maradt és fenn töltötte az idejét a hálószobájában. Régi szokásához
híven még most is megtette mindennap a körútját: elment az irodába,
onnan a raktárba, ahol a kikötőmester tett-vett, aztán a malomra került
a sor, később pedig a rakodóházra. Ott mindig talált egész sor
liszteskocsit, színültig megrakták őket és elindították a kikötő felé,
de Holmengraa úr nem beszélt senkivel. Most egészen új modort sajátított
el, – csakugyan felsőbbséges volt ez a modor! Egy szót se beszélt a
munkásaival, hanem minden mondanivalóját a malommesterhez, a sagvikai
Bertelhez intézte, vagy pedig Ole Johanhoz. Ennek még a bérét is
fölemelte és munkavezetőt csinált belőle. Holmengraa ezekkel se beszélt
sokat, csak rövid parancsokat adott ki: A nagy szállítmánynak még ma
este az északi postahajón kell lennie, el ne felejtsétek! – Sietni kell
a rakodással, Bertel. – Ole Johan, rajta legyen a szemed, hogy minden
rendjén menjen, arra valók az embereid!
Ole Johan mintha a saját szemében is megnőtt volna, mióta nagyobb lett a
felelőssége és a bére, derekasan kitett magáért. Ostobának ostoba volt,
az igaz, de erős, mint a bika és jó figura volt a lisztes ruháiban. Első
nap óta itt dolgozott a malomban és alaposan kitanult mindenféle munkát,
most, hogy munkavezető lett belőle, még jobban összenőtt a malommal, sőt
most már vasárnaponkint is bejárt, és ahogyan ő ott körülnézett és
szemlélődött, abban volt valami a gazda önérzetéből. „Mi“, mondta, mikor
a malomról beszélt. „Most majd elszállítjuk a lisztet“, mondta ha
egy-egy szállítmány útnak indult. Igen, Ole Johan értette a dolgát és
minden rendjén is ment a keze alatt.
Holmengraa úr, mihelyt elhagyta a malmot, nyomban ismét hazament. Ez is
az új modorához tartozott. Szinte úgy tett, mintha valami tanácsot
követne, vagy szerepet tanult volna be és ezzel bizonyosan önmagát
úntatta a legjobban. Fínom selyemmel béleltette ki a ruháját és ebben a
ruhában nem lehetett szabadon mozogni, valóságos büntetés és
kínszenvedés volt a számára ez a viselet és ugyanolyan kényelmetlennek
érezte a magányos órákat fenn a hálószobájában. Mihez fogjon? A tavasz
ismét beköszöntött. Megifjodott a föld és az egész természet mintha
tótágast állt volna és bizony az öreg malomtulajdonos is csodákat érzett
magában. Valamikor ilyentájban kicsit elkószált a saját házai közt,
elment megnézni az egyiket vagy a másikat, amint éppen a fejébe vette –
és ilyenmódon nem egy kalandban volt része, nem egyszer sikerült egy kis
boldogságot lopni, s ez aztán igazán tiszta nyereség volt. De most már
vége a sok bohóságnak, Holmengraa urat bilincsbe verte a saját új
modora.
Mert kétség se lehetett felőle, Holmengraa úr teljesen új modort
sajátított el. Hogy visszaszerezze az emberei előtt régi tekintélyét,
nem akart többé elkeveredni köztük, hanem visszavonult, előkelően
öltözködött és a kellő tisztes távolságban tartotta magát tőlük. A
titokzatos gyűrűt is azért hordta az ujján, hátha még hasznára lehet.
Voltaképen megértette az embereit, hiszen ő maga is közülük való volt a
születésénél fogva, egy parvenű a nép széles rétegeiből. És Holmengraa
úr jól ismerte a világot, ahonnan származott. Nemrégiben még, ha
találkozott a munkásaival, titkos félelemmel mindjárt arra gondolt:
vajjon köszön-e vagy sem? Most már jelentősen javult ez az állapot, a
munkások önkénytelenül is a sapkájuk után nyúltak. Ez már valami! A
gyűrű és az új modor megtette a hatását, most már csak okosnak kellett
lenni! Vajjon hogyan viszonozza ő a köszönést? Lehet, hogy ebben is
valami ismeretlen tanácsot követett: nem köszönt vissza, egyáltalán nem
köszönt, csak éppen intett a fejével, de azzal se nagyon, inkább csak
úgy ráhunyorgott az emberekre, mikor elmentek előtte és úgy tett, mint
akit más gondolatok foglalnak el. Sokan azt hiszik, jó elkerülni a
nappal világosságát, Holmengraa úr talán nem vélte éppen így, de
mindenesetre nem átallotta a saját házában meg idegen házakban
kódorogni.
