hosszú évek óta először lesz alkalom érintkeznie egy emberrel. Valóságos
áldás az ilyen várakozás, úgy érezte magát, mint akit valami nagy
szerencse ért.
Holmengraa úr lemegy a boltba. Nem jár ide gyakran, úgyszólván sohase
teszi be a lábát és a kis Theodor felnyitja a pult csapódeszkáját a nagy
ember előtt. Ezt annál is inkább megteheti, mert hiszen Holmengraa úr a
saját telkén építette az egész boltot és ő csinált P. Jensent az öreg
Perből. A malomtulajdonos egyébként most is a legteljesebb jóindulattal
van a boltosék iránt és még csak a bérért se nyaggatja őket. Távoli
rokonságban van Theodor anyjával és tetszik neki, hogy Theodorból ilyen
serény, ügyes legény lett és hogy valósággal felvirágoztatta ezt a kis
szatócsüzletet. Ő maga azonban nem vásárol nála, hanem mindent a déli
városokból hozat.
Tessék beljebb fáradni, mondja Theodor.
Holmengraa úr mosolyog. Jól tudja, hogy a kereskedő azzal szokta
megtisztelni a vevőjét, hogy a pult mögé tessékeli. Ez csakugyan
megtiszteltetés a jó segelfossiaknak, de egy király szemében semmiség.
Apád még mindig fekvő beteg? kérdi a malomtulajdonos. Akkor neked kell
vele megbeszélned a dolgot: Látom, hogy megint halakat rakodtok ki a
yachtból és a hegyeken szárítjátok őket. Immár hatodik éve.
Theodor megzavarodik és így szól:
Hát nem a Willatz hegyi legelői azok?
Holmsen úr legelői, úgy akartad mondani, úgy-e? De igen, az övéi. Szóval
se említeném, ha az enyémek volnának. Így azonban nézetem szerint most
mind a hat évért meg kell fizetnetek a bért.
Boltos Theodor azonban nem tesz lakatot a szájára és gyorsan így felel:
Willatz, már mint Holmsen úr, már itthon járt azóta, hogy a halakat ott
szárítjuk a sziklákon, de még egyszer se szólt a bér miatt.
Az meglehet! bólint a király. De éppen azért kell most fizetnetek, én
legalább úgy gondolom.
Beszélni fogok róla az apámmal.
Helyes. Mondd meg apádnak, én akarom, hogy fizessétek meg azt a bért.
Theodor mindeddig habozott, hogy megmondja az igazságot, most azonban
rászánja magát, mert azt reméli, hogy ezzel leveszi lábáról a
malomtulajdonost, ezt a királyt. Ezért azt mondja neki:
Egyébként a yacht is meg a rakomány is az enyém, nem pedig a cégé.
Lehet azonban, hogy Holmengraa úr ezt már tudta és csak csökkenteni
akarta a fiatalember jelentőségét. Ez bizony meglehet. Mert egyébként a
boltos családdal szemben mindig barátságos és apai jóindulattal van.
No lám, hát a tieid a halak, Theodor? – kérdezi. Nos, akkor egy ilyen
ügyes embernek, mint amilyen te vagy, tudnia kell, hogy elfoglalt
helyért helybért kell fizetni. Akkor hát kár is tovább beszélnünk a
dologról.
Theodor még mindig nem adta fel a reményt, hogy Holmengraa urat leveszi
a lábáról és így folytatta:
A pékség, amely most a mi tulajdonunkban van, tudomásom szerint szintén
az ön telkén épült.
Na, hiszen az egyremegy!
Mi tehát meg fogjuk önnek fizetni a bért.
Egyébként jól megy az üzlet? kérdezi Holmengraa úr.
Hát nem panaszkodhatunk.
Holmengraa úr még egyszer bólint és aztán elmegy.
Nagyon kellemes volt neki, hogy újra felléphetett valakivel szemben,
mondhatott valamit, aminek súlya van és hivatkozhatott a tekintélyére.
Ez nem sokszor fordult elő az utóbbi években. A tavasz is megbizsergette
egy kicsit a vért az ereiben, minden évben így március táján valami
változást érzett magában, a léptei hosszabbak lettek és a szava
határozottabb. A tavasz még egy csúnya játékot is űzött vele, még egy
keresztet rakott a vállára: fölébresztette benne az ifjúság
szenvedélyeit és ennek bizony ostoba és bosszantó következményei voltak.
