hozzákezd, mondta Holmengraa úr.
Erről jut szembe: csakugyan miért ne vehetne telket és rakodópartot,
hogy kizárhassa a konkurrenciát? Hiszen a telek itt nem drága.
Dehogyis nem. Attól függ, mennyit kér ön érte. De bizony drága telek az,
értékes telek. A segelfossi földek most sokkal többet érnek, mint
azelőtt.
Ezt önnek köszönhetem, Holmengraa úr. Azért mégsem adok el földet.
Behozták a gyümölcsöt, szőllőt meg almát ezüst tálon.
Mariane huncutkodni kezdett.
Irgensné, a papa azt mondja, sose mérgelődjék amiatt a kulcs miatt.
Nem is, válaszolta Irgensné kitérően.
Hát persze, hogy nem, elvégre is csak egy kulcsról van szó.
Ezzel azonban már be is telt a mérték és Irgensné ingerülten adta vissza
a szót:
Holmengraa úr mindig azt mondja, hogy ne nyugtalankodjam a kulcs miatt,
pedig elég fájdalmas ügy az nékem. És még csak el se tudom gondolni,
hogy mi lett vele.
De a többiek csak nevettek s végül Irgensnének is muszáj volt
elmosolyodni, Holmengraa úr azzal vigasztalta, hogy hiszen úgyse akad
tolvaj Segelfossban.
Ezzel csak ne tessék tréfálni! intette az asszony. Ön különben is
túlságosan jóhiszemű, Holmengraa úr. A cselédszobában néhány embert nem
szenvedhetek. Szívesen útnak ereszteném őket.
Kik azok?
Mindenekelőtt Konrad.
Holmengraa úrnak kellemetlen volt ez a beszéd. Konrad napszámos utálatos
fickó volt, ha őt elbocsátják, a malommunkások okvetlenül közösséget
vállalnak vele és sztrájkba lépnek.
De hiszen egy idő óta nincs is már vele semmi baj, mondta Holmengraa úr.
Az ám, csakhogy úgylátszik, mintha megint újra akarná kezdeni.
Holmengraa úr vidámságot erőltetett az arcára, de azért nyilván
nyugtalankodott. Egy darabig gondolkozott, aztán bocsánatot kért, egy
pillanatra, hogy neki valami beszélni valója van Irgensnével.
A fiatalok egyedül maradtak.
Ifjú Willatz szólni akart valamit, azt hitte, úgy folytathatják, ahogy
kezdték, közömbös fecsegéssel. De ebben csalódott. Mariane minden
átmenet nélkül megkérdezte s egészen belesápadt az arca:
Miért nem hallottam rólad azóta? Rossz embernek tartsalak?
Willatz várt valami ilyesmit, de mégse készült fel a helyes válaszra,
meglepetten nézett szembe a lánnyal.
Csak nyugalom! mondta és felkelt. Csak megfogadtam az utolsó szavadat.
Milyen szavamat? Hogy nem akartam?
Igen, hogy nem akartál.
Úgy, mondta a lány. De te magad voltál az oka, hogy azt mondtam… te
kínoztál.
És te voltál az oka annak, hogy kínoztalak. Te játszottál velem.
Hazudsz, sziszegett a lány és indián arca eltorzult dühében.
Willatz elmosolyodott és megjegyezte:
Nehéz egy érzést színlelni. Hiszen nem is vagy te dühös.
Mariane összeszedte magát. Ó, az érzése nagyon is igazi volt, de a
fiatalember szava letompította.
Igenis, hogy dühös vagyok, mondta. Rémesen dühös. Ezt nem érdemeltem meg
tőled. Hát olyan nagy baj az, hogy akkor azt mondtam? Hallgass csak! Már
azt se tudom, hogy hívták azt az embert. Te még tudod? Mifél ember volt?
A legutolsót gondolod?
Úgy, tehát több is van? No most már igazán hagyd abba, kérlek. Rémes
alak vagy. Én sohase játszottam veled. Soha. És különben neked sincs sok
beszélnivalód.
Az meglehet, felelte a fiú.
Az ifjú Willatz ezt bizonyosan nem gondolta komolyan. Nyilván érezte,
hogy fölényben van és megsértődött. Valami rossz angolság ragadt rá, a
lány pedig heves volt és kíméletlen.