Egész délután roskadásig megrakott lisztes szekerek haladtak lenn az
úton. A postahajó késő este tülkölt csak és aztán kikötött. Holmengraa
úr nem vett részt semmiben, utána se nézett a dolognak. Menni kellett
annak ő nélküle is, a kikötőmester serényen rakatta fel a
liszteszsákokat és a rakodást maga ellenőrizte, holott erre a célra egy
alkalmazottja is volt. De vajjon miért viselkedett ilyen szokatlan módon
a kikötőmester? Azt nem mondta meg senkinek. Most azonban itt volt Rasch
ügyvédné. Az utolsó három postahajó megérkezésénél kijött a kikötőbe és
nézte a rakodást, a kikötőmester pedig mindannyiszor személyesen ügyelt
fel annál. Most ismét itt állt az asszony és csakugyan érdekes látvány,
– valóságos élmény volt nézni, amint a tagbaszakadt kikötőmester ide-oda
rohant a kikötőben és harsány hangon rendelkezett a liszteszsákok felől.
Igaz, hogy meg is volt hozzá a szép, csengő hangja, sok évvel ezelőtt ő
alapította a segelfossi dalárdát és maga volt az első énekes.
De vajjon Rasch ügyvédnét mi hozza ki ilyen későn a kikötőbe? Tudni
akarta, hogy nem érkezik-e meg az ifjú Willatz, – ez volt a célja a
kijövetelével. Rajta kívül senki se jött el, hogy fogadja a
fiatalembert, nem, egy Holmengraa már nem volt valami nagy ember
Segelfossban, most már mindenki nagy ember volt itt és mindenki egyforma
kicsiny. Persze Holmengraa úr, az nagy ember volt, de rajta kívül már
senki, sőt Holmengraa úr is sokat vesztett régi tekintélyéből. Amint
Raschné ott állt a parton, hogy üdvözölje az utolsó Holmsent, nem volt
különb, mint egy egészen kis szikla künn a tengeren, – eltűnt, elvegyült
a többiek közt.
Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele és a
szándékaival törődjenek. Éppen nemrégiben jelent meg a Segelfossi Ujság
utolsó száma és benne egy hízelgő cikk L. Lassen tiszteletesről. Persze
a cikket Rasch ügyvéd írta, mert nagyon jó volt a fogalmazása és az
emberek élénken tárgyaltak mindenfelé. L. Lassen tiszteletes mintha a
világítótornya lenne Segelfossnak, most már a szomszédos Svédországot is
meg akarja hódítani, végtelen tudásának már régen híre futott az egész
országban és kétségtelen, hogy még püspökségig is fölviszi. És itt,
Segelfossban élnek a tiszteletreméltó öreg szülők, olvashatták, mit ír
az ujság az ő híres fiúkról. Csodálatos volt a cikk fogalmazása, ennek
csak Rasch ügyvéd lehetett a szerzője, senki más, mert bizonyos
dolgokban senki se ért a nyomába. A cikk végén azt is megemlítette, hogy
Theodor Jensen boltjának tulajdonképen egy konkurrensét kellene
felállítani.
Rasch ügyvédnek ez igazán ragyogó ötlete volt.
De a felesége, Rasch ügyvédné szégyenszemre ott állt még mindig a kikötő
partján és figyelt a kikötőmester hangjára, a szemét mereven a hajóra
irányította, úgy kémlelte az ifjú Willatzot. Most semmi más gondolat nem
volt abban a kicsiny fejében. És az ifjú Willatz végre is partraszállt,
ni itt jön csakugyan, fiatal, a ruhája szürke és egészen különös.
Persze, hiszen gazdag és elegáns ember volt, mint ahogyan ezt mindenki
el is várta tőle. A lakkcipőjének hegyes az orra és a nyakkendőtűjében a
gyöngy ibolyásan csillogott, nem volt olyan közönséges fehér email tű,
az útibőröndjei megannyi sárgabőr kincsek, – de azért ő se lépkedett
másként, mint a többi ember, Raschnénak pedig azt mondta, hogy jónapot,
közben lehúzta a keztyűjét és a kalapot is levette a fejéről.
