beszélt belőle és Holmengraa urat sem akarta támogatni vele, fokozni az
ő tekintélyét. Rasch ügyvéd nem ismert más tekintélyt, csak a magáét.
Azért beszélt, hogy csillogtassa a tudását, hogy fontoskodjék, hogy
megfélemlítse Manuelsent, a vén csavargót, hogy imponáljon a boltos
Theodornak, pedig Theodor ott állt a közelben és úgy tett, mintha ügyet
se vetne az ügyvédre.
Hát nem tudja megmondani, hogy miféle gyűrű volt az? kérdezte Julius.
Erre Rasch ügyvéd így felelt:
Inkább ne kérdezd Julius, mert ez meghaladja a te tudásodat. Az igazi
szabadkőműves gyűrű.
Az ügyvéd most a legszívesebben elhúzódott volna a tömegtől, de a
felesége vigyázatlanul megkérdezte:
Szabadkőműves gyűrű? Hát az olyan különös dolog?
Az ügyvéd ünnepélyes hangon oktatta ki a feleségét:
Mindig úgy hallottam, Christine. A szüleim házában az egyik falon lógott
az anyám nagyapjának az arcképe. Az így tartotta a kezét és a középső
ujján szabadkőműves gyűrű csillogott. Onnan tudom.
De mi célja van annak a gyűrűnek? kérdezte Julius. – Hogy ez a komisz
Julius nem tudta befogni a száját!
Az ügyvéd nem akart a nyilvánosság előtt tovább beszélni a dologról,
ahelyett a feleségéhez fordult és ezt mondta: Holmengraa úr most
körülbelül olyan magas színvonalon áll, amilyen magasan halandó csak
állhat.
Azután eltávozott a házaspár. Egyszerre nagy zúgás támadt, a tömeg
megtárgyalta a hallottakat. Mindenki a gyűrűről beszélt, sötét
kiváncsisággal néztek Holmengraa úr után és bólintottak: Ugylátszik,
komolyan szabadkőműves lett. Ott megy, gondolataiba merülten, bandzsi
szemmel, ki tudja, hogy látja-e még a jelentéktelen földi dolgokat? Az
ügyvéd azt mondta, hogy van valami kellemetlen abban az emberben. Lars
Manuelsen pedig hirtelen így szólalt meg: Majd írok a fiamnak, a
Lassennek, és tőle kérdezem meg. Az egyik ember a közelében a kétségét
fejezte ki, hogy Lassen maga tudja-e és így szólt: Azt hallom, hogy
senkise tudja az igazat a szabadkőművességről. Erre Lars Manuelsen
mosolygott. Ez volt az egyetlen mosoly ebben az egész komoly
gyülekezetben. És ezt mondta: Olyat el se gondolhatsz, amit az én Lassen
fiam ne tudna.
Mindenkit zavaros érzés fogott el. Mintha az örökkévalóság suhogtatta
volna itt szárnyait, valami rejtély, vagy hamis eskű, szerződés az
ördöggel.
6.
Sjura felépítette a fészkét, megtojta és kiköltötte a tojásait.
Valóságos családi élet folyt a nyírfa ágai közt és a szülők elvégezték
kötelességüket a kis hajlékban.
Lars Manuelsen átment a sagvikai Bertelhez. Bertel a malomban dolgozott,
de az öreg Katrine otthon volt és a liszteszsákjait varrta. Lars
Manuelsen megkérdezte, hogy kölcsön kaphatná-e a létrát. Vidd csak el,
mondta Katrine, de mit akarsz vele? – Föl akarok menni a padlásra,
kijavítom a kéményt, felelte Lars Manuelsen.
Hazavitte a létrát. Mivel pedig a felesége lent volt a szállodában,
egyedül maradt a házban. A létra nehéz volt és Lars Manuelsen a
zsebkendőjével megtörölte az arcát, meg a parókáját. Az egyik szarka
éppen eléje röpült le a nagy fészekből és nemsokára kirepült a másik
szarka is és letelepedett előtte a földön. Erre Lars Manuelsen
nekitámasztotta a létrát a nyirfának és felmászott a fészekhez.
A szemüvegét akarta megkeresni, de mikor belenézett a fészekbe, csak a
szarkafiókákat látta.
