éjszakákon. Nagy esemény volt ez. A lap csinos előkészítő cikket közölt.
És a városból, meg az egész környékéről özönlöttek az emberek. Nils
csizmadia eladta minden belépőjegyét. És az ajtónálló Kornelius inastól
még vagy félszázat visszakapott és azokat is eladta. Az ügyvédék ott
voltak, dr. Muus is ott volt és eljöttek néhányan a paplakból is,
Holmengraaék házából megjelent Irgensné és az egész cselédség. Később
eljött Mariane kisasszony is, meg Willatz Holmsen, senkise maradt el. A
korlátlan jegyeladás következtében a ház zsúfolásig megtelt és Muus
doktor a szellőztetés miatt elégedetlenkedett. A színházban első
feltétel a jó levegő, mondta hangosan Theodornak. Egyébként az előadás
váratlanul szerencsésen folyt le. A darabban a cím volt a legrosszabb,
ez hamarosan kiderült, mert a tartalma friss volt és szenvedélyes. Az
emberek elfelejtették, hogy gőzben és rossz levegőben ülnek. Muus doktor
nem tapsolt. Nem tapsolt Rasch ügyvéd sem, de azért nagy volt a siker. A
tapsolók sorát gyakran nyitotta meg Mariane kisasszony és a gavallérja,
aztán átvette a tapsot Theodor, a színház tulajdonosa, a szerencsefia,
és ő adta tovább. Muus doktort végül már bosszantotta is ez a nagy
tetszés, a nézőtér felé fordult és azt mondta: Pszt! De általában nagy
este volt ez.
És vajjon mi volt a legkülönb? A darab-e, a primadonna, avagy Max művész
úr? A primadonna! Mikor Muus doktor egyszer elismerően bólintott a
játékára és néhány szót suttogott, Rasch ügyvédnek is így kellett tennie
és ő már hangosan is kimondta: Ez eddig a legkiválóbb alakítás, amit
eddig életemben láttam! Egyébként az uraknak a legjobban Sibylle
kisasszony tetszett, ami nem is csoda, mert hiszen igazán bájos volt. Ha
azonban Baardsen ott lett volna, akkor bizonyosan meglepte volna Clara
kisasszony, a „mérges kígyó“: ez sokszor az öntudatlan romlottság mély
szakadékát mutatta meg, senkise tudott eligazodni rajta, a durva,
kétértelmű szavak szörnyűségeit tudta tiszta ajakkal kiejteni. Egyenesen
kiforgatta a dolgokat, s fordított értelemben játszotta meg őket,
határozott talentummal ábrázolta a beszámíthatatlanságot. Ilyen volt a
természete. De Baardsen nem volt ott és nem is látta. Azt mondta,
rendkívüli szolgálata van.
Másnap megint szabad volt a trupp egészen estig, amikor az északi
postahajó megérkezett. A művészek északra készültek, messze északra,
ahol megszűnik minden… Ezt napot Baardsen, a távirda főnöke arra
használta fel, hogy felkeresse Clara kisasszonyt a Hotel Larsenben,
megkérték, hogy fáradjon be a hölgy szobájába, bár egy kicsit váratlanul
jött, hellyel is megkínálták, pedig a hölgy egyedül volt és ágyban
feküdt.
Mi lesz most? Hol vannak a többiek? Ez is véletlen? Tizenegy óra volt s
a többiek mind elmentek hazulról. Baardsen enyhíteni akarta a furcsa
helyzetet, tapasztalt embernek mutatta magát, egy kis szabálytalanság
mit se jelentett, pajtáskodva beszélt.
Ha most fönn lenne és már felöltözött volna, elmehetnénk Willatz
Holmsenhez.
Mit mond? kérdezte a színésznő és felült az ágyán.
Megengedte nekem, illetőleg tisztelettel meghívja magát.
Maga ott volt az előadáson?
Nem.
Szerettem volna megkérdezni, hogy’ tetszett?
Úgy hallom, nagy volt a siker.