Találkozik egy fuvarossal az úton. Az ember köszön Holmengraa úrnak, és
azt mondja, hogy ő a Marcilie apja.
Úgy! feleli Holmengraa úr.
A lányom ismét önnél szolgál, mondja az ember.
Úgy! Csakugyan.
Igen, és a gyerek most már nagy fiú lett és szeretne síelni.
Úgy. Nagyon helyes.
De nincs ám síje.
Holmengraa úr kiveszi a tárcáját és odaad egy bankjegyet. Itt van ni,
vegyél neki sít! De mit fog csinálni a sível most tavasszal?
Hiszen már egész télen ezt feleltem neki, mégis folyton a síért nyafog.
Egyébként nálunk fönt a hegyekben eláll a hó egészen Jánosnapjáig.
Jól van, hát vedd meg neki a sít! Marcilie nagyon rendes lány,
megérdemli, hogy a kisfia sível szaladgáljon.
Mindjárt gondoltam! mondta az ember. Tudtam, hogy csak Holmengraa úrnak
kell szólni és Holmengraa úr nem fogja tűrni, hogy a gyerek egyre
bőgjön. És nagyon szépen köszönöm a pénzt az ő nevében is! Nem vihetném
el a kocsimon a nagyságos urat? kiáltott az ember Holmengraa után.
Engem?
Úgy értem, hogy megfordulnék és hazavinném az urat. Szívesen megtenném,
ha megelégednék egy ilyen nyomorúságos szánnal.
Az ember már fordítja is a lovat.
Eridj csak tovább az útadon! kiáltja Holmengraa úr és eltávolodik a
szántól.
Bizony ostoba dolgok is történhetnek vele, ezt már nem lehet elkerülni.
Mit is tehetett volna ellenük? Itt egy ember már azt ajánlja neki, hogy
kapaszkodjék fel egy fahordó szán tetejére, mintha csak valami
segelfossi benszülött lenne, akár az ügyvéd, vagy a boltos Theodor.
Bizony ez ellen tenni kell valamit, mert az emberek már nem tisztelték
őt, a tekintélye egészen megfogyatkozott.
De ennek a ravasz rókának, már mint a Marcilie apjának és Marcilie
gyermeke nagyapjának bizonyára megvolt vele a célja, mikor a
malomtulajdonost maga mellé szerette volna ültetni a szánra egész
Segelfoss szemeláttára.
Egyszerre csak azt hallja, hogy valaki kiáltozik előtte és egy férfi a
karjával hadonászik. Konrad az, a napszámos, most jön lefelé a malom
felől.
Holmengraa úr nem gondolhat mást, csak hogy valami komoly baj van, alig
tudja megvárni, míg Konrad a közelébe ér, és megkérdezi:
Mi történt?
Semmi, feleli Konrad. Csak annak a szános embernek kiáltottam, hogy
szeretném, ha elvinne.
Holmengraa úrnak ez nem megy a fejébe. Hova akarsz menni? kérdezi.
Csak a boltba, de gyorsan, ha lehet. Kifogyott a dohányunk odafönt.
Holmengraa úr arca megvonaglik, mintha korbáccsal vágtak volna bele, de
csak egy szempillantás az egész, aztán rögtön elmúlik.
Nincs egy fölösleges szivarcsutkája uraságodnak? kérdezte Konrad.
Ebben a pillanatban Holmengraa úr talán azt szeretné, ha visszatérne
matrózéveinek ifjúsága és ereje. Rossz dolog, ha az ember megöregszik,
Holmengraa úr tehetetlen volt. Aztán összeszedte magát és ezt mondta:
Azt a kétszáz zsákot még ma délután meg kell tölteni. Megértetted?
Lehetséges, hogy Konrad csakugyan megértette, de ez a figyelmeztetés
szemmelláthatóan nem volt rá különösebb hatással, ügyet se vetett rá.
Kivette a zsebkendőjét és az orrát törölte, közben pedig nyugodtan
elindult a főnöke mellől.