Milyen utálatos látványt mutattak ezek a kis csupasz teremtések! Nem
volt még tolluk és természetellenesen nagy csőrüket még nagyobbra
tátogatták, mint az öregek. Hol rikoltoztak, hol csipogtak, Lars
Manuelsen nem foghatta meg és nem dobhatta le őket, de alaposan el
akarta végezni a dolgát és az egész fészket meg akarta lazítani és le
akarta dobni. A fészek jó erősen ült két ág között és a meglazítás
meglehetősen erőltető munka volt Lars Manuelsennek. Végül is sikerült
egy nagyobb darabot kitépnie a fészekből, körülbelül a felét. Azt
legörgette a földre. Utánanézett a fészekdarabnak. A két nagy szarka
éppen alatta ült. De a szemüvegét nem találta meg. A fiókák nagyra
tátották a csőrüket és csipogtak, fészkelődtek, mint megannyi kis ördög.
Lars Manuelsen dühösen szakította le a fészek alját is és ledobta a
földre a fiókákkal meg minden egyéb tartalmával együtt.
A szarkaszülők pedig csak ültek lenn és nézték.
Lars lement a létrán és lent szétszedte a fészket. Mindenféle rongyok,
csontocskák, üvegdarabok. És mi lehet az a csillogó nikkeldarab? A
pápaszemét nem találta meg, talált azonban helyette némi gyapjuszövetet
és egy eléggé használható rézfésűt. Lars Manuelsen zsebrevágta
mindezeket. Ott feküdt még mindig a nikkeldarab, Lars Manuelsen közelről
szemügyre vette és azt gondolta magában: Bizonyosan ez lesz a kis kulcs,
Irgensné ezt vesztette el! Egész télen át mindenkit megkérdezett az
éléstár kulcsa felől és most íme előkerült. Lars Manuelsen gondosan
zsebrevágta a kulcsot és tovább kutatott a fészekben, de egyebet nem
talált. Végezetül pedig széttaposta a fiókákat, egyiket a másik után,
hogy kiirtsa a szarkacsalád ivadékait. A szarkaszülők pedig ott ültek és
nézték.
Lars Manuelsen visszavitte a létrát Sagvikába és megköszönte. Az öreg
Katrine azt mondta: Szóra se érdemes. Most aztán rendben van a kéményed?
Igen, mondta Lars Manuelsen.
Hazament és eltüntette a fészket, aztán elindult a szálloda felé. A
szálloda volt a második otthona, a felesége ott főzte az ebédet, ő pedig
ott cipelgette az utasok bőröndjeit. Julius bizonyos mértékig
gondoskodott az anyjáról és ennek fejében az anyja dolgozott neki. Az
apa meg a borravalókból élt.
Julius nem volt rossz üzletember, nem tudott jól olvasni és a maga
használatára csak valami jelírással írt. Természetes esze azonban volt
és hihetetlenül jó emlékezése, a szálloda-számlákat mindannyiszor
pontosan és tisztán megőrizte az eszében. Már az is boszorkányos munka
volt, üres kézzel megalapítani ezt a virágzó szállodát. Igaz, hogy a
vállalkozás legkezdetén kénytelen volt némi hitelt igénybevenni a
Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnál, amint azt annakidején mindenki
megtette, a pénzt azonban a házra, a berendezésre, meg építőfára
költötte, nem pedig szórakozásra és cicomára. Úgy látszik, a szerencse
is kedvezett neki, ha nem is kapta meg a kis Paulinét a segelfossi
kastélyból, – pedig az igazán kitünően beleillett volna a szállodába, –
nem, nem kapta meg, az ostoba lány, úgylátszik, nem szerette őt, de
egyébként szerencséje volt Juliusnak mindenben. Mikor az első háza
leégett, alighogy teljesen berendezték, nem vesztett rajta semmit. Sőt
ellenkezőleg, még keresett is, határozottan jó üzletnek bizonyult az a
tűz eset. Julius új házat szerzett és ujra berendezkedett, azzal a
különbséggel, hogy azelőtt két ágya volt, most pedig hat. A tűzvész
valóságos főnyeremény volt a számára.