Nem az én sikerem.
Valamennyiüké.
Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez, mondta a lány hirtelen.
Neki van zongorája, játszhatik vele négykezest, mondta Baardsen. És ha
akarja, magammal viszem a csellómat. Holmsen mindent ismer.
Hiszen éppen ez az, mondta Clara kisasszony. Mindent ismer, gyönyörűen
játszik! Amikor magát hallattam, egészen beleszédültem. Azelőtt is
tudtam, de most még jobban tudom: nem tudok én játszani. Nem, nem megyek
el Willatz Holmsenhez.
Hallgatás. Talán becsípett ez a lány? gondolhatja magában Baardsen. De
mindenesetre itt fekszik, fiatalon és háborgó lélekkel, ezt is
elgondolta. Ennek ugyan semmi köze az előbbihez, de önkénytelenül is ezt
mondta: Semmi erőfeszítésembe sem kerül, hogy páratlan teremtésnek
tartsam magát.
Pedig arra nincs is oka, adta vissza a szót a lány. Hiszen nem is volt
ott az előadáson. Nem zongorázom többet, egészen a másik játékra adom a
fejemet. Ó, Istenem, egy szép napon bebizonyítom magának… mindenkinek
bebizonyítom…
Szóval azt hiszi, hogy ez az igazi hivatása?
Igen! A lány még jobban fölült az ágyában és csak a térdére nehezedett.
Úgy-e, nem hiszi el egy pillanatra sem, hogy én Lydia asszonyt
tökéletesen ki tudnám ütni a nyeregből?
Nem.
Nohát, nem. Mindenki őt csodálja, mert olyan szép sápadt tud lenni, ha
akar. Pedig elsápadni igazán nem művészet, bizonyosan tudom, hogy még
szürke is tudnék lenni, ha kell. Igen, és ez az én hivatásom, ki fogok
ütni mindenkit a nyeregből. Férjhez is mehetnék, ha kedvem tartaná, de
minek tegyem? Az az ember gazdag és fiatal és boldog lenne, ha feleségül
vehetne, de nem őrültem meg hogy máris lekössem magam. Először
megmutatom a világnak, ki vagyok. Most azonban Hátsó-Norvégiába kell
mennem és ott kalimpálni, tette hozzá elkeseredetten.
Baardsen sehogyan se tudott tisztába jönni a helyzettel. Tisztán látta,
hogy a lány nem ittas, ezt mint szakértő rögtön megállapította.
Szóval még nem találta meg az igazi helyét, Clara kisasszony, mondta.
Nem. Azaz hogy igen. De az én időm még nem érkezett el. Mindenesetre már
útban vagyok, – maga ellenben nem. Hiszen úgy csellózik, mint egy fiatal
isten!
És a távirász újra csak nem tudott szabadulni ennek a bóknak a hatása
alól és maga előtt sem tagadhatta el, hogy milyen jól esett.
Igen, jó a hangszerem, mondta. Hát akkor nem akarja fölkeresni Willatz
Holmsent?
Nem, arról lemondok. Én itt csak színésznő akarok lenni.
Hm. Vajjon nem színészkedik-e önmagával is?
Ó nem. De maga talán, maga komédiázik! mondta Clara kisasszony. Maga
csak ül itt s kopogja a táviratokat s gordonkázik és megelégedett,
úgy-e?
Nono, kisasszony!
Bocsásson meg nekem és ne vegye rossznéven, amit mondok! Magával nagyon
kellemesen el lehet beszélgetni Baardsen úr, de maga tönkremegy ezen a
helyen. Hiába mosolyog, itt tönkre kell mennie.
Szóval, azt hiszi, hogy én itt eltemetkeztem. És a szűkös viszonyok
áldozata vagyok? Nem, kisasszony, ez kissé gyerekes beállítás. Engem nem
fűt semmiféle magasabb ambició, mert a művészi hajlandóságom sem olyan
természetű. Én a magam akaratára hallgatok és ezt tartom elsőnek a
földön. Nem vagyok megelégedett, de azért ebben a pillanatban mindenem
megvan, tudom, hová hajtsam le a fejemet, mibe öltözzem és van mit ennem
és innom.