Lám, most már nem keltett feltűnést a ruhája, mint annak idején, mikor
az apja egyes hosszabb távollét után hazahozta. De azért most is olyan
volt az ifjú Willatz, mintha a skatulyából vették volna elő, aranyfejű
bot lógott a karján, értékes darab, úgy örökölte az apjától. De mi
különös volt rajta? Legfeljebb az, hogy híres ember volt az egész
országban. A keztyűjét szép körülményesen újra felhúzta és üdvözölte
Juliust, – az egy kissé távolabb állt mellette, – azt mondta neki:
„Jónapot, Julius.“ Ez annak csöppet se volt inyére. „Üdvözlöm a
szülővárosában!“ felelte Julius és intett a kezével. De az ifjú Willatz
már ismét Raschnéhoz fordult és fölényes, évődő hangon beszálgetett
vele.
No, csakhogy végre megérkezett, mondta Raschné. Már minden hajóval
vártuk.
Köszönöm a kedvességét, Christine asszony, maga csakugyan a világ
leghűségesebb teremtése.
Ha most nem volna olyan késő, el se engedném, amíg el nem jön hozzánk,
legalább egy csésze teára. Miért érkezik ilyen későn?
Későn? ismételte a szót az ifjú Willatz és nevetett széles jókedvében.
Bizony, elmegyek magához, Christine, ebben a késői órában. Eljövök az én
rózsámhoz, megkocogtatom az ablakát és úgy suttogom: engedj be,
angyalom! Az ilyesminek nem is a reggeli előtt van az ideje. Gyerünk
csak, magával jövök mindjárt.
És a csomagja? kérdezte az asszony.
Azt majd eligazítja a kikötőmester.
Igen, de… a férjem alighanem már lefeküdt.
No, annál jobb, akkor egyenesen a konyhába mehetünk.
Nem lehetett tőle szabadulni.
Martin béres most érkezett oda kocsival és lóval, hogy elszállítsa a
podgyászt.
Aztán elindultak szépen egymás mellett: Raschné, a jószívű hölgy,
födetlen fővel, sál nélkül és Willatz Holmsen, Segelfoss ura és
legényember, a férfi, aki a hajóval érkezett, hogy meglátogassa a
birtokát. Bizony ez nem volt nagy úrhoz illő bevonulás.
Az emberek lenn csoportosultak a kikötőben és mindegyik mással
foglalkozott. Lisztet raktak be, tizenöt zsákot egyszerre, de a
kikötőmester már nem kívánt személyesen felügyelni a berakodásnál, a
hangját se lehetett hallani többé, hiszen Raschné már eltávozott a
partról. Lars Manuelsen egyik csoporttól a másikhoz járkált, mindenkinek
a fiáról és a Segelfossi Ujság cikkéről beszélt, bizony, igaz annak
minden szava, az emberek véssék jól emlékezetükbe, kicsoda Lassen
tiszteletes és kik a szülei.
Megérkezett az ifjú Willatz, meséli Julius, már üdvözöltem is. – Igen,
az ifjú Willatz van itt, mondják az emberek. Hasonlít az apjára, ő se
visel szakállt. De az alakja mintha magasabb lenne. – Akkora lehet, mint
én, mondja rá Julius. – Ó, Lassen kövérebb, mint akármelyiktek is,
mondja Lars Manuelsen, egyik se ér fel vele! Lars Manuelsen tovább
bolyongott egyik csoporttól a másikig és mind az járt a fejében: hogy
Willatz a földbirtokos, ma este megérkezett, de sok kereskedelmi
utazónak volt több pénz a zsebében, mint neki. Lelkemre mondom, hogy így
van. Egy muzsikus, olyan, mint egy kóbor komédiás. Bezzeg Lassen! Itt
járt, ezen a helyen és itt játszott, mikor még kis gyermek volt. Az
emberek Larsnak hívták és ezeket az utakat rótta a lába, a szeme pedig
itt nyugodott ezeken a szakadékokon és sziklákon. A szülőháza még most
is fönnáll, öreg apja és anyja laknak benne. Milyen szép volt mindezt
végiggondolni – Lassennel kapcsolatban.
