Knut Hamsun
Tóbiás király városa
Norvégból forditotta
Ács Géza
Fővárosi Könyvkiadó
Egyedül jogositott magyar kiadás
Fővárosi nyomda rt.
1.
Valaki áll az új zászlódombon, ugyan mit keres ott? Ez bizonyosan megint
a boltos Theodor hóbortja, de tudná csak az apja, az öreg boltos Per!
Lám, Holmengraa úrnak, a földesúrnak volt zászlórúdja is,
zászlólengetője is. Ez érthető, mert szükséges. Neki a postahajónak kell
jelt adnia, különösen olyankor, ha súlyosan megrakott teherhajó
közeledik a rakodópart felé és búzát hoz a malomnak. De boltos Theodor
nem ismert szemérmet, zászlódombot csinált csak azért, mert szatócs és
mindenért lengette a lobogót, néha semmi okból, vagy csak azért, mert
vasárnap volt. Bolondot csinált magából.
Most is felküldött egy embert a zászlódombra, mintha kellett volna. És
az ember ott áll és kémleli a tengert. Készen tartja a lobogót, hogy
felhúzhassa, mihelyst meglátja azt, amit kell. Pedig legföljebb csak a
halászhajót várhatta.
Furcsa dolog, de az ifjú boltos Theodor akárhányszor lengette a lobogót
és tette bolonddá az embereket, mindig megbocsátottak neki. Kiváncsivá
tette, magával ragadta őket és megindította a szóbeszédet: ugyan mi van
vele ma megint? Az az ördöngős Theodor mindig tartogat valami
meglepetést. Ole Johan és Lars Manuelsen mindenesetre nagyon kiváncsiak,
lent az úton találkoztak és nem tudják levenni a szemüket arról a
zászlós emberről.
Ole Johan még mindig ugyanaz, aki volt, évek hosszú sora óta Holmengraa
úr szolgálatában áll, zsákokkal, meg súlyos terhekkel robotol, –
hosszúszárú csizmába és izlandi bekecsbe bujt piszokfészek.
Bizony nem vitte sokra és a családja éppen olyan nyomorúságos helyzetben
van, mint azelőtt, ennyire rosszul megy a sora némelyik embernek. Lars
Manuelsen ellenben felvirágzott, együtt nőtt Segelfoss városával, az ő
fia L. Lassen, a nagy délnorvégiai pap, a tudós és püspökség várományosa
és az ő fia Julius, a rakodóparti Larsen-szálloda gazdája. Daverdana is
az ő gyermeke, a vöröshajú, aki férjhez ment a hajóhíd őréhez és olyan
szenvedélyesnek látszik. Igy hát Lars Manuelsen családja zöldágra
vergődött és ő maga is már régen önálló gazda, még senki se látta őt
pénz nélkül a boltban. Ilyen jól is mehet némelyik embernek a sora. A
vörös szakálla finomabb lett és megszürkült, a haja egészen kihullott,
de a fia, L. Lassen vett és küldött neki egy parókát és azt hordja most
nap-nap után. Ha aztán két gombsoros bekecsében jár és a munkához hozzá
sem nyúl, ez talán csak azért van, mert nincs szüksége rá, annyira
megjavultak a viszonyai. Manapság már senki se beszél Larsszal bántó
hangon, de persze akadtak régi pajtásai és rabszolgatársai a földön,
akik megkockáztatják az ilyen kérdéseket, mint: Nem tudom megérteni,
Lars, hogy miből élsz, hacsak nem lopod a pénzt! Erre Lars Manuelsen köp
egy nagyot és azt feleli: Tartozom tán neked valamivel? – Dehogy is. De
bár tartoznál! – Akkor megfizetném, – mondja. Lars Manuelsen jövedelme
nagyon természetesen adódott. Hát járhat-e például egy ember, akinek
ilyen finom gyerekei vannak, másokhoz munkába? Ugy-e nem? De amikor
Julius berendezte a szállodáját és vendégeket fogadott, persze az öreg
apját is belekapcsolta az üzembe. Ki vinné el különben a bőröndöket meg
a ládákat a hajóhídról és ki cipelné vissza? Kezdetben Lars Manuelsen
szerény volt és keveset keresett, de utóbb gyarapodott a jövedelme, jött
egyik-másik hajós vagy állatkereskedő és vágómarhát vett a városok
számára, avagy fényképész, esetleg egyik vagy másik képeslapnak az utazó
tudósítója, azonkivül egyre gyakrabban jöttek kereskedelmi utazók és
árumintáikat bőröndben hozták magukkal. És ezek mind bőkezű és jóravaló
utasok voltak, világfiak, akiknek megért egy huszonötőrést az, hogy
híres ember apja cipelte a holmijukat. Erről az Ole Johanról senki se
tudott semmit, Lars Manuelsenről ellenben mindenki tudta, hogy kicsoda,
– sőt ő maga is tudta és nem is hallgatta el.
Nem várnak ezek se halászhajót, se vitorlást, mondja Lars Manuelsen.
Mert hiszen nincsen is szél.
Az ám, nincs szél. Akkor talán vendégek, vagy idegenek jönnek,
evezőscsónakon?
Mind a ketten ilyesmire gondolnak, de lehetetlennek és nevetségesnek
tartják. Mert a boltos Per meg a fia, a boltos Theodor nem igen szokott
vendégeket fogadni. Ellenben ha Holmengraa úr zászlódombján állt volna
valaki…
Mert Holmengraa úr még mindig az a nagy ember volt, akire mindenki
legelőbb gondolt. Néhány évvel ezelőtt nagy veszteséget szenvedett ugyan
és azóta is voltak veszteségei, de mi egy-két veszteség annak, aki el
tudja viselni. Hiszen rozs meg búza most is éppúgy jött Segelfossba,
mint azelőtt, nagy gőzösökön, Amerikából meg a Fekete-tengerről és aztán
el is ment liszt alakjában minden északi országba és Finmarkenbe. Hiszen
Holmengraa úr malma nem szünetelt egyetlen munkanapon sem, bár már nem
járt úgy éjszakánként is, mint régente.
De ami a vendégeket és más efféléket illeti, Ole Johan és Lars Manuelsen
törték a fejüket, hogy ugyan kit várhatna Holmengraa úr, a nagyember,
hiszen a leánya, Mariane kisasszony, már visszatért Krisztiániából és a
külföldről, vörös köpenyében, de az ördögbe is, Holmengraa úr akkor se
venné igénybe a boltos Theodor zászlaját.
Ole Johan ezt mondja: Ha volna időm, akkor a zászlódomb felé venném az
útamat és megtudakolnám. Nem mehetnél te, Lars?
Micsoda? Nem! Nincsen rá kedvem!
Hát akkor nem, de akkor egyikünk se tudja meg, mondja Ole Johan
sértődötten. De nagyra vagy, már semmire sincs kedved.
Lars Manuelsen köp egyet és így felel: Tartozom neked valamivel? Ole
Johan indulni készül, de abban a pillanatban meglátja Martin bérest,
amint madarakkal a vállán közeledik feléjük. Martin béres az erdőből
jön, puska van a kezében és vadat űz egész nap, a kékróka prémje hetven
korona, a nyesté pedig harminc.
Mit lőttél ma? kérdi Lars Manuelsen az előzékenység kedvéért.
Nézd meg! feleli Martin béres röviden.
