nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak» nevez,
tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki
fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben,
aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a virágokkal hintett utczán, a
szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre
hirdetett színhelyéig, a nagy «hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van,
mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa,
úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája
omló vízsugarakra foszlik.
Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből
le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg a szökőkút
kristályvizéből s azt maga elé vitette.
A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos
bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet
az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor
belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi
onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben
szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.
Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a törökök
türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek
baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek rokonszenveit
felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével gyógyítják,
olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.[8]
Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű
orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen
kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta vízből
csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.
Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária a
sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte aranyos
palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó
baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háladatosságból.
A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok
palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kiséretet, a
függönyös hordszékkel, a hol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.
Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte
becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek
szidalmaz, a kinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a
saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még
össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is
próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek,
a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei
közül az egyiket, a «menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának
ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.
Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta
maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, a kik
népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hirű költőknek. És
látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik,
mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, a mik innen
szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, a mikben a
damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, a mikben az
utánozhatatlan damaszk aczél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos
vizek és drága balzsamok főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész
városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban
hasonlíthatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a
gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs
koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az
utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a ki hajlékot
kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utczának van
kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.
S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás; rendet
tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon ott van a
vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér díjat érte.
Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak
mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utczán. Ki
lármázna éjjel? itt nincs részeg ember. A damascusiak termesztik a
legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy
mustképen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi
csak felfrissít de meg nem mámorosít.
S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg a
rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent,
a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.
Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyas
valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő
ide.
Hanem hogy a rab urát felkeresse.
Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel fogságába
esett.
Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli volt is,
csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a melléknevet adta
neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte, mindenki szerette.
Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem lehetett. Malek
Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi palotacsoportozatával
maga egy város volt. Olyankor szokta ezt tenni, a midőn neki, a
legmagasabb földi birónak kell itéletet hozni. Ily nehéz napokon elzárja
magát az egész élő világtól, s nem tanácskozik mással, csak Istennel.
A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal lesi,
mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek azok, a kik
belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott; életnek, vagy
halálnak fiai lesznek-e?
Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a várost,
trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára nyiló kapu
holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog nyittatni, jőjjenek
fel minden népek meghallgatni a kalifa igazságos itéletét.
Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az köztudomásu volt,
hogy a «fekete kút» piacza csak büntetések végrehajtásának szokott
színhelye lenni. Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen
az elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány
koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés
napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a
kolonczról vaskarikák függnek alá.
– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott
bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé. Vigy
magaddal a gyógyszereidből.
Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a nép, a mint
megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta; a piaczon a
legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset külső arkádja
alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany rácsozatos erkélyre épen
olyan jól láthatott, mint a fekete kútra, szegény bünösök szomorú
szinpadjára.
Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos födelei is
rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű ablakrácsozatok és a
palankinok kárpitjai mögül kandikáltak elő.
A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a szerály
érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s míg alant a
rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok tódultak elő, az
erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari kiséretével, emirjeivel
és ulémáival, s helyet foglalt egy számára emelt mennyezetes zsellyén.
Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes fekete
szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az idegent
meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak bűbáját.
De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint a
rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz volt, a
rend teljes ornátusában; hanem sisak nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő
látvány volt. Senki sem várta. A templomos rend hadviselő vitéz
ellenfél. Azt leöletheti a kalifa, ha foglyul ejté (a hogy előde
Szalahaddin meg is tette a tiberiasi ütközet után), de hogy birája
legyen a templárius nemes lovagnak a szaraczén szultán, a ki itéletet
mond fölötte, ahoz rendkivüli összetalálkozások kellenek a csillagok
aspectusaiban.
Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt közepébe egy
kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt látható.
Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva
odakapcsolták a vas karikákhoz.
A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el volt vágva,
a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.
A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének is feles
számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában hitüket látták
meggyalázva.
Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját sorsának
előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt kegyetlen tud
lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha az «igazságos»
melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot, hogyan reméljen
tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres nála?
A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s kibontva a
pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az itéletet.
