lett, hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a késlekedés is
javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba visszasiető
friesekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, a kiknek a pápa átka
fejükre zúdítá a zivatart, a mért a harczot a hitetlenek ellen a
damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée László velenczei hajóval tért
vissza Spalatoba; semmi baja sem történt az úton. Onnan azután Dalmátián
és a Szerémségen keresztűl szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.
A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az öreg Bálint
szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol rajtuk az ember,
századnak is beválik egy.
Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép apraja-nagyja
sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is ütközött meg rajta, hogy
még az Anna öcscse is egész elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába
s nem bánik fukaron a csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen
már férje: nincs, a kit csókoljon.
Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki: «lásd,
keresztül törtem minden poklokon ő érte: vissza is szereztem! Most már
itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit beszéltél, hogy még egy pokol
vár azután reám; de hogy hol és mikor? már azt nem mondtad meg.»
Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg.
De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, a ki egyszer Máriának
mondott igazságot. Az a tükör.
Régi ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú idő
multán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége odavolt. Az idők
viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok, a holt tenger, a
porfellegek, az éjszaki viharok, s az a sok lelki szenvedés évtizedek
rontó nyomait hagyták hátra rajta.
«Nem vagyok szép!» mondá a tükörből a képmás.
S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.
Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett; minden
mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a hidegség.
Valjon kire gondol vissza? Ki van a szivében? Évődék magában Mária. Tán
a szép szultána, a kit Malek Kamel háreméből elszöktetett s a ki miatt a
forró sziklákhoz lett lánczolva?
Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a lelke
valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! ha még azt is
ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is visszahozhatná!
Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig, hogy a
kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.
Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az öcscsét
Annát kérje fel: «beszélj te Lászlóval; tán neked megmondja: mi nyomja a
szivét.»
Anna megigérte, hogy majd négy szem közé fogja s kiveszi belőle a titkát
szép szerével.
Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László
összejöttek s kihallgatá, hogy mit beszélnek?
– Vallja meg kegyelmed, édes László sűvem, miért oly busongó? Mi bántja
a szivét?
– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szivem, hogy te
nem lehetsz az enyim.
Anna megrettent nagyon.
– Jaj ne mondjon ki ily szót kegyelmed! hisz ez Isten ellen való vétek.
– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való vétek, s
valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem ellen. Bizony
imádom is: el tudnék előtte naphosszant térdelni s könyeimmel áztatni
kezeit. De szeretni nem tudom. Soha sem szerettem. Nincs nálánál jobb
asszony a világon. Te vagy az én bűnöm, a kiért elkárhozom. Miattad már
annyit vétettem a földön, hogy nincs elég purgatorium, a mi azt
letisztítsa rólam. Tudd meg, hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én
vittem a halálos veszedelmébe: mert azért kellett székelyeknek és
szászoknak a százszor megátkozott Palestinába menni, mivel Lebée László
szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre szállt, s
akárhol járok-kelek a világon, az itélet kötelét hordom a nyakamon, s a
mikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de még sem tehetek máskép.
– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas kegyelmes mind a
kettőnknek…
Máriának ezt mind hallani kellett.
Ah most már megtudta, mit értett az öreg szolga a legkínteljesebb pokol
alatt: ez az!
Soha sem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.
Tűz, jég, vihar, földindulás, rabláncz, éhség, kínhalál, rémekkel teljes
ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz képest.
Mária egyik kezét a szivére, a másikat az ajkára szorítá, – vagy az
egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.
De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor valaki
haldoklik, üveg pattan, butor roppan: – annak a rejteknek a gyertyánfa
táblázata, a hol Mária hallgatózott, egyszerre nagy roppanással végig
hasadt.
A szivbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?
A szellemek láthatlan kezének van-e az az ereje, a mi az élő testnek
nincsen?
A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna «Jézus Mária!»
kiáltással taszitá el magától Lebée Lászlót és elfutott abból a
szobából.
Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahoz a rejtekhez, a
hol Mária hallgatózott.
Azon a kemény deszkán, a boldogságos szűz alakja volt festve, iromba
mázolással, megfeketülve már a régiségtől.
Ez a kép hasadt végtül végig ketté.
Lebée László az égő homlokával s az összekulcsolt kezeivel veté magát
oda e kép lábaihoz.
– Óh irgalmas szent szűz! Ne tégy rajtam itéletet! Könyörge hozzá,
töredező szóval. Nem takarhatom el előled a szivemet; mert te keresztül
látsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem tudok tőle
megszabadulni. Bennem ég és én benne égek. Tengereken át hurczoltam
magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem maradtak tőlem!