Mert Martin béres ilyen félvállról kezel mindenkit és egy nagy ember
apjával se tesz kivételt. Nagy ember – ki nagy manapság? Amióta az
előbbi gazdája meghalt, Martin béres senkit se lát nagynak az emberek
között, legnagyobbrészt a hadnagy napjaiból való emlékeinek él, a
harmadik Willatz Holmsen napjaira gondol, amikor még a mostani Rasch
ügyvédné volt a házvezetőnő a birtokon, a távirász Gottfred meg szolga a
Segelfoss-kastélyban. Azokra a napokra emlékszik. Persze most is van egy
Willatz Holmsen, az a negyedik, akit ifjú Willatznak hívnak. De az
művész és ritkán van odahaza, Martin béres alig ismeri.
Martin tovább megy a madaraival a vállán és a régimódi
gondolkozásmódjával.
Miért nem mégy le a mi szállodánkba, ott eladhatnád a madaraidat és
pénzt kaphatnál értük, mondja neki Lars Manuelsen.
Nem hallotta ezt Martin béres? Dehogy nem, jól hallotta, csak nem
felelt. Annyira megvetette ezt a fenhéjázó ajánlatot.
Nem láttad, hogy ki áll a zászlódombon? kiáltja utána Ole Johan.
Martin béres megáll: A zászlódombon? A boltos Kornelius, feleli, mert
hát Ole Johan kérdezte.
A boltos Kornelius?
Az.
Martin béres tovább megy. És különösen azért utálja Lars Manuelsent,
mert két sor gomb van a bekecsén.
Ó, hiszen Ole Johan és Lars Manuelsen jól látta, hogy Kornelius, a
szatócsinas áll odafent lesben és rajzolódik az ég hátterébe lobogóval a
kezében, de hát hallani is akarták és beszélni is akartak róla. Hát ha
Kornelius van ott, akkor csak olyasmiről lehet szó, ami a boltosékat
illeti, a boltos Pert, vagy a fiát, a boltos Theodort. De vajjon mi
lehet az?
A bolt – egyébként ma már csak egy embert jelentett, mert az öreg P.
Jensen már nyolcadik éve nyomja bénultan az ágyat és az üzlet
szempontjából annyit számított, mint a nulla, ellenben a fia volt
minden, nagyszerűen felvirágoztatta az üzletet, nagystílüvé, vagyont
érővé fejlesztette. Ez a Theodor szerencsés volt mindenben, amit
kitervelt és megvalósított, felülmulta az apját, mert ő már tollasodott
is, míg az apja csak takarékoskodott. Pedig ez a fiatalember még csak a
huszas éveiben volt és mind e mai napig sikerült kivédeni a helyét a
konkurrensek ellenében, legutóbb még a péket is elnyelte egész
sütődéjével együtt, holmi fűszertartozásért.
De ha makacs és keménnyakú volt is ez az aranyharácsoló, alapjában véve
korlátolt ember volt. Mi mást is várhatott tőle az ember? Parasztnak,
ostobának született, jól vezette a boltját, de az üzleten kívül nem volt
több, mint az osztályából való többi legény, sőt talán hiúság és
szeszélyek dolgában még rosszabb is. Az emberek sokszor látták, hogy
mind a két keze tele volt gyűrüvel és gyakran szaladgált boltjának
mocskos padlóján selyempántos cipővel. Még a saját falujából valók is
nevettek rajta és azt mondták: Az ám, látná csak az apád!
Az apjával nem sokat törődött, azt már legyőzte, megelőzte, felülmulta.
Évek óta mindig a saját szakállára spekulált és halat vett Lofotenben,
amennyit csak módjában állt megvenni, minden évben többet, végül már
magán-halászbárkát is. Ekkor valóban kiállhatott a fiú a dombra és
végigtekinthetett a birodalmán. Ősszel azzal lepte meg az embereket,
hogy eladta az új halászbárkáját és sok pénzt kapott érte. Vajjon
visszavonult a halászattól? Igen: egy évre. Lélegzetet akart venni.
Tavasszal az egyik ytteröjai társaságtól megvette az „Anna“ hajót, a
nagy, korhadt tákolmányt, amelynek repedésein még egy esernyőt is
átdughatott az ember. A hajó nem ért sokat, de az ára se volt nagy.
Néhány hónappal később a hajót a lehető legjobb és leggyorsabb módon
rendbehozták, átszerelték gályává, átmázolták, bebiztosították és
elküldték heringhalászatra. Az „Anna“ kitartott, nem esett ki a feneke.
És télen talán átküldték volna Lofotenbe nagyhalászatra? Az a
pusztulását jelentette volna. Ellenben Theodor az idén teherhajót bérelt
a nagyhalászatra. Ez furcsa volt és mindenki megértette, hogy minden nap
új veszteséget jelentett. Veszteséget? Éppen azokban a napokban tétetett
a kis Theodor tűt egy arany huszkoronásra és ezt a feltünő ékszert
használta nyakkendőtűnek. De mi történt ősszel, mikor a tőkehalrakomány
kiszáradt és súlyban megcsökkent? A kis Theodor átrakatta a korhadt
gályába, megint biztosíttatta és útnak indította. Valóban ez volt az
„Anna“ gálya utolsó útja, mert már Follától délre elpusztult. De a kis
Theodor sohase csinált jobb üzletet. Ezzel a manőverrel megszerezte a
szükséges tőkét a következő híres sakkhuzásához, amikor megvette a
Henriksen kereskedő egész lúdpehelykészletét.
És ezt a jó fogást még több másik követte. Különösen az ócska hajókkal
volt nagy szerencséje, így például most megint volt egy öreg, de
használható yachtja. És most ez a yacht volt minden nap várható, hogy az
új nagyhalrakományát kiszárítsák a hegyekben, de ez a yacht nem
haladhatott szél nélkül. Tehát Korneliusnak mégsem a yacht kedvéért
kellett volna elngetnie a lobogót.
Ole Johannak van egy meggyökeresedett hibája és ez örökösen kínozza.
Olyan kíváncsi, mint egy nő. Azt az ajánlatot teszi, hogy hajlandó
egyenesen lemenni a boltba és tudakozódni, ha azalatt Lars Manuelsen
átveszi a munkáját a malomban.
Lars Manuelsen ugyan nem dolgozik már a kezével, de már annyiszor
utasította vissza öreg pajtását és szomszédját, hogy ezegyszer nem akar
kereken nemet mondani. A ruhám nem alkalmas arra, mondja inkább.
A ruhád? Persze nyolc gomb van a bekecsed mellén! gúnyolódik Ole Johan
ingerülten és nem szabad őket belisztezned?
Ami azt illeti… feleli Lars Manuelsen eléggé békés hangon. De nem tudom,
hogy a parókám miatt lehet-e?
A parókád miatt? Hát azt nem teheted le? És a parókád miatt kell minden
munka alól kibújnod? A fenébe azzal a parókával! De ha csak ünnepnap
vennéd fel vagy olyankor, ha vecsernyére mégy, akkor nem volna rajta
kivetni való.
Erre Lars Manuelsen egyenesen felmegy a malomba és nem vitatkozik
tovább. Sokkal büszkébb annál. A vállán keresztül látja, hogy Ole Johan
a bolt felé irányítja lépteit.
Fönt az ipartelepen még a régi időkből ismerik Lars Manuelsent és az
öreg magától megtalálja a munkáját. De nem hajol le jobban a kelleténél,
nem emelget nagy terheket, az ilyesmi már a multé, azóta már
megundorodott a robottól.
