családjának. Egyetlenegy dolog volt még hátra: felavatni ezt a kertet
meg a parkot az egykori takarmányosrét helyén. Minden esztendőben
kitűzte ennek az ünnepségnek a napját, de aztán újra elhalasztotta, mert
a bokrok még nem voltak elég sűrűek, – most ismét elhatározta, hogy
ebben az esztendőben okvetlenül megtartja a felavatást. Vajjon nem
kedvezett-e neki mindenképpen az élet? Néha ugyan válaszúton volt, az
életnek egy és más adományát módjában volt elfogadni, meg vissza is
utasítani, de ő inkább csak elfogadta mindig. Az élet minden föltétel
nélkül házhoz szállította neki a szerencsét, adómentesen, mint ő maga
mondta volna, és neki nem volt más kötelessége, mint tudomásul venni,
hogy a szállítmány megérkezett, nyugtát adni róla: ebben az évben tehát
meg kell tartani a felavató ünnepséget.
Micsoda különbség a fiatal jogász közt, aki szegényen és nőtlenül
érkezett meg Segelfossba, hogy Holmengraa úr szolgálatába lépjen, – és a
hatalmas ügyvéd közt, akinek pénze is volt, pocakja is, meg tekintélye
is. Hol voltak már az idők, amikor az iroda előszobájába kiakasztotta
valamennyi felöltőjét és kalapját, hogy a várakozók odakünn azt higyjék:
sokan vannak már bent az ügyvédnél. És ültek az emberek az előszobában
és vártak türelmesen, néha hangokat is hallottak odabenn, aztán
hallották, amint az ügyvéd kinyitja a hátulsó ajtót, kikíséri a kliensét
és barátságosan búcsúzik tőle: Jónapot, a viszontlátásra! Bízza csak
ránk, majd mi nyélbeütjük a dolgát. Aztán kilépett az ügyvéd az
előszobába és nagyon szívélyesen köszöntötte a várakozót: Jónapot,
bocsásson meg, ha megvárakoztattam, éppen nagyon sok volt a dolgom.
Most már azonban csakugyan mozdulni se tudott a sok pörös esettől.
Közben pedig mint bankigazgató is tevékenykedett és titokban munkatársa
volt a Segelfossi Ujságnak is. Most már nem volt egyszerű bejutni az
irodájába, az embert előbb bejelentették. Az írnok ilyenkor kopogott az
ajtón és megkérdezte, vajjon az ügyvéd úrnak van-e érkezése fogadni
valakit. Rögtön! felelte Rasch ügyvéd. Vagy azt is felelhette: Egy
pillanat! Ki az? Lars Manuelsen? Kérje meg Manuelsent, hogy várjon egy
percig!
Az ügyvéd semmit se cselekedett ezalatt az egy perc alatt, csak a
homlokát ráncolta és gondolkozott. Aztán kinyitotta az ajtót és köszönt:
Jónapot, jónapot, Manuelsen! Tessék! Már régen vár?
Nem.
Lars Manuelsen előkelő akar lenni és ezért mondja, hogy nem várt sokáig.
Arra ő nem szorult rá. És az ügyvéd is eszerint bánik vele.
Üljön le, Manuelsen. Hallott valami újabb hírt a fiáról?
Nem, már régen nem hallottam.
Bizonyára nagy az elfoglaltsága a fővárosban, előadásokat tart és
irodalommal foglalkozik.
Valószínűleg úgy lesz.
A tudományos kutatásaival nagy feltünést keltett. Most svédre fordít,
amint látom.
Svédre?
Igen, svédre. Bizony, nagy ember lett belőle és kétségtelenül fölviszi
még a püspökségig.
Gondolja uraságod?
Persze, hogy gondolom.
De semmit se küld haza, mondja a nagy férfiú apja.
Csakugyan? Ezen csodálkozom kissé. No, de alighanem megfeledkezett róla.