«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel
kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem minden
igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes hiveinek egyaránt:
Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit
elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje, követi zászló
oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám
érkezének s vezérüktől nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a
templomos lovagok felajánlják nekem, hogy a császárt, a keresztyének
fővezérét, nekem kezemre szolgáltatják, elárulva azt a helyet, a hol
fürödni szokott, hogy őt ottan elrejtett harczosaimmal elfogassam, vagy
megölessem; – a mely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt itélem és
válaszolom:
Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, a ki nekem
ellenségem, de ti nektek vezéretek. Azért én titeket, a perjeltek
levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a ti uratokhoz,
a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik vagytok? és mit tegyen
veletek! – Ezt itéltem én Malek Kamel, szultán.
Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek, és az ő prófétájának az
örökkévalóságig.»[9]
A mint az itélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló
trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sipjaikat,
rázendíték a bünösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a
pelengéről levett árulókat s egy elefánt hátára csatolt vas kalitkába
bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a néptömeg között
utat.
Mária emelkedni érzé a szivét az egek felé. A ki ez itéletet hozta, több
volt, mint igazságos: az nemes lelkü volt.
A nép zúgott, mint a tenger, s a hány fej, annyi ököl emelkedett a
levegőbe, fenyegetőzve.
– Kire zúg így a nép? kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.
– Bizony nem az elitéltekre.
– Hát kire?
– A kalifára.
– Miért? Hisz ez dicső, nemeslelkű itélet volt.
– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.
– No hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!
– Mit akarsz?
– Szólni akarok a népnek.
– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.
Azzal parancsot adott a nagy botos kisérőknek, hogy csináljanak utat a
palankin számára.
«Helyet a kék-kezű asszonynak!»
Ez a kiáltás varázserővel birt. E név alatt ismerte már minden nyomorult
Damascusban Máriát. Engedték őt a fekete kútig vitetni.
A szökőkút már ekkor újra fellövelte vizsugarát, a hogy szokás az itélet
végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan
szennyet.
Mária felszökött a palankinból a kútmedencze párkányára, égszinkék jobb
kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kiáltá a népnek arabul:
«Damascusiak. Egy Istent hivők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek.
Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, a
ki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég
hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.
Ő megveri az ellenségét, mikor pánczélban van, de nem rohanja meg, mikor
mezitelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a
fényt nem akarjátok látni. Jőjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket:
mossátok meg ebben a vizben, a mit kezemmel megszentelek: a mindenható
egy Isten nevében!
S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vizsugarába tartá, a míg az
fehér lett, mint az alabástrom.
Damascus ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis
csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és
szemfényvesztők. Hivőkre mindig akadtak.
Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, a
hol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg
kedélyét egyszerre megfordítá. «Szálem! szálem!» üdvkiáltás hangzott
feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a
csodatevő kéz által megszentelt vizben megmeríteni az arczát.
Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa fősheikjének
Fakredinnak, a ki az erkély ballustrádjáról előkiáltá, hogy a szultán
maga elé hivatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a fekete kútnál beszélt. –
De a legközelebb állók meghallották mégis, s a parancsszó szájról-szájra
elszármazott egész a fekete kútig. Ott aztán a palankint asszonyostul
együtt felemelte a nép a feje fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint
csónak a tengeren, ezernyi kéztől tovább hajtva, míg a szerály kapujához
ért. (A dái áldoát elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szerály
háremőre, az eunuchfőnök s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a
lépcsőkön, (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán
elfogadó termének ajtajában ki kellett szállnia s a puha szőnyegekkel
takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatu terembe lépnie.
A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát, ámbár
elmondani sem tudná mind azt, a mit látott; de megragadá magának a
szultánnak a tekintete. Valami emberen tuli fenség volt annak az
arczvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy angyal lelke szállt
volna bele. Tekintete merészebb minden férfiakénál, de az olyan
merészség, melynek mindenki kénytelen megadni magát, melynek súlya alatt
a gyönge összeroskad, de térdre estében az a megnyugvás kiséri, hogy
hiszen az, a ki előtt elbukik, bizonyosan fel fogja emelni.
