egy egész óráig tartott. Bevontatták a yachtot a csónakházig, ahol
kiveszik a halakat és a lapos, sziklás parton megszárítják. A gőzhajó
aztán visszasiklott az előbbi helyére. Az asztalt megterítették és az
urak lementek a szalónba.
Látta a vontatócsónakban azt a lobogó sárganyakkendős embert? kérdezte
Baardsen.
Az a vältai Nils, mondta Theodor. Azért cicomázta fel magát ennyire,
mert a menyasszonyát akarja ma este meglátogatni. Mi van vele?
Látja, Didriksen úr, mondta Baardsen és a házigazdához fordult, az ember
csak kínlódik, ön, meg ő, meg én. És semmisem olyan fontos nekünk, mint
éppen a saját kínlódásunk. Az egyik dunnalúdpelyhet vásárol nagyban,
este lefekszik és a kezét dörzsöli a jó üzlet miatt, a másik tizenkét
hétig utazik alkalmazásban és mire hazajön, a menyasszonya már három
hete fogfájásban és hányásban szenved.
Theodor és a házigazda megértik, hogy Baardsen ezzel valami különös
dologra céloz. Emögött kell lennie valaminek. Fontolgatnak,
számolgatnak: tizenkét hét, három hét. De vajjon végül is nem csak egy
részeg ember fecsegése az egész? Egyébként Theodor bosszús lett és azt
mondta:
Maga az én dunnapelyhemre célozgat?
És az emberek, akik néhány éve, vagy tavaly, vagy csak mostanában itt
meghaltak, ugyanazok, mint akik azelőtt kínlódtak errefelé, folytatta
Baardsen. Vettek és eladtak és este boldogok voltak, amiért jó üzletet
csináltak. Az ám. Aztán meghaltak. Hát nem lett volna mindegy, hogy
megcsinálják-e azt a jó üzletet, vagy sem? Odaát a mi kis temetőnkben
elolvastam a sírfeliratot Andor Nielsen Välta sírkövén. Ez annak a
sárganyakkendős embernek az apja volt. Az apa körülbelül húsz évvel
ezelőtt halt meg és senkise gondol rá, még a fia sem. Az is szorgalmasan
kínlódott, új fedelet tétetett a házára. És mikor este lefeküdt, boldog
volt, a tető miatt. Aztán meghalt és itt hagyott mindent. Most a fia
kínlódik.
Igen, igen, mondta a házigazda és igyekezett megelőzni a súrlódást.
Ilyen az élet. Mert úgye hogy ilyen?
De ha az ember egy pillanatra megáll és figyel, akkor észreveszi, hogy
milyen hallatlan vakmerőség és szemérmetlenség, ha valaki mindig csak a
maga adásvételével és a maga kínlódásával foglalkozik. Hát nem mindegy
az?
Ezzel Baardsen távirász a poharába néz, abba a jótevő pohárba és
úgylátszik, mintha mély gondolataiba merülne.
Ó, ez a Baardsen távirász, ez a csirkefogó, ez a gazember! Bizonyára
csak az iszákosok megszokott fogását alkalmazza, hogy tűnődéseket,
élményeket és csalódásokat sejttessen az iszákossága mögött. Vagy talán
nem néz majd mindjárt a csillagokra és sóhajt nagyokat anélkül, hogy
szavakat találna? Talán bizony már az is meghatotta ifjú hallgatóit,
amit eddig hallottak?
De Theodor hamarosan összeszedte magát, alighanem volt már része ilyen
jelenetekben és teliszájjal szólt:
Nem jó dolog az Baardsen, hogy itt vagyunk ezen a hajón és ilyen finoman
traktálnak bennünket? Először intettem magának, de úgy tett, mintha nem
is látná.
A fiatal Theodor azonban megint túlságosan szemtelen volt, úgylátszik.
A távirász felpillantott, mint valami mély szakadékból, mint valami
távoli messzeségből és lassan Theodorra fordította tekintetét.
Igen, integetett, mondta. De akkor bizonyosan fiatal házigazdánktól
leste el, hogy csinálják az ilyesmit.
Vagy úgy! felelte Theodor és nevetett. De nagy zavarban volt. Azt
hittem, elég jó ismerősök vagyunk arra, hogy megtehessem.
Tehát ön olvasta Stenvinkelt, Didriksen úr? kérdezte Baardsen minden
átmenet nélkül.
Igen, hogy előkészüljek arra, amit majd itt útközben látok.
Nagyon helyes, mert csak így ítélheti meg, mekkora változások történtek
azóta. Nem élünk át semmit, ahhoz képest, ami akkor volt. Adásvétel?
Lappáliák. Sárga selyem nyakkendők tömegei? Az életünk kisiklott a
pályájáról, a lovak kocsis nélkül járnak és mivel tudják, hogy lefelé
húzni könnyebb, hát lefelé mnnek! Lefelé haladunk, lefelé! Az élet
nevetségessé válik, minden cselekedetünk a ruháért, meg az ennivalóért
történik, csak úgy teszünk, mintha élnénk. Régente nagy volt a
különbség. Akkor kastély volt és sivatag, ma minden egyforma. Régente a
végzet parancsolt, ma a napszám. Nagyság, mi az? A lovak azt is
lehúzták, adjon nekem is egy kiló nagyságot, mibe kerül? Fogsort veszünk
a szánkba, új bélrendszert tenyésztünk ki a hasunkban, mindenki
egyformán, mindenki egyenlően az egész vonalon. Megosztjuk magunk közt
az életet, elszívjuk egymás elől a levegőt és minden nemzedékkel
zavarosabb és torzabb világot hagyunk magunk után. A hercegnő?
Biciklizik, mint apjának, a királynak, a munkásai, azok csak félig
térnek ki előle, köszönnek is neki, meg nem is.
Későre járt már az idő és a vacsora véget ért, de a távirász még
fecsegett és ivott. A házigazda udvarias volt és csak hallgatta. De
Theodor nem rejtette véka alá a türelmetlenségét, nem értett semmit
ebből a sok beszédből és nem tartotta másnak, csak részegségnek. Hát
bele kell ebbe törődni az embernek? Theodor az órájára nézett, a térdére
csapott, hangosan ásított, a kezét összekulcsolta a tarkóján, úgy
pihent, és általában minden fesztelenségét és rossz modorát kimutatta!
Pedig tudhatta volna, hogy a kabátján a hóna alatt nagyon látszik a
festés, hiába olyan különben, mintha új lenne. Még azt is
megkockáztatta, hogy Baardsent figyelmeztesse: nem mosná meg a fejét?
Miért volt olyan bátor? Mikor új szivart vett ki és a gyufa után nyúlt,
csupa fesztelenségből feldöntötte a poharat.
De a távirdász nem nézett rá szigorúan, egyáltalán nem is nézett rá,
hanem csak közlékeny hangulatban volt és tovább beszélt:
Köszönnek is a hercegnőnek, meg nem is. És ő ebbe belenyugszik, mert a
hercegnő is lefelé halad. Történt volna ez csak a régi időkben! A
cselédlányai megtisztították volna az utat és a lakájai piros szőnyeget
terítettek volna a lába elé. És mit szóltak volna az apja, a király
munkásai? Örültek és büszkélkedtek volna, hogy ilyen kegyes a megtorlás,
kaland és élmény lett volna ez a számukra, valóságos élmény. Ma csak
tovább bicikliznek és hencegnek az udvariatlanságukkal, de azért éppen
olyan elégületlenek, mint azelőtt. Maga mosolyog, Theodor? kérdezte
hirtelen Baardsen, mintha csak most venné észre a fiatalember
jelenlétét.
Nem, felelte Theodor meglepetten.
Ekkor hozzáfordult Baardsen és atyáskodó hangon folytatta:
Ha egyszer bejut a kastélyba…
Én? Mit keressek én ott? szakította félbe Theodor.
Ha egyszer meghívást kap, mikor majd az ifjú Willatz idehaza lesz…
Nem hívnak meg, csattant fel Theodor ridegen és a hüvelykujját a
mellénye kivágásába dugta. Hát ez meg micsoda ötlet?