Pedig ennyi idő alatt egyszer igazán eszébe juthatott volna.
Úgy lesz vele, hogy bizonyosan mindig halasztja, mert a munkája teljesen
igénybeveszi. Tapasztalatból tudom, hogy van az ilyesmi.
No, egy utalványt kiállítani öt vagy tíz koronáról nem kerülne különösen
sok időbe.
Nem, Manuelsen, de amíg elhatározza magát! Egyébként mégis csodálkozom
egy kissé. És a prédikációi gyűjteményét se küldte el?
Dehogynem. Csakhogy épen most vesztettem el a pápaszememet és ezért nem
tudom elolvasni. Az az átkozott Sjura vitte el.
Sjura? Ez kitünő!
Nem is olyan nevetséges, mondja Lars Manuelsen sértődötten, bizonyosan
tudom, hogy Sjura volt az. De mit is akarok mondani: Rendjén van az,
hogy a boltos Theodor megtarthasson magának egy kétkoronást, ha a
kikötőben egyszerűen felveszi a földről és zsebrevágja?
És Lars Manuelsen elmeséli az egész históriát, kardoskodik, hogy a pénz
az övé. Az ügyvéd megígéri neki, hogy beszélni fog a dologról
Theodorral, az ifjú Jensennel. Egyébként úgy találom, mondja még az
ügyvéd, hogy egy olyan embernek, mint maga Manuelsen, nem illik törődni
az ilyesmivel. Két korona, – mi az magának?
Az idén sokkal rosszabb a kereset, mint azelőtt volt tavaszkor, feleli
Lars Manuelsen. A szállodának kevés a vendége, a legutolsó kereskedelmi
utazó már a saját hajójával érkezett és egyáltalában nem is szállt
partra. Akkor se kerestem semmit.
Igen, hallottam erről az utazóról, mondja az ügyvéd.
Didriksennek hívják és a hajó fedélzetén kártyáztak, meg táncoltak és
ittak. Mindünket megbotránkoztatott ez a viselkedés.
Szóval, jókedvű fiatalember volt, mondja Rasch úr és szórakozottan nyúl
valami aktacsomó után az asztalon.
De még mennyire! Éjszaka félbeszakította a táncot és két lánnyal együtt
kihajózott a szabad tengerre. Az egyik uraságod Florinája volt.
Florina? Ugyan, fiatalság – bolondság! Tehát Florina is ott volt?
Ne szólj szám, nem fáj fejem, felelte Lars Manuelsen, aztán szúrósan
mered az ügyvéd szemébe és így folytatja: De abban bizonyos vagyok, hogy
Florina ott szerezte a fogfájását.
Rasch ügyvéd nem fészkelődött a helyén és a tekintete se villant rá Lars
Manuelsenre. Csak a szemét húnyta le, mintha valami a fülébe csattant
volna és elsüketítené. Vajjon mire célzott ez a parókás ember? Mit
tudhatott róla?
No lám, mondta Rasch ügyvéd. Hát Florina fogfájásról panaszkodik?
Igen, és hányingerről, mondja Lars Manuelsen.
Arról is? Hja, azért nem szabad tavasszal tánc közben felhevülni, mert
aztán könnyen meghűl az ember.
És most a vältai Nils is szakított vele.
Úgy. Szóval a baj sohase jár egyedül.
Csak azért mondtam, hogy tudja uraságod, mondja Lars Manuelsen.
Erre már mosolyogni kellett Rasch úrnak, Csak nem gondolja ez a vén
kópé, hogy őt most már a kezében tartja?
Egy olyan házban, mint aminő a mienk, a háziasszony dolga, hogy
rendbentartsa a szolgálóit. Fölöttük nem én rendelkezem, mondja.
Lars Manuelsen fölegyenesedik a helyén és mosolyog, valami gyönge,
ferde, különös mosollyal. Ezt már nem érthette félre az ügyvéd, sőt egy
kissé meg is zavarodott tőle.
