ide-oda járkált és parancsokat adott, mint régente, magával húzta
Paulinet, mutogatott ide meg oda és a helyükre tologatta székeket.
Bementek a nagyságos asszony szobájába, azt is rendbe kell hozni,
letörölgetni, a párnákat kiporolni és a függönyöket kimosni. Aztán
hozzáláttak az ezüstneműhöz. – Ó, mondta Raschné és a székre rogyott.
Múlt az idő, a két nő egészen elmerült a nézelődésben, egyre mélyebben
vájkáltak az ezüstbányában, kiemelték és megint visszatették az egyes
tárgyakat és nagy ezüsttálakkal az ölükben üldögéltek. Aztán a kis
íróasztalra került a sor, az szegényesen festett, pedig aranyos
oroszlánlábakon állt. Ennek a mély fiókjait még sohase nézték át
alaposan, ide a kulcsokkal! Hát persze, ott is vattába csavart ezüst, de
formára régimódi és finom faragásokkal díszített evőkészlet. Pauline
egyenkint emeli ki a dobozokat meg a csomagokat, legalul nagy láda van.
– Vedd ki azt is, Pauline, az egész ládát, Pauline! De a láda nehéz
volt, és mikor nagynehezen kiemelték, két tucat ezüsttányért találtak
benne.
Raschné felugrott. Amit maga is szinte álomnak, némiképpen a saját
hazugságának tartott, az valóság volt. Hát nem mondtam? kiáltotta
Raschné, hiszen tudtam, hogy van, a saját szememmel láttam. Csak nem
voltam benne bizonyos, hogy a hadnagy nem adta el – hogy nem tette-e ezt
is pénzzé az élete végén. Jobban kellett volna tudnom. Olyan ember mint
ő! Két tucat, ha nem tévedek, számold meg Pauline! Persze, hogy
huszonnégy vendégnek való tányér van itt. Hát úrikastélyban vagyunk-e
vagy sem? Ó Istenkém, Istenkém!
Az asszony nagyon izgatott lett, megbánta, hogy nem hozta magával a két
kisgyerekét, hogy azok is láthassanak egyszer mesét. Ki tudja, talán az
egész életünkre hatott volna, – talán áldott kis gyerekeim egész
életükben nem felejtették volna el. De még ma este elmondom nekik,
amikor lefektetem őket, tudod, Pauline, milyen szép szemük van, mind a
kettőnek egyforma szép, nagy szeme, az Isten áldja meg őket! Kár, hogy
nincs még néhány olyan gyerekem! De nemsokára öreg leszek és akkor nem
kapok többet és ha ez a kettő, megnő, akkor egyetlen fiókám se marad a
fészekben. Erre már nem egyszer gondoltam. Pauline, ne felejts el
mindent szépen letörölni és vattába csavarni, aztán visszafektetni
szépen a fiókba aludni. Aludni, aludni, micsoda gazdagság alszik itt!
Bizony, kis Pauline, ma mind a ketten láttunk valamit. Majd egyszer
megmondom hogy hogyan kell asztalt ezüstneművel felteríteni, ahol a
velencei poharakon kívül a legcsekélyebb holmi is ezüstből van. És akkor
aztán nemcsak vajaskenyér, vagy főtt kecskehús van, hanem három fogás
csupán csak különböző halfajta, utána öt vagy tíz fogás különböző
húsétel és utána kávé meg likőr, amit a pincében álló korsókból hoznak
fel. Majd egyszer azt is elmondom, hogy ünnepelnek a nagyok. Akkor
keményített kötény van előttünk és fehér flórfejkötő a fejünkön, hogy
haj ne kerüljön az ételbe. És a hölgyek idáig kivágott ruhát hordanak és
aranyláncot a nyakukon és az urak mind frakkban vannak, akkor is, ha
napközben van az étkezés. Ez már így szokás. Aztán felemelkedik a
hadnagy és beszédet mond mindenkire – amikor a kis Margarete Coldevint
megkeresztelték, itt tartották meg a keresztelőt és akkor olyan beszédet
mondott róla a hadnagy, amilyen szépet még emberi nyelv nem mondott
soha. De akkor én nem voltam itt, az még az én időm előtt volt, maga
Frederik konzul mesélte el nekem. Ó, az a Frederik konzul, Pauline!