Irgalmazz! Segits meg!
S a ketté hasadt kép azt sugá: «Kelj fel: megsegítlek!» A mint a férj
eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös könyörgését,
a mit az a szent szűzhöz küldött.
Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra, hogy
megcsalt feleség.
Égető vágyai, haragos gerjedelme, elnémultak, elpihentek.
Annak a szentnek a helyében érezte magát, a ki előtt imádkoztak.
Végig gondolt azon az egész során az eseményeknek, a miket két év alatt
végig szenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a sorba fűzött
gyöngyszemei. Az elválás keserve, – a távollét félelmei, – a visszatérő
vészhir, – a nehéz elhatározás a veszedelmes útra, – az út rémei,
kőszikla, sivatag, vihar, holttenger alakban, fenevad, vérivó pogány és
hizelgő király élő személyében, – a csábitó paradicsom kisértetálmai: –
mind átvonultak még egyszer a lelke előtt. Miért tette ezt? Miért
szenvedte ezt? Egy emberért, a kit oly nagyon szeretett. És most már
tudja, hogy az nem szereti őt; soha sem szerette. Másért ég: a szebbik
testvérért, a kinek a hitves urát elvitte magával oda, a honnan vissza
nem tért. Miért kell ennek így lenni?
Nem pörölt Istennel.
Nem kérdezte, miért kell «egy» embernek ennyit szenvedni az életben? S
ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett mért kell ez
elviselhetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy nem birja
megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét.
Tudta már, hogy az ő koronája a túlvilágon van.
Nem magáért sirt már. Hanem azért, a kit még most is szeret. De a kitől
láttatni nem akar soha többé.
Most már értette e jeges komorságot az arczán. E jéghegyen belül halálos
lángok vannak elfojtva.
Bizonyosan a testvér is szereti őt.
S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a más világon.
Ki áll az utjokban?
Egyedül ő.
Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.
De az ő élete nagyon jól meg van védve.
Keresztül hordta azt egész nemzetek sirjain, a hol ezernyi hősök
csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, a ki a
vasembereket seregszámra gyilkolta.
S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, a ki hivogatja: a
kereső elől fut.
És a milyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga előtt
azt a két szenvedő arczot, a kiknek minden pillantása azt mondja neki:
«Ha te nem volnál többé!»
Talán egy rossz órában, a mikor a földalattiak hatalma elmérgesedik az
emberi lelkeken: még képesek lesznek arra, hogy szenvedélyükben a
legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s megölik azt, a ki kettőjük között
áll.
Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mária ezen a napon eltünt a várkastélyból, hogy senki sem tudta, merre
távozott el?
Keresték erdőn, mezőn, kérdezősködtek fűtől-fától utána; sehol sem
akadtak a nyomába.
Nénjének eltünése Annát rémületbe ejté.
Ő is azonnal elhagyta a várat s Kőhalomra menekült, a férje, Brüniszkáld
várába. Lebée Lászlónak azt izente, hogy ne is kisértgesse eléje
kerülni, a míg Máriára rá nem talált.
Lebée László a saját bűne által lett megverve.
Ugy járt, mint Tantalus: elfutott ajkától a hullám, mikor már benne
uszott.
Minden szenvedésnek van egy enyhítő irja: az égiekhez fohászkodás; – de
kihez imádkozzék ez, a ki azért szenved, hogy bűnös szenvedélyét ki nem
elégítheti? Mely Istent keresse ezzel a bajával? Mit mondjon előtte?
Könnyűvérű volt egész életében. Asszonyok dolgában mindent biztosnak
tartott, a mi gyönyörre vezet. Még Gertrud királyné udvarában így
tanulta azt. A «Minne-biróságok» törvényei azt diktálták urnak és
urnőnek. – Palaestinában még azt a kis hitét is elvesztette, a mi
akarata ellen utána ment, mint az árnyék. – Könnyű az embernek
elfordulni az árnyékától. – A Ptolomaisi orgiákban megtanulta az Istent
gúnyolni, a damaskusi szultánpalotában az Istent megtagadni, a Bar Luti
sziklatömlöczben az Istent megátkozni! Mi van még hátra? Az Istent
megcsalni?
Önmagát csalta meg. Önbűne jött, hogy felfalja, mint a nagyra nevelt
sárkánykölyök, mikor anyányira megnő.
Mikor a szent földre elindult: bűnbocsánatot kapott az eddig elkövetett
s még elkövetendő büneiért is. A szent földön háromszor hallotta ez
indulgentiát kihirdettetni. Kevélylyé lett tőle. Ha van is Isten: az az
ő bűneit kitörülte az örök számadások könyvéből.