Akkor majd lát néhány régi képet. Azok az ősök. Először nem tetszenek az
embernek, mert gőgösöknek látszanak és nem is nagyon előkelőek. Az úr az
ő fegyverzetében majomra hasonlít ás csak egy kiválósága van, az
akarata, az az alapvető vonása. És a hölgye? A hölgynek modelt kell
ülnie, belibeg az ajtón, a selyemkelmék és aranypántok egész áradatában
és letelepszik egy székre. Olyan kényes, hogy amíg a széken ül, a lábát
párnán kell pihentetnie. Három sor gyöngy van azon a párnán, ahová a
lábát teszi. Aztán felveti a fejét, uralkodói arcot vág, de a gőgje
határtalan. Látja, olyan új még a maga fenségében, hogy azt hiszi, nem
is venné észre senki, ha nem hangsúlyozná. De ez a két tulajdonság: az
akarat és a gőg, ha pénz is van hozzá, alkotja a felsőbb osztályt.
Igen, a pénz, mondja Didriksen úr, csak azért, hogy ne üljön ott egészen
némán.
A pénz. De annak nem szabad pár garasnak lennie, hanem óriási vagyonnak.
A garas csak arra jó, hogy ellágyítsa a fajt, megóvja a nedves lábtól, a
garassal csak az értéktelen hiúságot nevelik. Nem, valódi gazdagság kell
ahhoz.
Azt hiszem, ideje, hogy elmenjünk, mondja Theodor és megint az órájára
néz.
A távirász arcán az elégedetlenség kifejezése villan át. De rögtön
összeszedi magát és úgy tesz, mintha semmit se hallott volna. Látszik
rajta, hogy tovább is beszélne. Ó, mi mindenről beszélhetne még!
Hiszen nincsen még késő, mondja a házigazda.
De ha ezt az egész lakomát Theodornak, a kereskedőnek a tiszteletére
rendezték, akkor mégis csak udvariatlanság a jó távirász részéről, hogy
egész este magát tólja előtérbe. A gépmester tud harmonikázni, ez jó
megoldás lenne! Didireksen úr gondolkozik a dolgon, kicsit kidugja a
nyelve hegyét, elkapja vele kicsiny bajuszát, megfogja a fogával, aztán
a nyelve hegyével megint kilöki. Befejezte a gondolkozást. Behívatja a
gépmestert.
Remélem, az urak megelégszenek azzal a zenével is, amivel a házam
szolgálhat, mondja mentegetőzve.
És mikor a gépmester belép a harmonikájával, ő is előbb egy pohár jó
bort kap, annyira szívesen látják. A harmonika szomorúan fest, tele van
szénporral, meg olajfoltokkal, de hangja van, szépen szól. Theodor
felélénkül, ismeri ezt a zenét a csónakházból. Kiissza a poharát és a
lábával a keringő taktusát veri. A távirász ránéz. Theodor kicsit
megzavarodik, röstelli a lelekesedését.
Miért nem hozta el a csellóját? mondja.
Miért hoztam volna el, hiszen most úgyis megkapja a muzsikáját? felelte
Baardsen.
Ön csellózik? kérdi a gépész és a diványra dobja a harmonikáját.
Otthonosan érzi magát ebben a szalónban, ujabb poharat tölt magának,
iszik és vonakodik tovább játszani. Inkább kártyázzunk, mondja.
Didriksen egyikről a másikra nézett.
Abban szívesen résztveszek, mondta Theodor.
Ramslit. Korlátozott betéttel, mondta a gépész és megkeverte a kártyát.
Amióta egyik kereskedőtől a másikig utaztak végig a norvég parton, nem
egyszer rendezett már játékot ebben a szalónban és már értette a módját:
Hányan vagyunk? Négyen! mondta és elővette a táblákat.
Nem kártyázom, mondta Baardsen.
De a többiek nekilendültek és azt mondták, hogy majd megtanítják.
Négynél kevesebb nem játszhatja ezt a játékot.
Nagy szívességet tesz nekünk, mondta Didriksen udvariasan.
De édes istenem, akinek nincs pénz a zsebében, az nem kártyázhatik
pénzbe! ellenkezik Baardsen.
Kérem, ezt a kis aprópénzt nyugodtan eljátszhatja, mondja Didriksen és
valami papirpénzt ad Baardsennek. Igazán nagy szívességet tesz vele, ha
résztvesz, mert különben csak hárman lennénk.