Te igazán még féltékenyebb vagy, mint egy lány, mondta Mariane. Tűkön
ülök, ahányszor együtt vagyok veled. Nos, ki volt az a nagy legény, ki
vele!
Ifjú Willatz vállat vont. Érezte, hogy megbántotta a lányt. Azelőtt nem
tapasztalt benne ennyi komolyságot, most egyszerre jóvá akarta tenni a
hevességét, mert megint leült és azt mondta:
Érdemes beszélni róla?
Beszélni róla? Mondd meg, hogy mit tettem én?
Hogy mit tettél? Nos, ne túlozzunk! Sok mindent teszel te. Egész sereg
férfit gyűjtesz magad köré, pusztán azzal, hogy beszélsz velük és rájuk
nézel. Hát mit akarsz még, mit lássak? Még valami meghatározott dolgon
is rajta kapjalak talán?
Hát én csak beszélgetek, míg nézelődöm. Hát mit tehetek én arról?
Persze, hogy tehetnél róla egy kicsit, mondta a fiú sokkal szelídebben.
Úgyis tudod, hogy ilyen mindenható vagy, hát nem kellene mindúntalan
megismételned a csudáidat.
Majd igyekszem abbahagyni, adta vissza a lány a szót és bűnbánóan
mosolygott.
Mert ezzel annyit elrontasz nekem!
Igyekszem abbahagyni, Willatz.
Tedd meg, kérlek! mondta a fiú.
Nem volt ez egyéb, csak szerelmesek civódása, együgyü édes
egyenetlenség, most is jól végződött, mint mindig. Bizonyosan
hozzászoktak már az ilyen pörpatvarhoz és nem esett nehezükre a
kibékülés. Végül kijelentette Mariane, hogy ő maga is féltékeny. Bizony,
mondta, mikor annyi női szem előtt játszol és mindenki csak téged néz,
mindenki csak téged akar, akkor igazán féltékeny vagyok. Igen, én láttam
ezt a tulajdon szememmel. Hát akkor csak kell tennem nekem is valamit!
Kapkodó, de érthető beszéd volt ez. Fogták a poharukat és mikor az ifjú
Willatz ivott, a lány nem pillantott fel. De Mariane kisasszony
vigyázott és villámgyorsan felvetette a tekintetét a pohár szélén. Olyan
gyorsan történt ez, hogy a szeme látszólag meg se rebbent. A hajában kis
ezüst villa volt. Nem valami modern ékszer, csak két ága volt, még hozzá
nagyon kicsinyek, egyetlen ékben futottak össze, mint egy kigyónyelv.
Willatz aztán elbúcsúzott és megígérte, hogy nemsokára eljön ujra.
Elment a távirdába az állomás főnökéhez. Hiszen ott dolgozott a kis
Gottfred is. Gottfred csinos, finom legényke volt, de mégis inkább
Baardsen érdekelte Willatzot. A távirász megőszült és kopott ruhában
járt, mint mindig, de azért csak imponált az embereknek és mindig olyan
széles volt a válla. A cselló a sarokban állt. Baardsen éppen indulni
készült hazulról, de megint letette a kalapját és székkel kínálta meg
Willatzot.
Bocsásson meg, hogy csak faszékkel kínálhatom, mondta. A látogatás jól
eshetett neki, mert udvarias volt, szórakoztató és szeretetreméltó. Nem
is rosszak ezek a faszékek, mondta, az itteniek se rosszabbak, mint a
többi. Recsegnek és inognak egy kicsit, de mindig is inogtak, amióta itt
vagyok és rémesen ropognak az eresztékeikben, mikor ráül az ember. De
azért nem romlanak és nem mennek tönkre. Szinte jókedvűek. Egyébként a
legnagyobb érdeklődéssel figyeltem az ön pályáját, Holmsen úr. Bár nem
sokat értek a művészetéhez, de az ujságokban olvastam önről.
De hiszen ön is ugyanazt a művészetet gyakorolja. Nagyon jól emlékszem
még a gyönyörű gordonkajátékára.
Baardsen a hangszerére pillantott, de rögtön el is fordította az arcát.
Itt szándékozik maradni a nyáron, Holmsen úr?