Most a sagvikai Bertel áll a helyén. Ez az ember bizalmi emberré
növekedett Holmengraa szolgálatában és a napszáma is nagyobb, mint
kezdetben volt. A sagvikai Bertelnek meg a feleségének tűrhetően megy a
sora, őneki magának biztos jövedelme van, a felesége pedig azok közé
tartozik, akik zsákokat varrnak a malomnak és így mellékesen keresnek. A
gyerekeik szépen fejlődtek és lett is belőlük valami a konfirmációk
után, Gottfred például állandóan a távirdán dolgozik, a Pauline leány
pedig szakácsnő a Segelfoss kastélyban és azoknak az embereknek főz,
akiket az ifjú Willatz a birtok szolgálatában tart. Ez a Pauline még az
öreg Willatz Holmsenéknél tanulta meg a házvezetést meg a főzést és
nagyon csinos és tiszteletreméltó háziasszony lett volna belőle a
Larsen-szállodában. És vajjon Julius nem gondolt erre? Hohó, sokáig
gondolt ő a lányra és kitartóan csapta neki a szelet, de Pauline
elutasította. Lars Manuelsen nem állhatja meg, hogy át ne lóduljon
Bertelhez egy kis tereferére és először megmagyarázza, hogy nem azért
jött, mintha újra dolgozni akarna itt, hanem csak hogy szívességet
tehessen Ole Johannak.
Értem, feleli Bertel és egy kicsit nevet magában.
Nem dolgozom már, nem szorulok rá.
Nem a’, feleli Bertel és még jobban nevet magában, mert Bertel az évek
multával derüsebb és kedélyesebb lett.
Mert ami azt illeti, ott van a Julius Larsen szállodája, enni meg
innivalóval, megvetett ágyakkal és mindennel, amit csak kívánhat az
ember.
Az ám.
Lars Manuelsen így szól:
Hát hogy áll a dolog, elveszi Julius a Paulinét? Hallottál valamit a
dologról?
Nem.
Mert amondó volnék, folytatja Lars Manuelsen, hogy akkor a Larsen, a
fiam eskethetné meg őket és ez többet jelent, mintha más végezné a
cerimóniát.
Bertel azt feleli erre, hogy semmit se tud, Pauline azt teheti, amit
akar, úgy látszik egyáltalán nem kívánkozik el a kastélyból.
Persze, hogy azt teheti, amit akar. De mit akar és mi a szándéka? Ez
mulatságosan hangzik. Talán bizony magára Willatzra gondol? A kóbor
madárra, a vándorcigányra, aki egyszer az egyik országban van, másszor
meg másikban. A birtokot pedig az a Martin béres igazgatja.
De Bertel, nyilván megőrizte a Holmsenek iránti régi tiszteletét,
bosszantja az, hogy Lars Manuelsen gúnyolódik az ifjú Willatz fölött és
ezt nem is rejti véka alá:
Az anyádnak volt egy kóbor madara, mondja és az te voltál, mondja. Az a
Willatz olyan magasan áll fölöttem, meg az enyéim fölött, hogy meg se
lát minket a földön, még kevésbé veszi észre Paulinét, aki évi bérért
eszi a kenyerét. Az a Willatz úriember, de mi vagy te meg én? És a
mosdatlan szádra se hederít sokat, Lars, hanem legföljebb rácsap egyet:
Erre Bertel jókora tiszteletlenséggel hosszut sercint a levegőbe.
Lars Manuelsen megnémul, mert tudja, hogy ő kicsoda. A mai napig tán még
senki se beszélt vele ilyen bántó hangon és már megy is – megy a
helyére, a munkájához és otthagyja a sagvikai Bertelt.
Lent az úton Holmengraa úr közeledik, maga a malomtulajdonos. Érdekes,
mennyire megváltozott ez az ember. Szürke bekecs, szürke, gyűrött
nadrág, a liszttől fehér, vastag cipő és nagy, keféletlen kalap – ez az
egész külső dísze! A telek enyhültek az évek folyamán és azok az
emberek, akik bekecsben jártak azelőtt, most felöltőt hordanak, nagyon
finomak lettek, de fagyoskodnak is eleget. Holmengraa úr azonban még
mindig szürke bekecsben jár. Pedig már az ura-i előljárónak is
aranypaszománt van a sapkáján és a parti gőzös pilótája is horgonyos,
fényes gombokat hord. Holmengraa úr azonban úgy jár, mint valami
halászhajós vagy mint egy munkafelügyelő. Ha az emberek nem szokták
volna meg az utóbbi években és nem látták volna már máskép is, akkor
nagyon csodálkoztak volna rajta. Hát nem ő volt-e ugyanezen a helyen
Tóbiás király és nem ő gyűrt-e le és kényszerített térdre minden
teremtményt? Ha nem lett volna még most is az a vastag aranylánc a
mellényén, akkor igazán nem lehetett volna elhinni, hogy ő az. Nem,
akkor igazán csak a boltos Theodor halszárítójának nézték volna.
Elhalad a sagvikai Bertel előtt és Bertel köszön neki. Holmengraa ahoz a
négy emberből élló csoporthoz megy, amely lisztet tölt a zsákokba és
bekötözi a zsákok száját. Köszönnék is neki, meg nem is, kettő bólint
egy kicsit, kettő pedig a zsákokra hajol és úgy tesz, mintha semit se
látna. Ezek modern munkások, sárcipőben járnak és kerékpáron mennek
munkába, a biciklijük ott áll a közelben.
Holmengraa úr beszél hozzájuk, nem egyenesednek fel és nem hallgatnak
figyelmesen, hanem a zsákokra hajolva pihennek és úgy hallgatják. Mikor
a gazdájuk befejezte a szavait, kiegyenesednek, gondolkoznak rajta, hogy
mit mondott, aztán hangosan, a gazda jelenlétében, maguk közt
megtárgyalják a dolgot, kifejezik kétségeiket rendelkezéseinek
helyessége iránt, kikérik egymás véleményét, köpködnek, tanácskoznak:
Mit gondolsz, Aslak? mondják. Mit csináljunk? mondják.
A malomtulajdonos indúlni készült, már tett is néhány lépést, de amikor
meghallja az utolsó szavakat, hátraszól: Hogy mit csináljatok? Azt
tegyétek, amit én mondok. Ezzel, azt hiszi tán, hogy elintézte az ügyet.
Ó, bizony mégsem intézte el. De a malomtulajdonos, mint már máskor is,
látja, hogy vége a tekintélynek, fél a veszekedástől és inkább elmegy.
Egyebet nem mer megtenni. Már megtörtént, hogy felmondott Aslaknak, de
akkor a többi alkalmazott azzal fenyegette meg, hogy ők is otthagyják.
Kétszer is megesett ez már és mind a kétszer nem lett a dologból semmi,
hanem maradt minden a régiben.
Történt volna csak ez a segelfossi birtok előbbi gazdájával, a
hadnaggyal: A lovaglóostor megsuhant volna a levegőben – takarodj! Az
évek multán Holmengraa úrnak sokszor visszakellett emlékeznie Holmsen
hadnagyra! Keveset beszélt az, két szót, de a szeme olyan volt, mint két
puskagolyó! Ha a kezével megszorította az ostornyelet, akkor a csontjai
kifehéredtek rajta, de ha kinyitotta a kezét és barátsággal fordult
valakihez, akkor az gazdag és emlékezetes pillanat lett. Jó volt nála
dolgozni, mert tudott parancsolni, igazi főnök volt, úr volt. Talán
aranykarikát hordott a fülében, mint a nagy nyugati hajóskapitányok?