Ősz felé aztán kezdtek szállingózni a kereskedelmi utazók. Az első a
postahajóval érkezett, prémes kabáttal a karján, és mikor lement a
boltba, mintakollekciós bőrönd volt a kezében. Aztán jött egy második
is, ezen már külsőleg is jobban meglátszott a kereskedelmi utazó és mind
a két kezében bőröndöt cipelt. Julius odalépett hozzá és elvette tőle a
táskákat. De nem sok idő telt bele és jöttek az előkelő utazók,
vasveretű bőröndökkel, ezeket már ki se lehetett csomagolni a boltban,
föl kellett vinni a szállodába, a nagyszobába. Ettől kezdve Julius már
igazi szállodás volt, az apját szolgának alkalmazta, maga pedig
adminisztrálta a szállodát. De nyár közepén és tél derekán, szóval a
holtszezónban, maga Julius is minden munkát elvégzett, ami tennivaló
csak akadt, eleven volt, mint a csík, és ha semmi más keresete nem
nyílt, hajlandó volt még a boltos Theodornak is segédkezni a
halszárításban.
Juliusnak hát jól ment a sora és Lars Manuelsen többi gyermekének se
volt rossz dolga. Daverdanának megvolt a saját háza és biztos jövedelme,
de ha sok volt a vendég a szállodában, ő is kisegített. Három testvére
másutt élt, az egyik Trondhjemben volt férjnél, az egyik öccsét Lassen
tiszteletes mint világítótoronyőrt juttatta álláshoz, a másik öccsét
pedig Amerikába küldte, mert itthon sehogyan sem akarta megemberelni
magát. Voltaképpen Lassen tiszteletes minden tőle telhetőt megtett a
családjáért, de ez rendjén is volt, hiszen ő volt a nagy ember, neki
állt csak módjában tenni valamit. Viszont sohase cselekedett többet,
mint amiért a felelősséget bátran vállalhatta. Így például Julius
egyszer olcsón akart cégtáblát festetni a szálloda fölé, Korneliust
kérte meg, hogy szívességből fessen nyomtatott betüket egy vaslemezre és
ugyanakkor írt a bátyjának is, vajjon kiírhatja-e a cégtáblára, hogy:
Hotel Lassen. De ezt bizony nem lehetett. Lassen tiszteletes, – mint azt
mindenki el is várta tőle, – nem akarta a nevét egy szálloda
cégfeliratáról leolvasni. Írd csak ki, hogy Hotel Larsen, írta, én azért
akkor is föltétlenül betérek oda, ha egyszer északra visz az utam!
Tovább aztán afelől érdeklődött, hogy Holmengraa úr még mindig
fentartja-e a hatalmas malomüzemét és még mindig olyan gazdag ember-e,
mint régen, végül pedig megírta, hogy Marianet egynéhányszor látta
véletlenül Kristiániában és a lány nagyon bájos teremtés lett. Üdvözöld
a nevemben, írta.
Ez a Lars megbolondult! mondta Julius és megvetően mosolygott.
Az apja azonban éppen akkor lépett a szobába, azonnal rendreutasította
és kijelentette, hogy Lassenen senkise mulathat.
Törődik vele az ördög! mondta Julius. Egyéb nincs abban a levélben?
A levelet Daverdana olvasta fel és most így fejezte be:
Ne feledkezz meg a következőről, Julius öcsém: Az utasok gyakran
vesztenek el, vagy hagynak ott könyveket a szállodákban, miután már
elolvasták azokat. Légy szíves, ha ilyen könyveket találsz, őrizd meg és
küldd el nekem, hogy a könyvtáramba beiktassam és a pusztulástól
megmenthessem őket.
Persze, persze, ez a Lars folyton csak a könyveket bújja! mormolta az
anyjuk és a fejét rázta.
Még csak az kellene! mondta Julius gúnyosan. Egy szóval sem írja, hogy
mit fizet értük.
Nem szégyeled magad jó keresztény létedre? kiáltott Lars Manuelsen. Lent
a nagyszobában fekszik éppen két ilyen könyv, megyek és elhozom őket.
Fütyülök a Larsra, mondta Julius.
Lars Manuelsen visszatért a könyvekkel a kezében és azt mondta: Ha te
nem őrzöd meg ezeket Lassen számára, akkor megőrzöm én.
