a kastély hálószobájában állt és nézte, amint elhaladtak előtte. Fiúk és
lányok, szerelmespárok, esetleg a vetélytársaik is velük együtt, mind
táncolni mentek, vagy onnan vissza. Néha kiáltásokat hallott,
hivogatások töredékeit a kék sötétségben. Willatz nem emlékezett rá,
hogy a szülei életében valaha hallott volna lent az úton ilyen
kiáltásokat. Másnap reggel Martin béres elmondta, hogy az éjszaka a
legények és a malommunkások összeakaszkodtak, és hogy az egyik még kővel
is dobálózott. A lánynak Palästina volt a neve, elhívták az ura-i
előljárót és az öregúr – bár fülig merült az adósságban és bizonyára
máson járt az esze, – békét teremtett és rábírta a legényeket, hogy
béküljenek ki. Mivel pedig az embereket nem akarta éjszaka idején
nyugtalanítani azzal, hogy szállást kér tőlük, virradatig fel és alá
járkált a szabadban. Csak azután ment el az ügyvédhez.
Amennyi pénzt össze tudott kaparni, mind elhozta, remélte, hogy az
ügyvéd méltányos lesz és nem kér tőle lehetetlenséget, hiszen az
előljáró ott volt Raschék lakodalmán is. Levette az aranypaszomántos
sapkáját a fejéről és megállt az ajtóban. Ennyi alázat láttán Rasch
ügyvéd engedékenyebb lett, hiszen Rasch ügyvéd nem volt embertelen, csak
szerette, ha elismerték a fölényét.
Elfogadom ezt a lefizetést, mondta, de a hátralékért kamatot kell
fizetnie.
Igen, mondta előljáró.
Egyuttal meg kell önnek mondanom, hogy a bank nem én vagyok, a bank
önnek egy hónapi haladékot ad.
Igen, köszönöm.
Rasch ügyvéd kövéren és kényelmesen ült a székében, az előljáró pedig
állt. De Rasch ügyvéd méltányolta az alázatot, felkelt és így szólt:
Jöjjön be reggelizni, előljáró úr! Bizonyára éhes.
És az urak bementek reggelizni. Mikor aztán az előljáró felfrissült a
kávétól, egy kicsit nekibátorodott, nyugodtan beszélt Raschnéval és
udvariasan közlékeny lett. Mikor az önök esküvőjén voltam, mondta. Ohó,
hát megfeledkezett az alázatosságról? Rasch ügyvéd megszólalt:
Most jut eszembe: előljáró úr, mi lesz, ha a pénztárellenőr elmegy
magához inspiciálni? Gondolt már erre?
Ó, az előljáró bizonyára másra se gondolt az utóbbi időben, de mégis
meglepődött ezen a durva kérdésen. Bántotta a dolog az asszonyt is és
még egy csésze kávét töltött az előljárónak.
A pénztárellenőr már volt nálam máskor is, mondta az előljáró.
És rendben találta a pénztár? Nos, akkor remélem, hogy most se lesz
kivetnivalója, mondta az ügyvéd sértődötten. Amint mondtam, a bank
várhat egy hónapig, de tovább nem.
Egyébként az ügyvédnek igaza volt: az öreg ura-i előljáró kissé hanyagul
viselkedett. Hiszen rendben tarthatta volna a különböző pénztárait, ha
jobban értett volna a hivatásához és ha ki tudta volna szipolyozni az
embereket. Sok tanya és ház előtt haladt el ezen a délelőttön, mikor
hazament, és valamennyit jól ismerte. Mindenütt az ő adósai laktak és
bizonyosan törleszthették volna az adósságukat egy kecskével vagy
kossal, ha akarták volna. De sohasem akarták. Ilyenek lettek az emberek.
Az emberek örök idők óta adósok maradtak. Azelőtt nem tudtak fizetni,
most meg nem akartak. Holmengraa úr és a malom, annakidején, évek hosszú
sora előtt munkát és készpénzt hozott a környékre, de ez a pénz nagyon
is mozgékony volt, mindenféle árúra váltották fel a Per pultján. A
fiatalság tízszer annyit költött ruhára, cicomára és cigarettára, mint
azelőtt, és modern lett a szó rossz értelmében, a jellemük pedig egyre
hanyatlott. Ami viszont azt a kérdést illeti, hogy mire mehetett volna
az előljáró a hivatalos hatalmával: édes Istenem, hiszen
kiszipolyozhatta volna az embereket és kereshetett volna jócskán pénzt!