Ami egyébként azt a kétkoronást illeti, adhatok egyet magának,
Manuelsen, mondja és odaadja a pénzdarabot. Annyira bizonyos vagyok
benne, hogy az ifjú Jensen át fogja szolgáltatni, hiszen jár magának.
Köszönöm, mondja Lars Manuelsen. És azt hiszem, hogy ha uraságod az én
Lassen fiamat beletenné az ujságba, legalább olvasnának róla az emberek.
Az nem áll módomban, felelte Rasch. Nem én szerkesztem a Segelfossi
Ujságot. – Vannak idők, amikor az ügyvédnek nincsen ellenére, ha őt
tartják akár jó, akár rossz értelemben a lap hangadójának, máskor
viszont sehogyan se volt ínyére az ilyesmi. Most például itt állt előtte
ezt a csavargó Lars Manuelsen és szerénytelenül úgy követelőzik, mintha
valamilyen szolgálatáért követelné a fizetséget, – de ugyan miért? Mikor
a kétkoronást megkapta, akkor is csak annyit mondott, hogy köszönöm, és
szó nélkül zsebrevágta. Ohó, Rasch ügyvédet nem lehet olyan könnyen
levenni a lábáról!
Lars Manuelsen azonban az idők folyamán biztos fellépést sajátított el
és nem tartotta szükségesnek, hogy bárkinek is a kedvében járjon.
Egyúttal pedig, mondta tovább rendületlenül, arra is célzást tehetne
uraságod, hogy kik a Lassen szülei.
Az ügyvéd csak a fejét csóválta és az iratai közt lapozgatott.
Lars Manuelsen erre eltávozott.
De néhány nap múlva már ott volt újra.
Most sok a dolgom. Mondja neki, hogy várjon, mondta Rasch az irnokának.
Lars Manuelsen várt jóideig künn az előszobában, míg végre beengedték.
Az ügyvéd ekkor felnézett az írásai közül és azt mondta neki:
Fogja rövidre a mondanivalóját, Lars, mert ma még sok dolgom van.
Hát csak azt akarom mondani, hogy nem állt semmi az újságban, mondta
Lars Manuelsen.
Az ügyvéd nem fojthatott el egy nyers mozdulatot, minden vére a fejébe
szállt és a kövér testét kiegyenesítette a székben.
Elég volt már ebből a szalmacsépelésből. Nem akarok hallani már arról az
ujságról, mondta. Menjen föl maga az ujsághoz, a szerkesztőt Kopperudnak
hívják, engem pedig Raschnak.
Én nem vitatkozom uraságoddal, arra nem szorulok rá, mondta Lars
Manuelsen és kiment az ajtón.
Az ügyvéd összeráncolta a szemöldökét és föl-alá járt a szobában,
egyszerre csak megállt az egyik falnál és még egyszer végiggondolta a
dolgot.
Hirtelen kiszólt az előszobába:
Manuelsen elment már?
Igen. Menjek talán utána?
Igen. Kérje meg, hogy jőjjön vissza.
Az ügyvéd ott áll az irodája közepén és hallja, amint az írnok Lars
Manuelsen után kiáltoz, aztán hallja, amint Manuelsen elutasítóan
mondja: Én arra nem szorulok rá.
A kockát talán elvetették! Csakugyan háborút akar a vén csavargó?
Szerencsétlen jószág, háborút Rasch ügyvéddel! De azért ez a mai nap már
elromlott. Miért kell neki háborúskodnia a vén csavargóval? Nem
okosabb-e szép símán elintézni az egészet? A napja már így is, úgy is
elromlott a sok izgalom következtében.
Érkezett ma valami pénzküldemény az előljárótól? kérdezi az irnoktól.
Árverést tartott több száz korona erejéig és nem küld semmi pénzt. Mit
jelentsen ez?