Vagy ezüstveretü, hosszú tajtékpipát szívott? Kövér volt és két székre
kellett ülnie, hogy elférjen rajta a nagyságával? És mégis, senkinek se
csináltak akkora helyet, mint neki és senki se mert vele félvállról
beszélni.
Holmengraa úr még ma is csodálkozik rajta. Hát ő nem próbálkozott meg
minden módszerrel, hogy tekintélyt szerezzen magának az emberei előtt?
Hát nem jutott-e eszébe még az is, hogy szabadkőműves legyen és így
rejtélyes hatalmat sejtessen a háta mögött? De az emberek nem sokat
törődtek ezzel, senki se félt tőle, nem volt olyan együgyü. De nem is
akadt olyan, aki bizonyosan tudta volna, hogy a malomtulajdonos valóbn
szabadkőmüves.
Holmengraa Lars Manuelsenhez lép és azt mondja: Jónapot, Lars. Megint
beléptél hozzám?
Lars így felel: Eszem ágában sincs. Ez csak amolyan időtöltés.
Ole Johan hol van?
Lenn tartóztatják. Addig is én helyettesíteném.
Ma reggel egy napszámost küldtem ide segítségül, hol van az? kérdi
Holmengraa úr.
Napszámost? Tán a Konrádot? – Nem, Lars Manuelsen nem látott semmilyen
Konradot.
Nálam eszik, ott van koszton, me reggel ide kellett volna jönnie.
Akkor talán valahol üldögél és várakozik. Megkeressem?
Keresd meg.
Minden helytelenül megy és a malomtulajdonos a szemöldökét ráncolja.
Bizony, a segelfossi ipartelep királyának sok baja van. Néhány évvel
ezelőtt jóindulatú, kedélyes ember volt, most már kéklenek az erek a
halántékán, sovány az orra, ráncok vannak a szeme körül és a szakálla
ősz. Minden vékony rajta, a keze, az arca, a lábszára, úgyszólván csak
csont és bőr. De ezért jelentéktelen ember volt-e? Hiszen akkor nem
lehetett volna az, aki valósággal volt! Igaz, hogy az ipartelepe már nem
működött olyan tékozlóan nagyszabású módon, mint azelőtt, a malom már
csak nappal őrölt és a személyzetet is csökkentették; de Tóbiás király
maga nem tört meg, sőt még kitartóbb volt, mint valaha. Ha megáll itt,
elgondolkozik és végignéz a hatalmas folyón, a hajóhídig meg a tengerig
és csak a fejét dolgoztatja, akkor az arca erőt fejez ki és a szeme
barátságot sugároz. Hiszen az ifjúság elmult már fölötte, de az öregkor
még nem jött el, koros volt ugyan az évek tekintetében, de azt mondják,
hogy még most is születtek gyerekei a környéken.
Lars Manuelsen jön a napszámosokkal és a malomtulajdonos azt kérdi: Mit
végeztél ma?
Semmit, mostanáig csak üldögéltem, feleli Konrad.
Csak üldögélt és pipázott, jelenti Lars Manuelsen.
Hát mit csináltam volna? kérdi Konrad. Nem jött az az Ole Johan.
Akkor jelentkezhettél volna nálam, majd én adtam volna munkát, mondja
Lars Manuelsen és fontoskodik.
Konrad megvetően néz rá: Nálad? Nálad jelentkeztem volna?
Igen, azt kellett volna tenned, szól rá a malomtulajdonos.
Azt már nem, mondja Konrad. És ha uraságod le akar valamit vonni ezért
az időveszteségért, hát nem bánom.
És akkor minden rendben van, azt hiszed? kérdi a malomtulajdonos. De a
munkád elvégezetlenül hever ott még mindig.
Az igaz, de ha egyszer nem jött az az Ole Johan. Nem tehettem mást.
És azt a két étkezést is levonjam, amit ma kaptál?
Erre a napszámos így vág vissza: Az ételt? Hát éhgyomorral kezdtem volna
munkába? Nekünk, bérrabszolgáknak egyre rosszabb lesz a dolgunk,
uraságod még a szánktól is írígyli a falatot.
Szép kis szóváltás lett volna ebből megint, ha a malomtulajdonos el nem
hallgat. Hiszen tudta, hogy mi lett volna a dolog vége: ez az ember
maradt volna a helyén.
Tulajdonképpen mindjárt haza kellett volna téged küldenem, mondta
Holmengraa és elment.
De Konrad nem maradt adós a válasszal. Gondolja uraságod? Én pedig
vagyok olyan együgyü és azt hiszem, hogy van még jog és törvény az
országban. És ha lemennék a laphoz, alighanem ott is így vélekednének.
Igen, a lapnál így vélekednek, gondolta Holmengraa úr, a jó Segelfossi
Ujságban, amely már a hetedik évét tapossa és a városnak meg a
környéknek a szellemi vezetője. A malomtulajdonos neve néhányszor
megfordult már ebben a lapban, egyért-másért felelősségre vonták, sokat
gáncsolták a lisztárak miatt is, különösen a buzalisztről meg a
finomszemű rozslisztről mondták, hogy drága lett a szegény ember
számára. De a Segelfossi Ujság igazságos lap is volt, a szerkesztő nem
fukarkodott az elismerő szóval sem és ha elismert valamit, akkor az nem
volt jelentőség nélkül való. Azt mondta: mi. Azt mondta: a mi
véleményünk. Egyszer nagynehezen elismerően nyilatkozott Holmengraa úr
működéséről is és ezz írta:
A körülményekhez képest helyeselnünk kell azt, hogy a malomtulajdonos
áthelyezi a malomhoz vezető kocsiutat. Igy lényegesen kisebb az
emelkedés, a kocsisai 100 kilóval többet rakhatnak fel. Az út hosszabb
lett ugyan, de viszont, mint mondottuk, a kocsisok nagyobb szállítmányt
vihetnek. Ki akarjuk fejezni azt a nézetünket, hogy az út átépítése
hasznos intézkedés a városunkra nézve, de nem hallgathatjuk el azt a
megjegyzést, hogy sok szegény ember lovának nehezebb munkában, nagyobb
emelkedéseken is el kell mennie. Kétségkívül a munkaadónak is előnyére
szolgál, hogy az agyoncsigázott munkás reggelenként egészen munkahelyéig
haladhat a kerékpárján és így kevésbbé fogyatkozott erővel kezdheti meg
a napi robotját. Ezt jegyezzétek meg, dolgozó emberek!
Végre odatotyog Ole Johan. Ő a malom egyik régi, jó embere, ostoba és
korlátolt, de hűséges és erős, olyan munkás, aki nem kíméli magát, ha
arra kerül a sor. Nála abban nyilvánul meg az udvariasság, hogy már
messziről köszön és így kiált:
Jónapot. Csúnyán elkéstem, de hát azért küldtem addig magam helyett Lars
Manuelsent.
Holmengraa úr csak bólintott és otthagyta őket.
Haragudott? kérdezte Ole Johan és utána nézett.
De még mennyire! felelte Lars Manuelsen túlzott buzgalommal.