Bizony sokszor lett volna módja megbüntetni a boltos Theodort tiltott
üzlete miatt, aztán zsebrevághatta volna a bírság felét!
Az előljáró ellátogat Nils vargához. Nils otthon van, de nincsen dolga,
egész nap vagy a széken üldögél, vagy az ágyán hever. Ó, az öreg
csizmadiát ugyancsak megfertőzte az idő. Az elmult tavasszal hirtelen
sok pénz hullott rá az égből és ha a távirász Gottfred el nem jön, és
vissza nem követeli a pénz egy részét a távirda pénztára számára, akkor
Nils varga ma már Amerikában ülhetne és naponta háromszor ehetnék húst.
Így azonban semmise lett az amerikai útból és a varga kezdett jobb
élelmet vásárolni, hogy egy kis húst szedjen magára. Ráfért szegényre.
Csak az volt a szerencsétlenség, hogy ezzel a romlás útjára jutott és
mindig több jó étel kellett neki. Egyik a másikat vonta maga után, most
már erősebb kávét kívánt, mint azelőtt és nagyon megtetszett neki az a
külföldi sajt, amilyent a boltos Theodor üzletében lehetett kapni.
Egészen megbolondult, mintha forgószél kapta volna el, már nem is
értette, hogy bírta ki az életet, amikor még nem ehetett konzervet.
Mostanában kaphatott az ember friss halkonzervet nyáron is. Fényes
bádogdoboz volt az és hal volt benne. Hiszen Nils maga is kievezhetett
volna néhányszáz méternyire az öbölbe és maga is halászhatott volna,
volt ott elég finom hal, de minek? A boltban volt konzerv bőven,
csemegehal és ezt még ízletesebbé tette az olaj. Nils varga két
emberöltőn át élt igénytelenségben, nélkülözésben és megelégedettségben,
most azonban utolérte az idő az ő javaival, és önmagának torzképévé
alakította. Annyira ment, hogy a kávéját se maga pörkölte már, hanem
zacskókba csomagolt pörköltkávét vásárolt. És hát mi az ördögnek őrölte
volna maga a kávéját, mikor finomra őrölt kávét vásárolhatott
ezüstpapirban, mindenféle bélyegzővel és cimkével? Bizony ennyire
fajultak a dolgok és ez valósággal égbekiáltó volt. Nils sokat elherdált
a pénzéből.
Szeretném, ha most eljönnél hozzám, mondta az előljáró. A lábam szinte
kilátszik már csizmámból.
Most már mindenféle csizmát lehet kapni a boltban is, mondta Nils. Azok
sokkal elegánsabbak.
De én már csak olyan ósdi vagyok, hogy a te cipőidet tartom a
legjobbaknak, Nils, mondta az előljáró.
Nem látok én már jól, ellenkezett Nils.
Ahhoz a munkához, amit én akarok neked adni, elég jól látsz.
Nem én.
Az előljáró csodálkozón néz Nilsre, alig ismer rá. Szokása szerint
kíméletesen viselkedik és nyugodtan, értelmesen beszél a vargával. De az
csak nem akar engedni. Végül is azt mondja Nils:
És azonkívül most én adom el a színházjegyeket.
Ehhez makacsul ragaszkodott a varga és nem is lett a munkából semmi.
Mikor Theodor azt ajánlotta neki, hogy ő árusítsa a színházjegyeket, a
varga úgy érezte, hogy örökös állást kapott és nem szabad másra
pazarolnia az erejét. Tegnap este is ott ült a kis pénztárfülkében és
árusította a táncmulatság jegyeit. Nagyszerű dolog volt, az emberek
odamentek hozzá, mint valami igazi kereskedőhöz. Kiadta a
belépőjegyeket, átvette a pénzt és ma reggel a leszámolásnál Thodor egy
kétkoronást dobott az asztalra és ezt mondta: Tessék, ezt tedd el a
munkádért. És, majd ha rendes színház lesz, akkor gyere el ujra.
