúk, ezt már én is szeretném látni! hangzott ismét az erdő
felől.
És azzal kilépett Aslak, hatalmas, szélesvállú férfi, szájában az
elmaradhatatlan pipa. A fején ellenzős sapka, zöld zekét viselt, a lábát
pedig magas csizmába dugta, ennek a szárán csattok voltak. Két másik
munkás is ment vele, ingujjban, de szalmakalappal a fejükön és
cigarettával a szájukban.
A malom felé indultak. Konrad csatlakozott a társaihoz és heves
beszélgetés indult meg köztük.
Azt szeretném csak látni! mondta Aslak.
Holmengraa úr lehajtott fővel ment az úton és gondolkozott. Lehajtott
fővel! Így igazán nem járhat egy király!
Lehet, hogy valami kész terve volt már és ütni akarta a vasat, amíg
meleg. Mikor a malom elé érkeztek, megkérdezte a sagvikai Bertelt:
Nincs talán szükségünk az emberekre, Bertel, hogy így elkószálnak a
munkaidő közepén?
De igen, szükségünk van rájuk, mondta Bertel.
Ole Johant is odahajtotta a mértéktelen kíváncsisága.
Persze, hogy szükség van rájuk, mondta.
De hiszen elkóborolnak!
Igen, azt gyakran megteszik.
Igenis, gyakran megtesszük, hangzott fel az Aslak szava.
Holmengraa úr a munkások felé fordult és azt mondta:
Ezentúl nem tesszük többször.
Nem? kérdezte Aslak. És azt hiszi, hogy ezt Holmengraa úr egyedül fogja
meghatározni?
Igen.
Ejha! Én pedig úgy képzeltem, hogy ahhoz még nekünk is lesz szavunk.
Nem lesz.
Nem-e? Hát csak látszik, hogy ki született úrnak.
Halljátok? Azt akarja, hogy befogjuk a szánkat! mondta Konrad.
Általános mormogás. Mind több munkás szakította meg az őgyelgést és
sietett oda. Látták, hogy ott történik valami. Aslak szipákolt és
köpködött. Mikor a pipája kialudt, egyszerre több gyufával akarta
meggyújtani és a gyufákat aztán nem taposta el, hagyta, hogy égjenek a
földön. Nagy, behemót ember volt, most pedig különösen bízott magában.
Mindenki a munkájához, emberek! parancsolta a malomtulajdonos. Aki
dolgozni akar, azonnal munkába áll, a többi mehet ahova akar.
Rövid hallgatás.
Ejnye, hát már rabszolgák lettünk? kérdezte Aslak.
A malomtulajdonos el akarta hallgattatni és rászólt:
Téged mindenesetre elbocsátalak, Aslak.
Aslak még sohasem hallott ilyen beszédet a malomtulajdonos szájából. Még
a pipáját is elfelejtette szívni, annyira leverte a lábáról ez a
hihetetlen fordulat. Mikor kicsit észbekapott, azonnal magyarázkodni
kezdett és kijelentette, hogy ezt a külön pihenőt már évekkel ezelőtt
honosították meg és nem hajlandók lemondani róla. Végül azt mondta, ha
őt elbocsátják, akkor alighanem mások is leteszik a kalapácsot.
Mindannyian letesszük, helyeselték a többiek.
Ez a támogatás megerősítette Aslakot. Most már biztos lett a fellépése,
haragos volt, tiszteletlenül beszélt a főnökével, tegezte és Tóbiásnak
nevezte.
Tudjuk jól, hogy honnan származol, mondta neki, egy jött-ment vagy és
Tóbiás a neved, ne tégy úgy, mintha te lennél a római pápa. Ha még egy
szót szólsz, itt hagyunk faképnél valamennyien!
Rendben van, menj csak a kikötőmesterhez, ő majd kifizeti a béredet,
mondta Holmengraa úr.
De Aslaknak még egy ütőkártya lehetett a kezében, hatalmas ütőkártya,
mert haragos, sértődött mosoly ült ki az ajkára. Az ifjú Willatzra
nézett, aki közömbös arccal egy kissé távolabb állt, – és azt mondta:
Ez az ember az oka, hogy ma olyan nagy a hangod, Tóbiás?
Most visszatér mindenki a munkájához, vagy valamennyiteket
elbocsájtalak! kiáltja a malomtulajdonos és csakúgy zeng a hangja.
Téged, Konrad, mindenesetre elbocsátlak.
Aslak azonban már valahogy összeköttetésbe hozta az ifú Willatzot a
katasztrófával és ezt a szálat nem volt hajlandó olyan könnyen elejteni.
Talán a vőd az ottan? kérdezte a malomtulajdonostól. Hozd csak ide, hogy
illő módon üdvözölhessük!
Végül nagynehezen mégis megértette, hogy Konradot is elbocsátották a
malom szolgálatából és erre még jobban fölragyogott az arca, mintha még
jobb fegyver akadt volna a kezébe.
Ahá, ez csak kettőnknek szól, Konrad!