Daverdana felolvasta a címeket: „A teterviki tűzhalál“, „Nyomon a
véreb“, és hozzátette: Ugyan adjátok nekem!
Kitünő könyvek ezek, be fogom köttetni őket, mondotta, csakhogy az apját
bosszantsa. Nem adom oda rongyos két koronáért, azt megírhatod
Lassennek.
A gúnyos mosoly azonban hirtelen eltűnt az ajkáról, mert az ablakon át
észrevette, hogy az előljáró közeledik. Julius nem mindenben járt el
olyan tiszta becsületességgel, mint ahogyan kellett volna és ezért nem
szívesen látta az előljárót a szállodájában. Bár mindenkivel elég
szemtelenül viselkedett, amikor bátornak kellett volna mutatkoznia,
ijedt képet vágott és alázatos lett, – ilyen volt már gyermekkora óta.
Az előljáró pedig bejött az ajtón, a sapkáján aranypaszománt és az
irattáskáját a hóna alatt hozta. Jónapot! mondta.
Nem volt nála békésebb ember a környéken. Már többször járt itt, mikor
Lars Manuelsennél kellett foglalnia valamit, vagy mikor Lars Manuelsent
feljelentették birkalopás miatt, de ha jött, mindig egy adjonistennel
köszönt és egy istenáldjával távozott. A minap egy kellemetlen mellékízű
óracsere ügyében jött el Juliushoz, mert Aslak, a melommunkás,
kártérítést követelt és Julius megbüntetését, de az előljáró semmisnek
nyilvánította a cserét és kibékítette a két felet. Bizony ilyen ember
volt az ura-i előljáró.
Helyet foglal és társalog a háziakkal mindenféléről, csak azután tér rá
a tárgyára. Julius, mondja, az árverési elszámolás miatt jöttem. De nem
tudom, kedvedre lesz-e a dolog.
Ez a Julius komisz ember, a szelídség felháborítja. Minthogy csak egy
elévült árverési elszámolásról van szó, azonnal visszanyeri a
lélekjelenlétét, sőt már szemtelenkedni is mer.
Ezért igazán kár volt idefáradnia, feleli. Felmehettem volna én is az
irodájába és akkor elvittem volna a pénzt.
De itt a közelben volt éppen dolgom.
Csakhogy ma nincsen pénzem kéznél, mondja Julius. Majd pár nap mulva
elhozom.
Az a baj, hogy a bank azonnal akarja a pénzt, veti közbe az előljáró. Az
ügyvéd ma küldött nekem újabb felszólítást.
Julius szemtelensége nőttön-nőtt. Most már azt kérdi:
Dehát mennyiről is van szó? Nem is érdemes annyit beszélni a dologról.
Egyébként az is érdekelne, hogy a többiek mind fizettek-e már?
Nem, mondja az előljáró, a többiek ugyanazt mondják, mint te, hogy
későbben fizetnek.
Rajta leszek, hogy még ma este elhozzam a pénzt, jelenti ki Julius, azt
a néhány garast majd csak felhajtom valahonnan.
Mikor aztán az előljáró becsukja maga mögött az ajtót, Julius a hasát
fogja nevettében és már megint visszanyerte minden bátorságát. Törődöm
is én ezzel a fickóval, mondja. A révészeknek is van ilyen
aranypaszomántjuk a sapkájukon.
Nem kellett volna ma estére igérned a pénzt, aggodalmaskodott az anyja.
Honnan veszed most azt a nagy összeget?
Julius úgy tett, mintha nem hallaná, viszont kifejti egy friss ötletét.
Veszek hat darab kis tejszínes kannát, hogy minden utazó külön kaphasson
egyet. Ha csak egy nagyot teszek az asztalra, akkor már az első félig
kiüríti. Mire a másodikra kerül a sor, az egyszerűen kopog az asztalon
és még ráadást kér. Erre pedig ráfizetek!
Az már igaz, helyesli az anyja.
De ezentúl nem így lesz, mondja Julius. És a könyvek… Hova lettek a
könyvek, Daverdana?
