legénnyel erőlködik és a súlyos ládát szánra emeli, hogy a már
meglehetősen elolvadt szánúton elszállítsák. A zongorát ifjú Willatz,
Segelfoss ura rendelte. Ő maga azonban nem jött meg és üzenetet se
küldött. Már most hová vigyék a zongorát? A kastélyba, vagy a
téglaégetőbe? Martin, meg az öt másik legény tanakodtak. Elküldtek
valakit Rasch ügyvédnéhez és őtőle kérdezték meg. Az asszony azt mondta,
hogy a zongorát természetesen a kastélyba kell vinni, Holmsen úr saját
szobájába. Hát hová egyebüvé? A küldönc megköszönte a felvilágosítást és
elment. De még nem járt messze, amikor Raschné utána kiáltott, hogy nem,
vigyék a zongorát inkább a téglaégetőbe. Ki tudhatja, hogy hova kell
vinni? De meg ott sem állhat a zongora, nem állhat egyszerre két
szobában. Bizony az asszony se tudja, ő se tud határozni. Raschné nagy
zavarban van és izgatott.
A küldönc visszamegy a rakpartra és Martin, meg az öt ember ujra
tanakodni kezd.
Ekkor Holmengraa úr hozzájuk lépett és azt mondta:
Állítsátok a ládát a raktárházamba, amíg az ifjú Willatz megérkezik.
Ezzel megoldódott a kérdés. Az egyik ember helyeslően bólintott és
megjegyezte: Az nem is lenne rossz! Egy másik azonban akadékoskodott:
addig azonban tönkremegy a szánút és hogyan akarjátok akkor elszállítani
ezt a nehéz hangszert? De Martin kiadta a parancsot: Ne fecsegjetek
annyi ostobaságot, ha egyszer Holmengraa úr mondta.
De Martin béres nincs mindig Holmengraa úr mellett és olyankor ugyanezek
az emberek tartózkodás nélkül bírálgatják a parancsait. Holmengraa úr
már kezdte únni a tevékenységét, a munkáját és a helyzetét. Ma királynak
lenni Segelfossban? Még rosszabb, mint igazi királynak lenni:
egyik-másik sarkutazónak audienciát adni és egyébként pedig aláírni azt,
amit az ország többsége elhatároz. Holmengraa úr örült, hogy Willatz
ismét Segelfossba jön. Mikor először meghallotta a hírét, vidám húr
rezdült meg benne. Nagyon kellemes hír volt ez, emlékezteti a régi
Holmsenékra és azokra a szép időkre, amikor még napirenden volt, hogy
vastag aranylánc fityegett a mellényén, isten tudja mi volt az a hír,
talán üdvözlet a magányos embernek, olyan lelki vigaszféle, végre van
megint valaki, akiről gondoskodhatik.
Mert kije volt különben? Senkije. Rasch ügyvéd? Az rongyosan járt, amíg
ruhát nem vásárolhatott, mikor pedig ruhája is volt, akkor pocakot
szerzett, meg duplatokát. És akkor már egyébre is volt kedve, nemcsak a
pénzszerzésre. Muus körorvas? Nem nagyon okos ember és azonkívül
meglehetősen hűvös természetű is. Bemagolta a könyveit és hisz bennük.
Az az ember sohase szokott előre köszönni… Jól van, Holmengraa úr
köszönt neki előbb. Nyilatkozott az emberekről, meg a világról, az
életről, meg a halálról… jól van, Holmengraa úr hallgatta. De a
legrosszabb talán a körorvos külseje volt, a degeneráltsága, az alacsony
feje, a keresztbefésült hajszálaival, a rövidlátása és a nagy, torz
füle. Valami szörnyszülött tévedhetett valamikor a családjába, talán
évszázadok teltek már el azóta, hogy eltemették, de a körorvosban ismét
feltámadt.
Mikor ez a két úr Holmengraa úr házába jött, – mindig a doktor lépett be
előbb az ajtón, mert ragaszkodott a rangjához és csak utána az ügyvéd,
mert hát ez úgysem ártott neki, – amikor tehát a két úr megtisztelte
Holmengraa-t egy vasárnapesti látogatással, mindig szivesen fogadták és
bőségesen traktálták őket, sokszor csak késő éjszaka távoztak onnan.
