ismét elindultak lefelé az úton. A malomtulajdonoson egyébként nem
látszott meg, hogy öröme lett volna az energikus fellépésben, még mindig
összegörnyedt háttal haladt az útján. Megfoghatatlan dolog volt ez, egy
királynak végre is magasba emelt fővel kellene távoznia, az öreg
tengerészhez és kalandorhoz nem is illett úgy elhagynia a helyet, hogy
legalább egy-két revolverlövéssel ne könnyítsen a lelkén. De ő csak
nézett, az ifjú Willatzra emelte vizenyős kék öreg szemét és azt mondta:
Évek óta nincs már nekem semmi örömöm.
Illett vajjon ez az őszinte kitörés egy fölényes, uralkodásra termett
emberhez?
Aslak ott kiabált a háta mögött:
Veszem észre, hogy Konrad nem fér a bögyödbe, hahaha, felhúzta a
cipőidet a tánchoz, ez csakugyan hallatlan! De vajjon milyen táncra
jársz te magad éjszakánként, Tóbiás? Azt hiszed, hogy valami nagy
tisztelet jár ki neked, te híres szabadkőműves? Tudjuk jól, hogy
belopózol a házakba és titkos találkákra jársz a szénapadlásokon. Elég
ember állítja, elég tanu látta! Jársz táncolni te is, csak kettesben és
az ágyba!
Aslakból csak úgy ömlött tovább a szitkok árja. Ez volt az ő
ütőkártyája. A munkások mögötte csoportosultak és nyerítő nevetésüktől
visszhangzott a levegő. Holmengraa úr szemmelláthatóan szerette volna
siettetni a lépteit, hogy gyorsabban elkerüljön erről az átkozott
helyről, alázatosan mosolygott és a fejét rázta, mintha azt mondaná: Hát
hallottak már valaha ilyen galád rágalmakat?
De az ifjú Willatz elsápadt és megállt. Egy pillanat! mondta és sarkon
fordult. Aztán elindult visszafelé és menetközben lehúzta a kezéről a
keztyűt.
Itt jön a vőmuram! mondja Aslak. Várjatok csak, majd méltó fogadtatásban
részesítjük!
Willatz odamegy hozzá, egy ütés a levegőben és Aslak a földön fekszik.
Hogyan? – kezet emelt rá? Úristen, micsoda ököl ez. Kemény és angolos!
Az áldozat se kiáltott föl, csak összecsuklott a teste, mintha a
végórája érkezett volna el.
Aslak mögött bomladozik a munkáscsoport. Néhányan nyiltan hátrálnak és
az ifjú Willatz követi őket.
Engem hiába szemelt ki, mert én már megyek is innen, mondja Konrad
siralmas hangon.
Amint a társai meghallják az alázatos szavakat, fölvillan bennük, hogy
miről is van itt szó voltaképen: azt parancsolták nekik, hogy rögtön
vissza a munkához, – vagy azonnal elhagyni a malmot. És már jön vissza a
malomtulajdonos is, a főnök, minden mehet úgy, mint eddig, csak a
helyükre kell visszatérniök. Nem a malomtulajdonos ütött meg valakit, a
malomtulajdonos sohasem szokott senkit megütni…
A könyökükkel taszigálják egymást és összedugják a fejüket, aztán
párosával elindulnak, vissza a munkahelyükre. A gézengúz Konradot
cserbenhagyják. Konrad pelig Aslakot hagyja faképnél. És most ujra a
napfényre villan a helyzetük minden nyomorúsága: – hiába kerékpároznak,
hiába járnak csattos csizmában és veszik a legdivatosabb ruhákat Theodor
boltjából, hiába szedték magukra minden külső és felszínes fejlődését
ennek a virágzó helynek: a jellemük változatlan maradt. És változatlan
az egész nyomorúságuk is.
Holmengraa úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, de azért ostoba lett
volna, ha az eredmény nem elégíti ki. Pedig Holmengraa úr nem volt
ostoba, ezt az ellenségei se foghatták volna rá. De bizonyos, hogy
teljesen kijött a sodrából.
Bocsássa meg, hogy kénytelen-kelletlen tanujává lettem ennek a
jelenetnek, mondja neki Willatz.
Most Aslak megvonaglik, felül, a fejéhez kap, föltápászkodik, megkeresi
a sapkáját és elindul. Néhány lépést tesz, visszafordul, még egyszer
végignéz a két úron és azzal szépen tovább baktat lefelé az úton.
Odalent utóléri Konradot. Most bizonyára a kikötőmesterhez mennek és
fölveszik a bérüket.
Bizony, így van ez, mormogja Holmengraa úr maga elé. Mit is akartam
mondani… mondja aztán. Éveken át parancsolgattam nekik és ők dacoltak
velem. Bertel, hol vannak? A munkahelyükre mentek?
