felmászik. Vakító, szemégető veres sziklatömeg az mindenfelé. A
megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti: reggeltől napestig süti
a lángoló nap a sziklaoldalakat, a hegyszakadékok úgy fújják ki a
forróságot magukból.
Sehol semmi növény! a zuzmónak, a mohának sincs itten hazája.
Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves volna az
utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen hasztalan keres a szem
egy kóválygó saskeselyüt, annak sincs itten hazája.
Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekereg a veszélyes út; a
sziklatömkeleg nem enged tájékozást; csak a midőn egy magas
hegygerinczre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előre haladtak-e,
és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat körültekergi,
nincs szélesebb nyom, mint a hová egy szamár a lábát leteheti. Az
állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél megpróbálja elébb a
lábával, hogy oda léphet-e? nem gördül-e ki alóla?
Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg lesz;
éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd beszélni;
az átfült sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; a mi egyre
hangosabb pendülésekbe megy át, a mint a hőfok alább száll; valami óriás
keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre hangosabb kondulások
váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva; az ember azt hiszi, a
sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak egymással beszélgetnek.
És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. A ki egy
kinálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, ott bizonyosan megkapja
a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell elvesznie: beteg ember innen ki
nem szabadulhat.
Pitymallatkor, a midőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát mögül a
haragos nap s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét ujra kezdődnek
azok a titokszerű kondulások, sziklazengések szerteszéjjel, egyre
sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő zizergéssé alakulva, hogy ez a
hang összenyomja az embernek a halántékait: azt hiszi, hogy megőrül
bele.
És Mária mindezen rémségek közepett csak azon fohászkodott: «oh én
szegény jó uram; mennyit kell te neked szenvedned!» – A saját
szenvedéseit ezzel csillapítá el.
Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy földindulás
összerongálta az a nélkül is veszedelmes utakat. Reggeltől estig alig
birtak elvergődni oly távolba, a mi sík rónán egy órajárás volna.
Ez alatt az élelmi szereik is elfogytak, akárhogy takarékoskodtak is
velük. A hamupogácsát, a mit a nomádoktul kaptak, bablisztből készítve,
meg kellett osztani a szamaraikkal, hogy kibirják az utat. A vízből
nappal nem lehetett inni, olyan forró volt.
A harmadik nap estéjén, a mint épen egy meredek szikla örvénypárkányán
haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól kigördült egy ingatag
szikla, s az állat minden podgyászával együtt a mélységbe esett; a
szamárcsődört, a melyen Mária ült, szerencsére megragadá orra
czimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne ugorjék a nőstényének.
Mária kétségbeesetten sikolta fel.
– Jézus, Máriám! A csodair tömlője is elveszett!
– Azt nem hagyjuk ott, mondá a dái áldoát. A nélkül az egész utunk
hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés közben.
– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?
– Ne aggódjál rajta, szólt a dái áldoát s azzal turbánjáról letekerte a
huszonegy rőf patyolatot, a mit a próféta hive azért hord a fején, hogy
mikor meghal, abba takargassák. Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy
szikla alá szoritjuk s én leereszkedem rajta.
– Nem úgy! szólt Mária. Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a
lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb kézben
van, mintha én fogom.
– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?
– Óh én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?
Csak ezzel a szóval erősíté meg a szivét.
Olyan volt ez neki, mint a Mahomed-hivőnek a «mash Allah!»
A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a patyolatot,
csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte Máriának a
derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a szédületes mélységbe.
Mária fenhangon imádkozá: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» szemeit
behunyva: úgy függött egy ember kezében, mint egy pók a fonalán a
sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is odajutott, hogy «szabadíts meg
a gonosztól», a lábai szilárd talajt értek. Ott volt a mély szakadékban,
a lezuhant teherhordó állat hullája mellett.
– Nem szakadt-e szét a tömlő? kiálta utána a férfi a magasból.
– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvizzel darabokra törött.
– Csakhogy a csodaszer megvan!
Mária leszedte a hulláról, a mi rá volt rakva, s a saját vállára vette.
– Nem jó lesz úgy! kiáltá le a férfi. A kettős terhet meg nem birja ez a
kötél. Elébb a málhákat csomózd rá.
Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele keresztül,
gondosan beburkolta a gyógyires tömlőt a pokróczba, hogy a sziklaélek
meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.
A mint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s egyszerre
csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a szamárral együtt,
sebesen, azon az úton, a melyen idáig jöttek. A futó alakokat nem
láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a sziklák között, a mik
mind távolabb haladtak, utoljára egészen elvesztek.
Mély csendesség volt körülötte. Köröskörül sziklák, meg sziklák, egy
óriási sirbolt!
– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember itten?
Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?
Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést el kell
űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt félni! A ki
itt megijed a haláltól, az meghal.
Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: «hát az én szegény uram nem
sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az ő
szorongattatásai, mint az enyéim?