Most azután érezte, hogy már a földön is van büntetés, a mit nem
engedhetnek el a főpapok, koronás fejedelmek.
Megalázta magát, hogy felkeresse a jámbor apáturt, a ki az atyái által
alapitott kolostorban lakott, és meggyónjon előtte.
Évek óta nem tette azt. Szükségtelen volt.
Az egyház férfia végig hallgatta a férj töredelmes vallomásait.
– Te benned a legmakacsabb ördög lakik, édes fiam, mondá a gyónás
végeztével. Bűneid a fejeden túl csapnak. – De mindezektől
megszabadulhatsz, ha igaz bűnbánást cselekszel.
– Szánom, bánom.
– Nem elég szóval mondani, tenned is kell. Vesd le e hivalkodó czifra
gúnyát, ölts helyébe daróczcsuhát: hagyd el fényes kastélyodat; vond el
magad a dobzódás asztalaitól: keresd fel a remete barlangot a
Bükkös-Boldogasszony kolostor alatt a mély rengetegben, s ott a hideg
fekhelyeken tölts napokat, éjszakákat imádkozva; testedet sanyargatva.
Ne élj mással, mint a mi gyümölcsöt erdők, mezők adnak, vagy irgalmas hű
lelkek helyedbe hordanak s bizony megszabadulsz a te ördögödtől, a kinek
neve Asmódi, a házastársak ördöge. Ha majd azután azt érzed, hogy végkép
megszabadultál tőle; ha lelked előtt nem tánczolnak többé azok a kisértő
alakok, a mikkel az ördög kápráztatja a halandók szemeit; ha egészen
tisztának, meggyógyultnak érzed magadat, akkor jőjj fel hozzám ismét; –
de elébb ne; mert ha a kisértetnek ellent nem tudsz állni, örökre
visszaesel a kárhozatba: a miről tudod már, hogy ezen a földön
elkezdődik, halálig el nem hagy, azontul is megtart. Most járj békével!
Lebée László felvette magára a vezeklést, a mit az apátur rászabott s
negyven napig sanyargatta magát a remete barlangjában. Eleinte sűrűn
ostromolták a csábító kisértetek, éjjel-nappal incselkedve rajta, hogy
megejthessék; – meg tudta oltalmazni a lelkét. Válogatott kinzásokat
talált ki a testének, hogy a gyönyör álmait elüzze lelkéről, s
bőjtöléssel csigázta el erős életét.
E nagy vezeklésnek mindennapi tanuja volt egy öreg anyóka, a ki
reggelenkint előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos
keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponkint egy olyan páros kenyérkét,
milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.
Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő, felét
félre tette.
Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyüjtögeti azt a sok apró
félczipót, csak odább biczegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó
biczegő alakjával.
A vezeklő arczczal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket
hallott. Nem akart embert látni s nem akarta, hogy emberek lássák.
Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hű felesége,
Mária: a ki eltünése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek
zárdájában, a mit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt
hires-nevezetes búcsújáró hely volt.
Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a
remetebarlangból, a megfelezett kis czipókat a csuhája szárnyába kötötte
s gyalog, mezitláb elvándorolt Gyulafehérvárra az apáturhoz. A főpap ott
találta őt összeroskadva a templom ajtajában. Felemelte, megölelte,
megcsókolá.
– Kifáradtál? kérdé tőle.
– De győztem!
– Nehéz tusád volt.
– Elvégződött.
– Szembe mersz-e szállni immár a kisértettel?
– Jöhet akármi alakban, nem rettegem.
– Hát ezek micsodák, a miket a csuhádba kötve hoztál?
– Apró czipócskák fele része, a miket alamizsnául kaptam. Felét
félretettem.
– Miért tetted félre?
– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: «ime egyed
az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!»
E szóra az apátur szemeit elborítá a könny.
A földön térdelő fejére tette a kezét.
– Ime látom, hogy érdemes lettél az Ur irgalmára. Isten bölcs hatalma
ime kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő
itéletosztó serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát.
Ime tudd meg: a te hűséges hitvesed, a kinek számára falatjaid felét
félre raktad: ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével
táplálkozik. Isten elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, a hol a
«nyomorult Lázár» ül az asztal fején, s angyalok szolgálnak a
lakomázóknak.
Erre a hirre Lebée László, mint a szélütött rogyott le a templom
kövezetére s nehéz zokogása forró könyeivel áztatta a küszöböt, mely a
hivők lépteitől volt kikopva: keserves sirása közben csak az egy «Mária»
nevet emlegetve.
