ujjászültnek érezte magát utána.
– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a folyam árja
elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak
lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott a csónakkal
kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most is ott
lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony
megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik
barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, a mikor
visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.
A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a
csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy
meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.
A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló
sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét
árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit, azok már fürdés
után öltözködtek.
Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában
csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak ezen az úton
lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.
Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe
kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet és a
gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott
hozzá: eszmélete elhagyta.
Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.
Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól látta
magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya, a ki a
többinek parancsolni látszott.
Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek gyógyszeréül a
foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a damascusi szultán levelét. Ő
olvasta el azt.
– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon, szigorú
tekintettel. Mikor jöttél el onnan?
– Mikor a rózsák nyiltak.
– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi volt az
utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?
– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok császárját
el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.
– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a világban?
– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem idáig.
– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért minden
kivánságodat teljesítse.
– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet
kiszabadítani.
– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát meg tudod
gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.
– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.
– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e orvosolni?
Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?
Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai barlangban
annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony állítása
szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke hályogtól ered.
Mária ezt felelte:
– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem
kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan nem
tudok.
– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a szultán kinzó
fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását vissza add. Tudd meg
az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az egész világ egyet fordult a
sarkában. Akkor még virult az a béke, a mit Malek Adel szultán szerzett
az izlamhivők és a messiáshivők között. A német császár és Coradin, meg
Malek Kamel kalifák mély barátságban éltek; magad is tanuja voltál e
barátságnak. Azóta a német császár haza ment a maga országába, más frank
fejedelem jött helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a
háborút keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot.
Mizraim gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről
semmit. Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk
eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a
háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét.
Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e rossz
hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a postagalambok, a mik
ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a hozott leveleket elolvasom.
Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt olvasom fel belőlük a
szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a keresztyének vezéreivel
ajándékokat vált. Már most tudod, hogy miért nem szabad neked Szeif
Eddin szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az
újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz magaddal,
szavamat megfogadd.
Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.
Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör
oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas
boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, ide benn
mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a
világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas
ellensége és szövetséges jó barátja, a ki ha összeszorította a markát, a
győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki
belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a
fejét sötétkék lepel takarta.
– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az indusnő,
Máriát odavezetve a kalifához.
– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével Máriának,
hogy jőjjön oda hozzá.
Mária odatérdepelt eléje.
A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá az
újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó hangon
mondá:
– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt
elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a
halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet
tanujelei.
(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és arczisme.)
Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.
– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te
visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának
is?
Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A
legtiszteletreméltóbb patriarchafő tünt ki ez alól, a milyennek
Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság, igazság és erő
minden arczvonásában.
A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.
– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.
– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?
– Istennél a hatalom.
– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.
Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus nőnek,
hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyuladás
ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára volt téve. Most
kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, a mit ő csodaképen
gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?
Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a
kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett
csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely szemeit így le
tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?
Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha fény
érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett
utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a sötétség!»
Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang izzadta
nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit. És aztán
folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg
szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig
hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arczáról a boritékot.
«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt,
szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a szemem világát!»
S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni Istennek, a
ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt szemeinek legelső
könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassankint,
óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert
drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenkint rámutogatva a körüle
álló alakokra. Hölgyei vették körül.
– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te
pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! a meztelen
kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».[10] Milyen régen láttam! Óh mi drága
jó a világosság! Adjatok több világosságot!
– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek lassan kell
hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős
fény neked még tiltva van!
– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.
Máriának szemébe szökött a köny.
– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a
sötétséget!
– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a
kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő
könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. A mennyi
aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én
parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden utaidon.
Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt gyürűjét húzta
az asszony újjára.
– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy Egyiptomon
keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi:
«mit parancsolsz?»
Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.
A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá: «mit
parancsolsz?»
– Vezess az uramhoz!
Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát: «menjünk».
Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra
láthassa.
Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő megállítá egy
szóra.
– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól
szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kivánva volt,
s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már most lásd, hogy mit
tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled.
Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova szállítalak, míg biztos helyre
jutsz. Igy keress magadnál tanácsot, a hol eddig kerested. Kezedbe adom
ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a
békói lakatját, a harmadik a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját
nyitja fel, a hol az aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a
folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán
kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod
most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan
jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek veled,
a mit nem kértél tőlem.
Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a
kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a távol látszó
rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.
Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó meleg
volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve, mint a sütők
műhelye.
Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe a
folyosót. Máriának nem volt megmondva, hogy melyik a börtön, melyik a
kincstár? választhatott találomra.
Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi örök
lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz ragyogott
Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.
Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt, a mibe
alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak világosság.
Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a milyen a
domború szikla kívülről.
Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak meggörnyedten.
Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt. Mintha
halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen, koporsóba zárt
halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék voltak vágva a
sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva vaspántokkal a falhoz kapcsolva
emberi alakok; – férfiak. Azoknak a sirása hangzott. A folytonos hőség,
a mi tagjaikat az áthevült sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket
arra, hogy sírjanak. A könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá
üvegcsék voltak kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a
mit valaha keleti satrapa mosdóvizül használt.
Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet suttogá:
«Lebée László».
Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás adott.
Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak nyögött
lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a vaspántok
zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az: egyszer aztán
benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a kulcs bevált.
– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.
Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.
Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen alak omlott a
lábaihoz, görcsösen belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária
kénytelen volt őt kihurczolni magával az élők sírboltjából.
Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a csontvázzá
aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez eltorzult vonásokban az
állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő
szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna
tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok, a kik valaha
hizelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és
beszélt hozzá biztató szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is
felelt az rá, talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett
beszélni?
Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán kincstára
szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle, a mennyit két
ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik
embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú
folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott
letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a
rácsajtót kinyissa.
Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt
udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.
A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással
közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra rémült nő felé
emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak
szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s kegyetlen ordításával végig
dörgé a sziklafolyosót.
Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint
egy gyáva gyermek.
Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a halállal
játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a felesége
köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő
indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő
vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében
a martyrok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a
szultánhoz, a kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily
csalárd utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán
elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi
alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse
előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását,
hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor
ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, a
mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.
Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak
nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt tovább menni. Az
érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer ez a szó vált ki
érthetően: «Isten!»
Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni
a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségimet kergesd
el!»
A fenevad az énekszóra elhallgatott.
Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én
megsegítlek!»
Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnankivülről egy
mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:
«Tégedet én megsegítlek!»
Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá, a
honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot ordítva
szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a
sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással hentergett alá s fel
az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent
meg.
– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.
– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az
oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.
Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult alakra
mutatott.
– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!
Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele
az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.
Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem üldözte
többé, térdre esett.
– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd
kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!
Azzal futottak le a szédítő meredeken.
Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelébb is az elnyomorodott
férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.
– Siessünk! siessünk! szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a
tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. Húzd fel a vitorlát! kiáltá a
csónakban ülő fedáira. Szelünk van. Repüljünk.
S Máriát is siettetve erőteté be a csónakba.
– Itt a szél! Repüljünk.
Nem szél volt az, a mi ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül
alárohanó fergeteg, a milyenben Istennel járó lélek tengerre nem bizza
magát.
Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.
– Hiszen te elvégezted, a miért idehoztalak mondá neki Horus.
– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.
– És Malek Adel szultánt megölted.
Mária még jobban elbámult s a fejét rázta értetlenül.
– Szót se róla. Akárhogy ölted meg tied a dicsőség. Első dái áldoát
lettél azok között, a kik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra.
Látod a torony ormán azt a sárga zászlót. Ez azt hirdeti, hogy Malek
Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, a melyben egy szerelmes
asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A
többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek
Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj galamb, repülj!
Malek Adel, a mint elbocsátá Máriát, úgy tett, mint az elkényeztetett
gyermekek szoktak tenni. A mint az orvos eltávozik, jól esik megszegni
rendeleteit. Mária megtiltá neki, hogy a teljes világosságra kimenjen.
Az ilyen hatalmas úr pedig nem hágy magának parancsolni. Átment a
szomszéd terembe, melynek egy ablaka a tengerre nyilt Az az ablak zöld
redőnynyel volt elzárva, melynek sürű rácsozata között a szabadba
lehetett kitekinteni. – Ő már évszakokon keresztül nem látta a világot,
a tengert, az Isten egét. Ki parancsolhatta volna meg neki, hogy akkor
is behunyja a szemeit, a mikor már lát?