Malek Kamel, a mint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja
grádicsáról s oda sietett az eléje boruló nőhöz, megragadta annak a
karját s felrántá őt a szőnyegről, e szót lihegve: «te vagy az?» (E
hangban annyi fenyegetés volt! oly keserű szemrehányás!) Mária arcza
azzal a vékony arany szövetű keleti fátyollal volt takarva, mely
közelbül az arczvonásokat sejteni engedi, a nélkül, hogy egészen
elárulná, távolból egészen elrejti. A kalifa heves kézmozdulattal
fellebbenté ezt a fátyolt, úgy hogy a nő ijedtében elsápadt. – Hanem
aztán csüggedten ejté le a karját Malek Kamel s arczán egyszerre valami
méla búskomorság borongott át: «nem, nem te vagy! sóhajta fel; ámbár
nagyon hasonlítasz hozzá».
Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül hagyták
a nővel.
– Kérlek, ne remegj! monda a kalifa, szelid, vibráló mély hangon, – ne
hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt, hogy erőszakoskodó
kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást magyarázza meg az, hogy alakod
hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon szerettem, s a kinek a nevét nem
szabad előttem kimondani többé. – Azért kérettelek, hogy jönnél ide,
mert van egy kedves gyermekem, a ki szemeire szenved, azt mondják, te
csodatevő szerrel birsz; ha igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, a
mit kivánsz tőlem.
E biztatásra egyszerre kipirult az arcza Máriának, s hogy ezt a kalifa
is észrevehesse, egészen hátraveté arczáról a fátyolt s biztos diadaltól
ragyogó tekintettel mondá:
– Én bizonynyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda hozzá.
– Vezetlek magam, monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját egész
az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyujtá azt Máriának, hogy tegye rá a
maga kezét.
Egy alacsony, szinaranyból vert ajtón át a szerály hárem-osztályába
vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól elárasztott termekbe, miknek
boltozata lazúrkővel volt kirakva, pilléreik malachitból, élő virág,
virágnak szőtt selyem, s valamennyi között a föld legszebb virága, az
asszony. Egy egész kert, nem! egész erdő bűbájos szépségekből, a föld
minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspis fekete négertől az
alabástrom arczu, aranyhaju kelta szépségekig.
A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, a mik tánczra, énekre,
fürdésre voltak berendezve, a miknek falai köröskörül tükrökből álltak,
a miknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, a miknek márvány
medenczéibe arany oroszlánok okádták a kristálytiszta vizet, a minek
bezárt pálmaligeteiben tarka madársereg repkedett; – hanem elvezette
Máriát egy kis damasztfüggönyökkel elzárt benyilóba, mely felülről
kapott sötétkék üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel
kibélelt arany nyoszolyában egy kis fiucska, talán három éves, alig
több, szép, mint egy kis Ámor, piros teli arczú; s épen úgy bekötött
szemű, a hogy azt a kis istenfiút festik.
A hatalmas úr, a győzhetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a
szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy az a gyermek ottan.
A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.
És azt meglepte az egyptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte meg, a ki
szintén abban szenved.
Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a
szeméről, az örömrepesve szólalt meg:
– Hát visszajöttél, anyám?
Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva, szótlanul
rohant ki a benyilóból s nem tért vissza a hárembe, csak este felé.
Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már aludt. Mária ott ült
az ágya mellett.
– Meg fog-e gyógyulni? kérdezé az apa.
– Isten segélyével minden bizonynyal. Már nyugodtan alszik. Ez az első
jele a javulásnak. A míg a szemgyuladás kínozza a kórt, addig nem tud öt
perczig szunnyadni a nélkül, hogy felriadjon a szúró fájdalomtól. Most
már egy órája, hogy alszik.
– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a nyugodt álma? kérdé a
kalifa szeliden. Most te vagy az urak urnője! Hogy tudtad őt elaltatni?
– Meséket mondtam neki. Azt kivánta tőlem. A szép mesét a «zengő
almákról», a miket az anyjától hallott. Elmondtam neki, a hogy én
tudtam. «Máskor ezt másként mondtad! de így is szép» jegyzé meg rá.
– Hát most én mondok neked cserébe egy mesét, szólt a kalifa. Ennek a
gyermeknek az anyja volt az én kedvencz kadínám. Még ha másra néztem is,
csak ő rá gondoltam, oly nagyon szerettem. Egyszer egy keresztyén lovag
esett fogságomba, kinek a balsorsban is megtartott büszkesége megnyerte
tetszésem. Feloldoztam lánczaiból, palotámba hoztam, barátommá tettem.