A gépész már ki is osztotta a kártyát és megkezdődött a játék. Mindenki
tantuszokat vesz, hogy azzal fizessen. Baardsen nyert. Álmos
közömbösséggel adta vissza Didriksennek a papirpénzét és tovább
játszott, megint nyert, a tantuszait eladta készpénzért valamelyik
partnerének és már jónéhány bankjegy feküdt előtte. Mindenki sokat
ivott. A gépész jókedvű fickó volt és rossz tréfákat mondott, ha
veszített. A két kereskedő azonban sokkal gazdagabb volt, semhogy egy
kis veszteségért felizgult volna. Végül Theodort mégis bosszantani
kezdte a balszerencséje. Ilyesmi még sohase történt velem, mondta.
Hány óra? kiáltotta a gépész. Mostantól kezdve növekvő betétekkel
játszunk. Egy kicsit meg kell koppasztanunk a nyerőt. Haha!
Didriksen úr sorban egymásután a vendégeire nézett, Theodor pedig ezt
mondta:
Kettőzzük meg a tétet, én nem bánom.
És mit szól hozzá a nyerő? kérdezte Didriksen úr mosolyogva.
Baardsen ezt felelte: A nyerő? Az mindenbe beleegyezik. Itt van két
bankjegy. Nos, uraim, mutassák meg, hogy el tudják-e kaparintani tőlem.
Olyan mindegy magának a pénz? kérdezte Theodor.
De most aztán mintha minden megbolondult volna. Baardsen megint nyert,
gyakran a legnevetségesebb kártyákkal is. Mintha megboszorkányozták
volna őket. Persze időközben egyszer-kétszer veszített is, másszor
viszont egymásután többször is megkoppasztotta a többieket és mikor a
betétek emelkedtek, az öszeg végül alaposan a magasba szökött, bár a
ramsli ostoba és szegényes játék.
No látja, Baardsen, mégis csak érdemes volt ma idejönnie a hajóra,
mondta Theodor.
A házigazda ennél a megjegyzésnél nem támogathatta mélyen tisztelt
vevőjét, de a gépész helyeselt, Baardsen felé emelte a poharát és így
szólt: Ó, csak lenne itt a hajó egy hétig, akkor majd alaposan
megbosszulnánk magunkat! És teli torokból nevetett.
Baardsen előtt feküdt ekkor már a tantuszok nagyobb része és azonkívül
még egy halom bankjegy is. Mikor Theodor a következő játszma előtt
tantuszokat vett, tapintatlanul ezt mondta:
Nem lehetne ezt a huszonöt koronát leírni a boltbeli számlájára?
Dehogynem, felelte Baardsen.
Nincs is vita a dologról.
Talán nem volt egészen helyénvaló a Theodor részéről, hogy ilyen módon
fizettette ki magát, de a távirász viselkedése egész este még furcsább
volt: tartozott a fiatal kereskedőnek és mégis lóhátról beszélt vele,
gúnyosan, sőt egyszerűen észre sem akarta venni. És a hitelező nem
viszonozta ezt, hanem tűrte. Ennek az ördöngős Baardsennek bizonyára
megint megvolt ezzel a célja és alighanem hosszú és mélyértelmű
magyarázatba bocsátkozott volna, ha valaki megkérdezi. De tovább
játszottak. Theodor megint tantuszokat vett és azt mondta: Ezt a
huszonöt koronát is levonhatom?
Igen, felelte Baardsen.
Nem emlékszem ugyan, hogy mennyivel tartozik, de ha többet fizetett,
akkor majd holnap leszámolunk.
Igen, mondta Baardsen.
Ekkor a gépész letette a kártyát és azt mondta:
No, ma este nem tudjuk legyűrni a nyerőt, hagyjuk abba. Számoljunk le.
Mindegyik beváltotta a tantuszait. Közben iddogáltak és fecsegtek. Csak
Baardsen ült csendesen a helyén és forgatta a bankjegyeit az ujjai
között, végül megszámlálatlanul vágta zsebre őket. Vajjon ezzel a
többieket akarta bosszantani és azt hitte, hogy eredetien viselkedik?
Akkor más módot választhatott volna, mert hiszen csak a szegények bánnak
hanyagul a pénzzel, hiszen azért szegények. Senkisem olyan esztelen
tékozló, mint a csavargó.
Bankjegy feküdt a földön, a gépész felvette és így szólt:
Ez is bizonyára az öné.
Köszönöm, mondta Baardsen és a bankjegyet a többi mellé gyűrte.