Hát bizony nem volt egészen nyugodt! tette hozzá a napszámos és
kidüllesztette a mellét.
Erre aztán elmondták az egész históriát, megtárgyalták, megvitatták. A
napszámos nem felejtette el megismételni, hogy mit mondott a derék
uraságnak: Jog és törvény az országban? mondtam.
Igen, én is itt voltam és hallottam, szól közbe Lars Manuelsen, aki most
Konrad pártjára állt. Erre a támogatásra Konrad felbuzdul és még jobban
veri a mellét.
Te is tudod, Lars és te is, Ole Johan, hogy elvégzem a munkámat és
teljesítem a kötelességemet. De ha ő úgy rohan rám, mint valami zsarnok
vagy rabszolgahajcsár, akkor mondhatom, nem vagyok én az az ember, aki
befogja a száját. Ezt az emlékezetébe vésheti. Mert vagy a szemébe
mondom a véleményem vagy egy szót se szólok.
Nem, mondta Lars Manuelsen. De mit is akartam? tudja-e valaki, hogy mért
akar a boltos Theodor zászlót lengetni?
Konrad megsértődztt, azt hitte, hogy egy darabig, ha tudja kötni a
figyelmüket. Aztán otthagyja őket, elhalad a sagvikai Bertel, meg a
kerékpárok előtt, útközben szemügyre veszi őket és megáll a zsákot
kötöző csoportnál.
De Ole Johan ledől egy zsákra, hogy a liszt csak úgy porzik körülötte. A
disznó. Ó, nem nagy baj, egy kis liszttel több vagy kevesebb nem árt a
ruhájának. Azelőtt is csupa liszt volt és a kovász csomókban ül a
ruháján.
Hogy mért akar lengetni? mondta. Megkérdeztem, hogy miért fagyoskodik
egy embere ott a zászlódombon. Majd kiderül idővel, felelte a Theodor:
A felelet egészen őrá vall, meg az eszejárására, mondja bosszusan Lars
Manuelsen.
Ole Johan felkelt, levetette a bekecsét, hogy munkához foghasson. De a
kíváncsisága túlságosan nagy volt, szinte megbénította. Csak
megtudhatnám! mondta. Te mit gondolsz, Lars?
Talán megint a Theodor újabb hiúsága és hencegése.
Ole Johan így szólt: Tudod mit gondolok, Lars? Azt gondolom én is, hogy
semmi egyéb, mint a Theodor hiúsága és hencegése. Hogy az ördög vinné
el!
De így csak magukat kínozták az esettel és üresnek érezték az eszüket.
Ole Johan még mindig nem nyúlt semmihez és hirtelen így szólt:
Hátha a svéd királyi herceg! Tán az jön vadászni!
Lehet!
Erre Ole Johan olyan oktalanul dühös lett, hogy megint magára kapta a
bekecsét és ezt mondta: Menjünk oda Aslakhoz és hallgassuk meg, miképpen
vélekedik ő meg a többi.
Igy múlt az idő. Igy dolgoztak és működtek a maguk módján ezek az
emberek, így szereztek táplálékot a szívüknek. Nekik is voltak
látomásaik, ha elkalandoztak a képzelet birodalmában.
De a munka pihent.
Mikor odaértek Aslakhoz meg a többihez, nekik is feltalálták azt a
históriát, hogy a napszámos milyen derekasan a sarkára állt és azt
mondta, hogy van jog és törvény az országban. És Konrad
emlékezőtehetsége nem gyengült, sőt inkább erősbödött, eszébe jutott,
hogy még a „rabszolgahajcsár“ szót is a malomtulajdonos arcába vágta meg
aztán azt, hogy „szabadkőmüves“. Hat felnőtt ember hallgatta a
hetediket. Pihent a munka.
Ujmódi munkásemberek voltak ezek, kerékpáron jöttek, vászonzubbony volt
rajtuk és óralánc fityegett a mellükön, makacsul ragaszkodtak ahhoz,
amit akartak és lementek a laphoz. Mindegyiknek volt nézete, ismerték a
saját értéküket, sőt csak nekik volt értékük, mert sokan voltak. Hova
lettek volna a többiek őnélkülük? És mit tehettek ellenük? Kapitalisták,
jön a leszámolás napja!
Ole Johan megpróbált előhozakodni a nagy ujságjával: a zászlódombon levő
emberrel. De Aslak meg a többi nem tudott semmit, megrögzött emberek
voltak, még fantáziájuk sem volt, visszatértek a Konrad ügyére. Ó, a
Konrad ügyéről érdemes beszélni, azon csillapíthatták szívük szomját.
Ekkor Ole Johan csalódottan és sértődötten a maga kötelességére gondolt,
fölemelt fejjel ment a helyére a munkájához és hátrakiáltott a
napszámosnak:
Konrad, te is gyere, de rögtön!
Lars Manuelsen pedig a dolgára ment.
Ha megtudsz valamit, akkor gyere föl és mondd el nekünk! kiáltott utána
Ole Johan.
Majd bolond vagyok! gondolta tán magában Lars Manuelsen. Ezek az öreg
pajtások elfelejtik, hogy kinek vagyok az apja! elmélkedett tán magában.
Lefelé ment a domboldalon és törölgette a ruháját.
Kornelius pedig még mindig ott kémlelődött a zászlódombon. Lent a
szatócsboltnál ugyanolyan sürgés-forgás volt, mint máskor, vevők és
nézők, gyerekek és kutyák, ládákat és hordókat rakodó szolgák, akik az
árut vitték be a boltba, kicsinyben való eladásra!
Hogy a kicsiből ilyen nagy lehetett!
2.
Ugyanaz az épület volt, ahol az öreg boltos Pera szatócskodást
megkezdte, de azóta hozzáépítettek és kétszeresen megnagyobbították. Ezt
mind Theodor tette.
Fönt a padlásszobában feküdt az öreg boltos Per és nem akart meghalni.
Valóságos csoda volt, hogy ilyen sokáig húzta, bár a bénult oldala
nagyon lesoványodott és a jó végtagjai is olyanok lettek, mint a vékony
női kéz és láb. Meghalni? Persze, hogy meg kellett halnia, de nem most,
addig nem, amíg el nem jön az ideje! Az emberek már messziről hallották,
hogy mennyire nincs kedve meghalni: ott feküdt az ágyában és a padlón
kopogtatott a botjával, sokszor kopogtatott, dübörgőn és beleavatkozott
mindenbe. A mellényét mindig magán tartotta, hogy legalább felül ne
fessen úgy, mint a fekvő beteg. De beteg volt, szánalmasan béna,
szakállas és hátul fehér volt a haja töve a tarkóján. Nyáron, ha
elkövetkeztek a meleg napok, ki szokták vinni a szabadba és olyankor
nagy élvezettel nézte a nagy forgalmat a szatócsüzlete körül. Télen
azonban, amikor rövidek voltak a napok, nem olvasott ujságot meg vásári
jelentést, mert drágálta a lámpaolajat, inkább sötétben feküdt és
hallgatta a hattyúk dalát a messzeségből, mérföldnyi távolságból és ez
kellemetlen hang volt, borzongott tőle. Mint mikor a szél süvít az eresz
fölött, vagy mikor a templomajtó nyikorog, vagy ha a nagy kapuk
recsegnek a pántjaikon. Hgy az ördögbe is, mit rikácsolnak ezek a vad
madarak? Hiszen senki se bántja őket!