Olyan históriákat mesélt, hogy az életem végéig kacagnom kell rajta,
aztán megfogta a kezemet, mint mikor valakit el akar bűvölni. Olyan
ember nincs még egy. Senkisem ejtett ki a száján olyan mulatságos
dolgokat, mint ő. Magára várok, szokta mondani, de ezt csak mondta, mert
hiszen akkor már régen házas volt. Ha nem lett volna, akkor Isten tudja
mi történik köztünk, mert mindenkinek tele tudta beszélni a fejét. De én
is csak fecsegek itt, no, gyere, gyermekem, menjünk! Egészen
megfeledkeztem a gyermekeimről, meg a vacsoráról.
Mikor Roschné már az ajtóban állt és indulni akart, eszébe jutott, hogy
még nem adta ki az utolsó parancsot, visszament újra a konyhába és azt
mondta Pulinenak:
Bosszant, hogy egyikünknek se jutott még eszébe. Hozd rendbe a
téglaégetőben levő szobákat is. Mosd ki a függönyöket, porold ki a
szőnyegeket és törölgess le alaposan. Az olyan úr mint ő, talán több
helyen is akar lakni, nem tudhatjuk.
Raschné aztán hazasietett az övéihez. És persze rögtön beavatta a
cselédeket nagy élményébe, mesélt nekik az ezüstholmiról s ebből
valóságos gyémántbánya, megszámlálhatatlan kincs, paradicsom lett.
Letöröltük az arany evőkészletet is, mondta mintegy mellékesen,
huszonnégy tányért. Aranyat? mondták a lányok és összecsapták a kezüket.
Raschné így felelt: Azt nem néztem meg pontosan, talán csak ezüst… De
mindenesetre valódi, mert minden darabon rajta van a fémjelzés. Hiszen
nincs nagy különbség az ezüst meg az arany között, akinek ezüsttányérja
van, annak lehet még arany is, de ezüsttányér sokkal finomabb, különösen
reggelihez. Megkapták már a gyerekek a vacsorát?
Florina leányzó viszonzásul a boltról kezdett referálni. Úgy feketélltek
ott az emberek, hogy alig tudta megkapni a kávét. Mindenki arról
beszélt, hogy mi lesz, mi készül, amért Kornelius egész nap a
zászlódombon áll és a tengert kémleli. Majd meg tetszik látni, felelik a
segédek és azt feleli maga Theodor is. Többet nem akarnak mondani. Pedig
az egész környékről eljönnek az emberek megtudni, hogy mi készül.
Az egész csak szemfényvesztés, mondja Raschné. A boltban találták ki,
hogy jön valaki és azért lengetik a lobogót. Nem adok semmit az egész
hűhóra, semmit, de semmit. De a lányokra már átragadt az általános
izgalom, estefelé megkérdezték Raschnétól, hogy nem kell-e borsót meg
árpakását hozni a boltból. No, hát hozz csak – és bár az egyik lány, a
Florina, az utóbbi időben nem érezte jól magát, hányt, sokat síránkozott
és fájt a foga, mégis elment, nem lehetett visszatartani, csak éppen
gyapjukendőt kötött az arcára. A lányok útnak indultak, de mikor
hazaértek, Kornelius inas még mindig nem jött le a zászlódombról, még
mindig ott állt. Csokoládét kaptunk a segédektől, mondták a lányok és
Daverdana is bejött a boltba, s azt maga Theodor kínálta meg borral.
Mintha csak esküvőre vagy ilyesvalamire készülnének. Ez már Raschnénak
is sok volt, ő se volt több húsból-vérből való embernél és tudta, hogy
ha nem hoz egy csomag zselatint, vagy pár méter légyhálót, akkor holnap
kell megtennie, mert holnapután vasárnap van. Igazán nem csinált belőle
nagy hűhót, hanem hajadonfővel szaladt a boltba. De csak egy pillanatig
akart ottmaradni hogy megmutassa nekik, hogy milyen kevésre becsüli az
ötletüket.
Mikor a boltba lépett, mindenki köszönt neki, mert hiszen Raschné
nagyságos asszony volt és mindenütt csak jóbarátai voltak. Csak az volt
a baj, hogy ott volt a kikötőmester is, Holmengraa úr kikötőmestere,
Raschné első vőlegénye ezen a helyen. Persze udvariasan köszönt, ahogyan
szokta és úgy tett, mintha nem venné észre semmit, de Raschné
kellemetlenül érezte magát, amiért födetlen volt a feje és az öltözéke
is kissé hanyag.