Holmengraa úr ilyenkor meghatódott: nagyon kedves, hogy az urak az én
csekélységemre is gondolnak, szokta mondani. A házvezetőnője, Irgensné,
született Geelmuyden lány, mindannyiszor felhasználta az alkalmat,
sütött, főzött, nagyszerű vacsorát készített. Borjúhús meg szárnyas és
kitünő mártás került az asztalra, sütemény és kompót a doktornak, a
konyhaművészet mindenféle remeke. Ha Mariane kisasszony krisztiániai,
vagy külföldi útjáról hazatért, olyankor ő is leült az asztalhoz és
ivott egy pohárral. Ez a leány hamisítatlanul fiatal, jókedvű és különös
volt, mexikói mesztic, indián arcvonású, settenkedő járású, egyszerre jó
és gonosz, néha valóságos kis boszorkány. Dr. Muus az elmúlt évben
megkérte ennek a gyermeknek a kezét és ez páratlanul érdekes körülmények
között történt: ő is csak húsból-vérből való ember, mondta, és mivel
szerencsére jó állása és tiszteletben álló neve van, most akarja
megalapozni a boldogságát. A lány furcsán nézett rá és indiánosan
villogott a szeme. Azt akarja mondani, hogy legyek a felesége? kérdezte.
Igen, azt gondoltam. Hogy házasodjunk össze? kérdezte megint a lány. A
doktor nem látott ebben semmi lehetetlenséget. Igaz, hogy meglehetősen
nagy a korkülönbség köztünk, de neki van állása és jó családból
származik, ez viszont sokat nyom a mérleg másik oldalán. Sőt még arra is
tett célzást, hogy a külsejét se lehet olyan ijesztőnek mondani. Erre
mindaketten hallgattak egy darabig.
És igazán kellek magának? kérdezte ujra Mariane, de most már ő volt a
helyzet ura.
Alaposan megfontoltam a dolgot, felelte. Sajnos, még nem vagyok egészen
bizonyos abban, hogy az egész családom beleegyezik-e, de hiszen elvégre
ez csak az én dolgom, én pedig már határoztam. Erre a lány néhány évi
meggondolási időt kért, hogy hozzászokhassék a gondolathoz… Öt évet,
mondta, és a hangja nem tűrt ellentmondást.
Tulajdonképen nyolc évnek kellene lennie, mondta. De erre a nyolc évre
az orvos a fejét rázta, hogy ez túlhosszú idő. Nyolc év, mondta. Hova
gondol, hiszen az túlzás, de úgy látom, hogy maga nemcsak önmagának,
hanem nekem is meggondolási időt akar adni… A dolog kissé bonyolult,
mondta Mariane kisasszony. Az anyámnak indián vér folyt az ereiben és
nem tudom, hogy teljesen elszakadtam-e már a mexikói törzsemtől. Ha
köteles vagyok a törzsemmel közölni az ön ajánlatát, akkor bizonyos,
hogy a törzsem éppen vándorúton van és akkor még öt év is elmulhatik,
amíg megtalálom. De dr. Muus azt mondta, hogy erre fütyül és nem látja
át, hogy miért kelle ebbe a kérdésbe egy mexikói néptörzset belekeverni.
Erre azonban Mariane kisasszony komoly, titokzatos szavakkal
megmagyarázta neki: a törzsnek törvényei vannak és jaj annak, aki
megszegi. A törzs megbosszúlja magát! Erre valók a mérgezett nyilai! Ha
a bosszúálló kéz nem is ér el ide Segelfossig, akkor is a Felix öcsém
Mexikóban van, tengerész és a parti hajózásnál teljesít szolgálatot, őt
bizonyára nem kímélnék.
A doktor egy darabig gondolkozott ezeken a szavakon, aztán nagy
elhatározással mondta: Akkor hát az ön törzsének, meg az én családomnak
nem lehet dolguk egymással. Bocsásson meg, hogy szóbahoztam.
Mariane bólintott. De azért továbbra is jó barátok maradhatunk, mondta
dr. Muus.
Remélem, felelte a kisasszony és gyorsan kiosont az ajtón, hogy
kiheverje a csapást.
Az ügyvéden, meg a doktoron kívül Holmengraa úr néha vendégül látta az
ura-i előljárót is. Ez szeretetreméltó öregember volt, nem hozott
magával emóciót. Mariane kisasszony órák hosszat elszórakozott vele, sőt
Holmengraa úr maga is szívesen hívta meg, nem éppen azért, amiket
mondott vagy tett, hanem inkább kedélyessége és a szép szürke haja
miatt.
Olyan volt ez az ember, mint Fritz Reuter Bräsig bácsija, de annak
fecsegése nélkül.
Jőjjön el megint, minél előbb! mondta rendesen Mariane kisasszony.
Köszönöm, felelte az előljáró és födetlen fővel állt a folyosón, addig
nem tette fel a kalapját, amíg a kisasszony el nem ment.
*
A lelkész ezermester volt. Tudott esztergályozni, értett az asztalos,
meg a kovácsmesterséghez és természetesen eszeágában se volt híveit
szellemi dolgokban úgy vezetni, mint Lars Manuelsen nagy fia, L. Lassen
tette, akkor amikor még vikárius volt itt. Ó, a mostani pap mennyire
letért a helyes útról! Ennek csak a kézügyessége volt nagy, tudott
kosarat fonni, még a szánját is maga készítette. Sőt ennél nagy
leleményességről tett bizonyságot. Az ülőhelyet régi zsákokból csinálta,
ezeket enyvbe áztatta, aztán úgy formálta, ahogyan akarta. Mikor a forma
megkeményedett, gipszet kent rá és mikor az megszáradt, tajtékkővel
lecsiszolta, amíg minden szép síma nem volt. Végül háromszor átmázolta
az ülőszekrényt sűrű lakkfestékkel és ezzel készen volt. Úgy érezte
magát az ember a szánban, mintha valami könnyű, csodás üvegszekrényben
ülne. Ezért a mesterműért választották meg a papot az egyházközség
ügyvivőjévé.
A felesége egy délnorvégiai mezővároskából származott. Minden papné
délnorvégiai mezővárosból származik, az egyik a vámtisztnek a lánya, a
másik a kapitányé, a harmadik a városkamarásé és így tovább, mindegyik
akkor megy férjhez, amikor az ura még mint tanító van a városka
alkalmazásában. Igy jár mindegyik és így járt Landmarckné is.
Rendőrfőnöknek a lánya volt, négy gyermek volt a családban és szűkös
viszonyok közt éltek. Feleségül ment a tanítóhoz és neki is születtek
gyermekei. Mikor azután a gyerekek száma nőtt, a tanítónak az ország
északi részében kellett papi stallumért folyamodnia, bár nem tudott
prédikálni. Igy jár minden theológus és Landmarck lelkész is így járt.
Igy került Segelfoss szolgálatába, bár nem értett a dolgához… ostoba és
unalmas foglalkozás ez olyan embernek, aki a kezével tud dolgozni.
Asztalos és kovácsműhelyt rendezett be a paplakban és legboldogabb óráit
a gyaluforgács és a kohó illata közt töltötte. Ez nem is volt olyan
nagyon rossz. Hiszen még rosszabbul is mehetett volna a sora. Landmarck
lelkész még csak elviselte.
De a lelkészné, az asszony, született Post leány, sohase képzelte volna
ilyen szegényesnek a hivatalnokéletet, hiszen ez semmivel se jobb, mint
ha egy munkásnak lett volna a felesége. Előfordult, hogy az ura kereket
készített valamelyik szomszédnak a talyigájára vagy nyársat hegyezett és
hogy ezért pénzt ajánlottak fel neki, sőt egyszer még egy
gyermekkoporsót is készített. Hiszen rendben van, ha valaki szükségben
szenvedő embereknek segítő kezet nyujt, de mindennek van határa és
hogyan védekezzék az ember a tolakodásuk ellen? A papné azt mondta – s
ez igaz is volt –, hogy mit fogadja ő azt a sok szomszédasszonyt, akik
mindenféle lehetetlen kívánsággal behatoltak a konyhájába, ott igazán
nem használhatta őket, nem, nem, eredj csak haza, Oline és te is, Mattea
és Lisbet! Mindezt az ura mesterségének köszönheti, ez a fúrás-faragás
valóságos átok a családon. Azért mondta is – és ebben is csakugyan igaza
volt –, hogy nagyon drága passzió kovács- és esztergályosműhelyt
rendezni be egy paplakban, hiszen, ha elmúlnak az évek itt északon,
úgyis csak el kell hagyni. Vagy magával viheti az ember az egész házat,
a műhelyeivel együtt? Négy esztendő már elmúlt hálistennek, a következő
négyben majd igyekeznek új parókiát szerezni valahol délen, – megint
csak kisvárosban, – de legalább délen. Akkor aztán csak itt kell hagyni
azt a műhelyt! Bizony drága dolog lenne beleölni néhány száz koronát,
ennek a kiadásnak senki se venné hasznát, legföljebb az utódjuk, a
következő segelfossi lelkész.
Holmengraa úrnál a lelkész és a felesége a négy év alatt mindössze
kétszer fordultak meg, a bemutatkozó látogatás alkalmával és aztán még
egy alkalommal. Másodszor azonban a látogatás már nem folyt le egészen
símán, Holmengraa úr a lelkészt magával vitte a malomba, hogy megmutassa
neki a gépeket és a malom berendezését, a papnéval pedig egyedül maradt
Irgensné, született Geelmuyden lány.
Csakugyan: nem valami szerencsésen folyt le ez a látogatás. Mind a két
nő nyakasan kitartott a véleménye mellett, nem látta be, mért engedjen a
másiknak. Az első ütközőpont a virágok körül volt: Landmarckné az ő déli
hazájában egészen más virágok közt nőtt fel, ezt nem mondta ki nyiltan,
csak célzott rá, hogy a szülőházukban egyszer a padlóból nőtt ki egy
arália. Irgensné felkapta a fejét.
Aztán az ablakokra került a sor: Landmarckné odalent a paplakban minden
reggel vakítóan fényesre súroltatta az ablakokat, de a foltok mélyen
belevésődtek már az üvegbe, bizony nehéz itt fönn északon fényesre
tisztítani az ablakokat. Irgensné megjegyezte, hogy látott ő már északon
is tiszta ablaktáblákat. Landmarckné óvatlanul megkérdezte: Ugyan hol?
Szerintem például ezek az ablakok is elég szépek, felelte Irgensné. Erre
Landmarckné csak elmosolyodott és azt mondta: No nem, akkor nem jól
nézte meg az ablakokat odalenn délen, kedvesem.
Kínos hallgatás következett.
Remélem, nem ért félre, vette fel Landmarckné újra a fonalat, hiszen én
nem önt hibáztatom, hanem az üveget! – Ó, szó sincs róla, ha az üvegnek
valami fogyatékossága van, az csak az én hibám lehet, felelte Irgensné.
Az üveg pedig nagyon jó, Holmengraa úrnak tükörüvegből van az ablaka.
Ez tehát tükörüveg? kérdezte a lelkészné hitetlenül. Amiért egyetlen
óriási tábla az egész, azért még nem bizonyos, hogy tükörüveg! – Persze,
hogy nem, de azért ez mégis tükörüveg, felelte Irgensné.
Tyüh, ebből még parázs veszekedés lehetett volna, mert Irgensnének már a
fejébe szállt a vér, Landmarckné azonban tudatában volt annak, hogy mint
papnénak, neki kell engednie, hát úgy tett, mintha legyőzték volna.
Azaz tulajdonképpen nem is engedett, mindössze is másra terelte a szót,
beszélt a szolgálókról, az ezüstneműről és a nagymosásról. Az ablaküveg
dolga azonban sehogyan se ment ki a fejéből. Ezt kellett tehát megérnie,
hogy egy északi nő fölényeskedjék vele! Megállt a szoba külső ablakánál
és azt mondta: No nézze csak, drága asszonyom, hát vannak tükörüvegben
ilyen karcolások? Irgensné (született Geelmuyden lány) odalépett és azt
felelte: Tudja-e, mik ezek a karcolások? Ez egy névaláírás, valaki a
gyémántgyűrűjével az üvegbe karcolta a nevét.
Landmarckné most Irgensnére nézett, merően és sokáig. Vajjon meddig tart
még ez a tódítás és ő némán tűrje mindezt?
Gyémántgyűrűvel? mondta Landmarckné. Egy igazi gyémántgyűrű mégis csak
ritka és értékes dolog. Pontosan tudja, asszonyom, hogy mit mond?
Ezzel aztán csakugyan sikerült komolyan megsértenie Irgensnét, az
nyomban figyelmeztette is, hogy ne feledkezzék meg arról, kivel beszél.
Mire Landmarckné se maradt adós, kijelentette, hogy ő született Post
leány, de azért mégse hordja olyan magasan a fejét és nem dobálózik a
gyémántgyűrűkkel.
Jóságos Isten, hát olyan lehetetlenség az? A külföldi hajóskapitányok
karcolták ide be a nevüket, kiáltotta Irgensné, mikor megérkeztek a
gabonarakománnyal, akkor írták ide a nevüket, lehúztak egy gyűrűt az
ujjukról és úgy karcoltak az üvegbe. Ha jól látom, asszonyom, ön engem
hazugságon akar kapni! És Irgensnének már könnyek ültek a szemében, még
az arca is belesápadt a nagy méltatlankodásba.
De drága Irgensné, én mindent megteszek, hogy megnyugtassam! kiáltotta a
papné és ellenkezni se fogok többet, mert úgy látszik, nem bírja el az
ellentmondást. Bocsássa meg amit az előbb mondtam, én itt fönn északon
még nem találkoztam olyan gyémántgyűrűkkel, mint amilyent mi délen
hordunk. Igy már egészen másként áll a dolog. Ha ön azt mondja, hogy
külföldi kapitányok karcolták a nevüket az üvegbe, akkor már nem is
hihetetlen az egész. Nem, nem, kedves Irgensné, eszembe sincsen, hogy
önt meghazudtoljam!
Holmengraa úr még bosszankodott, mikor meglátta, folyt tovább a szavak
árja Irgensnéből, akit nem lehetett egykönnyen kiengesztelni. És még
kérte Mariane kisasszonyt, hogy tréfából se karcoljon semmit az üvegbe a
gyémántgyűrűjével, az nem finom dolog, mondta és Mariane kisasszony
mosolygott s azt felelte, hogy eszébe se volt valamit az ablakba
karcolni. Pedig Mariane kisasszonynak is van három-négy drága
gyémántgyűrűje és azokkal nagyon is jól karcolhatna, ha akarna.
Igen, igen, mondta rá Landmarckné, csak azért, hogy ne ellenkezzék
Irgensnével.
Irgensnének azonban ismét sikerült megsértődnie, mert kérdő alakban
ismételte el: Igen, igen? Aztán hozzátette: Hiszen nem azt mondtam, hogy
azok az én gyűrűim, mert nekem nincs is olyan gyűrűm. De azért én se
maradtam minden ékszer híján, Irgens nagyon drága ékszerrel ajándékozott
meg engem, minden darab cseh gránátból van, karkötő, gyűrűk és
fülbevalók, egy nyaklánc és egy diadém, ha jól emlékszem azt mondta,
hogy jó néhány száz koronát adott érte.
Ezt nem vonom kétségbe, mondta Landmarckné és megint igyekezett, hogy a
maga módján engedékeny legyen. Amennyire mi délen a cseh gránátot
ismerjük, pontosan legalább ezer koronába kerül darabja, hát akkor miért
mondja, hogy jó néhány százast kellett adni érte, Irgensné? Vannak
emberek, akiknek jobban esik azt mondani, hogy hatvan perc, mint azt,
hogy egy óra. Én sose tudtam megérteni az ilyesmit.
A férfiak visszatértek a malomból és ezzel végetért a hölgyek
párjelenete. A papné azonban útközben kereken kijelentette, hogy nem
lépi át még egyszer Holmengraa úr küszöbét, ezzel tartozik önmagának.
És eddig még be is tartotta a szavát.
Azonkívül legfeljebb Baardsen távirász kerülhetett még szóba, – de ő meg
nem ment sehová és Holmengraa úr se találkozhatott vele másképpen,
legföljebb az uccán és a postahivatalban. Mindig röviden, néhány
udvarias szót váltottak egymással, de semmi több nem történt,
szolgálatonkívüli viszony nem fejlődött ki köztük. Mikor azonban
Holmengraa úr már tizedik éve volt Segelfossban és így bizonyos
értelemben a jubileumát űlte: a távirda vezetője felhúzta az állami
lobogót. Vajjon mi célja volt ezzel? Egyébként, ha csak hivatalos okból
nem, sohase tűzte ki a lobogót. Még aznap este meghívták
Holmengraaékhoz, a távirász azonban kimentette magát, hogy a szolgálat
nem engedi. Gottfred azt mondta: Baardsennek nincsen megfelelő ruhája,
hogy látogatóba menjen.
Éppen ilyen egyhangúan folyt Segelfossban Holmengraa úr élete. Társasága
nem volt és egy ember se akadt, akivel barátilag érintkezhetett és
néha-néha szíve szerint elbeszélgetett volna. Az üzleti ügyei se
járultak hozzá, hogy a kedélye felviduljon. A munkások morogtak, a
malmok pedig gyakran csak egészen lényegtelen haszonnal őröltek. Kétszer
is kénytelen volt emelni az árakat, de másodszor már meg is támadta érte
a Segelfossi Ujság, azt írta róla, hogy kiszipolyozza a lakosságot.
Bizony a malomtulajdonos dolga se volt fenékig tejfel! Néha egy-egy
spekulációja is balúl ütött ki, Indiában a termés jobban sikerült, mint
ahogyan számolt vele és Holmengraa úrnak nagyon drága kötései voltak.
Mikor ennek a kudarcnak a híre kiszivárgott, a Segelfossi Ujság megint
megnyomta a tollat, azt írta, hogy a malomtulajdonos hatalmas
veszteséget szenvedett, de úgy kell neki, miért akart tőkét kovácsolni
az indiai éhinségből? Pusztuljon a tőke! Ez igazán kínos helyzetet
teremtett, nem elég, hogy csakugyan komoly veszteségei voltak, még
nyilatkoznia is kellett, eldicsekedni vele, hogy azért, hála Istennek,
megáll ő még a lábán és egyelőre megvan még a betevő falatja, hehe! Hogy
pedig a pletykának is végét szegje, jubileuma napján ötezer koronás
alapítványt tett egy munkáspénztár megteremtésére. Akkor meg így írt a
Segelfossi Ujság: No végre megtérül valami a nagy gazdagságból, melyet a
munkások arcuk verejtékével kapartak össze egyetlen ember számára. Ez az
igazság, munkások!
És aztán micsoda szánalmas komédia származott abból az ötezer koronából!
A munkások bankot alapítottak, munkásbankot: a Segelfossi Takarék- és
Kölcsönpénztárt és Rasch ügyvéd meg két másik férfi megkapta az
igazgatói kinevezését. Heteken keresztűl mást se tettek, mint
kölcsönöket nyújtottak. Boldog-boldogalan kölcsönhöz jutott, az emberek
elzálogosították a házukat, a tanyájukat és a barmaikat. Persze, ha
Jensnek pénzt adtak, akkor Jakobnak is kellett adniuk, valóságos ragály
lett a kölcsönfölvételből, mindenki jótállt a szomszédjáért. Boltos
Theodor ezekben a napokban óriási készpénzforgalmat csinált az üzletben,
eladta minden ruhakelme-, óralánc- és finomsajtkészletét. Végül is a
Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnak kifogyott minden pénze, az
igazgatóság mind a tíz körmével kaparta össze az utolsó készpénzt, hogy
a fizetését fölvehesse. Aztán egymásra néztek az urak: mi lesz ezután?
ennek ugyan hamar a végére jártak.
Erre előállt Rasch ügyvéd: Ha szabad kezet adnak nekem, megmentem a
bankot, mondta. Szabad kezet adtak neki, meg dupla fizetést és ő lett az
egyedüli igazgató.
Most aztán kíméletlenűl behajtottak minden követelést és Rasch ügyvédnek
busásan kijutott az ügyvédi költségekből, mindenkinek
felszólítóleveleket küldött, végrehajtott és árverezett, boltos Theodor
nem egyszer vásárolta meg az elárverezett vágómarhákat és küldte délre a
postahajóval, az ügyvéd magának is megkaparintott néhány házat és a
lakók ezentúl neki fizették a bért. Micsoda felfordulás volt az, édes
Istenem, valóságos földrengés, senkise hitte volna, hogy az ötezer
koronás jótéteménynek milyen súlyos fejleményei lesznek.