Ekkor a gépész felszólítás nélkül fogta a harmonikáját és dübörgő
basszusban indulót kezdett játszani. Tyüh, hogyan szólt az! Teljes
erejéből játszott, az arca eltorzult és szuszogott az erőlködéstől.
Aztán hirtelen abbahagyta, felkacagott és azt mondta: Ezt csinálják
utánam! A többiek kérték, hogy játsszék tovább és a gépész tovább is
játszott.
Isten tudja hogyan, de a hangok végigdübörögtek a parton és az esti
sétálók is meghallották. Egyre több ember gyülekezett a hajó köré és
néhányan a fiatalok közül felmentek a fedélzetre. A szalónban ülő urak
hallották, hogy a fejük fölött ide-oda topog valaki. Táncoltak a
fedélzeten.
Ez nagyon tetszett az uraknak egy darabig. De Theodor hamar felkelt és
hazament. Az ivás, a zene, meg a tánc bizonyára megint elégikus
hangulatba ringatták és eszébe idézték, hogy szerelmes.
Mikor Baardsen távirász hazament, Holmengraa úr nagy gabonapajtájának
egyik sarkából civakodó szerelmespár hangját hallotta. A fiú azzal
vádolta a lányt, hogy sokat hallott róla, nyomorultul, hűtlenül
viselkedett, amíg ő távol volt. A leány azonban sírt és mindent
letagadott. És pénzről is szó esett, arról, hogy a lánynak néhány száz
koronája van. De a fiú azt mondta, hogy fütyül rá, nincs szüksége rá,
három hónapi bérét takarította meg. Akkor tégy, amit akarsz, mondta a
lány. Jó lesz, ha hazamégy, adta vissza a szót a legény és kilépett a
sarokból. A vältai Nils volt, a sárga selyemnyakkendős ember. Meg se
fordult, hanem csak ment az útján egyenesen. Erre kilépett a lány is:
Florina, Rasch ügyvéd cselédje. Nagy, gyapjúkendő volt a száján és az
arcán, amit hátravetett, amikor beszélt, de rögtön ismét előrehúzta,
amint befejezte a mondókáját. Lám, ott megy a vőlegénye és vissza se
fordul. Nils! mondta a lány. A legény nem felelt. Egyszerre csak
felkiáltott a lány: Most felmegyek a hajóra táncolni! Meglátod! Jó
mulatást! viszonozta a legény. A lány még jó darabig utánanézett a
legénynek. A távirász elhaladt mellette, de a lány nem is vette észre,
két nagy szeme csak bámult ki a gyapjúkendő mögül, ki a levegőbe. Aztán
leszaladt a rakodópartra és fel a hajó fedélzetére.
Csönd ülte meg a keskeny uccákat és a házak közét, a városka már
nyugovóra tért és a vad hattyúk dala csak messziről hangzott. Baardsen
befelé haladt a parton. A vältai Nils előtte haladt. Elszánt legény ez a
vőlegény! Erős fickó, egyszer se fordult vissza. Erős? Persze. Alig mult
húsz éves és három havi bére van a zsebében! De Baardsennak, amint vagy
egy negyedóra hosszat egyforma távolságban ment mögötte, hirtelen az
jutott eszébe: hátha egész idő alatt hallotta a lépéseimet és azt hitte,
hogy a menyasszonya követi?… Hm, mondta hangosan. Továbbmegy a legény?
Az ijedten fordul vissza, a látszat kedvéért tesz még néhány lépést,
aztán megáll. Az erős emberből egyszerre gyenge lett, végigtapogatja
magát, a zsebében keresgél, ugyan mit? Ó, csak úgy tesz, mintha
elvesztett volna valamit és azt keresné, csak azért, hogy ürügye legyen
a visszafordulásra. Elébe megy a távirdásznak, aggodalmasan mosolyog,
mikor elhaladt mellette, mosolyog, mint egy szegény kisgyerek: ott
felejtettem… láttak már ilyet? Aztán gyorsan leszalad a kikötő felé. És
hogy fenntartsa a látszatot, folyton a zsebeiben kotorászik.
De íme, a gőzhajó elfordul a parttól és méltóságteljesen kisiklik a
nyílt tengerre!