A postahajó fölszedte a horgonyt és elindult. Késő éjszakára vált az
idő. A rakodóparton ott áll még vagy tíz láda, valamennyit a boltos
Pernek címezték, de Theodor nem mutatkozott sehol, nyilván azért, mert
csak tíz ládáról volt szó, nem pedig legalább is százról. Julius
találkozott Kornelius boltiszolgával és azt mondta neki: Itt vannak a
fésük, érkezett vagy tíz láda. – Ökör! mondta Kornelius dühösen.
De késő éjszaka Holmengraa úr mégis kijött a szobájából. Ugylátszik,
vágya támadt a szabad levegő után, csakúgy, mint más embernek és este,
mikor mindenki a kikötőben szorongott és elhagyottak voltak az utak,
Holmengraa úr is elősétált valahonnan. Isten tudja, honnan jött, lassú
léptekkel bandukolt hazafelé…
7.
Nagyszerű idők jártak akkoriban, szépen és jól köszöntött be a tavasz,
zöldeltek a mezők és a szántóföldek, a viharok, esők és a forróság, –
minden a maga idejében következett be. Pompázó és gazdag termékenységben
állt minden az urasági épület körül: a hatalmas segelfossi fensíkok, az
öreg fák és az erdő. Az embereknek semmi kivánnivalójuk se maradt.
Az ifjú Willatz nem hozott magával társaságot, de ő már egymagában is
társaságnak számított és ezért a birtok elevensége csodálatosan nőtt,
mióta a tulajdonosa hazaérkezett. Itt volt mindenekelőtt az evés
problémája. Vajjon mit adjanak be az asztalra? Segelfoss mindig
hemzsegett a nagy személyzettől és ez a személyzet most se volt éppen
csekély, bőségesen volt ennivaló, tartalékágy és több hatalmas
vendégszoba, ahol kényelmes tartózkodás esett, de ez a sok bolond ember
most is csak azon törte a fejét, mit akarhat vajjon enni és inni Holmsen
úr. Az pedig azt ette és itta, ami éppen elébe került, soha egy szót se
pazarolt az ilyesmire és nem voltak semmiféle különös kivánságai. Nem
olyan időket élünk, hogy dőzsölhetnénk, mondta. Gyermekkorában volt egy
hátaslova az istállóban és a kis Gottfred, a mostani segédtávirász,
gondoskodott róla, hogy a ló rendes legyen és tiszta. Most azonban nem
volt hátaslova és nem is kivánkozott utána. Egyszer csak felnő az ember,
mondta. Mikor Martin béres meghallotta, hogy nem tudnak elég változatos
étrendet összállítani Holmsen úrnak, maga ajánlkozott, hogy a tilalmi
idő létére kimegy vad szárnyasok után az erdőre, Holmsen úr azonban a
fogát csikorgatta és a válaszával rögtön elnémította Martin bérest: Menj
csak és lődözd a madarakat! mondta neki. Én meg majd nyomban
följelentelek, érted?
Segelfoss ura tehát nem ismert tréfát. De az se baj! Alig melegedett még
meg itthon, máris mindenki a szívébe zárta. Alapjában mindenkit
szőrmentén kezelt és nem ütötte bele mindenbe az orrát, de ha aztán
szükség volt rá, ugyancsak a sarkára tudott állni. És micsoda ereje volt
ennek a fiatalembernek! Az aratóknak elállt szemük-szájuk, mikor egyszer
valami óriási köszörűkővel kínlódtak, az ifjú Willatz pedig váratlanul a
segítségükre sietett. Ó, nagyon köszönöm, mondta Martin béres és
megrőkönyödött egy kicsit. Nézte a földesúr kezét, – milyen biztos a
fogása és milyen vasökle van!
Az ifjú Willatz átment Holmengraa úrékhoz és ott nagyon szívélyesen
fogadták. Holmengraa urat már évek hosszú sora óta nem látta, azért meg
is ütközött egy kicsit, amint a szemébe ötlöttek a közelgő öregség jelei
a malomtulajdonos alakján. Bizony, azok a szemek elfénytelenedtek már
egy kissé, és a fej valahogy előrekókkadt. Őszinte öröm látszott az öreg
úron, jóságos, egyszerű arca földerült és a lesgzeretetreméltóbb módon
üdvözölte az ifjú Willatzot. Boldog volt-e most? Leültette egy jó székbe
a vendégét, aztán csöngetett. Csakugyan boldog volt. Lám, ez a a
fiatalember elsőnek őt látogatta meg, hozzá jött el először a híres
művész, az ujságok kedvence, az ifjú Willatz, Holmsen hadnagy fia, –
hozzá, nem pedig Rasch ügyvédhez, vagy Landmarck lelkészhez, igenis ő
hozzá, a királyhoz jött el legelőbb, amint azt el is várta tőle.