Az irnok csak a fejét rázza.
A derék ura-i előljáró is vigyázhatna magára egy kicsit.
És az ügyvéd az ebédnél is hallgatag és barátságtalan. Azt mondja, hogy
még sok munkája van hátra, egész aktahalom. Mindjárt vissza kell mennem
az irodába. Florina oda hozza utánam a kávét.
Mondd csak, miért van az az utálatos kendő a szádon? kérdi az ügyvéd,
mikor Florina szolgálóval egyedül marad az irodában.
Fáj a fogam, feleli Florina.
Ezt igazán nem csodálom, ha annyira kimelegszel tánc közben és az ilyen
fagyos éjszakákon, mint ezek a mostaniak, kihajózol a szabad tengerre.
Hát ezt már tudja a nagyságos úr? kérdi Florina. Akkor talán azt is
tudja, hogy miért tettem?
Az ügyvéd röviden azt feleli, hogy nem, és nem firtatja tovább ezt a
kérdést.
De Florina ajkáról csodálatos és érthetetlen szavak röpködnek, halk
célzások, mint amilyenek: Isten a tanúm! Mi lesz most már belőlem! Az
ügyvéd hol hevesen válaszol, hol csak nevet rajta. Ohó, mondja, mi
szükséged van akkor a vältai Nilsre, minden ujjadra kellene egy szerető?
Eggyel már meg sem elégszel? Hogy is hívják csak ezt az ujat? Didriksen?
Tehát már ezt is tudja a nagyságos úr? mondja Florina. De akkor talán
mégis tudja, hogy miért tettem mindezt?
Nem, mondja Rasch még egyszer. De mindenesetre ne járkálj itt a házban
ezzel a kendővel. Ilyet még életemben se láttam. Egy ilyen szép fiatal
lány, takarékkönyve is van… csak el ne veszítsd azt a takarékkönyvet!
Inkább sose lett volna takarékkönyvem! mondja Florina.
Ugyan miért? A vältai Nils örül neki, ő szivesen vesz el a
takarékkönyvvel együtt is.
Az ügyvéd az iratcsomó után nyúl, ezzel jelzi, hogy Florina elmehet már,
de a lány könnyre fakad. Ó, Florina még nem ért a végére a
mondanivalójának, ő is kifejlődött már, mint Segelfoss és mindennek
megtalálja a fortélyát.
Csönd, ne bőgj olyan hangosan!
Florina azonban élvezni akarta ezeket a perceket és legalább a szívén is
könnyített egy kicsit. Szívósnak és földresujtottnak mutatkozott,
lassankint pedig nagyszerű átmenetet talált a szolgáló szaknyelvbe,
folyton azt erősítgette, hogy semmi szíve sincs annak a férfinek, aki
pedig bezzeg máskép beszélt, mikor „liliomtiprásról“ volt szó.
Liliom? kérdezte az ügyvéd és felugrott a székről. Vigyen el engem az
ördög, ha liliom volt.
Itt a takarékkönyve, mondta Florina és az asztalra dobta a
betétkönyvecskét, nekem nem kell!
Rasch ügyvéd egy pillanatig merőn nézett a lány arcába. Aztán kurtán
fölnevetett és azt mondta: No még hozzáteszek valamit, a mai napon kerek
összegre egészítem ki. Aztán mutasd majd meg a vältai Nilsnek.
Az ügyvéd beírt valamit a könyvbe, aztán visszaadta Florinának egy olyan
mozdulattal, hogy az végét szegte minden további társalgásnak. A lány
elvette a könyvet, talán zavaradottságában, talán csak kiváncsiságában,
fölnyitotta, aztán elolvasta, hogy mi áll benne, ujra bekötötte a száját
a kendővel, a könyvecskét a mellébe rejtette és kiment az irodából.