De nyáron, a világos éjszakákon egészen más ember volt Per, olyankor
tervezgetett és az üzletét vezette. Persze ez csak gyerekség volt,
ostobaság. Azt hitte, a kereskedelem ma is olyan, mint az ő korában,
legföljebb is nagyobb arányokat öltött. És még mindig hitt az olyan
árukban, mint a vizesperecek, amiket a parti hajósok üres hordóikban és
koporsókban hoztak Bergenből. Hitte, hogy nagy dolog a vasszög, sok
ládára való három- és négyhüvelykes vasszög, meg a prominclirudacskák a
gyerekek számára, a papírgallér és az ingmell – pedig hát mit kezdenének
ma ilyesmivel az emberek? Boltos Per régimódi ember volt, takarékos a
butaságig, mindenképpen óvatos és nyakas szatócs. Az ám. De amikor így
az ágyában üzleteket kötött, elavult árakkal, akkor Isten tudja, vajjon
értette-e a dolgát és nem gondolta-e, hogy valakit alaposan becsapott.
Önmagát vagy valaki mást, de valakit feltétlenül becsapott. Mintha arra
született volna, hogy alkudjon és kereskedjen, kiírthatatlan
hajlandósága egyre továbbvezette, már régen túl volt azon, hogy az üzlet
körül könnyen forogjon a nyelve és könnyen fogadkozzék, már kinőtt a
csalás gyerekes, egyszerű módszereiből, talán már egészen a visszájára
jutott el: becsapósdit játszott. Alamuszi, groteszk ember lett belőle.
Megkoppantotta botjával a padlót. A felesége nagy nehézkesen feljött a
szobába, annak azt mondta, hogy küldje fel Theodort, de mikor az asszony
tovább is ott állt előtte és egyáltalán nem sietett, az öreg röviden
megismételte a kívánságát. Nem szól a feleségéhez, csak ha kénytelen
vele és nem is néz rá, mert ostoba tehénnek tartja.
Az attól függ, hogy a Theodor ráér-e, mondja az asszony.
A Theodor jőjjön fel, kiáltja a boltos Per.
És Theodor felment, vagy nem ment fel, aszerint, ahogy kedve tartotta.
Ha az apjának sokáig kellett várnia, akkor megint leüzent, de a hangja
már ridegebb volt. Lám, az öreg keménynyakúnak még mindig volt némi
hatalma, hiszen az egész üzlet az ő nevén ment: P. Jensen – ez állt a
cégtáblán. Theodor nem mert cicomásan az apja elé járulni, a gyűrűit
gyorsan a zsebébe csúsztatta. Így tett most is.
Megáll az ágynál és rég megszokott tiszteletből nem ül le a székre.
Nem tudtál jönni, amikor kopogtam? mondja az apja.
A pincében voltam, feleli a fiú
Nem hiszem. Van gyufánk?
Gyufánk? Van.
Nem emelkedett az ára?
A gyufának? Nem.
Ezer ládával kell venni, mondja az öreg, akkor majd emelkedik.
Ezer ládával? Hiszen az egy egész hajórakomány és hol raktározzuk el?
A csónakházban. Nem lesz többé tánc a csónakházban, az bűn. Rossz álmom
volt emiatt. A vér vágyát gyufa pótolja majd a csónakházban.
Theodor rég megszokott tiszteletből nem nevet és nem csapkodja a térdét.
Az apja le akarja győzni a hús vágyát, gyufával akarja kiűzni az
ördögöt! Azzal nem is törődik, hogy veszíteni is lehet a dolgon, meg
akarja venni az egész gyárat, azt akarja, hogy északon az övé legyen
minden gyufa. Gyerekség – az apja már gyerekes lett. Ezer láda gyufát
nem is lehet hajóra rakni, sok helyet foglal el, de súlya alig van. És
mit jövedelmezne ezer láda gyufa? Semmit. Ha még sétabot vagy blúzkelme
lenne!
Ezer láda, úgy határoztam. És van sónk? mondja az öreg és arra gondol,
hogy a könnyű rakományt valami nagy teherrel kell ellensúlyozni.
Só? Annyi van, amennyi a nyárra kell.
Tele van a hordó?
Hát egészen tele éppen nincs. De hát a só a melegtől is fogy.
Zöldfülű, te akarod tanítani az apádat? Tehát száz hordó só! Menj le és
írd föl!
Mindez csak üres beszéd volt. Theodor lement, de nem írt föl semmit. Meg
tudta érteni az apját, amiért annyira a szívén fekszik, hogy a hús
vágyának a rovására gyufát vegyen, sőt még azt is, hogy az üzlet
kedvéért hajlandó ilyen nagy sópazarlásba bocsátkozni, de az apja
beszámíthatatlan volt. A csónakházhoz nem szabad hozzányúlni, az volt a
fiatalság táncterme, hihetetlenül jól jövedelmezett. Igaz, hogy a
bolttól nemrég elvették a bormérési jogot, de még így is sokan jöttek a
kis Theodorhoz és ő kisegítette őket egy-két palackkal a szombati bálra.
És ha Theodor nagyritkán maga is lement a csónakházba felcicomázottan,
selyempánttal a cipőjén, akkor úgy festett, mint valami úr, igen nagy
úr, gazdag ember és az ott levő leányok szemében a legnagyobb,
elérhetetlen valaki. Egyébként a Theodor gyerek hercegnőbe volt
szerelmes és a lányokra ügyet se vetett. Isten talán azért aggatta rá
ezt a bajt, hogy csupa ürességtől és pöffeszkedéstől a levegőbe ne
repüljön. De ez nagy baj volt.
Megint felhúzza a gyűrűit és belép a boltjába, a birodalmába. A pult
előtt tolongók útat nyitnak neki, fölemeli a csapódeszkát, bemegy a
nyíláson és megint lehajtja a csapódeszkát. Most ő parancsnok. A fiatal
fiúnak két segédje van, a polcok és fiókok tele vannak áruval, a
mennyezetről áruk lógnak le, a padlót áruk borítják, ebben a
szatócsüzletben minden van, amit ember megkívánhat, selyemkelme,
cserépkályha, fehér kalács. Theodor még a Segelfossi Ujságban is
hirdetett a hűhó kedvéért, pedig ez fölösleges volt, mert nem voltak
konkurrensei, de hát modernül akarta vezetni az üzletet.
Az öreg boltos Pernek fogalma se volt róla, hogy tulajdonképpen mi
történt odalent, a lába alatt, azt mondta, hogy gyufa, azt mondta, hogy
só. Azt hitte, még mindig úgy van, mint az ő idejében, amikor a napi
bevételt egyetlen bőrzacskóba lehetett tömni és éjszakára a párna alá
dugni? Manapság a forgalmat nagy könyvekbe vezették és az irodában csak
maga Theodor ült magas forgószéken és írt, írt mindenkinek a világon.
És kezdetben, amikor még kicsi volt, azt írta, hogy kiváló tisztelettel
Theodor Pedersen, mert az apját Pernek hívták, most már úgy írta, hogy
Theodor Jensen, mert az apjának Jensen volt a vezetékneve. Az anyja
keresztelte át az apját, mindenáron kalapban akart járni és nagyságos
asszony akart lenni. Így gyarapodott a jelentőségében minden, egyik
dolog a másik után, de a legjobban a kereskedés. Gyufa és só? Nem, hanem
konzervdoboz és makaróni és svájci sajt. Az a nyakas nyomorék odafönt a
padláson ma is kecskesajtot akart, mint azelőtt, – együgyű ember, hiszen
kecskesajtot már nem is lehetett felhajszolni, mert senki se tartott
kecskét. Ez az áru eltünt, mint ahogy eltűnt a papírgallér meg a
vizesperec is. Az öreg még kaphatott valami kecskesajtnak csúfolt
zsírsajtot, meg juhsajtot is, hogyne, de a többi, amit mondott, annyit
ért, mintha a földre köpött volna. Ő volt a bolt legrosszabb vevője,
mert olyan régimódi volt. Hát nem vehetett volna a többiek módjára
rochefort-t ezüstpapírban és camambert-t csinos fadobozokban? Neki ez
mind csalás. A tejgombóchoz értett, de a makarónihoz annál kevésbbé. Nem
tartott lépést a város és az emberek lendületével, már nem akadt olyan
ember, aki ne vízben főtt makarónit evett volna, jobban ízlett az, mint
a kalács s puha volt, igazán jó lett volna, ha itt is olyan hullámzó
makarónierdők nőnek, mint a külföldön!
S ezt a sok előnyt még tetézte az új, kényelmes és könnyű háztartás.
Vaj? Az emberek nem köpülnek már vajat, hanem lementek a boltba és
Pellerint (növényzsírt) vásárolnak. Az éléskamra meg a kémény tele
hússal, szallonával, meg hallal? Az ember halálra nevette volna magát,
ha valaki még mindig besózott ételt tartott volna. Hiszen rengeteg
sokfélét lehetett már konzervformában kapni, mint konzervételt. Ez már
készen volt, megfőzték, éppen csak hogy meg nem rágták, mindig készen
állt arra, hogy az emberek kibontsák és szopogassák. Ó, mennyit kellett
a szegény asszonyoknak ezelőtt kínlódniuk a háztartással a mostani
időhöz képest! Mire kellett még a szájnak fog? Hiszen a díszfogak
zsinóron lógtak a fogtechnikus boltjában, a konzervételhez pedig nem
kellett, csak kanál. A konzervételek azonkívül sótlanok voltak és ez jót
tett azoknak, akik gyomordaganatot kaptak a sok sótól. Hát nem volt itt
föllendülés az egész vonalon?
Csak Nils varga, meg a fia vesztették el a kenyerüket. Valamikor ők
voltak a legszükségesebb emberek Segelfossban és a környékén, ők varrták
az erős bőrcipőket, – eltartottak egy-két évig is, – ők tudtak rávarrni
cifra szegélyt, hogy díszére vált a csizmának – és mégis elvesztették a
kenyerület. Manapság már a boltban vásárolnak cipőt az emberek. Az ám! A
bolti cipő olyan fényes volt és olyan helyes volt az orra, hgy az
embernek még a nyál is összefutott a szájában.
Nils varga néhány évig még csak bírta valahogy, de közben egyre
soványodott, már csak az árnyéka volt önmagának, olyan vékony, mint egy
bérmálkozó gyerek. Csak somfordált a házak közt és egy-egy csésze kávét
meg egy karéj kenyeret kunyerált, ahol tudott és minden szemétrakáson
találkozott ezekkel a gyári cipőkkel meg gyári csizmákkal, mert azokat
az emberek két hónap alatt elkoptatták, aztán elhajították. Bizony, Nils
varga még bírta néhány esztendeig, aztán Amerikába küldte a fiát, maga
azonban ott maradt a romok közt és átéhezte a napokat. Meg kell adni,
hogy néha bőkezű és jólelkű emberekre is akadt. Például találkozott
Baardseennel, a távíróállomás főnökével és néha kapott egy-két sillinget
tőle. Jó barátság volt köztük, úgy kezdődött, hogy Nils varga egyszer
elment a távirda főnökéhez, rámutatott annak a cipőjére és kérte, hogy
talpaltassa meg vele. Nem, mondta Baardsen, arra nincsen pénzem. De van
pálinkám és néhány koronám, mondta. Azóta Nils mindig kapott valamit,
amit Baardsen nélkülözhetett.
Július nagyon jó volt Nilshez, a Larsen szállodájában sok falat akadt a
szegény, lesoványodott éhenkórász számára. Adj Nilsnek enni, hosszú
útról jött, mindta Julius az anyjának, aki a konyhát vezette, adj neki
egy jókora darab húst. És ha fölmégy a kastélyba Paulinéhez, akkor ne
mondd, hogy üres gyomorral jöttél el a Larsen szállodájából, mondta
Julius Nils vargának. Még nem esett meg velem, hogy elmentem volna a
Larsen-szálloda előtt anélkül, hogy nagy traktamentumot ne kaptam volna,
adta vissza a szót Nils varga ravaszul és alázatosan. A vén róka!
Egy másik hely, ahol Nilset ugyancsak jól fogadták, Rasch ügyvédné
konyhája volt. Nils varga sohase látta magát az ügyvédet. Kövér, pocakos
ember volt az, mindig csak az irodájában ült, örökösen szuszogott és
nagy ügyeket intézett. Nils csak az asszonyt látta, a jótét lelket, aki
valamikor mint Salvesen kisasszony szolgált a Segelfoss kastélyban a
hadnagy idején és azóta nagyságos asszony lett belőle. Bizony, mindenki
sokra vitte a régi időkhöz képest. A hadnagyéknál Salvesen kisasszony
csak bérért szolgált, és elég furcsa, de akkor is elégedett és boldog
volt. Most pedig Raschné őnagysága lett belőle, bőviben volt a pénznek,
s azonkívül két gyermeknek az anyja, mi kellett még a boldogságához? De
az asszony mégis nyomorultnak érezte magát, ideges volt és ingerlékeny,
sokat sírt és nagyon egyszerűen öltözködött, bár selyemben meg
bársonyban járhatott volna. Micsoda állapot! Hát ahhoz volt ereje, hogy
két gyermeket hozzon a világra? Vagy ez csak azért volt, hogy elfelejtse
Holmengraa úr kikötőmesterét, – annak menyasszonya volt akkor, amikor
Rasch ügyvéd jött és feleségül vette.
Ha Nils varga egy sajátmaga fabrikálta cirokseprűvel csoszogott be a
konyhába, vagy egy gyermekcipőt hozott, amit az asszony megbízásából
rendbehozott egy kicsit, Raschné leült mellé, mindenféle ennivalót tett
elébe, beszélgetett vele a régi napokról és érdeklődött az Amerikában
levő fia iránt. Az ám, tulajdonképpen ennek a furcsa Raschnénak támadt
volt az az ötlete, hogy a Nils fia utazzék Amerikába, de sajnos, neki
magának nem volt nélkülözhető pénze, csak néhány korona, húsz korona,
amit mindenféle apró fogással csent össze a konyhapénzéből. És a bolond
asszony majdnem sírt, mikor odaadta Nils vargának a húsz koronát, ezt a
pár garast a fia számára, és pírba borult az arca, mert csak ilyen kevés
volt a pénze. De idenézz, mondta Raschné, itt több van, az egész jegy
ára, az ifjú Willatz adta, mondta az asszony, Willatz Holmsen, tudod. És
Raschné elmondta továbbá, hogy írt az ifjú Willatznak, aki messze volt,
kint a széles nagyvilágban, muzsikált az embereknek és híres ember volt.