A zongoráját engedelmével a raktáramba helyeztem el, amíg megérkezik,
mondta.
Köszönöm, nagyon jól volt így, felelte Willatz.
Most aztán mondja meg, hol akarja felállítani, én kirendelem vagy
félszáz emberemet, azok majd óvatosan odaszállítják. A téglaégetőbe
kerüljön, úgye?
Hálásan köszönöm, felelte Willatz. Minden megváltozott ezen a vidéken,
csak az ön szeretetreméltósága marad mindig a régi, mondta. És az ifjú
Willatznak eszébe se jutott, hogy Holmengraa úr csak kérkedett azzal a
félszáz emberrel, nem is volt már ötven munkása.
Most Irgensné jött be a szobába és Holmengraa úr fel akarta frissíteni a
vendége emlékezetét Irgensné irányában, erre azonban nem került sor. A
fiatalembernek már a köszönésén is megérzett a nagyrabecsülés és a régi
ismeretség emléke, Irgensné pedig örült, hogy fölvette a
gránátékszereit. Bort és kalácsot hozott, egy kis kóstolót abból a híres
kalácsból, amely szinte elolvad az ember nyelvén.
Szívesen fogadtam volna önt már kinn a kikötőben és Marianenak is az
volt a szándéka, hogy kijön, még őrszemet is állítottunk, csakhogy későn
futott be a jelentéssel.
Ez több is lett volna, mint amennyit megérdemlek.
Nem, dehogy is lett volna több, mondta Holmengraa úr nagykomolyan.
És most itthon van Mariane kisasszony?
Nincs fönn a szobájában, Irgensné? kérdezte Holmengraa úr.
Azonnal megnézem.
Azért ne zavarja Mariane kisasszonyt, kiáltott Irgensné után az ifjú
Willatz. Egyébként nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak, az utóbbi
években többször volt szerencsém találkozni a kisasszonnyal.
Igen, Mariane meg is írta. Maga volt olyan szíves és elvitte néhányszor
színházba meg hangversenyre.
Hát Félix kint van még Mexikóban?
Igen, kint van és kinn is marad. Tengerész lett belőle és már többször
érintette az európai partokat, egyszer már Kielben is járt. De haza
akkor se jött. Most már önállóan vezet egy hajót.
Ez már teszi! Én ugyan nem értek hozzá, de képzelem, hogy ez már nagy
eredmény, úgy-e? Az ő korában, úgy értem.
Igen, határozottan csinos eredmény.
Mi, többiek, nem visszük semmire, mondta ifjú Willatz.
No, ugyan, hiszen magából híres ember lett azóta, felelte Holmnegraa úr,
mindennap írnak magáról az ujságok.
Nem ér az semmit. Múlnak az évek és én még nem alkottam semmi
maradandót. Igaz is, Holmengraa úr, ugye, mi már mindent
kiegyenlítettünk? Azt hiszem, nincsen több követelése rajtam.
Nem, nincsen több követelésem, sajnos, felelte Holmengraa úr és
mosolygott.
Nem sajnos, – hála Istennek! mondta az ifjú Willatz és ő is mosolygott.
Egyébként nem lett volna szükséges, hogy teljesen kiegyenlítse az
adósságát, jegyzi meg erre Holmengraa úr és olyan, mint a megtestesült
jóindulat. Isten tudja, nem a bor szédíti-e meg a fejét. Mert
hozzáteszi: Legalább is várhatott volna, amíg pénzzavarba jutok.
Az ifjú Willatz pedig azt feleli rá:
Akkor alighanem sokáig kellett volna várnom. Nem, jobb úgy, hogy szépen
elrendeztünk mindent. De most másról van szó, Holmengraa úr. Nézze csak,
én nem értek az erdőgazdálkodáshoz. Szabad most nekem fákat kivágatni?