Szándékosan beszélt az ivásról?
Ahogy vesszük. Nem egészen akaratlanul mondtam.
Nagyon jó! Éppen erről akartam beszélni én is, arra gondoltam, hogy
ilyen módon könnyen eljöhet az idő, amikor ismét nem lesz lakása, se
ruhája és nem is lesz mit ennie és innia, nem mulatságos?
Baardsen felállt, elkomolyodott és ezt mondta:
Kisasszony, utóljára kérdem, fel akarja-e keresni Willatz Holmsent és
megengedi-e, hogy odakísérjem?
Nem megyek el hozzá. Forduljon el, akkor felkelek.
Elmehetek, ha akarja.
Látja: most elégedetlen velem!
Baardsen emelkedett hangon felelte: A tengerbe ugrom aznap, mikor
elégedetlen leszek magával!
És olyan arcot vágott, mint aki többet nem tehet a lány érdekében.
Clara kisasszony visszafeküdt és ezt mondta:
Akkor nem kelek fel.
Visszaél a szépségével, ha az ágynemű közé temeti, mondta Baardsen.
Maga nem is tudja, milyen szép vagyok, csicseregte a lány. Beszéljen
őszintén: csakugyan bolond dolognak tartja, hogy hátat fordítok annak a
művészetnek, ahol örökké csak jelentéktelen kis pont maradnék és
átmenetet keresek egy másikba, mert itt mégis lehet belőlem valaki. Nos?
Végül még megérem, hogy nem is válaszol.
Valahogy úgy érzem, kisasszony, hogy rosszul áll nekem, ha erénycsőszül
lépek a porondra és vizet prédikálok, holott bort iszom. Itt azonban
arról van szó, hogy maga teljesen cserbehagyja a művszetet…
Igen, és áttérek egy másik művészetre.
Azt már nem.
Hogy-hogy nem?
Egyelőre csak arról van szó, hogy elhagyja a művészetet. Ezt pedig csak
az tegye, aki nem tudja szolgálni.
Hát a színművészet nem művészet?
Nem, de a színész azért lehet művész.
Ebben senkise fog magával egyetérteni.
Tudom, mondta Baardsen.
Valaki járkált a szomszéd szobában, úgy látszik a társulat jött haza: Az
asszony ingatag, álnok és csalfa lény… nevetés… jónapot… L. Lassen
lelkész…
Maga még nem látott engem színpadon, mondta Clara kisasszony.
Nem, mondta ismét Baardsen.
Clara kisasszony hirtelen elnevette magát és ezt mondta:
Hiszen maga csak a levegőbe beszél. Azt akarja, hogy komolyan vegyem?
Nem bánnám, felelte Baardsen.
Clara kisasszony még jobban nevetett és így szólt:
No, ez kedves dialógus, akárcsak egy színdarabból vennénk. Nos, Baardsen
úr, mikor látom viszont? Találkozhatunk ma délután?
Baardsen aznap délután találkozott a színésznővel, még pedig annak
tulajdon szobájában, a lány fesztelenül egyedül volt, félig
felöltözötten, de frissen megmosakodott, és igen csinos volt. És
történhetett közöttük valami, amit Baardsen nem várt, amikor jött, és
nem értett, amikor elment, Baardsen a táviróállomás főnöke, megvadult,
kirugott a hámból, könnyelmű, bolond gyerek lett… Ó micsoda állapot!
Mintha csupa fény áradt volna belőle, a fejét magasan hordta a levegőben
és úgy tartotta, mint valami csillogó semmit.
Estefelé elment a kis temetőbe és néhány virágot vitt el Willatz Holmsen
hadnagy, meg a hadnagyné sírjáról. Ezeket a virágokat cserépben tette
oda Rasch ügyvédné, hogy örömet szerezzen az ifjú Willatznak, de most
Baardsen elvette a virágokat, annyira elment az esze. A virágokat
levitte a partra és ott állt és várt, amíg a színtársulat hajóra nem
szállt, hogy elutazzék. Tessék! mondta Clara kisasszonynak és levette a
kalapját. Szent Isten, honnan vette ezeket a gyönyörű rózsákat? krdezte
a színésznő. A temetőből, felelte Baardsen. A lány megértette, hogy
Baardsen igazat mond és meg is súgta a színtársulat tagjainak. Ez éppen
nekik, művésznépnek való volt, féktelenül nevettek rajta és tudták
méltányolni. Van még időm partraszállni? kérdezte Max művész úr és
aggodalmas arcot vágott. – Nincs, mondta a kapitány. – Kár, mondta Max,
mert ottfelejtettem Lassen egyik arcképét. Viselkedjünk úgy, hogy még
eljöhessünk Segelfossba, mondta az igazgató is, meg a primadonna is.
A hajón néhány utas áll és Baardsent mustrálgatja. Az egyik, úgy
látszik, ismeri. Hogy hívják azt az embert? kérdi az egyik
partonállótól. Baardsen? Úgy? Aztán az útitársához fordul és azt mondja:
Volt nekük egy Baardsenük odahaza, valami hajógyáros, óriási vállalat.
Annak volt egy fia, akiből semmitse lehetett faragni. Előbb színész
akart lenni, de… Aztán darabokat írt, de csupa kudarc érte. Vajjon nem
ez-e az?
Baardsen pedig a parton állt és nem hallott semmit, annyira meg volt
zavarodva, hogy csak a jókivánságait hajtogatta ás nem tudott semmi
fenköltet mondani. Egszségben térjenek vissza, mondotta egyre. Mikor
utóljára látta Clara kisasszonyt, az éppen a füstölgő gőzhajón állt és
fehér bőrkeztyűt húzott, amit a boltban vásárolt. És Baardsen nem tudta
elgondolni, hova tehette közben a rózsáit.
Azokat a rózsákat, amelyeket a jószívű Raschné engedélye reményében
orozott el egy sírról, pedig azt a sírt maga az asszony díszítette fel
velük.
9.
Muus körorvos néhány napig Segelfossban maradt és felhasználta az
alkalmat, hogy meglátogassa Holmengraa urat. Vele volt Rasch ügyvéd is.
Ó, nagyon megtisztelnek az urak! mondta Holmengraa úr.
Nem mondhatok le arról az élvezetről, hogy megszorítsam a kezét, amikor
ezen a tájon járok, mondta Muus körorvos. És a kedves lánya jól érzi
magát? Egyébként engedje meg, hogy gratuláljak ahhoz, mondta végül és
Holmengraa úr gyűrűjére mutatott.
Ó, Muus körorvos értett a társalgáshoz, a szájából csak úgy folyt a szó
és tudott az emberek hóna alá nyúlni, meg jóindulatot tanusítani.
Rasch ügyvéd valamivel lassúbb mozgású volt, de erős és komoly – férfi.
Bámulta a körorvost és jóbarátja volt. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb
baja, hogy elhájasodott, a zsebében csörgette a kulcsait, néha kivette
őket és a kezében tartotta. De az ujjai olyan rövidek és vastagok
voltak, hogy az már szinte kómikus volt. A jegygyűrűjét régente a
kisujjára húzta, de még arra is szűk lett, így most már évek óta nem
hordott gyűrűt, de úgy látszik, nem is nélkülözte.
Rögtön a nagy eseményről, a színházról kezdett beszélni: Nem volt ott,
Holmengraa úr? Azt elég rosszul tette. Ez egyszer igazán megérte a
pénzt. Kérdezze meg a doktort! – Lám, az ügyvédnek azért tetszett a
dolog, mert neki is volt köze hozzá. Neki kellett kritikát írnia a
Segelfossi Ujságba, sőt már meg is írta.
Hm! mondta Muus doktor. Hallotta, Holmengraa úr, hogy csekélységem
milyen változtatást forgat a fejében?
Nem.
No, ön bizonyára házasságra gondol, pedig nem is arról van szó.
Hát miről?
Elköltözöm innen.
Igazán? No, akkor már jobban szerettem volna az előbbit! mondta
Holmengraa úr udvariasan.
Ami azt illeti… kapnak maguk másik doktort is ide, és az sokkal különb
lesz nálam.
Mi már csak megszoktuk önt. Hát elköltözik innen?
Már régen gondolom, hogy nem nekem való hely ez. Aztán eljött a papné,
Landmarckné, igen művelt hölgy, eleven és lelkes délnorvégiai asszony, ő
nagyot lendített az elhatározásomon. Néhányszor elbeszélgettem vele és
már kész is volt a tervem.
Egy szép napon én is Dél-Norvégiába kerülök, mondta az ügyvéd és a lábát
nyújtogatta.
Maga is, ügyvéd úr? Hát ne ürítsék ki egész Észak-Norvégiát.
Az ügyvéd úr is meg én is elmondhatjuk, hogy már kitöltöttük itt az
időnket, mondta Muus doktor, ebben a tekintetben senkise vethet semmit a
szemünkre!
És ügyes fordulatokkal fejtegették tovább ezt a témát.
Mivel azonban a malomtulajdonos nem mondott ellent, a két embernek
egyedül kellett társalognia. Ez máskép bajosan is lehetett volna. Az
urak talán túlbecsülték magukat, amikor azt hitték, hogy a bizalmasságuk
hízeleg Holmengraa úrnak. Ez csöngetett és borral kínálta a vendégeit.
Ha én ihatnám! mondta az ügyvéd.
Talán bizony rossz a gyomra? kérdezte a doktor.
Rossz? Éppen ellenkezőleg, nagyon is jó.
Akkor megihatik egy pohárral a malomtulajdonos úr jó terméséből.
No jól van, a maga szakértői véleménye alapján merek inni. De Holmengraa
úr, nagy kár, hogy nem volt ott a premieren. Nem mondom, hogy minden
tekintetben mintaszerű előadás volt, nem, azt nem merném mondani. De
voltak nagyhatású pillanatok benne.
Igen, a primadonna egy-egy pillanatra rendkivüli magasságba emelkedett,
mondta a doktor is.
Úgy-e? Hát még Sibylle kisasszony! Ő még azonkívül valósággal elbájoló
volt. De meg tudja azt érteni doktor úr, hogy annyira belekapaszkodott a
boltos Theodorba?
Hiszen tudja, a gusztusok különbözők.
Az igaz, de a színházban is, meg hazamenet is… ez már mégis csacsiság.
Bölcs kádi, nem viselkedhetünk mindnyájan egyformán, mondta a doktor az
ügyvédnek. Éppen az, amiért mi, akik itt együtt vagyunk, jól érezzük
magunkat egymás társaságában, másokkal szemben akadály lehet és esetleg
feszélyezi őket. Sibylle talán abban a… hogy is hívják?… abban a boltos
Theodorban találta meg a maga ízlésének és társadalmi nívójának
megfelelő társaságot. Mit tehet maga ez ellen, bölcs kádi?
Igaza van, mondta Rasch ügyvéd. De legjobban azon csodálkoztam, hogy az
előljáróék közül is ott voltak egynéhányan az előadáson. Arra ugyan
honnan kerül pénze annak az embernek?
Ha éppen erről van szó, hát akadtak többen is, akiknek nem lehetett rá
pénzük. Holmengraa úr, az ön kikötőmesterének például van egy
alkalmazottja, telik annak ilyen szórakozásokra? Ismerem azt az embert,
jártam egyszer nála, egy Daverdana nevű mesés asszonynak a férje. Ez a
házaspár az első helyen ült.
Az első padban, csak úgy velünk együtt! mondta Rasch ügyvéd és a
malomtulajdonosra nézett.
Nem vagyok sznob, mondta a doktor, hiszen a foglalkozásommal jár, hogy a
nép közé keveredjem. De a határt megtartom, ez nemcsak jogom, hanem
kötelességem is.
Persze, mondta Holmengraa úr.
Úgy-e, mondta az ügyvéd és egyszerre felélénkült, mert helyeselték a
véleményét. Nem tudom, hogy mit szándékozik tenni a Segelfossi Ujság
szerkesztője, de nem csodálnám, ha megnyomná a tollat. Landmarcknénak, a
tiszteletesasszonynak, meg a leányainak, a második padban kellett ülni.
Mit szól hozzá? Daverdana az első sorban ült, díszfésűvel a hajában mint
valami úrhölgy, vörös kővel a fésűjében. Mi következik még ezután?
Legyező és nyeles lorgnon, mondta a doktor.
Kopogtattak és ifjú Willatz lépett be. Úgy látszik, csodálkozott, hogy
idegeneket is talál a szobában és bocsánatot kért az
alkalmatlankodásáért, csak Mariane kisasszonyt kísérte haza.
Ritka vendég minálunk! mondta Holmengraa úr, kezet nyújtott neki és
általában szívélyesen fogadta. Talán egy pohárka bort? Ma sem? Persze,
hiszen délelőtt sohasem iszik.
Mért nem iszik délelőtt? kérdezte a doktor.
Holmsen úr dolgozik délelőtt.
Ó, az a munka, mondta ifjú Willatz. De legalább nem akarok még homályos
és bágyadt fejjel is kinlódni.
Akkor nagyon előkelő munkája lehet, mondta a doktor.
Mariane a másik ajtón lépett be, ő is megtorpant a csodálkozástól, mikor
idegeneket látott és az ajtót a hátával, a lapockájával csukta be maga
mögött.
Voltam bátor érdeklődni a kisasszony hogyléte iránt, mondta doktor Muus
és kezet fogott vele. És íme itt jön egészségesen és elragadóan, mint
mindig! – A doktor folytatta a beszélgetést és kijelentette: Előkelő
munka, bizony, de meg kell adni, hogy az én munkám se éppen egyszerű
fajta, hiszen hajszálfinom diagnózisokat kell csinálnom. És azért egy
pohár bor még sohase nehezítette meg a dolgomat.
Mert mi ketten jóegészségű emberek vagyunk, doktor uram, szólt közbe az
ügyvéd. Holmsen úr, ismét a szűkebb hazája földjén jár…
Willatz bólintott és Marianehoz fordult.
Ne játsszuk el együtt azt a néhány taktust? kérdezte.
De igen.
A doktor közbeszólt: Nagyon kedves öntől, Willatz Holmsen úr, hogy meg
akarja mutatni nekünk, milyen nagyot haladt már.
Mariane felkacagott. Nehezére esett adni a hölgyet.
Pszt, ne csörgesse a kulcsait ügyvéd úr, mondta a doktor, és a szomszéd
szobából beáradó zenei hangokat hallgatta. Egyébként… hiszen ezek csak
gyakorlatok, ilyesmivel akarnak traktálni minket?
Alighanem olyasmit játszanak, amit Holmsen úr komponált, mondta
Holmengraa.
No, szó ami szó, arra más alkalmat is választhatott volna Willatz
Holmsen úr. Hiszen ő kényszerítette rá Mariane kisasszonyt. Felőlem
teheti… tulajdonképen lesz valami ebből a fiatalemberből?
Már többször olvastam a nevet a kristianiai lapokban, mondta az ügyvéd.
No, ahhoz nem kell sok! Erről jut eszembe Lassen, a lelkész, az is innen
származik, nagyszerű ember.
Igen.
Nagy ember! Gondolja csak el, mit tesz az, keresztülrágódni annyi
vizsgán, felnőtt korában, egészen előlről kezdeni, megtanulni annyi
nyelvet és tudományt, és olyan magasra emelkedni! Ehhez isteni tehetség
kell.
Azt mondják, püspök lesz belőle.
Persze. Remélem, lesz annyi tisztesség a kormányban, hogy mingyárt
valami délnorvégiai püspökségbe nevezi ki. Elég ideig volt itt északon,
itt töltötte el az egész gyermek- és ifjúkorát. Sokszor csodálkoztam
magán, Holmengraa úr, hogy maga itt kibírja, mikor magát senkise
kényszeríti rá.
Ha már egyszer itt van az üzletem, felelte Holmengraa úr kitérőleg.
Igaz, igaz, de mégis. Már ami engem illet, csak inkább élnék nagy
városban. Nagyon szép a vidék, de hát az embernek más érdekei is vannak,
kultúrérdekei! Örökösen semmiesetre sem laknám még a legjobb vidéki
városkában se. És ha valaki Kristianiában nőtt fel, akkor minden más
várost vidéknek érez.
De hiszen maga nem is kristianiai, mondta az ügyvéd.
Muus doktor a homlokát ráncolta.
De, bizonyos értelemben igen. Persze, itt születtem északon, mint mi
hivatalnokgyerekek többnyire, de aztán mindig lejebb kerültem délre és
végül az Östervölgyben telepedtünk le. Elverum és Hamar voltak a kis
városaink, de Kristiania volt a fővárosunk. És később, – hisz ezt tudja
ügyvéd úr – egész tanulási időnk alatt Kristianiában voltunk. Hát nem
ott kaptuk meg úgyszólván a tűzkeresztséget? Persze az alapot, a
kultúrát a szülői ház adta meg, de a politikai, színházi, művészeti,
tudományos fejlődésünket, az életfelfogásunkat mind a nagy Kristianiában
szereztük. Odavalók vagyunk mi.
Bizony odavalók vagyunk.
Irgensné jelentette, hogy tálaltak. Mariane és Willatz megint bejöttek.
A doktor azt mondta: Nem szórakoztattak ugyan éppen valami magasrendű
muzsikával, de ezt is megköszönjük. Megengedi? kérdezte és a karját
nyújtotta Marianenak. Vagy ellenére van?
Nincs. Miért gondolja?
Úgy láttam, mintha a mosoly eltűnt volna az arcáról.
Csak az örömömet fojtottam el.
Bizony, Mariane kisasszony, nemsokára egészen megszabadul tőlem, mondta
a doktor, mikor az ebédlőbe kísérte a lányt.
Muus doktor el akar költözni közülünk, Mariane, magyarázza a leánynak az
apja.
Talán csak nem komoly szándéka ez, doktor úr?
De a legkomolyabb.
Erre Mariane nem szólt semmit. A doktor tiszteletben tartotta a
hallgatását és nem zavarta meg. Ahelyett Willatzhoz fordult és néhány
megjegyzést tett a zenére, az énekre, meg az operára. Mikor lesz már
ebben az országban állandó operánk, Willatz Holmsen úr?
Ha majd elég nagy lesz az ország, felelte Willatz. Feltűnt neki, hogy a
doktor mindig fölösleges teljességgel ejtette ki a nevét. De nem tudta,
hogy ezzel bántani akarja-e.
Ha maga nem volna annyira módos, akkor a megnyitóra magánál rendelnék
egy operát, tréfálkozott Willatzcal Rasch ügyvéd.
A fiatalember így válaszolt: Igen, ha ön annyira módos lenne.
Vagy úgy, hát olyan nagy összeg kell ahhoz? mondta Rasch elnéző
mosollyal.
Ilyen pompásan seholse lehet étkezni, mint önnél, Holmengraa úr, mondta
a doktor.
Én is amondó vagyok, mondta Rasch, mert inyenc volt ő is.
Irgensné különösen egy salátafélét tud nagyon jól elkészíteni. Bizony,
Irgensné asszony, már csak azért a salátáért se lett volna szabad az
urának olyan fiatalon meghalnia.
Irgensné mosollyal köszönte meg a bókot. Gondolja doktor úr? Örülök
neki! Már ismerte a urakat, és ezért latba vetette minden erejét. Sőt,
mikor a gesztenyekompótot befőzte, még új találmányra is jött rá, igaz,
hogy tévedésből, mert elcserélte a vaniliát meg a citromot. De a kompót
mégis újszerűen és sajátságosan hatott.
Mivel pedig most már némiképen Irgensnét illette a szó, nem állhatta
meg, hogy ne figyelmeztesse Holmengraa urat egyik munkásának legújabb
csínytevésére.
És meddig tűri még ezt? Mert ez már igazán sok, mondta.
Mi történt már megint, Irgensné? kérdezte Mariane.
Éppen azt akarom elmondani, pedig szivesebben elhallgattam volna. Néhány
nap előtt történt, mikor a boltos Theodor mulatságot rendezett a
csónakházban. Nos, akkor idejött egy párocska és felszólította az
ittenieket, hogy menjenek velük a bálba. Az ügyvédék Florinája volt, meg
a vältai Nils. A Florinán sárga selyemkabát volt. A mi Marcilienk
szívesen velük ment volna, de nem volt gavallérja, mert a Konrad kéznél
volt ugyan, de nem volt neki cipője. Erre Konrad fogta magát és
Holmengraa úr cipőiből vett ki egy párat.
Mit csinált? kérdezte Mariane.
Feljött, ide a házba. Az új cipőt vitte el, azt a lakkozott orrút.
Holmengraa úr most legutóbb hozta magával a városból.
Általános hallgatás. A doktor megkérdezte:
Ki az a Konrad?
Az egyik napszámosunk. No és hát vele ment el Marcilia a bálba. Ott
táncoltak kivilágos virradatig. Mikor hazajöttek, Konrad jól berúgva,
fogta a cipőket s úgy, amint voltak, visszahajította a helyükre, még
most is úgy fekszenek ott. Idehozzam?
Nem szükséges, mondta Holmengraa úr.
Ha megnézem azt a pár cipőt és elgondolom, hogy milyen vadonatuj és
ragyogó volt előbb, hát nem tudom mit tudnék csinálni… Holmengraa úr meg
csak hagyja, hogy mindez menjen a maga útján…
Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy a napszámos béréből vonjanak le mindaddig,
amíg a cipők ára megtérül. Szerinte ezt minden nehézség nélkül meg lehet
tenni.
Csakugyan, ez igaz. Mit szólsz hozzá, Willatz? kérdezte Mariane
ravaszul.
Persze, hogy igaz, felelte Willatz. Csak az a kérdés, van-e kedve
Holmengraa úrnak cipőkkel kereskedni.
Mindenki Holmengraa úrra nézett, de az csak mosolygott és azt mondta:
Azt hiszem, Irgensné, neki fogjuk ajándékozni azt a cipőt.
Még csak az kellene! kiáltotta Irgensné megütközéssel. Legközelebb aztán
majd leakaszt egy ruhát a fogasról, mert ilyen volt az mindig, nem ez az
első eset.
Nem érdemes ezen bosszankodni, Irgensné, mondja rá Holmengraa úr
közömbösen.
Holmengraa úr mindenesetre sok önuralmat árúlt el, amint egykedvűen ült
itt, pontosan betöltötte a házigazda szerepét és ivott a vendégeivel.
Mikor Irgensné a cipők dolgával hozakodott elő, először megrándult
valami a szája körül, mintha beleszúrtak volna, talán fájt neki, hogy
még a szép cipők, a szabadkőművescipők és a selyembélésű ruhák se tudnak
már tekintélyt szerezni.
Az ügyvéd úgy vélekedett, hogy ezt a napszámos nem viheti el szárazon.
Csatlakozom Irgensné felfogásához, mert ha nem állunk a sarkunkra, akkor
ezek az emberek maholnap a nyakunkra nőnek, mondta.