A vältai Nils hirtelen megáll és csalódottan bámul előre. Aztán nagy
ugrásokkal a part felé rohan, mintha utól akarná érni a távozó hajót. És
a hattyúk éppenúgy dalolnak a távolban, mint azelőtt.
Baardsen távirász tovább baktat. Bemegy a városba, Nils varga házába,
elhalad kis tanyák, emberi lakások, irtások előtt. Itt-ott már kint
vannak a juhok, bár a hó még nem olvadt el mindenütt. Egyszerre csak
megfordul és bemegy a varga házába.
Láttam füstölögni a kéményedet, gondoltam, hogy már fent vagy, mondta.
Nils letöröl egy széket, meg egy zsámolyt a vendégének és nagy zavarban
van. Az asztalon nagy papirdarabon hering és néhány darab burgonya
fekszik.
Igen, mondja Nils, kávét főzök. Éppen most jöttem haza a városból és
kávét akartam főzni, bizony most tekintélyes kávékészletem van. Ó,
Baardsen úr, kár magának ilyen szobába jönnie, ahol le sem ülhet.
Lerakja az asztalt, a heringet és a burgonyát az ágyra teszi és zavartan
fecseg: Igen, a kémény füstölög, kávét akartam főzni, rengeteg kávém
van. Ha szabad lenne egy csésze kávéval megkínálnom… ha nem is éppen jó…
Elfogadom a meghívást.
Nagy csodálkozás! Komoly kijelentés volt ez? Ó, édes istenem, csak
legalább jó lenne… de akkor sincs mit beleaprítani. Véletlenül cukrom
sincsen, ma este a boltban felejtettem. De az a legrosszabb, hogy a kávé
is ott maradt, az egész staniclit ott felejtettem a pulton. Az utóbbi
időben nagyon rossz az emlékezésem! mondta Nils varga.
Miféle arckép ez? kérdi Baardsen, bár nagyon jól tudja, hogy a kép kit
ábrázol. A varga fiát, az amerikai U. Nelsont, felcicomázottan,
jóllakottan és megfésülten, a régi Ulrichot.
És a hölgy? kérdi Baardsen.
Bizony, az még nagy titok, feleli Nils. De ha jól megértettem, ezt
akarja feleségül venni. Ki hitte volna… a kis Ulrich… nemrég még velem
járt házról-házra és cipőket csinált. És kezdetben ilyen kicsi keze
volt. De most? Termetes ember lett belőle. Hiába, ez már a világ sora.
Egyszerre Baardsen hirtelen részegnek és durvának tetteti magát,
felteszi a kalapját és ezt mondja:
Vidd el innen ezt a nyomorult csészét, hiszen ez nem kávé, ilyesmit nem
iszom. Mit is akartam mondani… nesze, tedd el ezeket a bankjegyeket és
utazz Amerikába. Csönd, hadd mondjam végig! Tehát a bankjegyek a tieid.
Utazz Amerikába te is, hallod? Hát nem tudsz hallgatni, amíg én be nem
fejeztem? Vedd meg a hajójegyet és utazz el. A pénz a tied. Nem akarom
tovább hallgatni a fecsegésedet. Jó lesz, ha minél előbb pusztulsz
innen!… Érted?…
Baardsen már távozott a kunyhóból, de még mindig ugyanazon a hangon
folytatta a beszédet. Nils utána totyogott a bankjegyekkel és még mindig
szabadkozott. A távirásznak végül már a legbolondabb ellenvetéseket kell
hallgatnia: hiszen olyasmije sincs, amit cipelhetnék önnek! Már minthogy
ő, az óriás, ringóvállú Baardsen cipeltessen valamit ezzel a vén,
keshedt csizmadiával.
Mikor Baardsen hazafelé megy, látja, hogy a kis gőzhajó ismét a part
felé közeledik. Egy kis kiránduláson volt a nyilt tengeren, kéjutazást
tett a város lakóival, néhány fiatal teremtéssel, aki a hűvös éjszakában
a fedélzeten táncolt.