No, ez is rendben volt! Sőt ezt alaposan elintézte! Az ügyvéd elővette a
bank főkönyvét és bevezette az összeget, aztán ismét elmerült a
gondolataiban. Igen, minden rendben volt. De azért legokosabb lesz, ha
Lars Manuelsennel szemben barátságosnak és engedékenynek mutatkozik. Úgy
látszik, az öreg gézengúz nem viseli el a szigorúbb bánásmódot és így
kettőjük közül – az okosabbnak kell engednie.
Az ügyvéd az ajtóba áll és levelet diktál az irnokának: Előljáró úrnak,
Ura. Tisztelettel kérjük, hogy a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztár
javára esedékes és befizetendő árverési összegeket 8 azaz nyolc napon
belül elulírotthoz eljuttatni szíveskedjék…
Hiába, ez a nap már elromlott. Rasch veszi a kalapját, botját és sétálni
indul a szabad levegőre. Hallja, hogy kint a földnyelven cipekednek és
ácsolnak és odairányitja a lépteit. Ácsok dolgoznak a csónakházon, a
tánctermen, boltos Theodor kibővíti a csónakházat, egészen átépíttetti,
színpad lesz benne, meg padsorok.
Mi történik itt?
Színház lesz, felelik a munkások.
Íme, a hús vágyát így fojtják el gyufával! Még csak fokozni fogják evvel
a színházzal.
Az ügyvéd egy pillanatig ott áll és nézi a munkát. Akkor ér oda Baardsen
távirász. Nyilván van valami köze az új épülethez, mert ő ad parancsot
és ide meg oda mutogat. Az ügyvéd várja, hogy a távirász köszön-e neki.
Esze ágában sincs. Baardsen mérőléccel méreget egy falat, aztán megint
parancsol valamit. Vajjon Rasch ügyvéd belenyugodhatik-e abba, hogy úgy
bánjanak vele, mintha csak levegő lenne? Ez a távirász mindig szemtelen
volt, nem köszönt, ellenben ivott és csellózott és félénk volt a
lányokkal szemben. Ügyetlen fickó!
Rasch ügyvéd elmegy a boltba. Fölemelik előtte a pult csapódeszkáját s ő
a súlyos lábával végigdübörög a bolton, bemegy az irodába. Ez az iroda
Theodor szentélye volt, íróasztal, pénzszekrény és forgószék állt benne.
Theodor ír valamit.
Az ügyvéd szóbahozza a kétkoronás dolgát. Jelentéktelennek látszott
ugyan az ügy, de Rasch ügyvéd bizonyára nem tartja kevésbé
jelentékenynek, mint a többi ügyét. Miért akaszkodjék össze Lars
Manuelsennel két korona miatt? Hiszen az egész vagyona kis
kétkoronásokból épült fel.
Mikor Theodor meghallja, hogy miről van szó, először nem talál szavakat
és az arca szinte komikussá válik a nagy csodálkozástól. De okos ember
és megérti, hogy nem szabad sokáig tétováznia.
Tessék a pénz! mondta. Egészen megfeledkeztem róla. Igen, a parton
találtam.
Köszönöm, mondja az ügyvéd. Mindjárt mondtam, hogy ön ideadja nekem, ha
figyelmeztetem. Egyébként hogy megy a sora, Jensen?
Meglehetősen.
De a boltos Theodornak nincs nagy kedve ahhoz, hogy a pénzt így
kidobálja az ablakon. Nem úgy nevelték és nem is arra született.
De azért ne tessék gondolni, hogy a pénz Lars Manuelsené volt, mondja.
Rasch ügyvéd azonban, minthogy a kára már megtérült, csak ennyit felelt:
Nem értem, hogyan lamentálhat azért a jelentéktelen pénzdarabért, hiszen
maga nagy összegekkel dolgozik.
Nem lamentálok, csak mondom.
Mindjárt gondoltam. Apropos, mi az? Maga színházat épít?
Theodor a fejét rázza.