Holmengraa úr már attól tartott, hogy elvetette a sulykot és ezzel már
megint a súlyos következmények egész árját vonja magára. Végül is ő már
öregember, gondolta, és azért szeliden így szólalt meg: Nem kell munkába
állnod, míg meg nem ebédeltél. Vagy ettél már?
Hogy ettem-e? válaszolt Konrad és mosolygott. Hogyne, már többször is.
Azt kérdem, hogy ma ettél-e. Ebédeltél már ma?
Hát miért nem mondta mingyárt úgy uraságod?
Holmengraa úrból kitör a bosszúság:
No ez már mégis több a soknál! Egy napig se maradsz tovább a malomban!
De Konradnak már néhányszor felmondtak így, ezt nem is érezte különösebb
csapásnak, elég esze volt hozzá, hogy tudja: az ő és társai kezében van
a hatalom. Megfordult és ezt mondta:
Most pedig én szólok valamit: Tóbiás, az öregembernek mérsékelnie kell a
hevességét. Húszan vagyunk egy ellen és egyikünk se született
rabszolgának.
És mit gondolsz? mi hányan vagyunk? mondta Holmengraa úr és egészen
kikelt magából. Majd megtanítlak én benneteket…!
Ja, a szabadkőművesekre gondolsz? kiáltotta Konrad. Azokban már az ördög
se hisz!
És Konrad nyugodtan nekiindult az útnak. Felült az ember mellé a szánra
és leszánkázott a boltba dohányért.
Holmengraa úr pedig hazamegy és azt mondja Irgensnének, a
házvezetőnőnek:
Holnap reggel Délre utazom a postahajóval. Kérem, csomagolja be a
bőröndömet. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal, egy-két inget,
miegymást, mert az első északi hajóval nyomban visszatérek.
Irgensné már hozzászokott az ilyen hirtelen utazásokhoz. Holmengraa úr
úgy nevezte ezeket, hogy „a páholy nagygyűlése“. Az asszony megkérdezte,
hogy Mariane kisasszony is utazik-e. Holmengraa úr azt felelte, hogy
nem. Nagyon fontos az útja, legjobb lesz, ha egyedül utazik. – Közben
majd maga vigyáz a házra, Irgensné.
Vigyázzak a házra! mondta Irgensné megsemmisülten. Ó, milyen
szerencsétlen vagyok! Elveszett a kulcsom és nem találom sehol. Még
éjjel az ágyban is csak azon jár a fejem!
A kulcsa?
Igen, az éléstár kulcsa, mint már mondtam. Tűvé tesszük érte az egész
házat, de nem találjuk sehol.
No, ez még nem katasztrófa, mondja Holmengraa úr szórakozottan.
Pedig nagy volt a baj. Irgensnének nem volt nyugta, a kis kulcsnak nem
lehetett nyomára akadni sehol, mintha elnyelte volna a föld, ősszel
történt bizonyára, disznóöléskor, akkor volt nagy sürgés-forgás az
éléstárban. Keresték a kulcsot künn és benn, az emberek egymást motozták
meg és minden élő lelket megkérdeztek a kulcs felől. Azóta már elolvadt
a hó az udvaron, de a kulcs még nem kívánkozott a napvilágra. Persze az
a baj, hogy nem egy rendes, díszes szakállú nagy éléstárkulcs volt az,
hanem valami silány kis jószág, könnyű kis nikkeldarab, síma, mint a
papiros, és olyan rövid, mint valami lakatkulcs, vagy egy Yale-kulcs,
amit az óraláncán hord az ember.
És most nem tud bemenni az éléstárba? kérdezte Holmengraa úr közönyösen.
Dehogynem! mondja Irgensné és önkénytelenül elmosolyodik ennyi férfiúi
tudatlanság hallatára. Hiszen egész télen át ki-bejártunk az éléstárban.
De a padláson keresztül kell bemennünk, mert a padláskulcs szerencsére
még megvan.
Szóval mégse komoly a baj, mondja Holmengraa úr és közben máson jár az
esze.