Az apja félrerakta a könyveket, de Julius megkeresi őket és nem is adja
többé ki a kezéből. És Julius megint lóhátról beszél, hogy az apját még
jobban bosszanthassa.
Ha majd beköttettem őket, akkor Lars pénzért megkaphatja nálam, mondta.
Barom! mondta Lars Manuelsen.
Hehehe! Üdvözöld a nevemben! Ezt itt nem értem, mindenesetre nagyon
együgyűen hangzik.
Ki együgyű?
A Lars. A leghatározottabban állítom. És te mit gondolsz, apám?
Hogy nagy a szád!
Hehehe! Nem mennél fel most Marianehez, hogy átadd neki a fiad
üdvözletét? Érthetetlen, hogy ez a Lars mindig ilyen vacak könyvekre
gondol, amilyeneket az utazók sutba dobnak. Nem nagyszerű dolog?
Daverdana közbeszól: Talán bizony Paulinének akarod adni a könyveket.
Paulinének? És ha így volna?
No, az ugyan kárbaveszett fáradság. Tudni se akar rólad.
Ez talált. Julius dühbe gurult:
Hát, vigye el az ördög az a Paulinét! A fehérnép mind haszontalan. Azt
hiszed, tartom őket valamire? De a könyveket mégse kapod meg, Daverdana.
Nem is kellenek.
Sose kapod meg.
De nagyra vagy. Pedig lesz még rám szükséged.
Nem. Nincs rád szükségem. Mire köllenél te nekem? Majd a városból
hozatok gazdasszonyt és az csinál meg mindent. Mit szólsz hozzá, anyám?
Akkor te is elmehetsz.
Az anyja sírni kezd:
Jó, jó, az Úristen táplált mostanáig kegyes morzsáival, majd ezután is
gondoskodik rólam.
Úgy van, mondja Lars Manuelsen is, az Úristen majd gondoskodik rólunk,
öreg szülőkről, úgy ahogy eddig se hagyott cserben.
No meg a Lars! gúnyolódik Julius. A nagy Lassen!
Erre Lars Manuelsen dühösen kiegyenesedik és nyomatékkal ezt mondja:
Többet a lábamat se teszem be ebbe a házba, ezt a füled mögé írhatod.
Aztán az a Lassen, a fiam, szent ember, miattad pedig szégyelnem kell
magam Isten és emberek előtt. Csak te kerülnél olyan bizonyosan Isten
birodalmába, mint ő.
Mit küldött neked? kérdi Julius. Mindaketten már régen a szemétdombon
feküdnétek, ha én nem lettem volna.
Az anya sír, Lars Manuelsen pedig az ajtóban áll és a kilincset fogja.
Pedig az egész csak olyan apró egyenetlenkedés, amelyik mindig
kibéküléssel szokott végződni. Daverdana megsértődött az új gazdasszony
miatt:
Szóval, a városból hozatsz gazdasszonyt?
És ha megtenném?
És hat tejszínes kancsót vásárolsz. De nagyon előkelő lettél!
Igen. Hat tejszínes kancsót, bólint Julius. Még ma este megveszem őket.
Az előljárót persze nem tudtad kifizetni?
Ne üsd bele mindenbe az orrodat, hallod? kiáltja Julius. Nem tudtam
kifizetni az előljárót? Ha elővette volna a számlát, abban a minutumban
kifizettem volna.
Daverdana nevetett és a két öreg is nevetett. Julius előkapta a tárcáját
és bankjegyeket vett ki belőle, rengeteg pénzt. Egyenként csapta le a
bankjegyeket az asztalra, hogy csakúgy csattogtak és mikor az utolsót is
letette, rácsapta a kezét.
No és most mit szóltok ehhez? Ki tudtam volna fizetni az előljárót?
Végignéz a három emberen, azok szótlanul bámulnak. Az ördöngős Julius
ennyi pénzt kapart össze, a zsebében hordja, milyen gazdag! Daverdana
úgy tett, mintha az a pénz nem lenne sok, nem lenne valami nagyon sok,
csak rámutatott és így szólt:
Azzal a pár bankjeggyel akarsz hencegni? Láttam én már egyszer
háromezret is.
Az apjuk azonban megváltoztatta a véleményét.