Mikor Baardsen a táviróhivatal helyiségébe lépett, Gottfred a készülék
előtt ült, és szorgalmasan telegrafált. A kis Gottfred Bertelsen, a
sagvikai Bertel fia, éppen egy óriás táviratnak a végét adta le
Didriksen & Hybrecht cimére. A cég képviselője, a fiatal Didriksen,
emiatt a távirat miatt tartatta nyitva a táviróhivatalt. A sürgöny a
nagy üzletre vonatkozott és a boltos Theodor egész megrendelését
tartalmazta. Ó, ez a fiatal Didriksen, a táviróhivatal nyitvatartása
nagy reklám volt és nem került sokba. A vevőire való tekintettel volt
szüksége erre a fogásra, hogy hízelegjen nekik és hogy megtisztelje
őket.
Gottfred befejezte a táviratot, megfordult és így szólt:
Mindenki a maga óriási szerencséjéről beszél.
Baardsen ásított.
Theodor hazamenet bekukkantott ide és ő mondta, hogy maga rengeteget
nyert.
Ó, az igaz, mondta Baardsen. Mintha megbabonáztak volna.
Ennek nagyon örülök, mondta Gottfred.
Azt mégse mondanám, hogy rengeteget nyertem, mert hiszen a kiadásokat le
kell vonni belőle. De a nyereség még így is nyereség marad. Mintha csak
megbabonáztak volna.
Mennyi lehet?
Ó, nem is olyan sok. Magának pedig egész este dolga volt, szegénykém!
Örülök a nyereségének a maga érdekében, Baardsen úr, mert a felügyelő
mindennap eljöhet és maga póruljárhat egyszer, tudja!
Az ördögbe is, értse meg hát, hogy nem maradt sok, ha az ember levonja a
kiadásokat! kiáltotta Baardsen türelmetlenül.
Kiadásokat? Micsoda kiadásokat?
Hát nem kellett elszámolni? Egyszer egy bankjegy esik le a földre,
másszor egy tantusz röpül ide meg oda, mindent rendbe kell hozni. Hiszen
maga nem tud kártyázni.
A fiatal Gottfred a földre néz és gondolkozik.
De azért a pénztárt rendbe tudja hozni, úgye? mondta.
Hogyne, hogyne. De maga már fáradt bizonyára. Egyébként is ez az én
pénztáram és nem a magáé. Az a legnagyobb baj, hogy maga féléjszakán át
itt ült, amíg én szórakoztam.
Rossz sejtelmek kezdenek ébredezni a jó kis Gottfred szívében. Már
régebbi alkalmakból ismeri Baardsen hanyagságát anyagi dolgokban és nem
tudja elfojtani a megjegyzését:
Az lesz a legnagyobb baj, ha maga nem fogja rögtön rendbehozni a
pénztárt. Tudja, hogy mi vár akkor magára?…
Akkor maga lesz a távirda főnöke, énhelyettem, Gottfred. És én talán
megkapom a maga helyét.
Ezzel ne tréfáljon! felelte Gottfred. Tessék, itt az elszámolás. Pótolja
a pénztárhiányt.
Baardsennek a sarokban állt a csellója, odalép hozzá és bólint.
Nem akarja megtenni? kérdezte Gottfred.
Erre Baardsen felcsattant.
Nem akarja? Nem akarja? Mondom, hogy nem tudom rendbehozni. Nem elég ez
magának? Mit jajveszékel itt?
Nem tudja rendbehozni?
Nem, nincs pénzem. Jőjjön ide és motozzon meg. Láthatja, hogy nincs
pénzem, a zsebeim üresek, egyetlen őre sincs bennük.
Akkor valakinek odaadta a pénzt.
Persze, hogy odaadtam valakinek, maga bolond!
Gottfred megint a földre nézett, gondolkozott, aztán azt mondta:
Szegény ember!
Erre Baardsen megsértődött és így szólt:
Nem értem magát… Azt hiszi, joga van engem sajnálni?
Ki kapta azt a pénzt?
Az ördög vigye el magát, ember! kiáltotta Baardsen. Hogy ki kapta a
pénzt? Nils vargának adtam kölcsön. Amerikába akar menni a fiához. Nils
varga. Kezdem hinni, hogy maga begbolondult!
Gottfred gyorsan határozott. Megesküdött, hogy most odamegy és valamit
visszahoz a pénzből a fejére csapta a kalapját és kirohant. Baardsen
tátott szájjal nézett utána, néhány lépést tett, hogy visszahívja, de
amikor látta, hogy késő, hallgatott. Aztán leült a csellójához,
játszott, részegen, mint akiből teljesen hiányzik a felelősségérzet.
4.