Ne is beszéljen róla. Igen, színházat építek.
De az ügyvéd nem érti a dolgot. Megkérdi, hogy mi jutott eszébe.
Hát igen, színházat építtetek, dísztermet, feleli Theodor. Ezek a
művészek írtak nekem, minthogy én vagyok ebben a községben a
legismertebb ember és engedélyt kértek tőlem, hogy játszhassanak. Ehhez
azonban házra is van szükségük.
Rasch ügyvédet bántotta ez a beszéd.
Maga a legismertebb ember ebben a községben? kérdi. Nem is tudtam.
De a boltos Theodornak talán csak megbotlott a nyelve, bizonyára azt
akarta mondani, hogy ő ismeri a legjobban ezt a községet. Tanult
emberrel szemben nem tehet mást, minthogy meghátrál. És még jobban
meghátrált, mikor Rasch ügyvéd ezt mondta:
Nem értem, hogy írhat valaki ilyen ügyben éppen magának. Hiszen maga nem
ért az ilyesmihez.
Azért kértem meg Baardsen távirászt, hogy ő ügyeljen fel a munkánál,
felelte Theodor szelíden.
No, jóhoz fordult! gúnyolódott Rasch. Ilyet még nem láttam.
Baardsen előkelő családból származik és azelőtt sokat járt színházba.
Úgy? Nem is hallottam a Baardsen családról.
Előkelő, gazdag család.
Lehetséges, mondja az ügyvéd, hiszen vannak kereskedő családok is. No
nekem mindegy. És már biztosította magának ezzel kapcsolatban a
Segelfossi Ujság pártfogását?
Ezt Theodor nem érti.
És a színészek se fordultak az ujsághoz az előadás ügyében?
Nem tudom.
No nekem mindegy, mondta Rasch úr.
Aztán elment, de nagyon bántotta a dolog.
Lám, hát a boltos Theodor a legismertebb ember Segelfossban? Szent
együgyűség! Sancta Simplicitas! ahogy latinul mondják, Színházi ügyben
nem egy Rasch ügyvédnek, vagy egy Muus körorvosnak, hanem egy boltos
Theodornak írnak!
Közben, úgy látszik, Theodort is bosszantotta a dolog, mert utánaszaladt
az ügyvédnek és megmutatta neki a színészek levelét. Kérem, tessék,
nézze meg maga! És valóban az állt benne, hogy Theodor Jensen úr
Segelfossban a legismertebb ember. Theodor tehát csak megismételte a
levél szavait.
Talán ön óhajtaná átvenni az épületet? kérdezte Theodor bosszúsan.
Én? Hogyan? Semmiféle épületet se veszek át.
Csak azért gondoltam, mert annyira beleavatkozott.
No, ez már sok. Ez a kis egér talán a fogait akarja mutogatni?
Vigyázz magadra, emberke! mondja az ügyvéd.
Vigyázzon maga magára, feleli Theodor. És egyszerre az öreg boltos Per
fia lett belőle, dühös volt és goromba, csak azért, mert elvesztett egy
kétkoronást és mert másnak a gőgje felbosszantotta.
De az isten szerelméért, Theodor valóban ujjat mert húzni Rasch-sal? Az
ügyvéd ment a maga útján és úgy tett, mintha a bolt, minden tulajdonosa
és vevője, meg egész Segelfoss, csak az ő birodalmának kis csücske
lenne. Döngő léptekkel haladt tovább. De roboghatott, ahogy csak akart.
Mégse volt egészen biztos a lába alatt a talaj. Mintha ma minden ember
tudott volna róla valamit.
Ekkor Theodor utána kiáltott egyetmást, előbb a két koronást emlegette.
Tehát csak ezt a csekélységet tudta róla Theodor, mást nem. Az ügyvéd
ismét biztos talajt érzett a lába alatt. De tudott Theodor többet is.