Igen, és akkor önnek megint el kell jönnie hozzám és majd együtt
játszunk. Most már valamivel többet tudok, mint legutóbb.
Köszönöm, nagyon szívesen elmegyek.
És maga is, Gottfred!
Gottfred szerény volt és csak meghajlással fejezte ki köszönetét. Egész
idő alatt csak állt a helyén.
Meg szabad néznem a csellóját? kérdezte Willatz.
Persze, megnézhette. Megpengette a húrokat és őszintén megcsodálta.
Bizony, csodás hangszer ez.
Nekem olyan, mint egy ember, mondta Baardsen és szeretettel, emberséggel
beszélt a csellójáról. Egy távírász meg egy cselló, mondta s önmagát
gúnyolta. Így van ez. Itt ülünk mi ketten és egyengetjük a boldogságunk
útját. A mi jó Gottfredünk pedig hisz bennük, elhallgat és megcsodál.
Ilyenkor csak ülünk itt és nagyok vagyunk és a Göncölszekér játszik az
Orion ködének… Gyönyörűen állnak idén a vetések az ön földjein, Holmsen
úr.
Csak most vette észre Willatz, hogy Baardsen kifejezései kissé furcsák.
Azt felelte, hogy igen, jónak igérkezik a termés.
Csak az édesapja hiányzik, nem járja már be a lován a vidéket.
Baardsen szórakozottan játszott a késével. Ez amolyan bűvös kés volt, a
pengéje eltünt a nyelében, ha megnyomták. Mikor észrevette, hogy
Willatzot ez idegesíti, megint letette a kést az asztalra.
Igen, és az édesanyja is, folytatta. Nagyszerűen tudott lovagolni.
Általában, micsoda idők voltak azok!… Látta már Landmarck lelkészt?
Még nem.
Éppen őrá kellett gondolnom. Valahogyan más, mint a többi ember itt és
rászorul a hívők elnézésére. Nagyon okos dolog, hogy ért az
asztalossághoz. Mechanikus és pap egyszemélyben. Hallottak már ilyen
keveréket? Egyébként tudhatja azt az ember, hogy milyen keveréknek
szánták? Az arisztokraták már kivesztek. Nem egészen száz év előtt még
föltekintettek rájuk, most már egyet se látni semerre, láthatatlanok
ezen a tájon, csak a részvét kutatja fel őket. Nem tudom, lehet, hogy ez
jó így a világnak, én nem törődöm vele, de talán megint le kellene
gyűrni Spartacust. Ez nem is lehetetlenség. Még egyszer le kellene
gyűrni. Hátha ez volna jobb a világnak. De Landmarck lelkész, mint
keverék, mindenesetre furcsaság és erupciónak köszönheti a létét.
Ifjú Willatz felkelt és indulni készült.
Tehát az urak meglátogatnak, ugyebár, mondta. Nagyobbrészt lent
tartózkodom a téglaégetőben.
Baardsen kikisérte és a ház előtt feltette a kalapját.
A munkásaim után kell néznem, mondta mosolyogva. Theodor Jensen
színházat épít és én vagyok az építésze.
Köszönt és széles vállát végigringatta a csónakházhoz vezető úton.
Mikor ifjú Willatz elhaladt a bolt előtt, Theodor kilépett az ajtón és
úgy látszott, mintha meg akarná szólítani. Ez aznap már másodszor
történt volna és ezért Willatz tovább akart menni. Meglepetten olvasta
el az új címtáblán a bolt fölött: P. Jensen kézmű- és gyarmatárú
kereskedése. Aranyozott betűk voltak.
Szabad-e megkérnem, hogy fáradjon be a boltunkba, hogy egy kis fogalma
legyen a mi üzletünkről? mondta Theodor.
Willatz a homlokát ráncolta kicsit, az órájára nézett és azt mondta:
Majd máskor.
Csak azért gondolom, hogy látni méltóztassék, mennyire szükséges az
üzlet kibővítése. Az a baj, hogy nincs telkünk, se földünk. Ha lenne
olyan kegyes, akár csak innen a lépcsőről körülnézni. Nem is kell tovább
fáradnia, ha nem tetszik.
De nem tudom, miért tenném, mondta Willatz kelletlenül, aztán engedett
és követte Theodort a boltba.