Mutassa, milyen zselatinja van, mondta első zavarában. És adjon egy
félméter légyhálót is, tette hozzá azután.
A fiatal Theodor maga ment oda hozzá és sajátkezűleg szolgálta ki, de
amikor felemelte a csapódeszkát és megkérte az asszonyt, hogy lépjen
beljebb, Raschné így felelt: Nem, köszönöm, nagyon sietek.
És a fiatal Theodor húsz csomag zselatint hozott elő, mintha mind
másfajta lenne, és egy egész köteg légyhálót, amit aztán szélesen
legöngyölített, hogy mindenki láthassa az árut. A fiatal Theodor
általában választékosan udvarias volt, a keze is csinos, csak éppen sok
gyűrűt hordott. Felszólítás nélkül elmondta Raschnénak, hogy kinek a
látogatását várja és kinek a kedvéért akarja lengetni a lobogót. Miután
pedig a többit mind kínpadra feszítette ezzel a titokkal, neki pedig
elmondta, az asszony mindjobban megkedvelte ezt a fiatalembert, hiszen
Raschné se volt több, csak ember és Theodor egyébként is értelmesen és
kedvesen beszélt vele:
Szóval, hogy ő egy kis tiszteletet akar meg adni annak az embernek és
lobogót lenget a hajójának, mert hát az az ember nagy kereskedelmi
utazó, a Didriksen & Hybrecht képviselője, magának Didriksennek a fia.
Saját gőzhajója van és csak a nagyobb városokat látogatja meg… Ismeri
nagyságos asszonyom Didriksen & Hybrechtet? No, hát annak a képviselője.
Néhány nappal ezelőtt azt táviratozta, hogy ma érkezik, de úgy látszik,
késik… Theodor megvetette azokat a délvidéki kisstílű nagykereskedőket,
akik csak egy embert küldenek s az csak egy szál bőröndöt cipel a
kezében, ez semmi, ilyesmivel nem lehet nagy üzletet kötni. Hiszen mi
óriási forgalmat csinálunk, mondta és alapos mennyiséget akarunk
bevásárolni tavaszra és nyárra.
Mindenki odahallgatott, ó, a szemüket is kimeresztették, és
előrenyújtották a nyakukat. Julius, a szállodatulajdonos, tolakodó ember
volt, félbeszakította Theodort és ezt kérdezte:
Nálam fog lakni?
Nem, felelte Julius röviden.
No, hát nem. Talán uraságodnál?
Theodor mosolygott és inkább Raschnénak, mint Juliusnak mondta:
Azt hiszem, hogy sajátmagánál lakik, a tulajdon nagy szalonjában.
Erre még meglepettebben hallgatóztak az emberek. Hát olyan embertelenül
nagy személyiség az illető?
De Theodor továbbra is csak Raschnét szolgálta ki, neki beszélt és egyre
jobban düllesztette ki a mellét:
A szezonra vásárolunk be, mi vagyunk az egyetlen nagy cég ezekben az
országrészekben és húsz-harmincezer korona értékű megrendelést akarunk
tenni. Csupa kézműáru, finom és divatos kelmék, valódi strucctollak,
kész toalettek Párisból és Londonból, amit csak kivánhat, nagyságos
asszonyom. Remélem, lesz szerencsém, nagyságos asszonyom, amint megjön
az áru.
Lesz gyermekruha is? kérdezte Raschné.
Minden, nagyságos asszonyom, minden!
Az asszony jóakaratúan bólintott, mikor elment. Senki másnak nem mondták
el az ujságot csak neki, még hozzá a kikötőmester füle hallatára. Ó,
annak a Theodor Jensennek nemcsak bolondságon jár az esze.
A bolt lassanként kiürül, az emberek végre megtudták, amit akartak és
kisietnek az ujsággal, hogy elvigyék a házakba és elmondják azoknak,
akikkel véletlenül találkoznak. Lám, nem is sejtették, hogy milyen nagy
emberek a boltosék, a fiatal boltos Theodor, egy cég a saját hajóját
küldi el hozzá mindenféle mintával, mi lesz még ebből? És ha magában
strucctollat és gyermekruhát meg ilyesmit vásárol harmincezer korona
értékben, akkor mi mindent és mennyiért kell általában vásárolnia?!
Valamelyik ember nagyon érdekesnek találta azt a finom csomagot, amelyet
Raschné vett és megkérdezte, mi van benne. Zselatin? Hát az mire való?
Ez az ember az alvégről jött, meglehetősen sokat ivott, míg a lovai
odakint fagyoskodtak. Adjon nekem is egy csomaggal, mondta. Mikor aztán
fizetnie kellett, meglepődött, hogy milyen olcsó és még négy csomagot
kért, hogy jó darabig legyen zselatinja. Vett egy doboz kekszet is.
Aztán kicsoszogott az üzletből.
Sötétedett és a segédek meggyujtották a lámpákat. Kornelius inas lejött
a zászlódombról és kijelentette, hogy nem lát már tíz lépésnyire sem,
egészen kékrefagyott és feldagadt a képe. Mikor valaki megnevettette, az
emberek a hasukat fogták, annyira eltorzult az arca.
Daverdana még mindig ott állt és vásárolt egyetmást. Vörös haja volt és
födetlen feje, pompás teremtés, és olyan szívből tudott kacagni, hogy a
könnyei kicsordultak, mikor Theodor megkérte, hogy menjen haza a
gyerekeihez. Daverdana Lars Manuelsen lánya volt, már néhány év óta a
felesége Holmengraa úr másodkikötőmesterének és csak egy gyereke volt.
Mit csináljon odahaza a gyerekeinél? Hiszen csak egy van, több nincs.
Azonkívül szolgál nála egy kislány, aki mindent el tud végezni maga is.
A fiatal anya egyébként nagyon szorgalmas. Ő is azok között van, akik
zsákot varrnak a malomnak, tehát maga is keres. Az ura fülig szerelmes
bele, mindenki az, mert pompás teremtés és nagyon szenvedélyesnek
látszik. De az ura nem hisz el róla semmi rosszat és süket minden
pletykával szemben.
Mit is higyjen Daverdanáról? Hát nem férjes asszony-e és nincs saját
ura?
3.
A Didriksen & Hybrecht képviselője másnap sem érkezett meg.
Korneliusnak, a boltosinasnak, még három napig kellett a zászlódombon
fagyoskodnia, amíg az idegen megjött. De aztán megérkezett végre és
lengették a lobogót a zászlódombon, meg odahaza a bolt épületén és az
öreg boltos Per nem tudta elgondolni, hogy mi zörög a feje fölött. Talán
bizony az a nyomorult Sjura, mondta, bizonyosan éppen ott akar fészket
rakni.
Theodor egész nap a hajón volt és reggeltől-estig alkudott, csak akkor
látták, amikor a boltba ment és akkor egy köteg kötlevelet vitt magával.
A kis gőzös is nagy feltünést keltett, egész nap fűtötték a kazánját, és
füstölgött, a város lakói közül sokan felmentek és megnézték a belsejét,
nem mintha felvehette volna a versenyt azokkal a gabonaszállító
óriásokkal, amelyek Holmengraa urat keresték fel a világ minden tájáról,
ó dehogy, inkább éppen azért, mert személyszállító hajó volt, egyetlen
nagy ember számára.
Ez az ember magas termetű volt, vakmerő, fiatal és féktelen, csak néha
mutatkozott a fedélzeten prémbundájában és gumicipőjében. Bólintott a
parton bámészkodó fiatal lányoknak és öt-őréseket dobált a gyerekek
közé, bőkezű fickó volt, ez volt az első északi útja. A kikötőmester
fölment hozzá a hajóra, de fölment a Segelfossi Ujság szerkesztője, s
egyben szedője is, és írt valamit a sovány nyomdászujjaival. Megkínáltak
egy pohár itókával mindenkit, aki csak ott volt. Az öreg Lars Manuelsen
is feltolakodott a hajóra és megkérdezte, nem kell-e valamit a partra
vinni. Nem. Erre megmondta, hogy kicsoda, az L. Lassen apja és
megkérdezte, hogy nem lehet-e valamiben a hajótulajdonos szolgálatára.