Kicsiny, fukar és bosszúvágyó ember volt, gúnyosan nevetett az ügyvédre.
Hiszen nem kiálthatott utána a vältai Nilsről meg a Florina
takarékkönyvéről semmit, anélkül, hogy az emberek azt célzásnak ne
vegyék.
Theodor úgy sompolygott vissza boltjába, mint egy kutya, amikor
szemérmetlenül kirohan és megugat egy-egy járókelőt. Aztán a vevői előtt
könnyített a szívén és azt mondta, hogy ő állíttatott fel új
zászlódombot és ő lobogtatott új lobogót, most meg színházat épít a
művészeknek, úgy tervezi, hogy később még állandó fényképészt is tart
itt, már érdeklődött is. És mit tett ezzel szemben Rasch ügyvéd?
Azonkívül még nagy címtáblát is akar elhelyeztetni a házán, Rajta lesz a
cég neve, mondja Theodor, Didriksen kereskedelmi utazó megígérte neki,
hogy aranyozott és sokszínű címtáblát szerez neki. Ha nem lesz is valami
nagyszerű, annyi jelentősége van mégis, hogy Segelfoss olyan lesz, mint
a többi város. Mit tett ezzel szemben Rasch ügyvéd? És látták már az
idei gyöngyvirágot, kérdezte Tehodor. Nézzék meg, tíz őre darabja, a
jövedelmet a község javára fordítjuk. Én vállaltam az eladást, hogy
mindnyájan vehessünk és tűzhessünk ki gyöngyvirágot, mint a többi
városok lakói.
És egy lélekzetre mindjárt kiadta a parancsot is Korneliusnak, meg a
többi szatócsinasnak, de úgy, hogy az egész boltban mindenki hallhatta:
Csináljatok rendet a raktárban, fiúk! Ma este jönnek meg a tavaszi
cikkeink.
Julius, a szálloda gazdája, sokszor jött el a boltba egy kis tereferére
és most is éppen itt volt. Jövedelmet szimatolt, üzletet és ő még nem
volt olyan előkelő, hogy ne nyujtsa ki érte a kezét. Julius – előkelő?
Istentelen volt, egészséges és goromba, de nem alávaló, még nem romlott
el. Az apját már demoralizálták és az a parókája miatt nem tudott
dolgozni többé. Az anyja egy kicsit nevetségessé tette magát, mert télen
karmantyút hordott, de egyébként éppen úgy robotolt, mint azelőtt, ha L.
Lassen anyja volt is. Julius azonban elfogadott minden keresetet, amit
csak a keze elbírt, már pedig jókora keze volt! Megkérdezte:
Hát akkor ma este sok árut kaptok?
Körülbelül száz bála érkezik a cégünk címére, felelte Theodor.
Kell-e segítség?
Már megállapodtam néhány emberrel, felelte Theodor röviden.
Julius persze nem tudta, hogy Theodor éppen aznap juttatott két koronát
az ő apjának, azt a két koronát egyszerűen odadobta egy piócának. Csak a
saját keresetére gondolt.
Száz bála? No, azt nem hiszem, mondta.
A régi borozó asztalnál néhány vevő állt, ezek is beleavatkoztak, nagyot
nevettek és így szóltak:
Száz bála? Hencegés az egész!
Mondjuk hogy csak öt láda, legfeljebb tíz láda, mondta Julius.
Veled nem vitatkozom, mondta Theodor bosszúsan.
Itt volt ez a Julius és kellemetlenkedett vele, ennyi ember
jelenlétében. És nem volt mód ellene semmit se tenni, nem lehetett
kidobni, bár mosdatlan szája volt.
Tíz ládába is sok belefér, mondta Julius.
Az ám, helyeseltek az italozó vendégek, örülnénk, ha tíz ládánk lenne, a
többi kilencvenet aztán megtarthatná Theodor.
És valamennyien teli torokból nevettek.