Sőt nagyon is komoly, Irgensné attól tart, hogy valaki megtalálhatja az
éléstár kulcsát, kinyithatja vele az ajtót, aztán ellophat mindent, ami
csak a kezeügyébe esik. Pedig az éléstárban sok minden van, hús és
szalonna és hal és sajt és vaj és befőtt és zsemlemorzsa és kétszersült,
szóval minden, amire csak gondolhat az ember. Irgensné ezért megkéri
Holmengraat, hogy vásároljon egy új lakatot a városban és a
malomtulajdonos ezt meg is ígéri. Ezentúl éjjel-nappal magamnál hordom a
kulcsokat, fogadkozik az asszony.
Holmengraa úr igazi kincset talált a házvezetőnőjében, az asszony
hűségesen szolgálta őt és a segelfossi évek alatt mindig csak a gazdája
érdekeit tartotta szem előtt. Most azonban egy más kérdés foglalkoztatta
Holmengraa urat: elég gazdag és előkelő-e a háza ahhoz, hogy vendégül
láthassa ifjú Willatzot? Ez volt ám csak a nagy probléma! Az ablakrolók
több helyütt akadoztak, itt-ott már le is mondtak róla, hogy egészen
felhúzzák őket és hosszú ideig ugyanabban a ferde mozdulatlanságban
meredtek meg. Az ebédlőben a tálalón volt elég ezüstnemű meg csiszolt
üveg, modern vázák. Egy német gyártmányú faragott falióra is lógott a
falon, de ha valami különös súlyt nem erősítettek az ingára, akkor nem
járt, Irgensné ezért zöld horgolóselyemel egy kavicsot kötött rá. Ez nem
volt se szép, sem előkelő. A szalónt néhány megfelelő változtatás
egészen lakályossá tehette volna. Mostanában különösen elhanyagolt volt
ott minden, a jó Mariane nem tudta levetkőzni azt a rossz szokását, hogy
mindig egy nagy csomó könyvet vitt fel a szobájába, aztán elfelejtette
őket visszatenni a helyükre, pedig a félig üres könyvszekrény nagyon
szomorúan festett.
Holmengraa úr lehívta a lányát, az asztalra csapott, szemére hányta a
hiányzó könyveket meg a kavicsot az óra ingáján, sőt még a ferde rolókat
is. De Mariane csak nevet, mert hogy az apja mindig olyan jó és tréfás
kedvében van, belecsimpaszkodik a hajába és kijelenti, hogy semmi
értelme sincsen az ilyen hosszú hajnak és hogy az apja utazás előtt
okvetlenül meg fog nyiratkozni.
Jójó, de most éppen nem vagyunk olyan jóbarátok, mondja az apa és még
mindig rideg a hangja. Kavics az órán! Ki látott már ilyet? És
egyikteknek sincsen szemmértéke? Se neked, sem Irgensnének? Nem látod,
milyen ferdén lógnak a rolók? Most pedig menj és hozd le azokat a
könyveket, amíg szépen mondom!
Én pedig azt mondom neked, hogy én a te kislányod vagyok, ez volt a
Mariane válasza és ha te egy helyes kis apuka lennél, akkor segítenél
nekem lehozni a könyveket.
Nem köszönöd meg, ha én segítek neked, mondta Holmengraa úr csipősen, te
szörnyeteg, te indián, te úgynevezett Mariane!
De azért természetesen elment vele, sőt évődött is vele öregember
létére. Ez a két ember mindig így élt egymás mellett. Az apa
megkísérelte néha, hogy komoly legyen és haragos, úgy tett, mintha nem
hallgatna a lánya szavára, hanem egészen megkeményítené a szívét. De
azért minden úgy történt, ahogy Mariane kisasszony akarta.
Hiszen Holmengraanak senkije se volt Marianen kívül. A Felix fia egészen
fiatal korában kiutazott már Mexikóba, most már benszülött mexikóinak
számított és hajós lett belőle, azóta már egyedül vezetett egy hajót.
Ugyanúgy ment a sora, mint annakidején az apjának, olyan jól, mintha
mese lenne, – tudja Isten!