– A köny az a fürdő, a miben a lélek hófehérre mosódik: szólt az apátur.
Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy e már?
Azzal előhozatta az apát úr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt
kötve, abba ülteté be a fáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt
mellette. Egész processió kisérte őket templomi zászlókkal a
Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.
Itt a kürtszóra megnyiták a kaput s bebocsáták rajta az apáturt és a
remetecsuhába öltözött lovagot.
Az apátur a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt festve
angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, a kik diadalmaskodnak, égbe
hivogatnak, és ördögökével, a kik incselkednek, csúfolódnak s még
legázolva is agyarkodnak. A belépő előtt valamennyi festett kép élni
látszott, mozgott, reá nézett. – Csak egyetlen egy alak nem mozdult, nem
nézett: az a halavány, kiterített alak a ravatalon.
Ráismert. Még ugyanaz az öltözet volt rajta, a melyben utóljára látta.
Halottarczán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két kezében az
ezüst feszület, kis ujján a férj jegygyűrűje.
Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére s elszórta annak a
szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami csuda
történik velük, tán rózsákká válnak?
A rácsozott karzat mögül, mint égből jövő szózat, zengett alá az apáczák
éneke.
Lebée László borzadozva tekinte a halott arczra. Nem merte, nem akarta a
holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és megcsókolja.
Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a csókot, s
soha nem bocsátja el magától többet?
Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére.
Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata mögül.
Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból alakított
képmás, hiven utánozva az ő arczvonásai benne. A ki ránézett, könnyen
csalódhatott a templomi világítás félhomályában.
Mária gyönyörködött abban, hogy az, a ki őt életében nem tudta szeretni:
halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.
Egyszer boldog volt hát ő is életében: – mikor halva látta magát.
Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?
De hiszen nem az volt az ő czélja e kegyes csalással, hogy az üdvösség
végtelenjéből egy perczet elraboljon még e testben élve, hogy közelből
lássa azt, a mit másnak csak a szomszéd csillagból szabad meglátni, az
özvegy férj bánatát. Ő nem a maga örömére szerezte ezt az alakos játékot
a halál szertartásával.
Érezte, hogy ő fölöslegessé vált a földön.
Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága, gyökereivel az
égbe nőve: kinek korán nyilik, kinek későn; a ki nem várhat rá: maga
leszakítja, a gyökerét is kitépi vele s leesik az égből.
A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság láncza valaha
elszakadjon: a mig rózsaláncz, addig összetartják a nyiló bimbók; s
mikor vaslánczczá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem szabad
annak.
Ő tehát azt az ámitást gondolta ki.
Halottnak hirdetni, halottúl eltemettetni magát: akkor aztán hadd
örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek sziveik között állt. Eddig
tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani fogják.
A czél is szent volt, az eszköz is szent volt.
Valóban megtörtént és nem költött mese ez. A kik részt vettek benne, rég
Isten előtt állnak már; s a mi századaink nekik csak pillanatok: a mi
földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik csak pókfonál…
Ámde a nehéz kisértet most következett el Lebée Lászlóra.
Mögötte csendesen megnyilt a kápolnaajtó, s lassú selyem suhogással
bejött rajta egy hölgy-alak. Lebée László csak akkor vette őt észre, a
midőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s ott látta őt maga
mellett állni.
Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.
Gyászruhájával, halavány arczával százszor szebb, mint valaha volt;
hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet oly
délczeg, oly gyönyörre hivogató volt.
Lebée László szivében egyszerre kigyulladt a régi láng, s testét-lelkét
egy pillanat alatt magának foglalta.
Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes álmainak
csáb kisértetei. Szive fellázadt valamennyi nehéz fogadása ellen s ki
akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A templom falain
levő képek tánczolni kezdettek körülötte s szédületes karéjban keringtek
körül, a gyász-zsolozsma hangja tomboló kaczajjá változott; maga az
előtte fekvő halottkép is azt mondá: «Szabad már! Tied már a világ!
Minden örömeivel! Hisz halott vagyok már!»
Lebée László arczán egymással küzdött a daemoni vágynak őrült nevetése s
a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arcza arczvonásaira
borzalom volt nézni.
S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arczán; ha csak
egy üdvőzlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő asszonyhoz:
«hozott Isten ide! nőm ravatalához!» vagy hogyha az előre taszító
lángoktól odahagyja magát hozzá röpíttetni, hogy átkarolja, hogy
megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja többé.
Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával űzte volna
őt ki a templomból: «Fuss innen! és légy elkárhozott, a földön és a más
világon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még! Jaj a kétszer
elesettnek!»
Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.
Henning Brüniszkáld özvegye, mint egy márványszobor tekinte le reá, s
gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje terjeszté.
Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szive elcsendesült. Kisérő
rémei visszatapadtak újra a falakhoz. Észrevette hol van? Hogy ez Isten
temploma. Emez meg ravatal. Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis
ott maradt vele: a tettetés daemona. Az ott ült az arczán: abban a
sovárgó kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, a mik
elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.
Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy percz múlva, egy
küszöbbel odább: tán a sirboltajtóban, a hol sötét van, nem látja senki:
ott már szabad a csók!
Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott előle.
Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe; –
elébb körül dongta az égő gyertyákat, a gyász-füzéreket: aztán rászállt
a halottkép arczára.
Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.
Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s a mint odaborult a holt
alak fölé, hogy annak az arczát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen
megszurta a fulánkjával az ajkát.
Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apáczák
aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a
kőpillér mellé: azt hivé, a boszúálló halott tűzcsókja bünteté meg
szerelmesét; azért, a mit az ő szive gondolt.
Az apátur sietteté az apáczákat, hogy vigyék le a koporsót, a holt
alakkal a nyilt sirboltba.
Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.
A kik e zárda sirboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.
A bezáró sirkőre csak az név van felvésve: «Mária.»
És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.
Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta az égnek.
Nem szenvedett már; nem volt kivánsága, se félelme, se reménye: meg volt
halva.
Azt sem mondták meg néki soha, hogy egymásé lettek Lebée László és Anna?
Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.
Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik Isten
időt, hogy az életnek örüljenek.
De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a halott
csók visszasajgó emléke mindannyiszor a szivéig lövellt; jeget támasztva
ott, a hol lángnak kellene gyulladni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Idáig jegyzé fel a krónikás történet e csodálatos asszonynak a sorsát.
Mesének képtelenség volna ez! ha költemény volna, nevetnénk fölötte; de
azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot gondolkozhatunk utána, –
mekkora világ fér el egy asszonyi szivben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagy idők jöttek nem sokára, a mik sok embert meggyógyítottak örökre.
Várkastély és zárda, a Lebée család neve és czimere: boldogok és
boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.
Jött a mongol!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Török szó: zászlótartó, a bűvésznők között kiváló rang. A
hajdani boszorkány-perekben sokat emlegetik.]
[Footnote 2: Életünket és vérünket; – de zabunkat nem.]
[Footnote 3: Nehogy valaki gúnynévnek vegye ezt a czimet: őseinknél a
«kan» annyit jelentett, mint «erős, hatalmas, vezető», kan-barát = vezér
szerzetes.]
[Footnote 4: Talán Bouillon!
Betüszedő.]
[Footnote 5: Lásd: Histoire des croissades par. M. Michaud. Tom. I.]
[Footnote 6: Gyémánt: karbunkulus.]
[Footnote 7: Histoire des Croissades. M. Michaud. Livre XII. pag. 363.
szól Róbert lovag szörnytettéről. A homlokra metszett kereszt történetét
pedig elbeszéli Guibert, Bibliotheque des Croissades. Tom I. 131.
lapján.]
[Footnote 8: Hochberg, Georgica Curiosa. III. Theil, 3-tes Buch.]
[Footnote 9: Ezt a történelmi tényt a keresztyén történetirón, Math
Párison kivül az arab történetirók is följegyezték, Frigyes császár
levelét is hozzátéve, a mivel a szultánnak válaszolt. (Bibliothèque des
Croisades, auteurs orientaux, traduits par M. Reinaud.)]
[Footnote 10: A hit kardja.]
[Footnote 11: Malek Adel, qui s’etait rendu si redoutable aux chrétiens…
avant sa mort, il avait appris la victoire, que les croisés venaint de
remporter devant Damiette; les chrétiens ne manquèrent pas de dire qui’l
avait succombé au despoir et qui’l emportait avec lui au tombeau la
puissance et la gloire de musulmans. Les auteurs musulmans font le même
aveu. – Histoire des croisades M. Michaud. Livre XII.]
TARTALOM.
A czigánybáró 1
Minden poklokon keresztül 93
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
70 |kiesufolnák érte |kicsufolnák érte
98 |elébb tanulj |«elébb tanulj
102 |nagyon tetszettt |nagyon tetszett
102 |eszemben odafáradni.! |eszemben odafáradni!
112 |fegyvere- ek sincs |fegyveretek sincs
114 |árvák hálálából |árvák halálából
142 |igazság szerin |igazság szerint
151 |fehérlenek elö |fehérlenek elő
151 |Megváltó szavaít |Megváltó szavait