Nem értitek ti az ilyesmit! Hiszen egy egész láda csupa fésűvel lesz
tele, mordult fel Theodor, aztán az irodájába lépett, hogy ne kelljen
többet hallania.
Miféle fésű? kérdezte Julius. Sűrűfésű? Bontófésű?
Erre nagyot kacagtak a segédek.
Ó, ó, te Julius. Nem olyan fésűk azok, hanem olyanok, amiket a hajukba
tűznek a nők, ez a legujabb divat. Londonban most senkise jár ilyen fésű
nélkül, illetőleg a vének nem hordják, csak a fiatal lányok. És az ilyen
fésű barna vagy sárga, aszerint, hogy milyen a haj színe. Nagy készletet
kapunk belőle.
És mi lesz az ára? kérdi valaki a borosasztal mellől.
Az majd kiderül a fuvarlevélből. Még nem kalkuláltuk ki.
Mire azonban beesteledett és megérkezett délről a gőzhajó, nem állt ott
tovább, mint máskor, csak a szokásos postát rakta ki meg be, és tovább
haladt. A bolt száz bálája nem érkezett meg. Meglehetősen sokan
gyülekeztek össze a rakodóparton, főképen fiatalok és várták a tavaszi
cikkeket. Nevettek és hangosan beszéltek, hogy elleplezzék a
csalódásukat. Theodor a szalagos cipőjében járt ide meg oda és kicsit
bosszusnak látszott. Talán maga se várta a tavaszi cikkeket ma estére,
csak éppen előre akarta jelezni őket. Rávallott a büszke fiúra, hogy már
előre ki akarta élvezni az általános emóciót. Hát hol a száz bála?
kérdezte Julius. És hol van a tíz láda fésű? kérdezte szemtelenül.
De valami azért mégis történt ezen az estén: Holmengraa úr
visszaérkezett. Csöndes volt és titokzatos, nem mosolygott és csak
nagyon keveset beszélt. Mindenki észrevette, hogy valami változás
történt vele. Már a ruhája is elegáns volt, uj és selyembélésű. De a
legfurcsább mégis Holmengraa úr tekintete volt. Bandzsított talán? Úgy
festett, mint aki sokat böjtölt.
Mikor végighaladt a hajóhídon, éppen Rasch ügyvéd állt előtte a
felseégével. A teremburáját! Rasch ügyvéd meg akarta mutatni az
embereknek, hogy sétálni viszi a feleségét, ahányszor a fontos üzleti
ügyei mellett jut rá ideje. Ma például a rakodópartra baktatott vele és
ez nem is volt ostoba ötlet, mert éppen sok ember ácsorgott ottan.
Köszönt Holmengraa úrnak, mikor az megérkezett, de Holmengraa úr nem
fogadta a köszönést, hanem csak a kezét emelte a kalapjához. Mi az? A
középső ujján furcsa aranygyűrű van. Isten hozta! mondta az ügyvéd. Erre
nem felelt Holmengraa úr, hanem oldalt nézett, mitha bandzsítana és csak
elhaladt Rasch előtt.
Tyüh, de kellemetlen volt ez, mondta az ügyvéd a feleségének. Hangosan
mondta, csupa fontoskodásból és fölényeskedésből.
A körülöttük állók fülelni kezdtek és Raschné ártatlanul megkérdezte:
Mi volt kellemetlen?
Láttad azt a gyűrűt az ujján?
Gyűrűt?
Julius is hallatni akarta a hangját. Tolakodó fickó volt, nem átallotta
bárkihez kérdést intézni. Ezt mondta:
Én láttam a gyűrűt. Miféle gyűrű volt az?
Rasch kidüllesztette a mellét és megnézte Juliust, hogy válaszra
méltathatja-e. Aztán a feleségéhez fordult és megkérdezte:
És láttad azt a furcsa ferde pillantást? Biztosan sokat bőjtölt.