Didriksen úr erre alaposabban szemügyrevette az öreg szemét és
arcvonásait és így felelt: Tyüh a teremburáját, jőjjön, hajtson fel egy
pohárral, nagy kedvem van magával megismerkedni, mondta. Aztán
félrevonultak és alaposan megismerkedhettek egymással, mert sokáig
elbeszélgettek.
Bár fűlt a kazán, Didriksen úr mégsem akart aznap este útnakindulni,
mint ahogy eredetileg szándékában volt, hanem lakomát csapott. Az igazat
megvallva eredetileg néhány óra alatt végezni akart Segelfosszal, és
aztán visszamenni, de Theodor megrendelései nagyobbak voltak, mint ahogy
várta és ezért Didriksen úr egy kis férfiestélyt akart rendezni a jó
vásárra. Magával Theodorral tárgyalta meg a dolgot és Theodor készséggel
beleegyezett. Holmengraa úrra persze gondolni se lehetett, de ha
Didriksen úr hajlandó látogatást tenni, akkor talán elhozhatja Rasch
ügyvédet. Ezt Didriksen úr nem akarta… illetőleg, vannak fiatal hölgyek
a házban? kérdezte. Nincsenek. Akkor nem megyek oda. Azonkívül
szóbakerülhetett Muus, a körorvos, de az messze lakott, pedig nagyon jó,
előkelő vendég lett volna. De Baardsennek okvetlenül ott kellett lennie.
Ő a távirda vezetője, sokat iszik, de tud gordonkázni. Hát még kiről
lehet szó?
Gondolkoztak és tanácskoztak, közben pedig megittak egy-két pohárral,
előlegül az áldomásra. Mikor ez már így ment egy darabig, Didriksen úr
nem tudta megérteni, hogy miért legyenek csak urak, miért? Mért ne
elhessen három úr a hölgyével, illetőleg mindegyiknek egy-egy hölgy? És
milyen ember az az öregúr, aki parókát hord és Lassen lelkésznek az
apja? kérdezte hirtelen. Végül kijelentette, hogy nem akar finom és
unalmas embereket. Hiszen nélkülözhetjük őket, hárman vagyunk, ön, a
gépmester meg én és talán csak akad olyan lány, aki feljön a hajóra
táncolni, aztán egy kicsit kihajózunk velük a fjordba. A kazán mindig
fűlik.
De ekkor derült ki, hogy a Theodor gyerek nem olyan fajtából való,
illetve mindenre hajlandó, mondta, de hát félig-meddig vőlegény. No, ez
nagyszerű, erre aztán ittak. De hát nem hívhatná meg egyszerűen azt a
hölgyet is? Theodor fájdalmasan mosolygott, ó, arról szó sem lehet, a
lány sokkal előkelőbb és úgysem adják hozzá soha.
Bizony az utolsó pohár úgy látszik ellágyította a fiatal Theodort, nem
szokta meg az ivást és hamar a fejébe szállt a bor, aztán jött az
elégia. Hétköznapias szívének volt egy kis csücske, ahol nem volt vásár
és alku, – az álmok, térdreborulások és ajándékok rejtett ligete volt
az.
A másiknak, Didriksen úrnak, dehogy volt ilyen ligete, az ilyesmi elől
meg szokott szökni, az ördögbe is, mondta némi hencegéssel. Úgy tett,
mintha bosszankodnék a fiatal Theodor miatt és haragudnék rá, amiért
elrontja az estéjét. Hát nem ácsorog elég lány a parton? Vigasztalni
kezdte a fiatal fiút és buzdította, mint ahogy a vevőivel szokott
beszélni: Azt mondja, hogy nem kaphatja meg azt a leányt? Olyan ember,
mint maga, nagy kereskedő? Hiszen egyetlen más embernek sem adtam el
ennyit az egész utamon. Majd meggondolja magát az a lány.
Ujabb elégia. A leány nagyon előkelő. És aztán végtelenül gazdag. Nem,
nem sohase lehet az övé.
Hát akkor mondjon le róla!
Igen, vélekedik Theodor, mást úgyse tehet.
Jól van, hiszen akkor semmi akadálya annak, hogy két lány jőjjön ide
hozzánk a hajóra.
Nem, ezt már nem akarja Theodor. Hiszen ezzel önmagát alázná meg.
Makacsul ragaszkodik ez eredeti kijelentéséhez, ezt a fiatalembert
senkise tudja az ujja köré tekerni. Még elég fiatalos imádat van benne,
két szíve van. Bravó!