Igen, úgy látszik.
Félnek a korbácstól, mondja az ifjú Willatz és összeráncolja a homlokát.
Holmengraa úr a fejét csóválja, a tengerész, aki a lelkében él,
bizonyára örül most magában. De a malomtulajdonos kénytelen tovább látni
az orránál: hiszen három nap mulva mgismétlődhetik az egész história!
Aslak nem halt meg és a szelleme se veszett ki a munkásokból!
Mennek lefelé az úton és az ifjú Willatz azt mondja:
Bocsásson meg, hisz a dolog tulajdonképen nem tartozik énrám. De ez az
ember többször is emlegette, hogy szeretne velem közelebbről
megismerkedni, hát én a magam felelősségére odamentem hozzá, hogy
kivánsága szerint bemutatkozzam neki.
Igen, persze! mondja rá Holmengraa úr.
Vajjon gyáva volt-e, vagy ravasz? Nem mert-e odaállni a saját legjobb
támasza mellé, vagy pedig nem is akart? Nem tesz az jót egy mesebeli
királynak, ha túlságosan világos vonalakban mutatkozik meg, a legjobb,
ha körülveszi magát a monda homályával. Csak az volt feltünő, hogy
Holmengraa úr hirtelen tüntetni és dicsekedni kezdett.
Ezek azt hiszik, hogy nem vagyok már elég gazdag, azért nem respektálnak
eléggé. Néhányszor megszorítottam már az üzemet és a lisztárakat
fölemeltem, egyszer-kétszer, ezt aztán rossz jelnek vették. Pedig hát,
mondja, és ebben a pillanatban fiatalon és energikusan áll ott, én
tehetem, hogy itt akár az életem végéig veszteségeket szenvedjek. Persze
nem mondhatom meg magának, hogy miért. De azért mégis tehetem.
Most már ismét király volt! Igen, ez volt Holmengraa, világos fénycsíkot
vágott a sötétben, úgy tudott feltűnni a monda éjszakájából, aztán ismét
alábukni és egy nagyszerű pálya aranyos ívét hagyni maga után!
Most háború van a keleten, mondta. És Japán csengő arannyal méri fel a
hajók rakományát.
Willatz Holmengraa úrra nézett. Vajjon józanul beszél ez az ember? És
csak úgy, udvariasságból, megkérdezte:
Hát ön Japánnal is összeköttetésben áll?
Az én kezem hosszú, felelte Holmengraa úr és mosolygott. Annak idején
Kubával is volt dolgom, Puerto-Ricoval, a Filippinákkal, az Antillákkal,
Jamaikával.
Ez már a monda világa. És ez már Holmengraa úr, a király. Hozzá is tette
mindjárt:
De ezt persze nem mondhatom el az embereimnek, azért hiszik ők, hogy
lekicsinyelhetnek! De egy szó mint száz, már régóta forgatok egy tervet
a fejemben és arról szerettem volna beszélni önnel, de most, ezután a
jelenet után nem szívesen terhelném vele.
Pedig éppen ellenkezőleg, most még jobban érdekel…
Ez a terv még a maga apja ura idejéből származik, de egész a haláláig
nem volt rá érkezésem, hogy megbeszéljem vele. Maguknak hatalmas
területeik vannak még, fensíkok és zöld legelők. Ezeket bérbeadhatná
vagy eladhatná nekem.
Hiszen nincs is vad odafönn, felelte Willatz.
Nem, vad az nincsen és éppen ezért a maga számára nincs is haszna a
földnek. Én azonban jószágot legeltetnék ottan, hatalmas ökörcsordákat.
Willatz a fejével intett. Igaz, az öreg Coldevinéknek bizonyára van
néhány száz ökrük.
Én valamivel többet szereznék be. Kicsinyben kezdeném el, mondjuk
egyezerrel csupán, de aztán megszaporítanám a számukat. Esetleg
kétezerrel is kezdeném, de mindenesetre egészen kis arányokban, hiszen
Mexikóban milyen más ökörcsordákat láttam én! Amint maga mondja, a
hegyek közt nincsen vad, se farkas, se medve, az állatok tehát pásztor
nélkül is ellegelnének. Víz van a közelben, védőtető is akad a hegyek
közt. A hely nagyon megfelelő. Kérem, gondolkozzék a dolgon, és aztán
közölje velem az elhatározását.
Jó, majd gondolkozom róla.
És a két úr elbúcsúzott egymástól. Willatz hazafelé indult. Most
végigláthatott az egész birtokon, nyugat felé a sziklás ormokon és a
szántóföldeken, amint legyűrűztek a víz partjáig. Valamikor, a régi nagy
időkben az ő hazája volt ez a Segelfoss…