Holmengraa úr gondolkozik a dolgon, aztán szakszerűen válaszol:
Azt hiszem, megteheti, legalább is bizonyos határig. Elvégre az apjaura
ideje óta teljesen érintetlen az erdő.
Mert nagyon jól esnék, ha most lehetne.
Ha akarja, elmegyek az erdőbe és megnézem, lehetne-e vágatni valamit már
az ősszel.
Most, azonnal nem tehetném meg?
Most? Nem. Csak ősszel vagy télen.
Úgy? kérdezi az ifjú Willatz. Ez bizony keresztezi a számításomat.
Hiszen könnyen megeshet, hogy nem is maradok itt őszig vagy télig.
Az nem számít a gazdaság szempontjából. A fák csak itt vannak, kidöntik
őket, eladják, a pénzt pedig felveszik értük. Ami pedig az utolsó pontot
illeti, már mint a pénzkérdést, – az csekélység, – de a pénzt meg lehet
kapni, amint akarja az ember. Ez már így van a fakereskedésben.
Akármelyik erdőtulajdonos jön hozzám ilyen kivánsággal, annyi pénzt adok
neki, amennyire szüksége van. Hiszen a faüzletben biztos minden kötés.
Az ifjú Willatz Holmengraa úrra nézett és megérezte annak finom
tapintatosságát. Holmengraa úr pedig hozzátette:
Fára különben mindenütt lehet pénzt kapni, ahol akar az ember, például
az itteni bankban is. Alapítottam egy kis bankot itt Segelfossban és
Rasch ügyvédet tettem meg direktornak, ott még van elég készpénz. Csak
arra mondom ezeket, hogy ön azt hiszi: személyesen itt kell lennie,
mikor a fát kivágják. De csak nem akar bennünket ismét elhagyni az
ősszel, Willatz?
Még nem tudom. De okvetlenül el kell majd utaznom. Dolgozom valamin és
nem tudom még, hogy be tudom-e itt fejezni. Az is meglehet, hogy sohase
fejezem be!
Nem haragszik, hogy csak úgy egyszerűen Willatznak szólítom?
Sőt ellenkezőleg, – hálás vagyok érte.
Ismertem az édesapját, meg az édesanyját és magát is ismertem, amikor
még egészen kicsi volt és Angliából tért haza.
Akkor kaptam öntől egy hátaslovat.
Tőlem? Igaz, csakugyan, egy kis barna kancát. Még arra is emlékszik? Ó,
azóta mi minden történt már velem! Szóval egyelőre itthon akar dolgozni?
Ne kerüljön el akkor bennünket. Nálunk nem olyan előkelő, mint odaát a
kastélyban, de nagyon fogunk örülni, ahányszor látjuk.
Az urak összekoccintották a poharukat és ittak. Holmengraa úr
kétségkívül meghatódott. Az öreg már olyan régóta fojtja magába a szót,
hogy most vágyat érzett: kiönteni, ami a lelkét nyomja. Választékosan
szívélyes volt, egy kicsit kérkedett ugyan azzal a félszáz munkással meg
a bankjával, a saját alapításával, de később annál szerényebb lett és
nem dicsekedett tovább. Szegény király, ott ült a finom ruháiban, egy
szegény ember, aki kilépett a meséből és most megtörték az idők és
meghajlott a kemény dereka, és az ifjú Willatznak a nagy bevonulásra
kellett gondolnia, a diadalmenetre évekkel ezelőtt, amikor Holmengraa
urat felhő vette körül, a csodálat és elismerés mesebeli felhője! Mi
minden történt már azóta! Tulajdonképen semmi különös, sem ő, sem más
nem tapasztalhatott éppen hanyatlást vagy szerencsétlenséget, csak éppen
– vége volt a mesének…
Ma reggel egy ember keresett föl és pénzt akart hozni nekem, mondta az
ifjú Willatz. Jensennek hívják, Theodor Jensennek, vagy boltos
Theodornak, abból is felnőtt férfi lett azóta. Korán reggel volt még,
mikor fölkeresett.
Holmengraa úr fölfigyelt.
Azt mondja, halat szárított az én szikláimon és most meg akarja fizetni
a bért, merthogy hat évi bérrel tartozik már nekem.
Úgy. No lám, a kis Theodor nem is olyan ostoba, mondta rá Holmengraa úr.