A bank pedig talpraállt. Valóságos csoda volt, de a bank a
legválságosabb napokban is fenn tudta tartani az üzemet. Hogyan
történhetett ez? Senkise kételkedett benne, hogy a bankot Rasch ügyvéd
mentette meg. Ha ez a komoly jogász nem dolgozott volna olyan
megfontoltan és csodálatos gyorsasággal, – régen elveszett volna már
minden. De Rasch ügyvéd megtette, hogy egyetlen nap harminc
felszólítólevelet küldött szét, elárasztotta velük Segelfosst, valóságos
réme lett a városnak. Az emberek azon kapták magukat, hogy a
legegyszerűbb fogásokhoz se maradt már idejük, nem írathatták például
minden vagyonukat valamelyik hozzátartozójukra, hogy ezzel kijátsszák a
bankot. Az emberek meghajtották a nyakukat Rasch ügyvéd energiája előtt,
nevelhette őket, akár a gyerekeket, vagy a vágóhídra vihette, akár a
marhákat. De bárhogyan állt is a dolog, Rasch ügyvéd szépen keresett. És
a munkások? A munkások zöme is elégedett volt. Csak a módosabb
családapáknak volt szomorú a sora, ezek – minthogy házuk is volt, meg
jószáguk is, – nemcsak a maguk számára vettek fel kölcsönt, hanem
jótálltak másokért is, leginkább napszámosokért. Bizony a módosabbakra
nehéz napok jártak mostanában, de a munkások többsége úgy érezte, hogy a
„tehetősebb osztály“ kötelessége, hogy vállalja a részét a
szerencsétlenségből, mert hiszen ők majmolták a kapitalistákat, nagy
házat vittek és már-már eltévelyedtek a nyájtól. Néhány mozgalmas
gyűlést tartottak, Aslak hosszabb beszédet mondott, meg persze Konrad
napszámos is, a Segelfossi Ujság pedig egyenesen a malomtulajdonost
szólította fel, hogy jelenjék meg a gyűlésen és hallgassa meg a
szónokokat.
Holmengraa úr éppen vastag bekecsben és lisztes cipőben tett-vett a
malomban és nem ment el a gyűlésre. Kevés öröme telt a jótéteményében.
Nem ment el a gyűlésre, de vajjon ezzel elsimította-e a dolgot? Hiszen a
munkások annyira mentek, hogy még egy megbízottjukat is elküldték hozzá,
kénytelen volt kimenteni magát, hogy nagy az elfoglaltsága és nem jöhet
el. Ez már két egyenrangú fél tárgyalása volt!
Így kellett tehát élnie a csodák emberének, Tóbiásnak, a mesebeli
aranyország királyának! Még nem állt be a katasztrófa, még nem omlott
össze minden, de már ezer apró kellemetlenséget kellett lenyelnie
mindennap. Nem voltak még olyan hatalmas akadályok, hogy a nyakát
szeghették volna, de annál nagyobb rajban támadtak rá bosszantó és kínos
csekélységek. Mennyire másként volt ez abban az időben, mikor még a
mendemonda a Cordillerák milliomosának hirdette őt!
Holmengraa úr nem kerülhette el a sorsát, az embereknek már gyanus volt
az ő gazdagsága is, már pedig ha nem volt gazdag, akkor semmibe se
vették. Mert miért legyen malomüzeme egy gazdag embernek Segelfossban,
ha az a gazdag ember még csak meg se hízott a jóléttől, de még csak
bundát se hordott? Lám, Rasch ügyvéd ugyancsak meggazdagodott, de az meg
is látszik rajta! Holmengraa úr is jobban tenné, ha valami más
vállalkozásba kezdene és egy kicsit összehúzná magát. Ha még egyszer
visszahozhatná az isteni napokat, amikor kilépett a mondából a hajnal
csodás színpompájában. Nagy Isten, micsoda napok voltak azok! Ismét
valami mesés dolgot kell cselekednie, most is azon törte a fejét és
ilyen próba volt a legutolsó utazása is a fővárosba, ahonnan mint
szabadkőműves tért vissza. Csak legalább hasznát tudnám venni! gondolta
magában. Ha ismét visszavívhatnám a régi tekintélyem!