visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.
S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom nyílását) a
félreismert nő ajkaihoz.
Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, ez édes
csókoktól, a miknek zamatját eddig nem ismerte. Egész önfeledten ölelé ő
is keblére a hizelgő kis teremtést, ki őt boldog csalódásban anyjának
nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte magát. «Ugy-e most már itt
maradsz, nem mégy el?»
Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét s így szólt hozzá
érzelemtelt hangon:
– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az «én» kérdésem ez. Itt maradsz, nem
mégy el? Légy ő neki anyja, s légy nekem az, a mi az anyja volt. Olyan
boldoggá teendlek, a milyen nő soha e világon nem volt. Megosztom veled
a trónomat, s arczképedet az enyimmel egyesítve veretem pénzeimre, a mit
még kalifa felesége meg nem ért soha. Nem gondolok kivüled asszonyra,
még arra sem, a kit gyűlölök; még a gyűlöletet is elhagyom éretted, a mi
nehezebb. Betegség az, a mi lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már
a gyermekem meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok,
neked rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.
Mária úgy érzé, mint a ki a vizbe tekint s az eget látja benne. A
mélységgé vált magasság leszédít!
Ez, ez itt a legvészesebb pokol! A mi gyönyörrel, hatalommal,
bálványoztatással kinálkozik.
Nem hagyta a lelkét leszédülni.
Odaborult a szultán lábaihoz.
– Óh szultánom, te, kinek mellékneved «igazságos». Légy itélőbiró ez
órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, a mivel te engem, minden
érdemem nélkül megkinálsz; tenger, csupa édességből, de a másik
serpenyőjében az igazság mérlegének van egy keserű csepp. Mondd meg, nem
nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt az egész tengert. Ez a keserű csepp
egy fogoly férjnek a folyton hulló könnye. E könnyet felszárítani
keresztül utaztam én már száz poklokon, – keresztül megyek még a te
paradicsomodon is. Te nekem jutalmat igértél, bármit kivánjak is, ha
gyermeked meggyógyítom. Nekem férjem van te nálad, rablánczon,
fogságban. Nem kivánok én mást, őt add nekem vissza.
A kalifa magasra emelte arczát s meghatva válaszolt:
– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A börtön
fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa. – Hogy hivják
férjedet?
– Lebée László lovag.
E névre, mint a nyillal talált oroszlán, ordita fel Malek Kamel, egész
arcza kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés tüzétől.
– Átkozott legyen e név! ő volt az áruló, ki engem meggyalázott, ki
gyermekem anyátlanná tette! A kigyó, a ki megmart!
Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan, mint egy
haldokló, roskadt össze a földön.
Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő szenvedélytől
dúlt arczába nézett.
– És ezt az arczot tudta ő elfelejteni, mormogá keserű haraggal. – Te
száz pokollal daczoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd s ő megcsal téged,
a mikor te kínszenvedsz érte.
– Kérlek, uram, rebegé Mária: ne szidalmazd őt előttem.
– Te még most is szereted őt?
– Nem tehetek máskép.
– Ő galádul elárul, megtagad téged.
– Elég ha én hű maradok hozzá.
– A mit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát házamnál: ha
hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez, most itt ölelhetné, s
az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba vissza. Istent bántotta
meg, azzal vetette magát a kínok vermébe.
– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek uram! bocsáss hozzá.
– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned lakik, nem
lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek használja a
gyémántot, a mit én koronám számára keresek. Ily csodahűség mint a tied,
jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a válaszoddal; várj holnap
reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad. Gondolj reá, hogy ha te az én
kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz meg, a miből áldás hull
százezereire a te hitfeleidnek. Egy szavaddal az eget és földet közelebb
hozod egymáshoz: a keresztet és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem,
gondolj másokra. Holnapig gondolkozzál.
A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis Nurgehánnal
egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az éjszakát.
S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.
Először felyülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh mi nehéz
volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcz fenekéhez lelánczolt rab
embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a becsszomj, a dicsvágy, a
bosszuállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú, denevérszárnyú rémek. De majd
odacsatlakozott hozzájuk egy angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi
jót tehetne a keresztyénekkel egy társnője a damascusi trón urának! Hát
még aztán mindezek fölött az az eleven kisértő: az a szárnynélkűli
cherub, a ki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a
hajfonataiba s csókdosva suttogá: «anyám, kedves anyám». Künn a hárem
illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az ajkán a
csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi örömöket
dicsőiti: oh minő széditő szavak: «melegebb a szív, mint a nap! jobb a
szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több, mint az
örökkévalóság!»
Óh ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az «ördög hegyei»
közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje fölött!
Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen!
Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a meglánczolt férjnek? –
Az a láncz! – Minden büneinél, minden gonoszságánál nehezebb az a láncz.
– Szenvedése kimenti: könyei tisztára mossák. Nem hagyhatja őt veszni a
hitvestárs!
Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.
Mária már ébren várta őt.
– Menj be a szobádba, mondá a szultánnak. Ott találod fiadat épen,
egészségben szunnyadva. Ha felébred s kérdi hol az anyja? mondjad neki,
hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg jutalmamat, a mit
megigértél. Lebée László lovag szabadon bocsátását.
Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.
– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy, a ki
szeret. Az nem lehet máskép. Jutalmul kéred azt tőlem, emlékezzél reá,
hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, a ki a sziveket vezeti. Én
elkészítém előre számodra a szabadságlevelet, melylyel férjedet
börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán Malek Adel várában van
Kerákban; a mi a holt tenger Bár-Lút szigetnyelvén fekszik. Oda kell
érte menned. Béke kisérjen odáig. Köszönöm, hogy fiamnak visszaadtad a
látást, bár engemet fosztottál volna meg tőle, hogy soha ne láttalak
volna.
E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az eunuchok
főnökének, a ki őt elvezeté a palankinjáig; a zsellyehordók ismét
kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján át.
A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.
Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott lebzselt a
szultánpalota kapuja előtt.
Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.
Mária mutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje számára.
Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: «Üdv neked! Hosszú
két nap volt, a míg reád vártam. Ha itt győzni tudtál, bizony győzni
fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon! Hogy nem térsz vissza többé.
Látom, hogy te vagy az asszony az asszonyok között!
– Eddig az utunknak hat hetedrészét megtettük már; – mondá Horus; de a
hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést, veszedelmet
kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább ismertem: tudtam, hol
várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen rémségek országa. Mert e szent
földön minden szent: a fák, a hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a
halottak csontjai: csak az eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember
közül egyik sem tudja kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó
barát? a válaszúton senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepcze?
Itt most minden ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a
templomos lovagok hadat viselnek a János lovagokkal, meg a
Domonkosokkal; a német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien
ellenségei a német császárnak s azt elvesztenék egy kanál vizben, a
miért békét kötött a szaraczénokkal. A törököt nem gyülölik úgy, mint a
császárt. És épen azért gyülölik a szaraczénok megint a maguk kalifáját:
az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok támad ellene. A
sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasúl száguldozza be
Syriát, Palestinát, rabolva, gyilkolva kényekedve szerint. Ezek előtt
nem használnak a te csodatételeid többé. Nem törődnek ezek az egyptomi
szemgyuladással. A ki beleesik közülök, azt ott hagyják az útfélen, s
megosztoznak az öltözetén. Még emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált
épen a végczélnál, a holt tenger mellett, a kik ott egy hozzájárulhatlan
sziklába vájt faluban laknak.
– Mit fogunk tenni? sóhajtá Mária remegve.
– Azt a mit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalócz csapatba
magunk is, s úgy megyünk pusztáról-pusztára zsákmányt keresve.
Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót mondott.
Hadsereggel sem lehetett most Palestinán végig vonulni; karavánnal meg
épen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, a kinek az élete nem
drága, meg lehetett az utazást kisérteni a «pávaszem-csillagától» a «Lót
taváig,» a hogy az arabok Damascust és a holt tengert nevezik.
Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyüjtve a dái áldoát vezetése
alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve, mint a vezér
öcscse.
Megint egy új változat a pokol kinszenvedései között ránézve. Nagyobb
kín az igazlelkünek elkövetni az istentelenséget, mint elszenvedni azt:
s Máriának mindennap részt kellett venni azokban a borzalmakban, a
mikkel czimborasága az útbaeső falvakat felriasztá.
S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zegzug csapongásban,
kanyargó félretérésekkel: majd kergetve, majd kergettetve; néha az
üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben, mocsarak szigetein meglapulva
napok sorain át; aztán megint éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon
keresztül, ismeretlen vidékeken; a miknek sívatagából csak a csillagok
járása enged tájékozást. – Félévig tartott Damascustól a Jordán
zuhatagaihoz eljutni, a hol az a Holt Tengerbe szakad. A martalócz
beduin csapat le is olvadt egy maroknyira a folytonos harczok alatt.
De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái áldoátot, a
mint a Holt Tengert megpillantá.
Átkozott hely ez itten! átkozott a viz, a levegő, a föld, a mi a
Bar-Luthoz tartozik.
A tenger, mely Sodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges völgyet,
melyben Strabo tiz népes várost talált, a mik fölött most a nehéz
sóittas tengertükör világit. Nagyságára nézve csak tó volna ez, nem
nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység egyre
nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a tengerrel
egy színvonala volt, most ezerháromszáz lábnyira szállt a tenger szinén
alól, s a feneke is ezerkétszáz lábnyira sülyedt alá. Az eltemetett
városok még mindig szállnak alá a poklokra. – Jordán vize folyton
ömleszti a tengerbe a viztömeget, s az még sem szaporodik; pedig nincs
lefolyása sehol; a rettenetes napsugár annyit elpárol belőle. A
halsereg, mely a folyam vizével együtt a holt tengerbe kerül,
kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő
állatot nem tür meg magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a
partra, eltemetve a sóbuczkák közé; ott hevernek szerteszét a fák
törzsei is, miket a folyam-áradat a tengerbe hordott: halottfák, a sótól
elporhadatlanná, megégethetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi
növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a léptek
alatt.
A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás után; a
Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet emberajknak
érinteni átok.
Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely a
moabita és judeai fensikok felől elzárja a tengert. Ott áll a negyven
láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamedhivők is Lót feleségét
rebesgetik; ott a fekete sárviz, melyben Herodes (a betlehemi
gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos férgei ellen, ott
az Engedi völgy sziklái, a miknek barlangjaiban szent Dávid Saul király
üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe lefutó vastag fal romjai:
hajdan Sodoma bástyája; ott fenn a fehér krétafalba fúrva egész
barlangsorai az istentelen embereknek, kiktől a beduin épen úgy retteg,
mint a paripája azoktól a bőgölyöktől, a mik az odukból előrajzanak; s
aztán egy messze benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár,
Mazada: a hol a zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok
végső csepp vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most ez az
öreg szultán Malek-Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az
északi sziklapart alatt vezet hozzá. A tulsó part uttalan: azt nem
tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt hátahoporjás
sóbuczkák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt fel, olyanok,
mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az arab neve Katár
Hodidoche.
A tó fölött egy madár sem repül.
A beduinok kereken kimondták, hogy a Mazada várhoz nem fogják elkisérni
a dái áldoátot; pedig volt közöttük két izmaelita fedái is. Azok
legjobban irtóztak ettől az úttól. Ők már egyszer megjárták a «Hegyek
urának» parancsára ezt az utat. Ki voltak küldve, hogy Malek Adelt
megöljék. De nem juthattak hozzá.
– Hiába is mentek oda, mondá az ifjabbik fedái Horusnak, mert ha
eljuthatnátok is a kapuig: onnan vissza kellene térnetek. A szultán
várába férfit csak lánczraveretten bocsátanak be, mint rabot. Egész
testőrsége csupa fegyveres asszony, az udvarát pedig oroszlánok őrzik.
Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy fogolylyá nem
változtok.
– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.
– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi szultántól
elbocsátó levelet hoz magával.
– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az elátkozott
várba az öreg szultán?
– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én. Először
azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a keresztyének
között: ő adatta át a damascusi szultánnal Jeruzsálemet a frankok
császárjának; ő nem akarja, hogy keresztyének és izlámhivők egymás ellen
harczoljanak többé. Ezért halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt
ő tudja jól. A ki férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az
asszonyokban. Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi
szemgyuladás a sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb
neki a mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát
magához közel: fél a méregitaltól. Csak egy vajákos asszony gyógyítja:
egy indus szemfényvesztőné, a ki most szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi
az a csodaszer, a mivel a szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és
nevess! A Mazada szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap
nekitűz ennek a meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan
izzóvá lesznek, mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig
foglyok vannak lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek
folyvást sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak
kötve a szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden
nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel
gyógyítja a szultán szemfájását.
Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.
– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.
– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek azért,
hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán szemvizét.
A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.
A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.
Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek Adelt,
akkor senki sem.
– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott azután az ő
dolga, hogy mit cselekedjék.
– De hogy jutunk el a Mazada várig?
– A tengeren keresztül!
– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram. Ezt még
nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz Uzdom városát
takarja.
– Mi meg fogjuk tenni!
– Kik?
– Te, meg én, és ez az asszony.
– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba menni
nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.
– Ki bánt ott?
– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha alá
tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az égre, ott
látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt hiszed a fejed
szakad szét bele.
– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő tekintetével!
Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső halásztól a
csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman megyünk, négyen jövünk
vissza.
– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.
– Félhetsz, de engedelmeskedjél!
Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti
halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái
áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az átkozott
tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.
A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt
vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben
úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött paizs
csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a
kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta
fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig
látható marad utána egész naphosszant.
A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja a sópára
porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet, maga a sötét
hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek látják egymást
kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik
lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a másik a viz tükréből fel.
S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét
ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő állat alakja. A halál országa
van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.
Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden
íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek, a mik az evezőt
feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak: víztükrön, mely maga
sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat
mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.
Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az evezőt.
– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt könyökével;
nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: «ne
alugyál!»
S azzal hajtották a csónakot tovább.
A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki
fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába. A
hőség iszonytató volt.
– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk tőle.
– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az átkozott
vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha
csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze
összeházasodott volna a tengerrel!
Izzadva hajtották a csónakot tovább.
A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: veres vonal
a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.
– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.
– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.
– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.
A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a szomjat.
– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a várnál.
– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak lefordult az
evezőpadról.
A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt tenger
hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető többé.
– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal kezébe
kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az evező-padra,
ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.
A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és mégis úgy
tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az
érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a
holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt
zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér
lenne már, de még a víz felszine is. Szél nem fú, a hab mégis
felfodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakitó fehér lesz; a zöld viz
mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma
tornyai talán: minden fehér színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a
fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az
elenyészés érzete!
S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.
Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a
kormánypadon.
Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér arcz a
megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel bámult maga elé,
valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű
érczvigyorgással az orczáin.
Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de
az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.
– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár előtt.
Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és
vigyorgott hozzá. Elaludt már.
Csak maga volt egyedül ébren.
– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s most már
egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem
fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő
várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.
Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt városok
felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő halottal! Ah, ez
a vár nagyon jól meg van védve.
A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér viszfénye, mint
egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren. Máriának úgy tetszett,
mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a
levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó
kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai
sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész
szent földön, Jeruzsálem és a holt tenger között. Ez a kolostor ott
emelkedik a Kidron kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva,
sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket
senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik
halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda
dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre
idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most
sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy közel az
Isten.
Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.
Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az Isten. A
Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt tengerbe a
sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv látszik meg
messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csolnakot,
s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária viczkándozó halakat
látott alant a vizben, a mik visszaiparkodtak menekülni a halálos
elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.
Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s
egyiket a másik után kidobta a csónakból.
Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók is
fölébredtek.
– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vizből;
ez itten édes viz.
– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig
érő vizből.
És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi emberi fők
buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel, a dái áldoát
szakálla ismét szénfekete.