Az ég egyik oldala sötét volt, közelgett a vihar. Ezen a sötétkék alapon
egy fehér pontot vett észre a szultán. Az a fehér pont sebesebben tudott
repülni, mint a zivatar.
– Ah, ott jön az én postagalambom.
Koradin szultán minden nap küldött egy galambpostát az atyjához
Kairóból.
A galambhozta levelekben mindennap meg volt irva, mennyire haladtak a
keresztyének Damiette ostromával? hányszor verték vissza a rohamot a
szaraczénok. Hogy jöttek hajókon úszó tornyokkal a bástyatorony
ostromára? Hogy dült meg a bevehetetlen erősség?
Hanem az indusnő mindezek helyett csupa békehireket olvasott fel a vak
szultán előtt. Malek Adel még folyvást azt hitte, hogy az általa
megkötött béke a keresztyének és szaraczénok között most válik arany
kalászszá. Pedig már akkor féléve mult, hogy a halál kaszája aratta a
rendet Egyiptomban. Ő azt nem is sejté.
A postagalamb jött sebesen repülve s megszállt az ismerős ablakon.
Ezúttal Malek Adel maga vette őt a kezébe.
A levél vékony papirushártyára irottan a kormánytollainak egyikére volt
göngyölve.
Malek Adel kibontá a papirust s ezt találta rá irva:
«Nem küldtél segélyt. Damiettet elfoglalták ostrommal a keresztyének.
Vitéz seregem leölve. Fiad Koradin.»
Mikor ezt a levelet elolvasta Malek Adel: egyszerre mind a két kezével
kapott a szivéhez, kíntorzult arczát az ég felé emelte, s azzal végig
bukott a szőnyegen. Nagy szive nem birta meg ezt a csapást: megszakadt
bele.[11]
És így csakugyan egy galamb ölte meg. Csakugyan Máriának a keze ölte
meg, a ki látását visszaadá. Csakugyan rá talált az itéletosztó
gyilokkal a Hegyek vénje az elitélt kalifára még a holt tengerbe rejtett
sziklavárában is!
A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a
holt tenger, mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az
orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani,
mint az élő tengert, ez még a zivatar korbácsa alatt is halott marad,
csupán éles barázdák huzódnak rajta végig, a mik phosphorfényben
világítanak fel a lomha alant járó felhők szegélyeire. A széltől
megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik, egy habgerinczről a
másikra, érczhangú csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan
világító arczczal, dæmonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.
De jó a viharral utazni a holt tengeren keresztül. Ennek a haragja
sokkal jobb, mint azé a másik fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol,
összezuzással fenyeget, de röpít, nem lankaszt. A mely utat a
sziklavárig egész naphosszant jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők
széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a
holt tenger a sósbuczkák között, a miket ilyenkor messzire eláraszt a
medréből kitolt tenger.
Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem biró
Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász
gunyhójában mindnyájan menedéket találtak.
Mária gondos ápolása mellett lassankint erőhöz tért ismét Lebée László.
Hetekig tartott, a míg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a
használatát.
Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak:
hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen és maga egy szót
sem mondott abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, a míg a férjét
feltalálta? Ne busítsa vele!
Az alatt míg Lebée László a halászgunyhóban erőhöz jött, Horus maga is
ott volt a közelében; az ifju fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó
Karmelita lovagokhoz azzal az izenettel: hogy egy keresztyén lovag itt
fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek érette fegyveres kiséretet.
Hetek multak bele, a míg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása
mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor Lebée László
annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.
Itt azután Mária búcsut vett a dái áldoáttól.
– Én semmit sem tettem: mondá Horus; csupán csak az én uramnak, a
Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem
te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom néked Lebée
László, ird fel ezt magadnak a szived hártyájára; hogy mind azon szent
nevek között, a kik talik irással vannak a ti almanachotokban sorba
feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a
glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veled.
S azzal saját újjai hegyét megcsókolva, áhitatteljesen érinté azokat
Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.