Ó, Theodornak volt esze és élt is az alkalommal! Hiszen sokat ért az,
hogy az ifjú Holmsen urat, a hazatért földbirtokost látták az oldalán…
soha ennél kedvezőbb alkalma nem nyílhatott. Az új áruk megérkeztek.
Finom és drága áruk. De nem volt hely a számukra, halomszámra feküdtek
mindenütt és a bolt tele volt emberrel. Hát nem kellett Theodornak
okvetlenül kibővítenie az üzletét?
Méltóztassék csak idenézni, mondta Teodor és az ujjával kifelé mutatott.
A kézműárú osztály, ahol a szöveteket és ruhákat helyeztük el,
túlságosan kicsi.
Mindenki az ajtó felé fordult és odanézett. Az ifjú Willatz azonban nem
állhatott csak egyhelyben, hogy oldalt nézzen be egy ajtó hasadékán.
Kénytelen volt be is lépni a boltba és Theodor útat csinált neki,
felütötte a csapódeszkát, de Willatz megköszönte és megállt az ajtónál.
A helyiség csakugyan kicsinek bizonyúlt ezen a napon. A tavaszi cikkek
megtöltötték az egész házat. Zsúfolásig megtelt minden és pénz csörgött
ma minden kézben. A nők csak úgy duskáltak a kelmékben és blúzokban, az
asszonyok és lányok mindjárt elvesztették a fejüket, csak úgy égtek a
perverz izgalomban, megszédítette őket a muszlin és az úgynevezett
svájci selyem színpompája. Valóságos orgia volt az, a cselédek orgiája.
Ez a Theodor ugyancsak értette a dolgát, ide tudta hozni Segelfossba az
egész nagyvilágot.
Mi mindenféle holmi volt itt sorjában vagy tíz szinültig töltött
papírdobozban? Hajfésűk, hajcsattok és celluloid hajdíszek mindenféle
elérhető áron. Aztán kézitáskák és bőrutánzatú cipők, hatalmas
bronzszínű keresztcsattokkal. Meg aztán gallérok! Bizony, csak úgy
hemzsegtek minden színben és stílusban: Maria Stuart és sätevölgyi
váltakoztak egymással. Egy bérmálkozó fiú íróasztali garnitúrát vásárol,
sok ezüst van a holmikon és angyalok tartják a tolltartó üvegoldalát. A
tintatartónak is ezüst a lába és az ezüstben helyet hagytak, ahová a
tulajdonos is bevésheti a nevét. A férfiak – régi megszokásból – a bolt
másik oldalán tartózkodtak az előbbi borozóasztal helyén. Most már nem
volt szabad bort és sört árusítani, de spirituszt és hajvizet lehetett
vásárolni, esetleg a helyszínen meg is kóstolni. Azt se lehetett
megtiltani, hogy két jóbarát néha-néha össze ne találkozzék a
borozóasztal mellett és a zsebéből ki ne húzzon egy kis innivalót. De
azért mégis csak végük volt a régi jó időknek, most már rum se akadt
elegendő mennyiségben, hogy érdemes lett volna nekifeküdni, meg aztán –
asszonyok voltak túlsúlyban idebent.
A hajfésűk körül nagy alkudozás folyt. Volt ott egy fésű, a közepét
vörös üveggyöngy ékítette, ez volt az egyetlen gyöngyös fésű,
valószínűleg csak betévedt a többi közé, Kornelius inas azonban rögtön
külön rekeszbe akarta tenni. Miért teszi el? Mennyibe kerül az a fésű?
Okvetlenül meg akarom venni. A fiatal Theodor ugyan éppen előkelő
társaságban van, de a szeme sohase nyugszik és most odakiált: A vörös
drágaköves fésű nem eladó!
Az ifjú Willatz odafordítja a fejét. Ki az a vöröshajú lány ott? És
megismeri Daverdanát, – gyermek volt még, mikor a lány a kastélyban
szolgált és ott mutogatta a csodás bronzvörös haját. Az alku teljesen
elfoglalja.
Nem kapom meg azt a fésűt? kérdezi.
Mit kezdenél vele? kérdi Kornelius. Hiszen az sárga fésű, nem is illik a
hajadba.
Igen, de egy vörös kő van rajta.
Kornelius félreteszi a fésűt.
Akkor hát Thedor oda akarja ajándékozni valakinek? mondja Daverdana
nyílt szóval.
Theodor meghallotta ezt és rögtön megváltoztatta a szándékát. Talán meg
akarja mutatni, hogy milyen nagy férfiú és hogy a fésűnek még sincsen
semmi jelentősége a szemében, vagy pedig fél a Daverdana nyelvétől, mert
a lány ugyanolyan pletyka természetű volt, mint a bátyja, Julius.
Jól van, add oda neki a fésűt! kiáltja Theodor.
És így Daverdana megkapta a vörös üveggyöngyös fésűt.
Cégünk mindent megtesz, hogy a vevőit kielégítse, mondja most Theodor az
ifjú Willatznak. Ugy tapasztaltuk, hogy ez mégis csak a leghelyesebb
eljárás. És arra kérném önt, méltóztassék egy kis időt szentelni az én
kérésemnek. Ön látja, mi folyik itt és el fogja hinni, hogy Rasch ügyvéd
csupa rosszindulatból hozna konkurrenciát a nyakamra, hogy aláássa vele
Segelfoss virágzó kereskedelmét.
Theodor beszélt, mint a vízfolyás. Néhány fiatal lány egy svájci
selyemből készült sárga kiskabát körül csoportosul. Fekete selyemrojtok
és arany paszomántok diszítették, valóságos művészi munka volt, pompás
darab, könnyű és vékony, mint valami földöntúli selyempapírkabát, de
azért mégis jó hasznát lehetett venni idelent a földön is. A kincsre
alkudozott egy lány is, a fogfájás miatt kendőt kötött a szája körül, a
többiek azonban igyekeztek visszatartani a szándékától, elmagyarázták
neki, hogy a kabát nagyon drága és szó ami szó, az ő számára túlságosan
finom volna – hova gondolsz, Florina? Florinának azonban már megvolt a
saját véleménye a dolgokról, ami pedig az árat illeti, nem is csinált
titkot belőle, hogy az egyik zsebéből ki tudja fizetni, sőt ha akarja,
még drágább dolgokat is vehetne. A gyapjukendőt visszatólta a szájáról
és úgy kérdezte:
És milyen alkalommal hordják az ilyen kiskabátot?
Kornelius önkénytelenül is elnevette magát.
Hogy mikor hordják az ilyesmit? Nos, hát ez természetes, ez nem valami
hálóköpeny, hanem egy sárga nyári kiskabát olyan időkre, amikor a
télikabát már meleg. Ennek a kabátnak pedig egészen különös szabása van,
ilyet hordanak most a hölgyek a fővárosban.
Ezt nem kérdezte senki! kiáltott oda Theodor fontoskodó hangon. Ha jól
értettem, azt akarod tudni, Florina, mikor hordják az ilyen kiskabátot.
Nos hát, fölveheted minden időben, csak éppen akkor nem, ha a
vecsernyére mégy, mert oda ugyebár feketében kell menned? Egyébként
azonban viselheted, amikor tetszik. Nagyon elegáns kis darab és az egész
vidéken egyedül neked lesz ilyen. – De Holmsen úr, csakugyan nem
parancsol befáradni?
Most észreveszik Willatzot a férfiak is a borozóasztal mellett, egyik a
másik után odajön, hogy üdvözölje és kezet szorítson vele. Willatznak
egy helyben kell maradnia és még jó, hogy keztyű van a kezén. Mindenki
az apjáról beszél, nagyszerű, igazi úr volt az a maga módján, kissé
heves, de ugyanabban a pillanatban már ismét jóságos úr, amilyennek
kell. Ők is gyakran üdvözölték a hadnagy urat és az mindig is fogadta a
köszönésüket és a fejével bólintott vissza. A hadnagy úr mindig
nyeregben ült és a lova barna volt és sárga a sörénye. És Holmsen úr
édesanyja, a nagyságos asszony, gyakran énekelt a templomban, olyan
hangot se hallottak még azóta. És a segelfossi kastély, ó, oda bárki
elmehetett, ha valami búja-baja volt, hacsak lehetett, segítettek rajta.