Mariane egyébként nem volt különösebb szépség a sárga bőrével és a
benőtt homlokával. Az orrában volt valami nyers, erőszakos, ez az orr
szimatolt, nagy volt és csúnya. Mariane lelkében is egyesült sok jó és
rossz, mint minden emberében és Mariane különös egyéniség volt, néha
zárkózott és ravasz, néha pedig odaadóan gyengéd. Fiatal kora ellenére
már régen érett lány volt, ezt a koraérettséget az indiánus anyjától
örökölte, hasonlóképpen a karcsú testet és a settenkedő járást, úgy hogy
Mariane alapjában véve nagyon vonzó teremtés volt. Csak a világosbarna
szemeit kellett megnézni, – azok se voltak tulajdonképpen szépek, de
mandulaformájúak és szerfölött ragyogóak. A fülében azok a hatalmas
arany félholdak, – nagyon feltünőek voltak, viszont Mariane nem is volt
közönséges segelfossi lány, elnyűtt köpenyben és ódivatú kalapban. Az
apjának tehát öröme telhetett benne! Holmengraa urat a saját természete
hazardőrré tette, világvándorává és csak a véletlen tehet róla, ha
történetesen üzletember lett belőle. Nem értett hozzá, hogy a lányát
bevezesse a házvezetés ezer fortélyába, de tudott jókedélyű barát lenni
– és mégis megmaradni önmagának örök titokzatosságban.
Este Mariane elkísérte az apját a kikötőbe és megvárta, amíg hajóra
szállt. Sok ember állt köröskörül, ki köszönt, ki nem, de valamennyi
kíváncsian odafordította a fejét, mikor Holmengraaék arra haladtak.
Mariane a partról már nem tréfált az apjával ennyi ember előtt, hanem
csak integetett neki, aztán hazaindult.
Itt fekszik egy kétkoronás. Ki vesztette el? mondta, mikor elhaladt a
pénzdarab mellett és lemutatott a földre.
A boltos Theodor odasietett, fölkapta a levegőbe a pénzdarabot és nagyot
nevetett:
Ejnye, de éget ez a pénz! Ki a gazdája? kiáltotta.
De nem jelentkezett senki. Mindenki a zsebébe nyúlt, de senkise mondta,
hogy a pénz az övé. Lars Manuelsen morgott csak valamit és mélyen a
zsebeiben turkált, mintha a pénzdarabot valószínűleg ő vesztette volna
el.
Theodor azt mondta:
A tulajdonos nem jelentkezik. A kétkoronás az öné, Holmengraa
kisasszony.
Nem az enyém, mondta Mariane és nyugodtan tovább ment.
De hiszen ön találta meg! kiáltotta utána Theodor, de hasztalanul.
Ha a boltos Theodor maga dobta le a pénzdarabot, csak hogy beszédbe
elegyedhessen a lánnyal, úgy ez a kísérlete kudarcot vallott. Kissé meg
is zavarodott, mikor a pénzdarabot zsebrevágta. Lars Manuelsen azonban
erősködött, hogy az övé a pénz és ezt mondta: Volt nekem egy
kétkoronásom és most, nézzétek, egy sincs az erszényemben! Boltos
Theodortól azonban nem volt könnyű pénzt kapni, sokkal is jobban
tisztelt ő minden garast.
Egyelőre megtartom, mondta.
Hát a tied? kérdezte Lars Manuelsen.
Theodor elgondolkozott, érezte, hogy sarokba szorították. Csak nem
gondolják az emberek, hogy ő mindenáron beszélgetésbe akart keveredni
Marianeval?
Nem, a pénz nem az enyém, mondta határozottan. De azért megtartom.
Lars Manuelsen pedig sértődött hangon jelentette ki:
Nincs kedvem két koronáért vitatkozni veled. Az ilyesmire nem szorultam
rá.
5.
Sjura frissen és vidáman látott a dologhoz, hogy mindent összehordjon,
ami a fészkéhez szükséges. Az Isten azért küldte nekünk ezt az eleven
állatot, hogy legyen miben gyönyörködnünk, mondta mindig az öreg
Katrina, a kis Pauline és a kis Gottfred anyja.
Március lett és a kemény hideg már elmúlt, az öreg Katrina minduntalan
rálehelt az ablaktáblákra és úgy olvasztgatta rajtuk a jeget: Hál
Istennek, rövidesen elmúlik a tél, Sjura már kezdi összehordani a
galyakat.
Pedig Sjura nemcsak a galyakat hordja össze, hanem összehordott biz az
mindent, amit csak meglátott, csillogó holmikat, zsíros papirost és
szövetholmit. A kíváncsisága és a mohósága akkora, hogy a legfurcsább
dolgokat is megkívánta. Mit akart például Lars Manuelsen pápaszemével?