Bizony, írt neki, megkapott mindent, amit kért, bőségesen kapott. Pénz?
írta vissza az ifjú Willatz, tessék! Akárcsak az apja tette volt
annakidején, ha valaki kért tőle. Ó, a kastélybeli Holmsenék, az volt ám
az uraság. És a fiú egészen az ő vérük, minden porcikájában a szüleire
ütött. Az idén nyáron hazajön és hosszú ideig megint a nagy kastélyban
lakik.
Raschné különös módon megindult, és lelkesülten beszél Nilsnek, nem
törődik azzal, hogy a cselédei is hallják. De ezalatt mintha tűkön ülne,
kéri Nils vargát, hogy gyorsan egye meg a vajaskenyeret meg a kalácsot,
hogy le lehessen szedni az asztalról, mert nem jó, ha az étel ott áll.
Aztán kisiet az éléskamrába és mikor visszatér, megkérdi, hogy nem
vinné-e magával ezt a gyerekcipőt is egy kicsit összevarrni, már be is
csomagolta egy nagy csomagba, hogy ne veszítse el egykönnyen.
Mikor aztán Nils a csomaggal a hóna alatt megint az ajtóban áll, Raschné
mintha már nyugodtabb lenne és ekkor újra kezdi kérdezgetni:
Tulajdonképpen hogy megy a sorod? Mert nem valami melegen öltöztél fel
ebben a hidegben.
Melegen? feleli Nils varga tréfásan és nevet a fonnyadt arcával, mert
most már jóllakott. Nem is birok el magamon több ruhát, mint amennyi
rajtam van. És azonkívül olyan gyorsan futok, hogy a hideg messze marad
mögöttem. Haha, bizony úgy teszek, mondja Nils varga.
És Raschné megkérdi: Hát a fiadtól még semmit se kaptál?
Ó, hogyne, feleli Nils, persze. Csakhogy leginkább levelet. Mert neki se
megy olyan fényesen a sora. De örülök, hogy olyan pompás dolga van.
Mást sohase kaptál, csak levelet?
Dehogynem. Fényképet.
Mást nem?
Nem a’. De azt ígérte, hogy legközelebb majd küld. Nagy betűkkel ír és
tisztán, könnyen el lehet olvasni. Úgy írja a nevét, hogy Nelson.
No hiszen, csak élne a hadnagy! mondja Raschné és ökölbe szorítja a
kezét. Majd az rávenné a fiadat, hogy úgy írjon, hogy még könnyebben
lehessen elolvasni.
Erre Nils varga nem felel semmit, de amikor megköszöni a vendéglátást és
indulni készül, azt mondja Raschné, hogy majd az ifjú Willatzcal irat az
amerikai fiúnak, annak a Nelsonnak. Erre Nils – mivel a lelke egészen
elvakult az amerikai fiával szemben, akinek olyan jó sora van, – így
felel:
Igen, de az nem lesz jó, mert mondom, nincs neki olyan jó dolga. Hát
Isten bocsássa meg, hisezn a fényképén látom, hogy rendbentartja magát,
mindene van, ami kell, ruhája, órája és miegymás. Azt mondja, hogy haza
akar rándulni és én csak elleszek valahogy, amíg megjön. Mégegyszer
nagyon köszönöm, nagysága.
Aztán csak gyere el hamarosan, mondja Raschné.
Mikor aztán elment Nils varga, az asszony így nyilatkozik a cselédek
előtt:
Majd ő megtanítaná azt az amerikai Nelson urat! Hát nem pukkadni való?
Fényképet küld, attól aztán meghízhatik a sovány apja. De várjon csak,
amíg az ifjú Willatz megjön!
És erről jut eszébe, hogy egyszer már igazán fel kell néznie
Segelfossba, a kastélyba, rögtön indul is, napról-napra halasztotta, már
megy ebben a minutumban – hozd ki a köpenyemet, Florina. És ne
felejtsétek el, lányok, hogy egyikőtöknek le kell mennie a boltba
kávéért, amíg nem vagyok itthon!
Ó, a jó Raschné megígérte az ifjú Willatznak, hogy néhanapján felnéz a
kastélyba és ezt meg is akarta tenni. Ott most a kis Pauline vezette a
házat, szorgalmas lány volt, több cseléd dolgozott a keze alatt, a
birtokot pedig Martin béres igazgatta s ő a fél-lapp Patternek meg a
többi béresnek parancsolt. Raschné mindig mindent rendben és tisztán
talált ott, de ősszel és tavasszal az ezüstneműt is látni akarta.
Feltétlenül. Hiszen kötelessége is volt, mert hát megígérte, meg aztán
azt az ezüstneműt árdemes volt ám megnézni! Ó Istenkém, a tálak, az
aranyosfülű levesestálak, a süteményestálak, a tálcák, a kancsók, a
késnyelek végén a zergefej, no meg az úr, meg az asszony szobájában az
ezüst mosdószerszám. És sehol egy szoba megdöbbentő pompa, festmények,
márványszobrok, aranyozott csillárok, ékszeres szekrénykék nélkül.
Raschné gyönyörűségét leli ebben, gazdasszony korából kiirthatatlan
tisztelet maradt meg benne minden iránt, ami a kastélyban van, sehol
sincs olyan, mint ott, még ha csak a két főlépcső korlátjáról van is szó
– nem tudom, miből van az, de úgy csillog, mint az arany. És mivel
Raschné egyszer azt olvasta az ujságban, hogy valamelyik uralkodónak
arany evőkészlete van, ezt mondja a cselédeinek a konyhában: A
kastélyban volt egy evőkészletünk, amelyet sohase használtunk. Aranyból
volt az? kérdezték a lányok. Hát nem mondom éppen, hogy aranyból,
felelte Raschné, de legalább is ezüstből. Sohase használtuk, mert
túlságosan nagy volt az értéke. Sohase volt kéznél, hanem mindig
becsomagoltan feküdt a szekrényben. Gondoljátok csak el, huszonnégy
személyre való tányér! Ezüst tányér? kiáltották a lányok. És Raschné így
felelt: Igen, ezüst vagy arany, nem tudom, de jól emlékszem, egyszer
huszonnégy tányért láttam!
Az ám, Raschné talán túlzott és hazudott és jókedvű volt. Ezért volt
emelkedett hangulatban, mikor Segelfossba ért és mikor meglátta
Paulinet, így kiáltott: No, itt jön a felügyelő ellenőrizni!
És Pauline így válaszolt: Jó is lesz, mert a Martin béres éppen most
kapott levelet.
Hazajön?
Nemsokára. És most tessék megmondani, hogy mit kell csinálni.
Ezt nem is volt olyan könyű megmondani, előbb alaposan meg kellett
hányni-vetni a dolgot. Az ifjú Willatznak a kastélyon kívül volt még két
szobája a téglaégetőben is, ahol az apja húzódott volt meg, de vajjon
hol akar majd lakni a fiú. Mind a két helyen érintetlenül álnak a
bútorok.
Nem írja, hogy hol szeretne inkább lakni? Hallod-e, Pauline, itt kell
rendbehoznod mindent. Azt hiszed, hogy olyan ember, mint ő, lakhatik
másutt is, mint a kastélyban? Takarítsd ki az apja szobáit, a hadnagy
szobáit, az egész északi szárnyat, tudod. Gyere, nézzünk át mindent!