Bizony úgy volt az. És most az Uristen magához szólította mindkettőt…
Ha kaphatnánk egy kis földcsíkot a bolttól a partig, akkor még mindent
meg lehetne menteni, mondja közben Theodor.
… És most nyugszanak a sírjukban, folytatják az emberek rendületlenül.
Hiába, ez már az emberi sors. És Holmsen úr is, úgy látszik, sokat
fáradozik.
Willatz bólint az emberek felé és eltávozik. Egész idő alatt alig szól
egy szót is. Most elmegy a téglaégetőbe, a két szobájába, ahová el akar
rejtőzni, hogy ott kitartó szorgalommal alkosson végre valami
maradandót… Mert az eszében se volt, hogy csak töltse az időt és estétől
reggelig lustálkodjék, hanem igenis dolgozni akart. A zongora már itt
állt, a ruháit pedig Pauline kicsomagolta a bőröndökből, minden a
legnagyobb rendben volt, a nyújtó és a trapéz még az előbbi alkalomról
ittmaradtak. A falakon fegyverek és revolver, horgászbotok és
vadászkések, ritka hangszerek, fuvolák, okarinák és kilyukgatott
kagylók, igen, mindenféle kagyló, még zenélni is lehetett rajtuk. Az
ifjú Willatz most hozzálátott, hogy a megmaradt holmit kiszedje a
bőröndökből, a legkülönbözőbbb körömkeféket hozta magával, három pár
selyem rövidharisnyát és mindenféle más szép és drága dolgot. Néhány
fémtárgyat az asztalon helyezett el, egy sárga üvegflakon nem illett a
többihez, azért az egyik falipolcon szorítottak csak neki helyet. Az
ifjú Willatz mindenféle rajzszereket is hozott magával, ecseteket is és
festéktubusokat. Az édesanyja is bizonyosan rajzolgatott volna ebben a
helyzetben, – ez már hozzátartozott a hangulathoz. Végül is mindent
sikerült elrendezni, valamennyi tárgy a méltó helyére került és Willatz
birtokába vette a szobákat, az apja két szobáját, ahol a fiú zongorázni
akart és komponálni és dolgozni vadul, esztelenül. Mert ha itt se lehet,
akkor seholse…
8.
Az öreg sagvikai Katrine ismét megér valamit. Egy szép napon azt látja,
hogy az ő vén nyírfáikra egy idegen szarkapár vetett szemet. Egyideig
egyikről a másikra repülnek, csivíkelnek egymás közt, aztán, amilyen
gyorsan csak lehet, fészket építenek maguknak. De hiszen már késői volt
az évszak, más szarkák már régen felépítették a fészküket és kiköltötték
a tojásaikat, – mit jelentsen ez? Katrine hallotta már, hogy Lars
Manuelsen a szarkáit tette hazátlanokká és megölte a fiókáikat. Az öreg
Katrine nem tudta az okát, hogy miért is tagadná meg a menedéket
valamelyik nyírfa koronája alatt, akármilyen nemzetséghez is tartozik az
a szarkapár. Ezt Bertellel is közölte, az embert azonban nem sikerült
meggyőznie, annak nem volt kedve szállást nyujtani idegen szarkáknak
annál is kevésbbé, mert ebből a fajtából már fészkelt egy pár az ő
fáikon. A kedélyek csak akkor nyugodtak meg, mikor az új szarkapár
hihetetlenül gyorsan tojásokat rakott és kiköltötte a fiókáit, – szóval
csakugyan otthonosan rendezkedett be.
Bizony Sagvikában volt már egy szarkafészek. Itt békén tanyázhattak a
szarkák és ugyanaz a pár minden esztendőben visszatért, megtisztította
fészkét a korhadt galyaktól, újra tatarozta és továbbra is megőrizte a
helyét. Míg a gyerekek otthon voltak, a kis Gottfred meg a kis Pauline,
kész öröm volt nekik elnézni a szarkákat és a madarak vídám énekét,
ősszel pedig, mikor lekaszálták a rétet, gyönyörűség volt megfigyelni
Sjurnát, amint a mezőn ugrált egy hosszú kukaccal a csőrében.
No, de ez már régen volt.