Hát akkor hozza el a távirászt, mondta Didriksen úr. Aztán csöngetett a
szakácsának és nagy vacsorát rendelt.
Tyüh, milyen nagy fiú volt ez a fiatal Didriksen! Mintha nem tudna
mulatozás és mámor és lányok nélkül élni. Olyan tapasztaltnak mutatta
magát. Elővette a tárcáját és megmutatta néhány varetéhölgynek az
arcképét. Ezek közül az egyiken név és dedikáció volt, de ezt ő maga is
írhatta. Mert hiszen mi minden nem jut a bolond fiatalság eszébe! De
mindenesetre imponált a házias boltos Theodornak. Mind a ketten fiatalok
voltak.
Estefelé még több ember özönlött a rakodópartra. Emberek, akik
befejezték a napi munkájukat, munkánok a malomból, meg a többi ház népe.
Ott állt közöttük egy ember magában, csöndesen pipázgatott, Theodor
intett neki, hogy jőjjön a hajóra. De az ember csak pipázik és nem
törődik az integetéssel. Az Baardsen távirász, mondja Theodor, talán
máris részeg. – Hozza föl a hajóra, mondta Didriksen úr. – Theodor
megint integetett, de Baardson ügyet se vetett rá. Egyszer csak
Didriksen úr kiszalad a partra, leveszi a kalapját, megmondja a nvét és
meghívja a távirda vezetőjét. Mind a ketten feljönnek a fedélzetre.
Baardsen hatalmas termetű ember, rosszul szabott kék öltönyt visel és
járás közben ringatja széles vállát. Körülbelül a negyvenes éveiben
lehet. Tiszta és borotvált, de az öltözéke hanyag, nincs rajta felöltő,
még a kabátját is nyitva hagyja, kilátszik a mellénye, arról meg
hiányzik egy gomb. Az orra vöröses, de ez bizonyára nemcsak attól van,
hogy nagy a hideg a rakodóparton, ó nem, Baardsen nem veti meg az italt.
Holnapig itt horgonyzok a rakodóparton és kérem, tiszteljen meg ma este
a látogatásával, ha nincs jobb programmja, mondta a házigazda
előzékenyen.
Köszönöm, mondta Baardsen.
Az urak ismerik már egymást, ugyebár? Mivel szolgálhatnék egyelőre?
Baardsen kissé bizonytalan, kivülről jön, a világosságról, a kicsiny
homályos szalonba. Meglátta ugyan a palackokat és a poharakat az
asztalon, de azért így felelt:
Egy kis világossággal.
Didriksen úr csöngetett.
Világossággal, ebben igaza van, haha, találó megjegyzés. Világosságot,
kiáltja az ajtóban megjelenő szakácsnak és a házigazda még a
lomposruhájú vendége iránt is jó és barátságos.
Leültek. Közben este lett. Baardsen úgylátszik nem érezte magát
kellemetlenül. Kezdetben kissé szűkszavú volt, aztán fölengedett és
jóakarattal hallgatta a fiatal kereskedelmi utazó fecsegését. De boltos
Theodort már nem hallgatta olyan jóakarattal, ki tudja, mi okból, szinte
nem is látta, nem is hallotta. Theodor pedig úgy vélte, hogy ő a maga
részéről némi szabadsággal kezelheti a távirászt, hiszen annakidején
sokat adott el neki a nyomorúságos borából és ismerte a gyöngéjét. Most
azonban bakot lőtt Theodor, kiderült, hogy ugyancsak ügyelnie kell
magára.
Nem szaladhatna haza a gordonkájáért, Baardson? mondta Theodor
egyszerűen.
De igen. Ha maga elment, felelte Baardsen.
No! mondta Theodor és nevetett. De hamarosan megértette a gorombaságot
és ezt mondta: Holnap is ilyen lóhátról beszél?
Most jut eszembe, úgy-e itt szálloda is van, mondja Didriksen gyorsan.
Szálloda is, meg szállodai szolga is… valami öreg Manuelsen, Larsen vagy
ilyesmi. Ő az apja a híres Lassen lelkésznek.
Ez igaz.
Sajnos, nem tudtam neki semmi megbizatást adni, mondta Didriksen úr
nevetve. Megígértem neki, hogy legközelebb elmegyek hozzá a szállodába.