Ne ellenkezz annyit Julius-szal, Daverdana, azt nem szeretem. Juliusra
nem lehet panasz, azt mindig mondtam és anyád is tudja. Ha pedig annyi
pénzed van, Julius, akkor ne engedd, hogy az apád éhezzen, ez nem szép
tőled.
Éhezel? Irj Larsnak! felelte Julius.
Csak egy vagy két koronát, Julius. Attól még gazdag maradsz.
Egyetlen őrét sem. Irj Larsnak!
Hagyd csak meg a pénzét, kiáltotta Daverdana és dühösen felkelt. Nincs
azon áldás. Menetközben azonban még az ajtóból visszaszólt: És eszedbe
ne jusson engem még egyszer elhívni!
De persze, alig múlt el néhány nap, Julius megint elküldött Daverdanáért
és Daverdana el is ment. Alapjában nem volt egyenetlenség köztük, az
egész család összetartott a maga módján. És Julius a maga külön módján.
Ezt tették a többiek is. Vagy azelőtt talán okosabbnak mutatkozott
Julius? Tartozott a boltban, az előljárónak és megfizette talán a
tartozását? Megengedte vajjon, hogy kizsákmányolják, tönkretegyék? Hohó,
tudta Julius, hogy mit csinál. Megvolt vele a szándéka, a hátsó
gondolata: az adók. Azt akarta, hogy a vagyonát minél kevesebbre
becsüljék. Ebben megértéssel támogatta az egész család, hiszen az maga
is erre törekedett egész életében. Adó? Mi az? Sohase csikartak ki még
haszontalanabbul pénzt a szegény ember zsebéből! mondta Julius. Az adó a
gazdagoknak való, az uraknak. És mióta Segelfoss önálló község lett, nem
akart vége szakadni a sok adókivetésnek. Örömest részt vett volna az
urak kiirtásában, hajlandó volt leadni rájuk az első lövést.
Lars Manuelsen a fiával tartott, most nem ellenkezett vele, mert már
közeledett a holtszezon, amikor nem volt borravaló és amikor jó volt
tudni, hogy a Larsen szálloda konyhájában mindig találni egy-két
falatot. Ilyenkor aztán Julius volt az első és utolsó gondolata és apa
meg fiú a legjobb barátok lettek.
Ördöngős fickó volt az a Julius! Mások hencegtek a pénzükkel, Julius
azonban – azonkívül, hogy leánykérésen is törte a fejét, – minden pénzét
a zsebében hordta és csupa józanságból mindenütt adósságokat csinált. A
szállodának kellett volna lobogó, a kikötőnek volt zászlaja, a boltnak
volt zászlaja, a Segelfossi Ujságnak volt zászlaja, de volt-e ilyesmire
Juliusnak pénze?
Gyáva és rossz ember volt, de huncut is.
Mit csinált vajjon az ura-i előljáró? Hiszen nem kapta meg a pénzt. Ó,
ez az ő hibája volt. Nem értette ő meg már Segelfosst, annak a tíz
körmét kellett volna mutatni, de azt az előljáró még nem vette észre.
Nehéz keresztüllátni az olyan emberen, amilyen Rasch ügyvéd. Hogy az
árverési összegeket a lejárat napján kell megfizetni? Jól van. De ha
egyszer nincs meg a hozzávaló pénz. Néhány évvel ezelőtt ott volt az
előljáró, meg a felesége az ügyvéd lakodalmán, akkor még testvérek
voltak, jó barátok. Mennyire megváltoztatta az idő a várost, meg az
embereket! A szomszédok pörösködtek a csónakkikötőért, a malommunkások
egymást jelentették fel holmi késelésért a táncteremben, egy legényt
pedig tiltott vadászatért jelentettek föl az előljárónak, mert a csupasz
sziklák közt vadászgatott. De most már magát az előljárót is veszedelem
fenyegette. Mikor legutóbb Rasch ügyvédnél járt, nem tudott pontosan
számot adni a kezelésére bízott összegekről és bizony megfenyegették.
Hát lehet az ilyesmit ésszel fölérni?