Hiszen aligha olvasta vele a vásári jelentéseket, mint Lars Manuelsen és
nem volt rá szüksége, hogy jobban lásson, mint ahogy máris látott. Lars
Manuelsen elvesztette a pápaszemét, mikor egyszer hazatért a
szállodából. Pontosan emlékezett a helyre és vissza is fordult, hogy
megkeresse, a pápaszem azonban nyomtalanul eltünt. Ezt csak Sjura
tehette, mondta Lars Manuelsen.
Most azonban Sjura Holmengraa úr nagy háza felől repült a fészke felé és
valami csillogó holmit hozott a csőrében, ami se szalma, se galy nem
lehetett. Leereszkedett a földre, mint egy papírdarab, amint a forgószél
szárnyán körbe-körbe libeg. A gonosz Sjura fehér-fekete volt és szép,
határozottan szép, fekete tollának volt valami érces fénye. Érdemes volt
elnézni, mikor elüldögélt lent a földön, ide-oda ringatta a testét, –
megszépítette az egész környezetet. És Sjura eszes kis állat, bizonyos,
hogy hátul is vannak szemei, mert a legkisebb veszély közeledtére
azonnal felröppen. De ha aztán teljes biztonságban érzi magát, olyan
széles jókedve támad, hogy csak úgy kacag belé. Néha egy macska vagy egy
kutya veszi üldözőbe, ilyenkor Sjura végtelenül tudja bosszantani az
ellenfelét és ez pokoli mulatságot szerez neki. Nemcsak a szórakozás
viszi az emberi lakások közelébe, hanem a józan számítás is, mert itt
érzi magát leginkább biztonságban az ellenségei elől. Ilyen állat a
Sjura.
De gyakran az emberek a legnagyobb ellenségei.
Nem láttad, mit vitt a csőrében? kérdezte Lars Manuelsen felesége.
Ugyan, nyughass már azzal a Sjurával! feleli Lars Manuelsen, tudod jól,
hogy ellop mindent, ami elébe kerül és hogy ő lopta el a pápaszememet.
De ha majd fölépült a fészke és tojás lesz benne, meg a tojásban apró
fiókák, akkor lesz még néhány szavunk egymással.
Nehogy a fészekhez nyúlj! mondta az asszony.
És ez a vita minden tavasszal megismétlődött. Lars Manuelsen
mindannyiszor le akarta szedni a régi szarkafészket a nyírfáról a háza
előtt és a felesége mindannyiszor meggátolta ebben. Ó, az asszony ezt
nagyszerűen meg tudta okolni: Meglásd, Sjura megbosszulja magát,
Sjurának vannak titkos segítőtársai, föld alatt és föld felett, a lappok
üzeneteket küldenek Sjurával, Sjura véghetetlenül jó és mértéktelenül
gonosz egyidőben.
Lars Manuelsent hidegen hagyta ez a sok céltalan fecsegés és okoskodás.
Vigyázz magadra! mondta Sjurának és megfényegette az öklével. De
ugyanabban a pillanatban Sjura már a levegőbe szökkent a földről és
felröpült a nyírfára, egy percig nyugodtan megült az ágon, aztán
csöndesen, mint egy kísértet, eltűnt a fészkében. Mire ismét előbújt,
valami csillogó tárgyat tartott a csőrében, hunyorgott a szemével Lars
Manuelsen felé s gúnyosan nevetett. Szinte hihetetlen, – mintha csupa
epe és méreg lenne az az állat. Átugrott egy másik ágra, hogy Larsot még
jobban kigúnyolja, sőt továbbszökkent egy harmadikra is, ott oldalvást
hajtotta fejét és lekiáltott valamit Larsnak. Ez már mégis több volt a
soknál, Sjura túlságosan messze merészkedett ezzel a játékkal és Lars
Manuelsennek minden önmérsékletére szüksége volt, hogy a baltáját ne
hajítsa utána.
Ne bántsd Sjurát, annyit mondok neked! figyelmeztette Larsné újra az
urát.