Didriksen úr mámora kezdett eltűnni, leküzdötte, megfontolt minden szót,
mielőtt kimondta volna és nagyon kedvesnek mutatkozott. Rugalmas volt és
fiatal, tiszteletet akart mutatni a távirász iránt, éppen mert olyan
rezes az orra és mert hiányzik egy gomb a mellényéről.
Sok érdekes van még itt Segelfossban Lars Manuelsenen kívül is,
magyarázta a távirász. Van itt egy királyunk, Holmengraa úr, özvegyember
és van egy hercegnője.
A fiatal Theodor a földre nézett.
Aztán van egy elhagyott kastélyunk, folytatta a távirász. Willatz
Holmsen nevű nemes úr lakott benne, de az már meghalt. Ifjú Willatz, a
fia, külföldön jár, az idén tavasszal jön haza.
Micsoda? Tavasszal hazajön? kérdezte Theodor.
Igen, de azért magának nem kell lemondania minden reményről.
Minden reményről? Hogyan?
Úgy láttam, mintha olyan ijedt arcot vágott volna.
Nos, akkor nagyon kellemes lehet itt, vetette közbe gyorsan Didriksen
úr. És ami ide látszik onnan a szárazföldről, az ugyebár a kastély?
Igen, az a kastély.
Egyébként pompás épület, ma láttam a fedélzetről. Ha valakinek ilyen
kastélya van, az kaphat már akár hercegnőt is.
Hallotta? mondta Baardsen és a fiatal Theodor arcába nézett. Legalább
ilyen kastélyra van az illetőnek szüksége.
Mindenesetre, adta vissza a szót Theodor. Elpirult, de nem vesztette el
a lélekjelenlétét. Nekem semmi közöm hozzá, nekem nyílt üzletem van. Nem
tudom, hogy mire célozgat egész este, tette hozzá.
Baardsen folytatta.
Aztán van még itt egy régi téglaégető fönt a folyó torkolatánál. Ott már
nem csinálnak téglát, megszűnt az üzem és most két lakószoba van benne.
De ha a legrégibb gerenda ott elmondhatná az emlékeit…
Didriksen ezt mondta:
Igen, Segelfoss régi, nagy hely, Stenvinkel uradalom krónikájában lehet
róla találni adatokat. És úgy iátszik, az utóbbi időben nem lett kisebb,
legalább is én olyan jó üzleteket csináltam itt, mint egyetlen délvidéki
városban sem. Jensen úr, egészségére!
Csatlakozom! mondta a távirász. Már csak az ifjúság sok erénye kedvéért
is!
Maga koccint velem? kérdezte Theodor.
Igen, én magával, nagyon gyanús úgy-e?
Igen.
A távirász maga elé mosolygott és ezt mondta:
A maga sok erénye kedvéért.
Nem iszom, mondta Theodor és letette a poharat.
A házigazda megint közbevetette magát és ezt ajánlotta:
Nem óhajtanak az urak fölmenni egy kicsit? Udvari szakácsom bizonyára
meg akarja teríteni az asztalt. Ön felöltő nélkül jött el hazulról,
Baardson úr, legyen szíves, vegye fel az ulsteremet.
Felöltöztek és fölmentek. A fedélzeten élénken beszélgetett a gépész meg
a révész. Mindegyik előtt egy pohár grog állt és miután hosszabb sétát
tettek bent a szárazföldön, mind a kettő nyugodtan szívta a szivarját.
Világos és szélcsöndes volt az este, de még meglehetősen hűvös, a folyó
felől lágy, szakadatlan zúgás hallatszott. Odaát, az erdő előtt, állt a
nagy segelfossi kastély, fehér oszlopaival, két magas lépcsőjével, igazi
úrilak, palota. A malom nem dolgozott, a nap véget ért.
Künn a nyílt tengeren felbukkant egy halászkutter, három ember vontatta
egy nagy csónakkal, egy másik ember pedig a kormánynál állt.
Ott jön a yachtom, mondta Theodor. Nincs szele.
Az az ön yachtja? Hol akar kikötni? kérdezte Didriksen úr. Elébe
megyünk. Mester! kiáltott a gépmester felé. Azt a hajót bevontatjuk,
Jensen úrnak a yachtja.