Az ura-i előljáró behajtotta az árverési összegeket a bank javára, de a
pénzt a maga céljaira használta föl. Szó, ami szó: hátralékban volt a
fizetéssel. Bár a régebbi időkből volt néhány követelése, minthogy
azonban nem voltak karmai, nem tudott azokból behajtani semmit. Az
utolsó napokban mint valami közönséges pénzbeszedő, lejárta az egész
kerületét, de nem gyűjtött egyebet, csak – csalódást. Mind jobban
összecsaptak a hullámok a feje fölött. Volt ugyan egy már majdnem
teljesen felhízott ökre, de mégis csak kár lenne így nyár elején
elfecsérelni azt a jószágot. Lehet ugyan, hogy Holmengraa úr megveszi az
ökrét, hiszen mindig szívesen segített rajta. Az a néhány száz korona is
nagy segítség lenne most neki. Volt az előljárónak egy pompás lova is, a
legrosszabb esetben ahelyett is vehetne egy olcsóbbat.
Milyen szófukar és mogorva ma az előljáró úr, enyelgett vele Mariane.
Csak nem követtem el valami rosszat?
Csak jót követett el, mint mindig, felelte az előljáró.
Mégis olyan keserű hangulatban van és ideges, ilyennek még sohase
láttam. Pedig még nem mondtam fel magának a barátságot, folytatta
Mariane kacérul.
Erre már nem tud mit válaszolni az előljáró, csak mosolyog és a fejét
rázza a kedves beszéd hallatára.
Aztán sok mindenre térül a szó, és Mariane újra évődni kezd.
Nemsokára visszaérkezik az ifjú Willatz, – majd szólok neki, hogy magára
valahogy ne találjon szemet vetni, mondja az előljáró.
Nehogy eszébe jusson! fenyegeti meg Mariane. Elvenné az egyetlen
fiatalembert is tőlem, pedig másra már nem számíthatok.
Lesz-e a dologból valami még ebben az évben? tréfál az előljáró.
Azt nem tudom, feleli a lány. De annyit biztosan tudok, hogy magukat az
egész históriából csak a lakodalom érdekli. Persze, hogy egész éjszaka
mulathassanak, pöfékelhessenek és iddogáljanak. Nagy lumpok maguk
mindaketten, a papával együtt.
Beszélhetnék az apjával?
Hogyisne! Hogy mindent elpletykázzon neki, amiről beszélgettünk!
Egyébként a papa még a magáénál is rosszabb hangulatban van, azt hiszem,
eljegyezte magát a fővárosban, mert mikor hazajött, valami gyűrű volt az
ujján.
Igen, erről már hallottam.
De olyan komikus az a gyűrű, még kő sincsen a közepében. Már meg is
mondtam neki, hogy én bizony egyik gyűrűmet se cserélném el az övével.
Mit gondol, Mariane kisasszony, nem beszélhetnék egy pillanatra
Irgensnével?
A lány gyorsan felpillant rá és megkérdezi:
Miről van szó?
Arról van szó… feleli az öreg, nem, tulajdonképen semmiről sincsen szó…
csak éppen az ökrömet szeretném eladni.
Mariane elgondolkozik, látja, hogy az öreg úr mosolyog, de nem tud hinni
félig sem ennek a mosolynak. Ó, Mariane nem volt már kislány. Több
mindent megértett ő már, mintsem gondolták volna!
És az segítene a maga helyzetén? kérdezte.
A férfi hallgat és csodálkozón tekint rá. Csak mikor a lány megismétli a
kérdést, akkor válaszol:
Hogy segítene-e? Igen.
Nekünk éppen szükségünk volna egy ökörre, mondja Mariane. Éppen ma esett
szó róla, hogy hús után kell néznünk valahol a környéken. Az ifjú
Willatz hazaérkezik és bizonyosan hoz magával utitársakat is, aztán ha a
vendégnépség ebédre jön, rendesen kitünő az étvágyuk. Hát jőjjön akkor,
előljáró úr és próbáljon szerencsét azzal az ökörrel, – jól van, jól,
ismerem én már magát.
Ha, ha! Nevetnem kell, mert mindjárt arról beszélt, hogy rajtam segít-e
a dolog. Az ökör még nem hízott meg kellőképen. Őszig bizony még ráférne
egy kis hízlalás, de ha maguknak olyan sürgősen van rá szükségük…
Azonnal idehívom Irgensnét.