És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez. Imádkozni
kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó szemeit, úgy
rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban
kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll
épen az ő feje fölött.
Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem
okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát
sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.
– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a férfi.
– A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett utólérnem; mert a
nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a
hólyagos kulacsban.
– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért a
csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, lelkét, a míg Isten nevével
felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most
elveszett volna!
– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a
derekadra ismét.
Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal, nyitott
szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe.
Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.
Ott térdre borult, Istennek hálát adni.
A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.
– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az
Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!
A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem engedte
magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje alázuhant.
Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja, hogy ő
szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott, akkor aztán
nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.
– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk tovább
gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk ebből a
sziklaországból valaha.
De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem
bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott, latinul,
hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba
semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza Máriával. Elég
szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.
Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb lett:
látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredült
kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha
rájuk akarnának szakadni.
És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez
itt a pokol magas birodalma!
– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény uram
szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen utban; van ott
élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!
Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a
pitvarát.
Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk. Az
eltikkadás erőt vett Márián.
Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»
– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen jutnunk.
Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb
oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a falán már
meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, a mit a
hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé
haladt már.
De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy –
felhő.
A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a
mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a
világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen
az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes
semmiség országainak rémei után.
– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.
– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.
Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az,
a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a
szélvész.
Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról
kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami
sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most
már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden
hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők
beszélnek egymással.
– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az
apocalypticus zivatartól.
– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb
helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.
Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg,
de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt
égeti.
Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop
czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik
ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány
fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától
zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!
– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.
– Ne félj, maradj veszteg!
– Fussunk le oda a barlangba.
– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!
Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával
lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát
neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját
testével.
Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok
ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a
kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei
parittyázónak.
És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn
maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a
roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze
párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a
völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a
bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély
sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott
át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s
a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a
szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.
– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony,
halálos félelmében.
– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem
árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.
Aztán elvonul a zivatar.
– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a
lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember
győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.
Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.
– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?
– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.
Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái
áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.
A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt
magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a
jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.
– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.
– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.
– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.
Ott volt a jég körülöttük halomban.
– Még az éhségünket is.
– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.
– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit
kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az
a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta.
Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral
összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép
úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad
itt a sziklazugban.
Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a
jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert
«mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az,
nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé.
Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.
A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza,
kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó
tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen
ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem
mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy
területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a
Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi,
elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét
elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.
Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal
együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a
ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.
Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt
zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.
Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi
zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész
völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.
Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.
De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után
következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a
lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó
terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört
előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a
bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül
megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán
egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így
több napig eláll az, és ehetővé lesz.
A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária
türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak
előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből,
a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára
lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd
felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt
fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az
utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer
annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni
sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott
a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő,
s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak
tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek
előre: meg kellett állniok.
A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona
bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.
– Mi ez? kérdé Mária.
– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a
viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.
Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor!
Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék
nyílását.
A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az
északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott
kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt
nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest,
elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni,
mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a
magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik
kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők
is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a
szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a
pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat;
a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen
rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.
Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.
Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva
fejét.
Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől,
Mária fölébredt a betörő világosságtól.
– Nézz oda alá! monda néki Horus.
Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az
égnek emelve, Istenhez beszélt.
Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.
Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az
utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával,
édeni ligeteivel!
Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében,
miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.
Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország
nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának
egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek
gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle
gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett
damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s
mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.
Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett
Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése
nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a
torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is
próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és
próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a
mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a
paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek
fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a
czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített
verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel,
ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az
oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be
ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa,
jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog
emberek hazája. Itt nincs koldus.
Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem pusztítá a
török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva
a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A XIII. században még a
hatalmasabb szultánok székhelye volt Damascus.
A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok,
leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek, már otthonul
fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei,
a kiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap
nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt
keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert
itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a
szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők
az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»
A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak.
Parancsolatjának szolgál minden ember.
Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett
őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel
hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arczának ifjú
üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó
befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az
idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a
hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett
az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az
arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a
tudomány, a költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és
fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak
az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy Syriában
beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos kifejezéseket szőni
mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül
beszélhessen maga minden hatalmas úrral. «Mert e naptól kezdve én senki
és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod,
mit cselekedjünk.» Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki
dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más
nyelven, csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A
syriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint
Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.
A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a megholt
csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának
pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből:
chinai selyemruhákat, damascusi virágos damasztot, és igazgyöngyöket. A
dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan
varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.
Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előre
küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy hireszteljék
el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek érintésével csodákat
tesz, szemkórosokat meggyógyít.
Aztán egy csodalátó ezeret csinál.
Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá megérkezett
Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az «égbőljött
asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és urakkal, s a mit a
gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.