Megkérdeztem tőle, hogy annyira elhasználta-e a szikláimat, hogy
lyukakat koptatott beléjük? Nem, azt mondja, azt nem tette. No hát akkor
nincs is mit elszámolni, mondom.
Hát persze, helyesli Holmengraa úr, de általában szokás helypénzt
fizetni, s így joggal gondolhatott erre Theodor.
Aztán valami földet is akar vásárolni tőlem. Azt mondta, nincs egy
talpalattnyi tulajdon földje sem. A bolt és a pékség az ön telkén épült,
egy áruraktárt pedig az én területemen állított fel az apja, szóval,
hogy neki semmi saját telke nincsen és hogy nem vásárolhatna-e éntőlem.
Majd gondolkozom a dologról, mondtam neki. Csakhogy látja, Holmengraa
úr, én a földemből már nem szeretnék eladni semmit.
Majd megmondom Theodornak, hogy ne zaklassa ilyesmivel.
Ó, zaklatásról szó sincs, nagyon jóravaló, rendes embernek látszik ez a
Theodor. Elmondta, hogy az ügyvéd konkurrens üzletet akar nyitni s hogy
abból nem lesz semmi jó, egyikük se keres majd eleget. Most egy darab
földet meg rakodópartot szeretne vásárolni, hogy elvágja az útját a
konkurrenciának.
Holmengraa úr fölényesen mosolygott:
Ez meghaladja az erejét, mondta. A jó Theodornak kicsit zabolátlan a
fantáziája. De felfogása annál helyesebb. Ketten itt csakugyan nem
tudnának megélni.
És ekkor – Mariane jött be a szobába. Az urak mindketten fölálltak és az
ifjú Willatz elébement a lánynak. Szinte úgy látszott, mintha most
nyomban valami rendkívüli dolognak kellene történni, de semmi sem
történt. A fiatalok már jól ismerték egymást, tegeződtek, mint valamikor
gyerekkorukban és nyugodtan, barátságosan társalogtak. A sötétarcú lány
karcsú volt és fehér ruhát vett föl, és Willatz meg is jegyezte, hogy
olyan, mint egy szegfű ezüstös üvegben. Ezen mind a ketten szívből
nevettek.
Egy ezüst pálinkás üvegben, toldotta meg Mariane. Aztán megkérdezte:
Egyedül jöttél? Nem hoztál magaddal nagy társaságot?
Hidd el, én egymagamban is egész hadsereg vagyok. De Anton Coldevin
utánam jön később.
Vettünk egy ökröt, amit nektek kell megennetek, mondta Marianne.
Holmengraa úr, a lánya mindig rabszolgamunkára fog. Rendszerint a
zongoránál kell neki dolgoznom.
Holmengraa úr csak nevetett ezen a két gyereken.
Mariane apró házi eseményekről referált: Tudod kérlek, itt minden
nagyszerűen megy, legutóbb is tíz csibe kelt ki a kotlós alól és csak
egy tojás lett rossz. Minél többet beszélt, annál többször zökkent bele
a segelfossi dialektusba és általában nem nagyon válogatta meg a
kifejezéseit. Vajjon hanyagság volt ez, vagy ravaszság? Az apjának azt
jelentette: Éppen most adtam magot a tyúkoknak, pedig már tegnap kellett
volna kapniok. Aztán egyenesen Willatzhoz fordult és megkérdezte: Nem
akarsz egy kis gyümölcsöt?
Ó, egészen jól érzem én magam gyümölcs nélkül is.
Azért ehetsz egy kis gyümölcsöt. Akkor legalább Irgensné behozhatja az
ezüst tálat, az mindig nagy pillanat neki. Papa, Irgensné már megint
siránkozott a kulcs miatt. Tudnod kell, Willatz, hogy Irgensné
elveszített egy icipici éléstárkulcsot és most halálra bánkódik miatta.
Mariane kisasszony csengetett a gyümölcsért.
Úgy hallom, színházat is kapunk ide, mondta Willatz. A fiatal Theodor
említette, hogy színházat épít. És mentegetőzött, hogy azt is az én
telkemen építi.
No lám, a Theodor, mondta. Az igaz, hogy a csónakházat valami
mulatóhelyfélének bővíti ki. A ház az ön telkén van.
Hisz ebből a Theodorból valóságos férfi lett. Emlékszem rá, kicsi
korában milyen semmiség volt.