Most én mondok neked valamit, válaszolta Lars Manuelsen nyomatékosan. –
Lars Manuelsen sok mindent mondott nyomatékkal, mióta egy nagyembernek
volt az apja és parókát viselt és a szálloda vendégei révén sok pénzt
keresett. Azonkívül Lars Manuelsen immár a maga gazdája volt, a tulajdon
földjén, és ez a kis föld két tehenet tudott eltartani, így már méltóan
fogadhatta a nagy fiát, ha látogatóba jönne és Isten tudja, talán a fiú
majd közönséges dolognak tartja a Sjura fészkét az udvaron. Azért mondja
most nyomatékosan Lars Manuelsen: Hol a pápaszemem? Az asszony nem
tudja. Kérdezd meg Sjurát, mondja Lars Manuelsen. És akarsz még valamit
tudni? kérdezi aztán. Láttál te már egy rendes udvaron szarkafészket,
varjúfészket és ennyi komédiát? Nem, azt még nem látta az asszony. No
hát akkor ne mesélj nekem annyit! rekeszti be a vitát Lars Manuelsen.
De nemcsak Sjura készíti elő a közelgő tavaszt, hanem például Rasch
ügyvéd is. Az udvarán minden havas helyet homokkal hintetett be, így
siettette az olvadást. Rasch ügyvéd néhány év alatt teljesen
megváltoztatta a birtoka külső képét, gyönyörű kertet és parkot
varázsolt a kopár mezőből, ahol csak takarmány termett két tehén
számára. Most már bezzeg nem volt itt takarmány, mindenütt bokrok
csoportosultak, fák meredtek az égnek és szép kerti sövények nőttek ki a
földből, örömet szereztek az embereknek és díszére váltak az ügyvédi
háznak meg egész Segelfossnak.
Rasch ügyvéd nagy munkát végzett, mióta pénzhez jutott. Mihez kezdhetett
volna a mezővel és a tehenekkel? Meg aztán a fejőlány egy cseléddel
többet jelentett volna a háztartásban. A tejet ugyanúgy beszerezhette ő
is a segelfossi uradalmi tehenészetből, mint a többiek. Hiszen igaz
mindaz, amit a norvég kisbirtokok fejlesztéséről irkálnak és fecsegnek,
de a gyakorlatban mégsem érdemes megvalósítani. Így legalább valami
kézzelfogható eredménye volt a munkájának, szibériai borsófákat és
amerikai fenyőket ültetett, de mindenféle más fákat meg bokrokat
hozatott az erdőből és elültette a parkjában, ahol kitünően tenyésztek,
magasra nőttek és valóságos erdő lett belőlük. Muus körorvos,
valahányszor látogatóba jött, mindig az ügyvéd parkjában bolyongott, jól
szemügyre vett mindent, időnként elismerően bólongatott és azt mondta,
hogy mindez igazán nagyszerű. Ha néhány évig ezt még így folytatja,
pacsirták fognak dalolni a berkeiben, mondta.
Ezt ugyan csak tréfának szánta, mert Muus körorvos művelt ember volt és
ha akart, ügyes fordulatokat tudott alkalmazni a beszédben, Rasch ügyvéd
azonban komolyan bólintott rá, mert ő viszont nem ismert lehetetlenséget
és neki a pacsirták se voltak elérhetetlenek. Rávette a környékbelieket,
hogy a számára mindenféle kagylókat és ritka kavicsokat gyűjtsenek
össze, a virágágyakat akarta csinosan bekeríteni velük, mint ahogyan a
módosabb déli házakban szokás. A nyaralója oldalán borostyán és
vadszőllő futott föl minden esztendőben és már csaknem elérték az eresz
alját. A ház homlokzatát természethű sárkányfejek díszítették, még
nyelvük és foguk is volt. A kert közepében a pázsiton volt a nyaraló
legszebb ékessége, egy kis cementmedence, volt benne néhány tonna víz és
abból kiemelkedett egy cső, a csövön keresztül pedig egy vízsugár
szökellt föl. Kétszáz koronába került ez a berendezés, mert nehéz volt a
nagy folyótól idáig vezetni a vízvezetéket, az ügyvéd azonban nem olyan
ember volt, hogy ilyenkor az árak iránt érdeklődött volna. A kert alján
zászlórud, a tetején ezüstös golyó.