Theodor aztán gyorsan elsietett, mert sok dolga volt.
Kiderült, hogy a színház sok munkát okozott. A hirdetés már
egynéhányszor benne volt a Segelfossi Ujságban és holnap megint benne
kell lennie. A boltban nyomtatott plakátok lógtak. A zászló éjjel-nappal
lobogott a színház épületén. Vörös, zöld és fehér belépőjegyeket
nyomtak. Theodor áradozó szavakkal nyilatkozott a készülő előadásról és
toborozta az embereket: Halljátok, a „Mérges kígyó a pokolban“ című
darabot játsszák, nagyszerű darab, Björnson írta, vagy valaki más, de
annyi bizonyos, hogy nagyszerű darab. És a mérges kígyó nem is igazi
mérges kígyó, nehogy azt higyjétek, az a mérges kígyó ember, olyan, mint
te, vagy én. Én építettem a házat, hogy mi is láthassuk a darabot.
Mindenkinek meg kell váltania a jegyét, csak nem maradunk el a többi
város mögött…
De az ujságból hiányzott valami. Benne volt ugyan a hirdetés, de a kis
előkészítő cikk hiányzott. Theodor elment a szerkesztőségbe és
megkérdezte, hogy ennek mi az oka? Nem hirdet talán az ő cége állandóan
a lapban? A szerkesztő csávában volt… Igen, igen, a kis előkészítő cikk,
majd közöljük. És a cikk mégse jött. Theodor megint elment a
szerkesztségbe… Persze, az előkészítő cikk, az ügyvédnek még nem volt
ideje megírni… Hát az ügyvéd írja meg? – Igen. És azt mondja, hogy a
színészeknek először látogatást kell tenniük nála.
Theodor nem jutott tovább, túlerővel állt szemben. Gúnyolhatta a
szerkesztőt, megvonhatta a laptól cégének hírdetéseit örök időkre, hiába
minden, kiderült, hogy mégis Rasch ügyvéd a Segelfossi Ujság
tulajdonosa. Hogy az ördög vinné el azt az ügyvédet, el akarja nyelni a
világot.
Theodor az ajkát harapdálta. Fiatal volt, minden fog benne ült még a
szájában és jól tudott harapni. Még most sem volt tanácstalan, egyszerre
eszébe ötlött valami. Tudott egy lányról, aki gyapjukendőt csavart a
feje köré és nem csinált titkot abból, hogy van egy takarékkönyve. De
hol szerezte ezt a takarékkönyvet? Nem sürgős a dolog. Várjatok csak. Az
ügyvéden múlik, hogy meg akarja-e írni a cikket, vagy sem!
Alapjában Theodor nem sokat kockáztatott. Hiszen ő csak bérbeadta a
helyiséget, úgyis megkapja érte a bért, ő volt az első hitelező. Mégis
csak az a kívánatos, hogy jó lábon álljon az ujsággal, mert hiszen
lesznek még később is színházi előadások.
Megérkeztek a színészek és Theodor lengette a lobogót. A társulat a
Hotel Larsenben helyezkedett el, összesen hét személy, ifjak és öregek,
egy primadonna, egy igazgató, egy pénztáros. Julius meg akarta mutatni,
hogy ez az előkelő társaság jó helyre, sőt hírneves házba került.
Bátyjának, L. Lassennek a képe keretben lógott a szalónban. Milyen
szerencse, hogy a kép éppen most jelent meg a Luther-alapítvány
kiadásában és a lelkész rögtön elküldött az övéinek ajánlással és
aláírással egy díszes példányt. Most ott lógott a kép az üveg alatt, a
keretben, a lelkészen rajta volt a talár és a széles gallér. A színészek
ránéztek és Lars Manuelsen – persze ő cipelte a podgyászt – szokása
szerint megjegyezte: Az az én fiam!
Jesszus! kiáltotta az egyik színész. Mikor a többiek meghallották ezt a
felkiáltást, egymásra néztek és az ujjukat harapdálták, a hölgyek pedig
a zsebkendőjüket tépdesték a fogukkal. Gyönyörűen viselkedtek.
Ugye, hallottak már Lassenről? kérdezte Lars Manuelsen.
Hogyne… Természetesen… Van-e, aki ezt a nevet nem ismeri… Lassen!
A színészek aztán elmentek hazulról. A járás, a ruhájuk és az egész
viselkedésük valóságos csoda volt az emberek szemében. Az urak ferdén
tették a fejükre a kalapot és csupa jóllakottságból dudorásztak; az
igazgató piros és zöld nyakkendőt viselt és csakúgy áradt belőle az
életművészet meg a világfiság. Az egyikük ilyesmit énekelt:
„Az asszony ingatag,
álnok és csalfa lény!…
Csupa életkedv és semmi más. Féktelenseg, uralkodásvágy és öröm.
Segelfoss szinte kábultan bámult a társaságra.
De a primadonna nem volt szebb, mint a másik két hölgy. Ellenkezőleg,
egy mélyhangú, magas barna lány volt a legszebb valamennyi közt. Úgy
járt, mint valami királynő, kicsit megemelte a szoknyáját és alatta
suhogott a selyemcsipkés alsószoknya. A plakáton Sibylle Engelnek írták
a nevét, de ez csak a művészneve volt. Ő volt a legcsinosabb valamennyi
között. Ellenben a primadonna más tekintetben multa fölül. A
művészetével, a nagy játékával és ez volt a fődolog. Ennek óriási kalap
volt a fején és Lydia asszony volt a neve, semmi más. Egyébként a
primadonna is magas volt és szép.
Először a boltba vitte őket az útjuk.
Az ott a Jensen úr háza?
Túláradó hálálkodással léptek a boltba. Annyian voltak, hogy Theodor nem
nyithatta fel előttük a csapódeszkát, de levette a kalapját és nagyon
udvarias volt. Nem győztek neki eléggé hálálkodni a segítségért és
megkérdezték, milyenek az előjelek, rendben van-e minden? Ó, nem jött
kommüniké? És az ujság már ma délután megjelenik? Hát akkor el kell
mennünk az ügyvédhez is, ahhoz az ördöngős ügyvédhez… úgy-e Rasch-nak
hívják? A primadonna, meg az igazgató rögtön odaindult. A társaság többi
tagja pedig, Theodor kíséretében a színház felé irányította lépteit.
Zászló leng a színházon, miért? kérdezték.
Az önök tiszteletére és általában az esemény kedvéért, felelte Theodor.
Engedje meg, hogy még egyszer megköszönjük, mondták neki.
Theodor egyáltalán nem volt félszeg, derék szál ember volt és jó
benyomást keltett. Talán a cipője szalagjai is hatottak. De esetleg még
inkább hozzájárult ehhez a nyakkendőjében ülő nagy arany-húszkoronás. A
cégünk, mondta. Amit odakint látnak, az az én yachtom és az én halaim,
mondta.
Ó, Istenem, már megint megbicsaklott a lábam, nyöszörgött Sibylle Engel
kisasszony és megragadta Theodor karját. Szabad a karját kérnem? mondta.
Theodor ugyan még sohase nyujtotta hölgynek a karját és nem is értett
hozzá, de Sibylle őnagysága egy kis mozdulattal rendbehozta a dolgot.
Rossz az út, mentegetőzött Theodor, de majd jobb lesz.
Nem az út az oka, mondta Sibylle.
A többiek nem sajnálták a hölgyet, hanem inkább lopva mosolyogtak,
mintha Sibylle kisasszonynak akkor bicsaklanék meg a lába és akkor
ragadna meg férfikarokat, amikor éppen neki tetszik.
Beléptek a folyosóra. Nils csizmadia a fülkében ült. Úgy látszik, ő is
főpróbát tartott, hogy minden rendben van-e.
Ez az ember a jegyelárusító, mondta Theodor. De Nils, ma nincs előadás.
Nem, de azért csak úgy idejöttem.
Itt vannak a jegyeid a szekrényben? Csak vigyázz, hogy betörő ne férjen
hozzá, mondta Theodor és fontoskodott. Megértetted, Nils? A vörös jegy
másfél korona, a zöld egy korona és a fehér hetvenöt őre. És ne adj ki
egyszerre kettőt véletlenül.
Beléptek a terembe.
Nagyszerű, mondta a művésznő. A színpad éppen a helyes magasságban van,
a padsorok, a falak, minden olyan, amilyennek lenni kell. Ön szakértő
embereket alkalmazhatott az építkezésnél, Jensen úr! És a színpad mögött
két öltöző van. Ó, Istenem, Jensen úr, maga nagyszerű ember, halálosan
szeretem magát! Két öltöző… Másutt mindenütt úgyszólván csak egy
függönnyel kell beérnünk. Maga nem is tudja, mennyit jelent nekem ez a
két külön öltöző. És lámpák, reflektorok, nem is értem, honnan
szerezhette mindezt! No, ha itt nem tudunk játszani, akkor igazán nem
tudom, hol!
Mindenki helyeselt és Theodor csak úgy hízott a büszkeségtől. Bizony, ő
nem kímélt fáradságot és mindent a legjobb tudása szerint csinált. Csak
egyedül oldalt hiányzik még valami, az a… hogy is hívják?
Kulissza?
Igen, kulissza. Nem jutott eszembe mingyárt a neve. Talán abból nincs
elegendő. De majd szerzünk. És általában díszleteket. Még jó, hogy az
önök darabja szobában játszik.
Ismeri a darabot?
Theodor mosolygott és így felelt:
Ó, egy kicsit, a mérges kígyó nem kígyó, hanem ember.
De nem minden történik a szobában, mondta egy Max nevű művész. Talán
kellemetlen volt neki, hogy Sibylle kisasszony olyan sokáig akaszkodik
egy új férfi karjára.
Theodor mentegetőzik:
Hiszen nem ismerem a darabot, de Baardsen mondta. Vagy talán azt is
mondta, hogy az egyik rész az úton játszódik le a ház előtt. Itt a
háttér hozzá, tessék!
Ez? Pompás. Ki az a Baardsen?
Baardsen a táviróállomásunk főnöke.
Magunk is hoztunk egy-két dekorációt, szólalt meg ismét Max művész úr.
És majd itt is csak el leszünk valahogy, mint másutt.
Kétségkívül féltékeny volt ez az ember.
Amint hazafelé mentek a szállodába, találkoztak a primadonnával, meg a
direktorral. Ezek már beszéltek Rasch ügyvéddel és ígéretet kaptak tőle,
hogy majd eszébe juttatja a szerkesztőnek a kommünikét. Hiszen nem ő
maga szerkeszti a Segelfossi Ujságot, ó nem, de majd megmondja a
szerkesztőnek.
Azután valamennyien visszatértek megint a színházba a deszkákhoz, az ő
világukba, hogy megmutassák ennek a két embernek a sok pompás dolgot,
mert hiszen ők még nem látták. És Theodor is velük ment. Megint kijutott
neki az áradozásból és ő így felelt: Megtettem minden tőlem telhetőt! De
a primadonna, meg a direktor egyszerre. Baardsen után kezdtek érdeklődni
és azt kérdezték, vajjon lemenjenek-e Baardsen távirdafőnökhöz is és
neki is köszönetet mondjanak-e? Ó, hogyne, felelte Theodor. Baardsen,
persze, ő segített neki, mert hiszen ő maga, már mint Theodor, nem
lehetett jelen az építésnél.
Az az átkozott ügyvéd!
Aztán hazamentek. De Theodornak már nem dagadozott a keble a
büszkeségtől. A többiek látták ezt, ó nagyon is jól látták. És hogy
némiképen jóvátegyék, hazakísérték Theodor urat, sőt bementek a boltjába
is. Sibylle a karján lógott és nagyon ügyesen bicegett. De ime, a
boltban ott állt maga a távirdafőnök és egy kis csomag dohányt vásárolt.
Igen. Éppen Baardsen volt az, saját személyében!
Ilyen véletlenekkel és a sorsnak ilyen játékaival tréfálja meg az embert
az élet!
Baardsen ott állt a pultnál, néhány apró pénzdarabot kapart ki a
mellényzsebéből és az asztalra tette. Theodor így szólt hozzá:
A művészek köszönetet akarnak mondani magának, Baardsen.
Baardsen lassan megfordult, éppen csak annyira, hogy láthassa a
társaságot, a hét idegen embert, aki csupa életkedv, a ferde kalapjaival
és a suhogó selyemcsipkéivel. Az igazgató eléje lépett, megszólította,
utána a két legelőkelőbb hölgy következett a sorban és végül az urak.
Mind beszéltek, mind nevetgéltek és mind szorongatták Baardsen kezét.
Theodor bement az irodájába. Ekkor hirtelen megszólalt a
legjelentéktelenebb színésznő, aki mostanáig egyetlen szót sem ejtett ki
a száján:
De hol kapunk zongorát?
Halálos csönd. A zongoráról egészen megfeledkeztek.
Igazad van, Clara, mondta az igazgató. Aztán ezekkel a szavakkal fordult
Baardsenhez: Ez a hölgy, Clara kisasszony, a zongoristánk.
Baardsen ránézett a nő fiatal, buzgó arcára és hosszúkás, kékeres
zongorázó kezére.
Rövid volt az idő, mondta Baardsen. De Theodor úr bizonyosan szerez majd
zongorát, mire újra eljönnek. Benne megbízhatnak.
Árnyék suhant át Clara kisasszony arcán. Nyilván nem volt nagyon okos
hölgy és nem gondolta meg, hogy az egész truppban ő a
legjelentéktelenebb. Baardsen egy kicsit beszélgetett vele a zenéről és
megtudta, hogy a kis hölgynek zenei oktatásban is volt része, sőt
egyszer ösztöndíjat is adtak neki. No lám! Egyébként ő is színésznő, sőt
elsőrangú.
Theodor megint kilépett az irodájából és egy levéllel legyezte magát.
Derék ember volt, csak ne lett volna olyan tökfilkó! Most is úgy fogta a
levelet, hogy mindenki láthatta: Mariane Holmengraa kisasszonynak szólt.
Talán a színtársulatnak akart imponálni vele? De a trupp, úgylátszik, a
Holmengraa nevet éppoly kevéssé ismerte, mint Lassen nevét. Megint a
zongoráról beszéltek és Theodor megígérte, hogy legközelebb szerez
egyet. Aztán elment a társaság.
Vidd el ezt a levelet, mondta Theodor a legkisebb inasnak. Mivel azonban
most már nem volt kinek imponálni és egyúttal mentegetőzni is akart, azt
mondta Baardsennek: Ön talán furcsálja, hogy Holmengraa kisasszonynak
írok. Ez azonban egyáltalán nem levél, távolról sem, csak színházjegyet
küldök neki.
Színházjegyet küld neki? kérdi Baardsen és fölényesen mosolyog.
Igen. Színházjegyet küldeni egy hölgynek, ezt más városokban is
megteszik az urak.
Vajjon tiszteletben akarta-e tartani Baardsen a fiatalember őszinte
gyerekességét vagy sem, már nem mosolygott rá fölényesen, hanem csak
kérte, hogy mondjon le erről a tervéről. Ha Holmengraa úr és a lánya meg
akarják nézni az előadást, majd ideküldik a cselédet és vesznek
belépőjegyet. Ennyire csak telik nekik, nem gondolja?
Pedig ez vörös jegy, a legjobb helyre szól, mondta Theodor. Azt hittem,
megtehetem.
Ne tegye, tanácsolta neki Baardsen. De ha mindenáron akar valamit tenni
ebben az irányban, akkor menjen oda maga néhány belépőjeggyel, álljon
meg a küszöbön és adja elő a mondanivalóját. Mondja meg Mariane
kisasszonynak, hogy a maga számára nagyon fontos Holmengraa úr jelenléte
a színház felavatásánál és hogy nagyon hálás lenne, ha felhasználnák a
jegyeket.
Hány jegyet vigyek magammal? kérdezte Theodor.
Nem tudom, hány ember van ott. Vigyen magával egy féltucatot.
Azt már nem, mondta Theodor.
Erre Baardsen megint mosolygott és ezt mondta: Persze! Maga fösvény,
megátalkodott fösvény!
Másnap a próba után a színészek egész estig szabadok voltak. Kint
kószáltak, mutogatták magukat a napvilágon és felébresztették az emberek
kíváncsiságát a darab iránt. Eközben hallottak Willatz Holmsenről, a
földbirtokosról, akinek oszlopok díszítették ugyan a kastélyát, de a
művésznevét még nem kapta szárnyára a hír. A zongorista hölgy fülét
azonban mégis megütötte ez a név. Holmsen? A zeneszerző? Szent Isten, a
muzsikus Holmsen? Ó, ha láthatnám!
Hát még ha én láthatnám, mondta Max művész úr, a talpraesett szavú írígy
és gúnyoskedvű ember.
Majom vagy Max, mondta Clara kisasszony. Willatz Holmsen már sokat
komponált, egy kantátét, dalokat, táncokat. Nagy muzsikus, mondta és
alaposan hencegett Willatzcal, csak azért, mert ismerte a nevét.
De persze Clara kisasszony majmokkal nem beszélhetett zenéről. Ezt meg
is mondta nyíltan, aztán lement a távirdára Baardsenhez.
Ilyen véletleneket vet föl az élet!
Baardsen az irodájában ült, a saját környezetében nagyon tudott
imponálni és jóindulatú arccal fogadta a lányt. Felkelt és székkel
kínálta. Van egy szófánk is, mondta, de az most tele van papirokkal.
Mire azonban legközelebb megtisztel a látogatásával, le fogjuk rakni.
Willatz Holmsenről beszélgettek. Valóban ő lakik itt, nemrég jött haza,
dolgozni és minden bizonnyal nagy munkában van.
Milyen szép lenne, ha eljönne ma este!
Van önnek szerepe, Clara kisasszony?
Szent Isten, hiszen én magam vagyok a mérges kigyó.
Azt hittem, hogy maga az angyal.
Nem, azt a primadonna alakítja.
Pedig a maga szeme inkább arra való. A mennyei gyémánt inkább a maga
szemében csillog.
Ezt komolyan gondolja? mondta Clara kisasszony és ujjongott a lelke.
Azért valami túlsokat nem beszéltek ezek ketten az első találkozásnál. A
kis Gottfred fölösleges volt és a háttérben maradt. De Clara
kisasszonynak feltűnhetett a távirdafőnök csiszolt beszédmodora, meg is
mondta elismerő szavakkal: Önnek pompás stílusa van, Baardsen úr.
Mennyei gyémánt! Ilyent mi magunk közt sohase hallunk. Nem tudom, de
talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ön olyan nagyszerű benyomást tesz az
emberre.
Furcsa. A jó távirdafőnök egyébként fölszinesen élte az életét, ivott és
filozofált és fölülről szemlélte a világot, de most egyáltalán nem
beszélt lóhátról, hanem valóban mélyen érintette a Clara kisasszony
dícsérete. Végül magától kezdett vele a zenéről beszélni, sőt fogta a
csellóját és játszott. Baardsen talán még sohasem viselkedett ilyen
bolondosan és a kis Gottfred meglehetősen csodálkozott is rajta. És
hogyan játszott ma Baardsen? Gottfred csak azt látta, hogy Baardsen
tekintete egyre mélyebben vésődik Clara kisasszony szemébe, míg Clara
kisasszony szeme egyre tágabbra nyílik és a hölgy szinte tátott szájjal
ült ott.
Mellhangok, mondta Baardsen és abbahagyta a játékot. Ez az öreg cselló
valóságos ember.
Hiszen ez csodás! mondta Clara kisasszony halkan. Nem találok magára
illő kifejezést. És mielőtt elment, mondott még több ilyesfélét is.
Nagyon megindíthatta a játék és őszintén beszélt.
Mikor Clara kisasszony elment, Gottfred megütközéssel mondta:
Azt hiszem, maga szerelmes.
Barrdsen metegetőzött:
Nagyon ritkán kerülök össze hölgyekkel. Ez a fehérnép egyébként
muzikális volt.