Mégis csak más dolog a Lars Manuelsen szarkáit befogadni, mint a
magunkéit, mondta Bertel. Komolyan gondolok rá, hogy még ma éjszaka
megölöm őket.
Katrine ott ült mellette és mint rendesen, zsákokat varrt a malom
számára. Most rémülten nézett fel a Bertel arcába. Ritkán látta még
ilyen haragosnak és rosszúl esett neki.
És hova lett most a szappan? kérdezte Bertel még mindig mogorván.
Csakugyan, Katrinának meg kellett gyónnia, hogy a patak mellett hagyott
egy darab szappant és mire újra visszament érte, a szappan már eltűnt.
Hm, mondta Bertel és a fogát csikorgatta. Tehát a Sjura cipelte el.
Bizony, szép kis szarkapárt fogadtál te be. Megyek azonnal és keresek
egy kést.
Ugyan mit beszélsz! mondta Katrine.
Én nem beszélek! Hazajövök a munkából és meg szeretnék mosakodni, de nem
lehet, mert a Sjura elvitte a szappant! Bertel fenyegetően közeledik az
öreg felesége felé és azt mondja neki: És meg tudnád nekem mondani, hogy
mire használja Sjura azt a szappant? Vajjon felfalja-e, vagy pedig
fejpárnának használja?
Minthogy pedig Bertel nem volt valami tréfáskedvű, simamodorú ember,
hanem éppen ellenkezőleg egy szakállas, bozontos férfi: mindez úgy
hangzott az ajkáról, mintha a legkomolyabban értené.
Az asszony azonban gyanakodni kezdett, még egyszer felnézett ültében és
amint Bertel erre elfordította a tekintetét, Katrine már bizonyos volt a
dolgában. És úgy nevetett, hogy a könnye lepergett az arcán és azonmód
ismételte folyton-folyvást: Fejpárnának, fejpárnának!
Bertel azonban hevesen krákogott, kiment az ajtón és egyideig nem is
tért vissza.
Jóságos ég, micsoda kellemes, tréfás ember lett ebből a Bertelből az
évek folyamán!
Ennek pedig csak az lehetet az oka, hogy biztos munkája, jó jövedelme és
szép életet volt. Leginkább azonban az tette elégedetté, hogy a
gyermekei jó elhelyezkedésre találtak és valamennyiből az lett, aminek
lennie kellett.
Pauline a nap jól végzett munkája után még átjött a kastélyból egy kis
tereferére. Elmesélte, hogy a csónakházban egész éjszaka táncoltak, de a
csónakház már nem volt csónakház, hanem színház és díszterem, és ott
táncoltak mindig. Theodor nagy vigassággal akarta felszentelni a házat,
még zászlót is vontatott a tetejébe és ez libeg-lobog egész nap. Az
anyja persze Paulinenak is elmesélte az ellopott szappan történetét és
most már Bertel is velük nevetett. Amint Pauline egy idő mulva elment
hazulról, találkozott fiúkkal és lányokkal, akik a táncba indultak és
köztük volt Florina is, a sárga selyemkabátjában, a vältai Nils ott ment
az oldalán, Marciliet pedig – a lány most ismét Holmengraa úr
szolgálatában állt – Konrad napszámos kisérgette. Nem jösz táncolni,
Pauline? kérdezték. Nem, felelte Pauline. No, hogy te milyen fontos
személyiség lettél, mondták nevetve. Ugy látszik, azt hiszed, hogy
Willatz egy órára se nélkülözhet téged.
Ó, nem ez volt az eset, Willatz maga ajánlotta fel a lánynak, hogy
menjen táncolni, mikor hallott a dologról. De ezt Willatz úr bizonyára
csak tréfásan mondhatta, magyarázta Raschné, mert az ember nem mehet
csak úgy egyszerűen táncba, ha a segelfossi kastély házvezetőnője, és
olyan bátyja van, mit Gottfred, a segéd távirász. Egész más dolog, ha a
szinházban van előadás, oda elmehetsz, mert Rasch meg én is elmegyünk és
dr. Muus meg a papék is, sőt lehet, hogy egyszer Willatz úrnak kedve
kerekedik végignézni az előadást. Raschné még mindig oktatta régi
tanítványát egy és más dologban, és ez nagyon hasznos is volt Pauline
számára.