Víg czimbora volt; mulatságos bajtárs, tudott dalolni, mesélni,
tréfálni, velem vitatkozni, a hogy a saját emirjeim egyike sem tud.
Tréfájában nem volt bohócz, merészségében nem volt paraszt,
bölcselkedésében nem volt unalmas. Nagyon megszerettem. Olyan szabadon
járt-kelt palotámban és palotámon kívül, mint a szaraczén sheikek
bármelyike. Nem tartá őt fogva semmi, csak a becsületszó. Rá mertem
volna bízni az álmomat, rá a kardomat, a kedvencz paripámat. Bizonyos
voltam felőle, hogy meg nem csal, meg nem lop, meg nem öl. És ez az
ember mégis megcsalt, meglopott, megölt engem, a legkegyetlenebbül. Egy
éjjel elszöktette a hárememből a kedvencz nőmet. Nem futhattak messze,
beduin lovasaim a pusztában utolérték őket. S azóta ennek a gyermeknek
nincsen anyja.
– Te megöletted őket?
– Nem. Esküvésem tartja, hogy én miattam soha fogolynak és asszonynak
vére ki ne hulljon. Az áruló, hitszegő barátot, a szökevény foglyot
elküldtem az apámhoz, Malek Adel szultánhoz, a kit nem lehet megcsalni,
a hűtlen asszonyt pedig a puszta egyik oázába zárattam, a hol nincs kit
megcsalni. – Már most tudod, hogy miért mondta ez a gyermek, midőn
átölelted: visszajöttél anyám? s miért rohantam én el innen erre a fájó
kérdésre?
A gyermek fölébredt. Mária levette szeméről a köteléket, megkente a
szemeit a gyógyírral s friss borítékot kötött rá. Arra ismét elaludt a
kis szenvedő, s jót álmodhatott, ajkai megnyiltak, elkezdett nevetni.
A szultán odatérdelt az ágy elé s úgy nézett, gyönyörtől ragyogó
arczczal a gyermek ajkaira.
– Látod? Látod? monda a nőnek. Ez a paradicsomnak a nyilása: egy
gyermeknek az ajka, a ki álmában nevet.
Mária nagyot sóhajtott, ő ezt a paradicsom nyilását nem látta soha, neki
nem volt gyermeke.
A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a teljes
felépülés sokáig tartott. Mária ez idő alatt teljesen megismerkedett a
szultán háremének rejtélyeivel.
Egészen másformának találta azt, mint a minőnek a mondák hiresztelik.
Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések, könnyek árán
megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet az ott; táncz,
mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő madarakkal, tánczoló
majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok, sáskaviadal; uszás, csónakázás,
azután pipere, cziczoma; egész nap nyalánkság, csemegék, sorbeth,
dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa élvezet közt telik el az élet! s a mi
a világban annyi kéjt, fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy
sugárt, se egy árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban külömbözik
egy nő-kolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a
másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a
gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a
kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha egy
arczot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja? Ha a
szive fáj, utána jár, ki lehet az, a ki után sóhajtozik, s aztán ad neki
gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát. Nem lehet itt
boldogtalan senki.
Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a
paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat tett magának azért a
gondolatért. – Hisz az épen az ördög incselkedése, hogy a poklot
olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez az igazi pokol
itten! Nem azok, a mik gyötrelmekkel voltak tetézve, kínok változataiból
felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez az igazi kárhozat pitvara.
Nem olyan az igazi ördög, a milyennek festik, kecskeszarvakkal,
lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a szelíd, hódító tekintettel: a
ki nem ragad el hegyes karmokkal, csak elkábít igéző szemekkel, míg a
lélek alá szédül a mélységbe. – Ezt a mélységet rettegd.
Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta, a mi a
felépülés jele.
Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a
világosságra a kis Nurgehánt s a köteléket végkép leveheti a szemeiről.
Azt a termet, a hol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy
virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a kiváncsi
asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi szeráfocskák a
felhőhasadékok közül.
Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga sietett a
kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.
Mária lebontotta a gyermek szemeiről a köteléket, s a mint azt
eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyilt szemein nyoma sem volt
már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damascus fölött.
Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a kalifa
örömében sírt.
A gyermek pedig első tekintetével látó szemeinek Máriát kereste, s míg
térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát ölelte át,
s örömkaczajtól reszkető hangon kiálta: